Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-31 / 305. szám
HÍRLAP, 1991. december 31., kedd ÚJÉVKÖSZÖNTŐ Min is múlik az ember élete? Jellegzetes figurája Egernek Kiss László színész. Ahogy jár- kel a városban, és betér kedvenc helyeinek egyikére, a Dobosba vagy a Bajor sörözőbe, annak hangulata van. Mintha mindig ide tartozott volna, a településnek elválaszthatatlan része. Pedig életének 65 éve alatt sok helyen megfordult. S nem is akármilyen színészi pályafutást tudhat magáénak, 45 esztendőt töltött a világot jelentő deszkákon. — Elszálltak ezek az évek — mondja. — A Hamletben azt mondja a sírásó, hogy olyan az ember élete, mint egy nap. Én megtoldanám annyival, hogy még tán annyi se... Budapesten érettségizett, az egyik legjobb kereskedelmi iskolában. Apja előmunkás volt, így tudta fizetni a tandíját. Lett is volna állása, több helyet is kínáltak neki. De nem fűlött a foga ahhoz, hogy gazdasági ember legyen, könyveléssel foglalkozzon. Pedig a számokon túl megismerkedett még az angollal és a némettel is—jó tanuló volt. De korán kezdett szerepelni, énekelni, s ez mindennél érdekesebb volt számára. A háború és a mozgósítás idején apja elbújtatta, mert 19 éves fiúként fegyvert adtak volna a kezébe. Amikor pedig az oroszok bejöttek, gyalog elindította Gyomára, hogy nehogy Szibériában kössön ki. Száz kilométert gyalogolt 1945 januárjában, majd Szolnoktól tehervonattal utazott tovább. Amikor reggel 8-kor meghúzta a csengőt, a rokonok nem akartak hinni a szemüknek. — Aztán színész lettem Radó László békéscsabai társulatában —folytatja a történetet. — A magánszínház nem a papírokat kérte, hanem azt nézte: ki milyen. Nekem óriási előnyöm volt ezen a pályán, mert szép volt a hangom, amelyet képeztem is, s kitűnő volt a megjelenésem. Ezért igen jól helyt tudtam állni a prózában és az operettben is. Hamar megszerettek, bonviván is lettem. A legjobb szerepeket bízták rám. De azóta sem jelentett problémát számomra a szakma, engem mindig hívtak, öregkoromban is, ide is. Felidézi a szerepeket, a városokat — az elmúlt évtizedeket. Talán nem is volt olyan fontos figurája a drámairodalomnak, amelyet ne játszott volna. Mindig is kevés volt az univerzális típusú színész, s őt ilyenként tartották számon. A vidéki színházak közül csak Pécsett és Szegeden nem volt. De játszott például Miskolcon is, s így Egerben is szerepelt. Budapesten csak két évet töltött, az Úttörő Színházban. Amikor Horváth Jenő lett a főrendező, elvitte magával. De Találkozások Kiss Lászlóval Mindig taps fogadta, amikor Egerben belépett a Charley nénje szereplőjeként amikor Horváth megbukott, visz- száment Győrbe. Persze, hiányzott a televízió, a szinkron, s másfajta lehetőség, de úgy fogalmaz: talán egyszer adatik meg ilyen lehetőség, aztán már soha. Mindegyik városban jól érezte magát. De talán a debreceni esztendőket érzi a legfontosabbnak: 26 évet töltött ott. A fizetése is magas volt, mindig megbecsülték. Egy helyen végül is olyan 10-15 évet szeretett időzni, mert egy évtized az olyan volt, mint az ünnep: zúgott a taps, ha belépett. Ezután tűnt el ez a hangulat... Nagy egyéniségekre is emlékezik, akikkel közösen lépett a színpadra. Bulla Elma, Neményi Lili, Kiss Ferenc, Szakács Miklós, Somogyvári Rudolf, vagy a fiatalabbak közül Cserhalmi György, Haumann Péter, Reviczky Gábor, Sinkó László, s még felsorolhatatlanul sok név jut az eszébe. Olyan szerencséje volt, hogy Németh Antallal is dolgozhatott együtt, ezzel a nagyszerű rendezővel. De Győrben a mártírhalált halt Földes Lászlóval, s a rá nagy hatást gyakorló Ruszt Józseffel is. Az utóbbi években pedig Gáli László „csapatában” játszott. — Nagyon kevés szerep maradt, amit életemben nem osztottak rám — emlékezik színpadi évtizedeiről. — Soha nem voltam párttag, s nem is politizáltam, így nagy díjakat soha nem kaptam, de helyi elismerésekben megszámlálhatatlanul sokszor részesültem. Annak örülök, hogy egészséges vagyok és most is játszhatom. Sokszor találkoztam olyanokkal a pályán, akik hamar fölőrölték magukat. Nekem a nyugalmam megér egy Kos- suth-díjat. Emlékszem egy tehetséges fiatal színészre, Szentesi Jánosra, aki 23 éves volt, amikor egy szerencsétlenség következtében meghalt. Úgy 8-10 ezren lehettek a temetésén. Mit hoz a sors, Soós Imrével közösen utaztunk a végső búcsúra. Nagyon rossz hangulatban voltunk, szinte végigsírtuk az utat. Aztán ő is hamar elment... Felidézi Földes Gábor sorsát, akinek Győrben nagyon jó barátja volt, hétfőnként mindig ösz- szejöttek egy kis borozgatásra. Nem sok híja volt, hogy nem ő került a sorsára. — Győr-Sopron megye begyűjtési versenyt nyert 1955-ben — idézi fel a történteket. — Ezért nagy ünnepséget rendeztek a helyi vezetők, amire meghívták a színház igazgatóját és főrendezőjét is, illetve engem, hogy mondjam el Benjámin László egy versét. El is szavaltam, s tisztességes honoráriumot kaptam érte, de nem „úsztam meg” ennyivel. Nagy eszem-iszom volt, s marasztaltak, hogy „művész elvtárs, maradjon itt”. A kkor — így hozta a sors — egy orosz ezredes mellé ültettek, akivel nemigen tudtam beszélgetni. Viszont Földes Gábor Szigethy Attila mellé ült, akivel ott barátkoztak össze. Aztán 1956-ban Szigethy lett a megyei munkástanács elnöke, s Földest kérte föl helyettesének. Min is múlik az ember élete... ? Azután otthagyta Győrt, s Kecskemétre, majd később Debrecenbe került. Amikor Gáli László hívta, jött Egerbe. Úgy emlékszik a kezdetre, hogy hamar megbarátkozott a közönséggel. Elég volt belépnie a Figaróban vagy a Charley néniében, máris taps fogadta. Aztán hamar kialakultak a kedvenc helyei. A Dobos cukrászdába vagy a Bajor sörözőbe úgy tér be, mintha hazamenne. Most rendezésen töri a fejét. Szeretné színre állítani John Knittel: Via Mala című darabját. — Ez a regény olyan híres volt annak idején — mondja erről —, mintáz Elfújta a szél, vagy A diadalív árnyékában. Született egy remek dramatizálása ennek a történetnek, amelyet a Nemzeti Színház óriási sikerrel mutatott be a negyvenes években. Aztán a győri színház is műsorra tűzte ’48-49-ben. Magam is játszottam benne, s úgy gondolom, hogy mindenképpen színre kéne vinni. S ráadásul magánvállalkozásként, ebben a privatizációs világban. A nyolc szereplőt köny- nyen összehoznám, de a díszlethez anyagi segítség kellene. Ha megvalósul, szeretném nemcsak Egerben és Heves megyében, hanem több helyen is bemutatni. Ez egy bűnügyi történet, amely méltán tarthat számot érdeklődésre. Újra elolvasva a darabot, jónak, csodásnak tartom, csak segítségre lesz szükségem. Beszélgetünk még hosszasan, egy pohár sör mellett. A szó szoros értelmében egy az a pohár, mert ő — édesanyja intelmére — régebben leszokott mindenféle alkoholról, erről a „színészátokról”. Csendesen meditálunk a sorsról, a sok-sok kísértésről, amelyek által hős vagy emlegetett mártír lehet az ember, de nem éli meg az öregséget. Vajon mi a fontos az életben? Hol vannak már a többiek, a zajosabb életűek? Lehet tündökölni, hamar elhamvadni, de lehet égni csendes lánggal is, melegíteni egy kisebb közösségben — jutunk el az egyszerű igazsághoz. Gábor László E gy reménytelen reggelen fotós kollégámmal indultunk falura. Az az esős, nyúlós, matt-ködös idő volt, ráadásul a kocsi, amivel mentünk: az a barna, szögletes, borzasztóan kétütemű autó... Ne kerteljünk: egy Wartburg. Mert a Trabant az Trabant legalább, nem kelti szabályos autó látszatát, ám ez — ha kívülről doboz is kissé — azért mintha rendes kocsi volna, csak induláskor derül ki, hogy gyorsulása egyáltalán nem kifogástalan, hogy berreg és kattog, és alig várja, hogy egy kanyarban felboruljon. Szóval zörögtünk azon a reggelen úticélunk felé. Az előttünk haladó jármű kerekei pedig a szélvédőnkre fröccskölték a sarat, ami mindent betakart. Hiába működött az ablaktörlő, a spriccelőbői nem jött víz, vagyis hogy jött, de a sugár nem érte el az üveget. Kicsi volt az ív, az összes víz a motorháztetőre csurgóit. Ebben a helyzetben kollégám bekapcsolta a Calypso rádiót. A Calypso adón izgalmas telefonos játék folyt: a hallgatók hívták a riportert, hogy elmeséljék, milyen boldogság érte őket aznap, hadd hallja az egész ország, mindenki arról beszélt, mitől boldog éppen, a riporter meg biztatott: a legjobb sztorit megjutalmazzák a végén. Telefonált a lány, hogy ő most azt hiszi, boldog. Nem tudja biztosan, de hiszi, és persze, szerelmes, bár ez sem biztos, de azt hiszi, van egy fiú, aki talán az igazi. Aztán egy kismama: le nem tudja írni ezt az érzést, a csemetéje már-már szobatiszta, bár... ma reggel valahogy mégis bepisilt... — Ettől ilyen boldog ma, asszonyom? — kérdezte erre a riporter. Mire ő: hogy nem ettől a reggeltől, hanem általában, mert lassan szobatiszta lesz a gyerek, ami a boldogság maga, és igaz, hogy ma reggel pont bepisilt, de akkor is... — Csókolom — búcsúzott a rádiós, aztán kattanás: jöhet az újabb hívás. Egy gyesen levő fiatalember tárcsázott, aki a felesége helyett otthon gondoskodik a gyerekről, a nagyapáról, a kutyáról és egy macskáról. Főz, mos, takarít, mindjárt a porszívózás következik, aztán az ebéd: borsóleves, rántott husi (így mondta: husi...) és krokett, és tulajdonképpen telefonálni sincs ideje, szorít a napirend, és mikorra hazajön a feleség, rendnek kell lennie. — Mi lesz, ha nem veszi észre a feleség, hogy maga kiporszívózott? — kérdezi a riporter. Mire a férj, hogy biztos észreveszi, jó szeme van, Calypso de most befejezem, sok a tennivalóm — mondja —, de mindez örömet okoz nekem: feladat, felelősség... boldog vagyok. Mire kiderült, hogy a pályázatot ez utóbbi fiatalember nyerte (nahát, hogy övé volt a legjobb sztori...), a szélvédőnket már teljesen betakarta a sár. Úgyhogy kénytelenek voltunk megállni az út szélén, s kollégám már szállt volna ki, kezében egy nagy darab ronggyal, ám ekkor megfogtam a vállát, és mesélni kezdtem: — Figyelj, tegnap délután kaptam ajándékba egy dobozos CocaColát, hogy este a vacsoránál le- kísérjem vele a kolbászt, tudod, az étkezéshez kóla illik a legjobban. De úgy alakult, hogy összetalálkoztam néhány barátommal, és a vendéglőben olyan sokáig boroztunk, hogy elmaradt az a bizonyos vacsora, haza kellett vinnem a táskámban a kólát. Mikor hazaértem, rögtön a hűtőbe tettem az italt, s mikor hajnali ötkor szomjasan, kiszáradt torokkal fölébredtem, rögtön eszembe jutott... Kikászálódtam a konyhába, benyúltam a hűtőbe, kivettem a dobozt, feltéptem a fémzárat, és leeresztettem a torkomon azt a szénsavas, jéghideg gyönyörűséget... — Iszonyú boldogságot éreztem akkor — mondtam kollégámnak, aki addigra már letörölte a szélvédőnkről a sarat. — Kár, hogy nincs az autóban telefon — mondta felém fordulva —, biztosan megnyerted volna a dijat, majd röhögve hozzátette, hogy természetesen a jéghideg Coca-Cola az igazi. Elindultunk. Néhány perc múlva megint nem lehetett kilátni az ablakon, a spriccelő pedig még mindig nem spriccelt, később majdnem nekünk jött egy traktor, de amúgy komótosan berregtünk tovább úticélunk felé. — Bizony kár, hogy nincs az autóban telefon — mondtam többször is az út során, hogy tényleg kár... megnyerhettük volna a dijat. A visszapillantóból még láttam, miként rázza felénk ökleit egy kerékpáros, és hogy mutogat, gesztikulál. — Sajnos, lefröcsköltük — mondta halkan kollégám, majd felhan- gosította a rádiót, bömbölt a zene, ordítottak a hangszórók, hogy „Calypsóóó...” Egy kicsit boldogok voltunk. Havas András Csakazértis vidámság? Szerkesztőnk reggel óta felfeltűnik a szobákban, és finoman, alig erőszakosan újra és újra előhozakodik a kéréssel: írhatnátok valamit a szilveszteri ünnepi számba. Az újságírók közül ki-ki a maga módján reagál a karácsony utáni első munkanapon: megvakaija a fejét, kibámul az ablakon, vagy a telefonhoz nyúl egy nem létező számot hívva. Idén valahogy nem akaródzik senkinek sem szilveszteri bohém anyagot írni. Úgy is mondhatnám: nem vagyunk ráhangolva a vigadozásra, s a legtöbb kolléga hiába is töri a fejét: nem jut eszébe semmi vicces. Pedig visszatekintve az 1991- es esztendőre, azért mindenki életében akadt egy-két derűs pillanat, néhány emlékezetes sztori. Összességében azonban több jutott a dermedt riadalom perceiből, a szorongásból, a „harctéri tudósításokból”. Mert áttételesen harctér az egész ország, ahol ki-ki maga vívja hétköznapi csatáit a túlélésért, az életben maradásért. Ez akkor is így van, ha a kormánypárti politikusaink közül némelyek már a kilábalásról beszélnek, s a jövő évre optimista jóslatokba bocsátkoznak. A reményt keltő nyilatkozatok és az átlagember gondolatai között azonban óriási a szakadék. Hiszen papolhat nekünk bárki a fellendülés évéről, amíg nem tapasztaljuk a saját bőrünkön a sokat emlegetett jóléti társadalom jeleit. Soványka vigasz az is, ha látjuk, hogy egy-két embernek beüt a szerencse, s jobbra fordul a sorsa, ha tudjuk, hogy ezzel szemben ezrek kerülnek utcára, süllyednek nyomorba. Baj van hát az arányokkal is, nagy baj. Egy rossz lelkiismeretű társadalom van kialakulóban, már gondolok itt arra a rétegre, akiknek esetleg jobban megy majd jövőre. Azokra, akik már most dugdossák a márkásabb autót, hogy a szomszédot ne irritálja. Azokra, akik — tisztelet a kivételnek — képesek okosan kijátszani az adóhatóságot, nem úgy, mint a biztosan ellenőrizhető és végtelenségig sarcolható bérből és fizetésből élő réteg. De ez csak egy aggasztó gondolat a sok közül. Ha megkíséi relném az 1992-es esztendőre vonatkozó minden kételyemet megfogalmazni, kevés lenne a szilvesztéri ünnepi ázáín. Ezért idejében abbahagyom a felsorolást, hogy másoknak is maradjon hely. Azoknak a kollégáknak, akiknek esetleg vidámabb dolgok jutottak eszükbe... Barta Katalin A nagy Matijoska baba — Én vagyok az elnök, hozzáteszem: minden oroszoké — kiáltott fel december huszonötödikén Jelcin, és kitűzte a Kremlre az orosz köztársaság zászlaját. — Bejött, tudtam, hogy bejön — tette még hozzá szerényen, meglazította egy kicsit a nyakkendőjét, megtörölte a homlokát, és elmerengett a Lenin-ma- uzóleum irányába. — Vlagyimir Iljicset még hagyják ott egy kicsit! — adta ki az ukázt. Fáradt volt és hálás. Borisz Jelcin sok egyéb kimagasló tulajdonsága mellett ugyanis rendkívül tanulékony ember is. Még pártbizottsági titkár korában előszeretettel tanulmányozta Pozsgay Imre: Hogyan ne legyünk köztársasági elnökök? című kötetét, s megfogadta, mindent másképpen tesz, mint a hozzá hasonló termetű magyar politikus. Mit csinált a mi Pozsgaynk? Nem lépett ki a pártból, mi több, vezető szerepet vállalt a legvégén, nyíltan nem korifrontált, megszavazta Bős-Nagymarost, alapjaiban nem akart rendszert döngetni, csak új emberekkel irányítani. Temette Nagy Imrét is, Kádárt is, választási kampánya idején pedig meglehetősen mulatságosan viselkedett, amikor egy versenyautóban döngetett a tévé képernyőjén. így nem lett ő köztársasági elnök, gatyás- lajbis magyar betyár. Hiszen mondták rá, hogy kommunista, hogy menti át a hatalmát, a szabad választások előtt kaparja magának a gesztenyét. Nem is nagyon tehetett mást: azóta a függetlenek közé menekült. Jelcin az kilépett, szidta Gor- bacsovot, mint a bokrot, mindennek ellene szavazott, tüntetőket vitt az utcára, busszal járt, vodkát ivott, berúgott, mint a legtöbb tisztességes orosz, s eszébe sem jutott, hogy valami sporttal reklámoztassa magát. Inkább felállt egy tank tetejére, onnan ordítozott. A nagy orosz Matrjoska baba — ez Jelcin. Kinyithatjuk, szétszedhetjük, akkor is marad belőle még legalább egy. így lett ő köztársasági elnök, s az egész volt Szovjetunió területén a legbefolyásosabb államférfi. Senki nem mondja rá, hogy kommunista, hogy átmenti a hatalmát, hogy egypártrendszerben lett elnök, ő a nagy orosz férfiú, s ezt a csekély bolsevik erőktől eltekintve senki nem vitatja. — Hanem az Imre, azzal mi van? — kérdezte Jelcin, s vodkát bontatott, az ő „imidzséhez” ez tartozik. — A Bíró Zoltánnal tartanak nagygyűléseket — válaszolta egy bizalmas embere. — Meghallgatják őket sokan, ők meg azt hiszik, hogy ebből lesz valami párt. — Értem — borongott Jelcin. — Minket ilyen baj nem hiszem, hogy érhet, életünk csúcsára érkeztünk. — Óvatosan, atyuska, óvatosan — szólalt meg újra a bizalmas ember. — Ön zseniális ember, hatalmas személyiség, de gondoljon Gorbacsovra, a nyugdíjas Misára. — Én Borisz Jelcin vagyok, az elnök. Nem gondolok a múltra, szembenézek a jövővel, és ha kell, akkor széllel szemben is pisátok. Maga pedig tűnjön el, menjen, ahová akar — horkan- tott fel az első ember, s kivártatva medvebőrbe burkolózva nyugodtan elaludt. Egész Oroszföld hallgatta a horkolását. Kovács Attila Mire t evünk...?
