Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-21 / 299. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. december 21., szombat Egri bemutató: Nebáncsvirág Csoóri Sándor nyilatkozata Egy pohár pezsgő, zenével Azt mondják, az operetthez külön lélek kell. Nem lehet a nézőtérre viseltes, hétköznapi hangulatban beülni, mert az ember még kedvetlenebb lesz. Elnézi azt a sok őrgrófot, snájdig tisztet, elbűvölő kisasszonyt és dámát, s közben rájön, hogy ő maga milyen elhasznált. Ezért aztán a néző nemcsak öltönyt vesz, hanem más szívvel is igyekszik szemlélni a könnyed történetet. Sőt, még úgy készül, hogy a színházi büfében el is fogyaszthasson a szünetben egy pohár pezsgőt. Az egri Gárdonyi Géza Színház bemutatóján, Hervé: Nebáncsvirág című háromfeivoná- sos operettjének előadásán törtem a fejem ilyesfélén. Amikor a teátrumba készültem, már egész nap dúdoltam a Gránátos dalt, s magamban elkönyveltem a sikert. Azért fontos ezt előrebocsátani, mert a közönség többsége — valószínűleg — hasonló érzésekkel ült be a nézőtérre. Nem is kellett csalatkoznunk: az operett olyan, mint amilyennek kell lennie. Talán nem is kellene tovább bonyolítani a dolgot, mert egy ilyen előadás eseteben felesleges boncolgatni a rendezői szándékot, a színészi elképzelést, mert nem a mű újraértelmezése a cél. Valahogy a pezsgőivásra hasonlít ez esetben a játék, amikor pontosan tudjuk, hogy mire számítunk, ha kibontunk egy palackot. Rá van írva, hogy félédes vagy netán száraz, s a jobb márkák esetében még a palackozás időpontját is jelzik. Á publikum többsége ugyanilyen jól ismeri a Nebáncsvirág sztoriját és dallamait, s azt reméli, hogy nem is csalatkozik várakozásaiban. A primadonna legyen elbűvölő, ahogy a bonviván lenyűgöző. S hangozzék fel a zene úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ilyen szempontból az egri előadás nem sok kívánnivalót hagy maga után. A rendező, Horváth Zoltán érdemes művész mindent tud erről a műfajról, s azon belül a Nebáncsvirágról, amit csak tudni érdemes. Nagy szakmai biztonsággal állította színre ezt az operettet. Jó ritmusban, pergő cselekményszövéssel érünk el a fináléig, nem sok üresjáratot enged számunkra. Egyszerű, de pontos eszközökkel jelzi a különböző helyszíneket, Székely László díszletei és Wieber Mariann jelmezei jól illeszkednek a történethez. Mondják, hogy a Nebáncsvi- rágot az teszi az operettirodalom egyik legérdekesebb alkotásává, hogy a szerző saját élményeiből táplálkozik. Ezért a műfajban talán szokatlanul is sok valódi érzés, átélhető fordulat, reális helyzet- és jellemkomikum található benne. így aztán a színészeknek nemcsak egyéniségüket, charme- jukat kell megcsillogtatniuk, hanem az ellentmondásos szituációkat is szükséges értelmezniük. Ebből az következik, hogy a többnyire prózai szerepeket játszó színészek is otthonosan érezhetik magukat benne. A Gárdonyi Géza Színház társulatát is csak két vendéggel kellett „feldúsítani” ahhoz, hogy teljes végezetben játszhassál el ezt az operettet. A főszerepet kettős szerep- osztásban Sivók Irén és Vásári Mónika alakítja. A premieren Denise szerepében az előbbi mutatkozott be az egri közönség előtt, szép sikerrel. Hangja erőteljes és tisztán csengő, s szerepformálása sem hagy kívánnivalót maga után. Ügyesen állítja elénk a kettős erkölcsbe kényszerített, hazugságokon keresztül is győzni tudó zárdanövendéket. Talpraesettsége rokonszenvet kelt, abba a notípusba sorolható, akiért a férfi szívesen ölt papucsot. Ezt teszi a magabízó Fernand is, akit Vókó János személyesít meg. Hatásosan mutatkozik be, stílusosan elegáns, a közönség bizonyára szívesen fogadja más szerepekben is. Kelemen Csaba sokoldalúságát bizonyítja Flori- dor alakjában. Ügyesen énekel és táncol, s nem kerül különösebb erőfeszítésébe a figura kétarcúságát megjeleníteni. Nem magyarázkodik, mert nincs is mivel, a szerző, Hervé nem indokolja különösebben a zárdái zenész lelkűidének megduplázódását. Egyszerűen el kell hinnünk, hogy ez így lehetséges: a napközben jámbor muzsikus az éjszakák hőse. Kelemen magától értetődővé teszi ezt: a zárdában kicsit világfi, a teátrumban némileg zárdafi. Mindig ugyanaz, mégis mindenünnen kilóg, míg teljes „önazonosságát” kopaszon, női ruhában találja meg. Legalábbis a tragikus tévedések sorozatából ez alakul ki, az őrült kavarodás végén már csak a hazugság nagymestere, Denise tudja megmagyarázni, hogy miért is néz ki úgy a „tanár úr . A cseifes Marianne-ként Fekete Györgyi kellemes perceket szerez a közönségnek. Már megjelenése is — kócos fekete haja es A közönség nem csalatkozik reményeiben, az operett profi módon szólal meg (Denise szerepében — itt — Vásári Mónika) csapzottsága — sugallja jellemét. Örökmozgó, mindig különböző csínyeken töri a fejet, de sajnos, nagynénjének pénze mindig megmenti a kicsapatástól. Lényének belső erejét pontosan adja vissza a színésznő, Denise ellentéte és páija tud lenni egyszerre, mert számára lehetőség adódik arra, hogy őszintén élje meg jellemét. Bakody József őrnagya már megjelenésében komikumot hordoz. A vékonypénzű katona nagy vehemenciával udvarol Co- rinnának, a primadonnának, aki egy utcalány „finomságával” hódítja meg és láncolja magához a férfiakat. Simon Mari bővérű, közönséges nőt formál meg, aki érzelmeiben is csak azért szélsőséges, mert voltaképpen nem is éli át mélyen a dolgokat. Alkoholmámorban és szexuális túlfűtöttségben lebeg a világ fölött, s semmi sem zökkenti ki önhittségéből. Igaz is, miért legyen kishitű ebben a világban egy olyan hölgy, aki egy rúgással lebillenti a férfiak fejéről a kalapot? A fejedelemasszonyt alakító Ribár Éva egy kis darab jóhiszeműség. Nem lát keresztül az embereken, de nem is nagyon akar. Számára a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb az, hogy a látszat megfelel a valóságnak. Felesleges elemezgetni, értelmezni a jelenségeket, mert egyébként is mindenre megvan a „kézenfekvő magyarázat.” Csak legyen olyan, aki elég nagyot hazudik... A kisebb szerepek közül a Lo- riot őrmesteré az egyik leghálá- sabb, amelyet M. Horváth József játszik. Mindig komikusra bízzák, mert a részeges altiszt vidám perceket szerezhet a közönségnek. M. Horváth is erre törekszik, s a nézők már jól ismerik ezeket a megoldásait. Egerben gyakran bíznak rá ilyen figurákat, s az eredmény most sem marad el. Pedig kevés olyan poént vet be, amelyet még nem lehetett látni az utóbbi időben tőle. Ha tisztább volna a szövegmondása, még nagyobb sikert könyvelhetett volna el. Kellemes könnyedséggel, jól formált csoportjelenetekkel alakítja ki a darab összhatását a rendező. Bár sokszor az egri társulat javára lehet írni, hogy csapatmunkával ellensúlyozza az olykor kiütköző rutintalanságot, erősíti föl az egyéni teljesítményeket, most nem tudunk erről beszélni. De a fejlődés egy lépcsőfoka lehet ez az előadás is, amely végső soron profi módon megoldott. Elképzelhető, hogy szeretnénk kiforrottabb alakításokat látni, de alapjában véve megkapjuk azt, amiért elmegyünk a színházba. A palack durran, a poharakba pezsegve ömlik a finom nedű: a színészek gusztusosán föltálalták a pezsgőt, zenével — tehát magát az operettet. S persze, ha fegyelmezetten játsszák az előadásokat, később érettebb, zamatosabb lehet ez az itóka, hiszen minden adalék megvan hozzá. Látványos csoportjelenetek erősítik az összhatást (Középen a másik Denise, Sivók Irén) Gábor László Már nem kell külföldre menni Csontvelő-átültetés — immár itthon is Az orvostudomány jelenleg 50 olyan kórképről tud, amelynek gyógyítása csak csontvelőátültetéssel lehetséges, s közülük számos esetben a gyors és sikeres transzplantáció nélkül nincs is esély az életben maradásra. Ilyen betegségekben hazánkban több ember szenved, kevesen tudják azonban, hogy ezek a halálos immunológiai betegségek e beavatkozással csecsemőkorban maradéktalanul gyógyíthatók. A kis betegek életének eddig csak külföldön lehetséges megmentésére pedig immár nem kell gyűjtéseket indítaniuk az elkeseredett szülőknek: nemrégiben Surján László népjóléti miniszter ünnepélyesen átadta rendeltetésének a Szent László Kórház csontvelő-transzplantációs részlegét, amely lehetővé teszi, hogy a jövőben már Magyarországon is meg tudják gyógyítani őket. A Szent László Kórházban 4-10 millió forintba kerül egy-egy ilyen beavatkozás. A műtétet természetesen a társadalombiztosításfinanszírozza. A11 hónap alatt 50 millió forintból felállított osztály létrehozásában a Népjóléti Minisztérium és a Fővárosi Önkormányzat mellett jelentős szerepet vállalt a Gulyás Péter Alapítvány is, amelyet egy, a transzplantációt már meg nem érő fiú műtétjére szánt, közadakozásból összegyűlt pénzből hozták létre. A László Kórházban működő osztály az igények háromnegyed részét tudja majd kielégíteni. A fejlesztés folytatódik: a tervekben egy újabb csecsemő-gyermek és két felnőtt csontvelőtranszplantációs osztály kialakítása szerepel. „A magyarság nem hagyja legyőzni magát” Olyan gondolatokat is meg kell fogalmazni az emigrációról, amelyekről eddig nem beszéltünk — mondotta Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének új elnöke, nyilatkozva terveiről, elképzeléseiről, új feladatáról. A világban szétszórtan élő magyarság világszervezetének elnöke hangsúlyozta: a jövőben másként kell értelmezni az emigráció szerepét. Személy szerint már a ’70-es években hangot adott annak a véleményének, hogy az emigrációra — sajnos — szükség volt. Emlékeztetett arra, hogy az országot elhagyó embereket egy kicsit mindenki hibáztatta, holott közülük egyesek az életüket mentették, a távozók voltaképpen egy kicsit a szabadság formáit is „kilopták” magukkal, mintegy jelezven: a magyarság nem adja meg, nem hagyja legyőzni magát. Ha elfogadjuk, hogy az emigrációra szükség volt, akkor ezt a kérdést a jövőben másként kell kezelni, mint ahogy a világszövetség korábban tette — mondotta. Szólt arról is, hogy bár a ’70-es évek elejétől járta a világot, és sok európai, illetve tengerentúli magyar szervezettel került kapcsolatba — új feladatainak megfogalmazásához szükséges megismerkednie a Magyarok Világszövetségébe újonnan belépett társaságokkal, szervezetekkel. Csoóri Sándor azt vallja, hogy az emberi kapcsolatoknak különlegesjelentőségük van, „ily módon az is elképzelhető, hogy ami tegnap még nem volt lehetséges, az holnap megvalósulhat”. Tél az erdőn Egész éjjel tombolt a vihar. A vadászház előtt a fenyők olyan alázattal hajtanak fejet a süvöltő szél előtt, mint egykor a lakájok az érkező vendégeknek. Sűrűn havazik, de ez az arcot metsző havazás távolról sem szép és kellemes, sokkal inkább félelmet keltő. A szél vízszintesen kavarja az apró kristályokat, amelyek aztán jéggé fagynak a csupasz gallyakon. — A vad a legjobb időjós! Az erdész meg a kocsis töretik a lovakkal a havat, hadd kerüljön a szánra rakott takarmány minél közelebb az etetőhöz. Itt a traktor, a teherautó már nem boldogulna, legfeljebb a hegymászáshoz hozzászokott nehéz muraközi lovak kísérlik meg a lehetetlent. — Gesztenyét is hoztál? A kocsis szó nélkül bólint, szemmel láthatóan sajnálja a csikorgó hidegben az izzadságtól párolgó lovait. — Gyerünk, Csillag, gyí, Tündér! Völgykatlanban csúszik a szánkó, ahol az utak a hó alatt álmodnak, és a sárba vágott őszi keréknyomok sem emlékeznek már semÁllunk és várunk, bámuljuk a szelídülő hóesést, átéljük a nagy, téli csendet, amely kiszámíthatatlan és titokzatos. A közelben gally recs- csen, és a fák között a hófüggönyön át — mint szürke kísértetek — szarvasok topognak az üres vadetető körül. Távcsövön át nézem a későn született borjút, amint pálcikalábaival, vérző csülökkel toporog a jeges földön. Távolabb riasztó jelzését hallom, úgyszólván érzem a testükben megbúvó ideges félelmet, a remegést, amelyet most, az ínséges időben legyőz az éhség. Ha nem lennék járatos a vadak dolgaiban, magam sem hinném, hogy az oly félénk, romlatlan, ősi ösztönöktől vezérelt erdőlakók miként szelídülnek emberbaráttá, ha nincs kiút az éhhalál elől. A lovak nekirugaszkodnak, ürülnek a zsákok, telik az etető, a két ember úgyszólván diadalittasan veszi tudomásul a sikert, hogy szerencsésen eljutottak a „nagydali” etetőhöz. Fejszék zaja veri fel a csendesedő katlant, testes fák zuhannak a földre, miközben a várakozó és vágyakozó szarvasok szájában összefut a nyál, mert — ha más nincs — a gallyrügyek is jó csemegének számítanak. A terhétől szabaduló szánkót már vidámabban húzzák a lovak, a szájukból csapódó meleg párát az arcomon érzem, a lejtőn még trap- polnak is egy darabkát, amíg hirtelen meg nem állítja őket a gyeplő. Állunk és hallgatózunk, majd újra felhangzik a farkasszájakba is beillő, éktelen kutyaugatás. — Kóbor kutyák! Közelednek hárman is, és csodálatosan kiszámított állati stratégiával nyomják neki a meredek, sziklás hegyoldalnak a szarvasboijút. Dörren a puska, az egyik csahos után a másik is elnyúlik a havon, míg a harmadik egérutat talál, és elinal. — Vérszopó bestiák! Csend és béke van újra, a pillanatokig tartó látvány véget ér, és néhány perc múlva a szelídülő hó eltakarja a nyomokat, a bűnöket és az áldozatokat... Távcsővel a ritka bükkösből átlátok a szomszéd hegyoldalba az etetőhöz, amely karácsonyi terített asztalként kínál fel mindent, és most a megváltást, a túlélést jelenti, őzek, szarvasok, muflonok és disznók ezúttal jól megférnek egymással, feledve a nyári és őszi váltókat, ahonnan letérni ösztön elleni merénylet. Az „emberrel”, az ősi ellenséggel cimborálni most, az ínséges időkben szörnyű kényszerűség... Hazafelé tartunk. A reverendás fenyők talpig feherben, a sudár bükkök mint sorba állított peckes katonák maradnak a szánkó mögött, közöttük feketerigók tüsténkednek, fittyet hányva mindarra, ami ma az erdőn történt. — Ember jár az erdőn!— kiáltja egy mátyásmadár, de ettől a kiál- ■ tástól már az esti vadászathoz készülődő róka is felkapja a fejét, mert tudja, hogy a madár, ha egy kicsit szószátyár is, de sosem hazudik... És különben is: az ő ösztöne azt súgja, hogy a róka az embertől „soha” ne várjon semmi jót... „ , „ . , Szalay István bi 3 u 'Q M e '0J ■ CM CM u U A £ 5» U U fi Q
