Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-04 / 284. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. december 4., szerda „A művészetben az ember: minden” Beszélgetés Kishonthy Jenő festőművésszel A novemberi találkozón az egri Kopcsik cukrászdában Kishonthy Jenő festőművésszel beszélgettem. Előbb az indulás éveiről, Bemáth Aurél, Papp Gyula hatásáról volt szó, aztán a közismert „kettős portrék”, pontosabban figurális kompozíciók hátteréről. Ezek az emberek az emberi magatartásformák folytonos és fürkésző megfigyeléséből „születnek”. A művészetben az ember minden — vallja a művész. Aztán a tájfestészetéről kérdeztem: — Csak nemrégiben tudtam meg, hogy a belvárosi toronyházban lakik. Hogyan lehet a Kilencedik emeletről tájakat festeni? — Úgy, hogy le kell jönni a lépcsőn. Szerelmes vagyok a természetbe. Az árokparti fűcsomót el tudom nézegetni, még akkor is, ha poros. Minden táj gyönyörű, különösen, ha minél kisebb mértékben tette be az ember a lábát. — Mondjunk egy konkrét helyszínt: például Edelény. Ez a szülőhelye. Ezenkívül melyik az a város, amelyikhez még köze van? — Még kettőhöz kötődöm. Az egyik Miskolc, 14 éves koromig ott éltem, a másik pedig Eger. Míg Miskolchoz a gyermekkor, Budapesthez az ifjúság emlékei kötnek. Itt hét évet töltöttem. Ha felmegyek Pestre, rám törnek a fiatalkori emlékek: ott jártam főiskolára. — Az emberi kapcsolatok fontosabbak, vagy maga a város? — A város emberi dolgokat idéz fel. Ha az Andrássy úton végigmegyek, rengeteg minden eszembe jut, hogy kivel mentem ott, mit csináltunk, hogyan bolondoztunk, hogyan mentünk az órára, miről és hogyan vitatkoztunk hajnalig el úgy, hogy oda- vissza jártunk a Nagykörút és a Városliget között. Hányszor mentünK a Szépművészeti Múzeumba egy-egy kép kedvéért... Mert igazából úgy lehet múzeumba járni, hogy az ember szerelmes lesz egy-két képbe, és annak a kedvéért megy el, és aztán feltérképezi az egész múzeumot. A város maga rengeteg emberi vonással rendelkezik. Rám valamilyen módon különös hatással van a külváros, valami romantikus hatással, és nem értem, hogy miért. Ha külvárost látok, mindig úgy érzem, mintha én valamikor ettem volna ott. Arra vezethető ez talán vissza, hogy 3 éves koromig Miskolc külső részén laktunk, és lehet, hogy a tudattalanban ez ott működik. — Nem tudom, hogy milyen a viszonya a misztikus dolgokhoz. Azt tudom, hogy a keresztény valláshoz valamilyen módon kötődik. — Hittant tanultam a főiskolán az elmúlt évben, mert az volt az elképzelésem — tekintve, hogy rendszerváltás van —, hogy majd itt szükség lesz hittanoktatókra. Be kellett látnom: ez nem fér az időmbe. — A tanítás az ön számára egyébként is nagyon fontos. Hof yan választja ki azokat, akikkel ülőn is foglalkozik? — Megnézem, hogy mit csinál, milyen tehetséges, érde- mes-e folytatnia... Pályaválasztási okból tanul-e rajzolni, vagy másért. De mindig akad egy-ket kiemelkedő tehetség, és ez adja a tanítás örömét. — Vannak olyan tanítványai, akikre különösen büszke? — Igen, van egy pár. Szeretnék megint kiállítást rendezni a munkájukból. Zsámbok Pétert említeném, aki most idejár a tanárképző főiskolára, Báró Pétert, aki a színházban a szabászaton dolgozik. Igen nagy tehetség Demeter Ádám, a negyedikes Pogonyi Tibor, Szecsko Attila, aki szintén főiskolás. — Milyen tanári módszerrel dolgozik? Van valami titka? — Magamhoz kötni nem akarom őket. Én, mint idősebb ember, aki rengeteg rajzot láttam már életemben, sok diákkal foglalkoztam, rendelkezem annyi tapasztalattal és szeretettel a szakma iránt, hogy észreveszem, kiben mi a tehetség, munkája közben, ahogy dolgozik, melyik út az övé. A tanárnak az a dolga, hogy jó tanácsokat adjon, hogy ki-ki megtalálja a maga útját. A képlet rendkívül egyszerű: mindenki a saját útján jut el a legmesz- szebbre. Semmifajta stiláris, technikai befolyást nem adok, nem is szabad. Türelemmel kell lenni. A tanítás, a pedagógia nem idomítás, talán „kertészkedés”, tanácsadás. — Nem ütközik belül össze a művész és a tanár? Nem érzi úgy néha, hogy a tanítás miatt nincs idő az alkotásra? — Az igazság az, hogy ha teljesen a festészetnek tudnám szentelni az életemet, ha beállítana hozzám a Rockefellernek valamelyik rokona, és azt mondaná, hogy Kishonthy úr, megveszem az életművét, egyezzünk meg, hogy mennyi lesz, akkor annak tudnám szentelni az életemet. De a tanítást akkor sem adnám fel. Az szép dolog az életemben. — Én úgy tudom, hogy a saját gyermekeire is nagy hatással volt. Sokan azt mondják, hogy Edina azért írt egy könyvet, mert az édesapja Kishonthy Jenő, és egy művész könnyebben nevel művészt, vagy művészként gondolkozó embert. Hogyan viszonyul ehhez? — Nekem nem nagyon volt, meg van otthon tekintélyem a gyermekeim előtt, amit nem is bánok. Ezek a gyermekek hozzánk képest annyira frissek, any- nyira éleselméjűen és konvenciómentesen gondolkodnak, hogy nagyon érdemes odafigyelni. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik: én a gyerekeimtől nagyon sokszor komoly dolgokban tanácsot kérek, ojyanokban, amikben felnőttektől vagy öregektől szoktak. — Mi ennek az oka? — Nem tisztelik a felnőtteket, ezért őszinték. Ma a világot a felnőttek irányítják. A világ úgy néz ki, ahogy kinéz, ezt ők latjak, akkor miért tiszteljék a felnőtteket? Persze, rengeteg mindent eltanulnak a felnőttektől, de ezt a saját maguk értékrendjébe illesztik bele. Nagyon frissen tudnak gondolkodni. Az lemérhetetlen, hogy az ember mi módon és hogyan hat a gyermekére. Nevelésről nemigen volt szó. Nemrég hallottam egy aranymondást (ezeket nemigen szeretem, de ez nagyon tetszett nekem): nevelés nincs, csak együttélés. Együtt élünk, ennek van hangulata, ebből vannak beszélgetések, viták, ebből a személyességek egy kicsikét másképp kerülnek ki, mert a másik személyiség hatással van rá. — Abból, ahogyan mondta, hogy a gyerekek nem tisztelik a felnőtteket, én úgy érzem, mintha ez a felnőttiét zavarná egy kissé, a szerepekkel járó kötöttségek, konvenciók... — Zavarnak. De hiába mondom azt, hogy nem vagyok felnőtt, úgyis az vagyok. Az ember nem tudja levetkezni az infanti- lizmusát. Ezt lehet kétféleképp értelmezni, a pozitív meg a negatív oldalából is mindenkiben van. A nagyon felnőttes, a nagyon határozott, döntésképes embereket egy kicsit irigylem, egy kicsit tartok is tőlük. Nekem nem sikerült dönteni. Néha el is csodálkozom, hogy vagyok meg a világon? Úgy megvagyok valahogy. Nehéz a döntés, mert mindennel szemben lehet az embernek kételye. Jámbor Ildikó Szent Barbara legendája A monda szerint Szent Barbara, akiről december 4-ét nevezték el, egy gazdag nikodémiai (Nikodémia: Izmir török város antik neve) ember, név szerint Dioskuros leánya volt, és Krisztus születése után 270 évvel élt. Amikor keresztény hitre tért — így szól a legenda —, apja olyan nagy haragra gerjedt, hogy nemcsak azt eszközölte ki, hogy leányát halálra ítéljék, de a hóhér szerepét átvállalva, az ítéletet is saját kezűleg hajtotta végre rajta. Szörnyű gonosztettéért az elvetemült apát egy, az Isten kezéből küldött villám agyonsújtotta. Halála után nem sokkal az áldozatot szentté avatták, és mint Szent Barbarát, a villámlás és mennydörgés elleni védőszentnek nevezték ki. Mivel a templomok minden más épületnél magasabbra törő tornyaikkal gyakran voltak villámcsapásnak kitéve, érthető, hogy gyakran Szent Barbarának szentelték fel ezeket, hogy ezáltal tűz veszélyétől megoltalmazzák. Léteztek úgynevezett Barbara-harangok: harangok, amelyekkel a tűz kitörését vagy a vihar közeledtét adták hírül. Ennek a szokásnak köszönheti a tüzérség védőszentjét, mert ágyúikkal a villámlást és mennydörgést utánozták ők is. További legendás részletek adnak magyarázatot a védőszent sokoldalúságára. így például — a monda szerint — kezdetben apja fogdmegjei elől egy sziklabarlangban rejtőzött el, ez jó ok volt a bányászoknak arra, hogy védőszentjükké nyilvánítsák. Mivel apja egy toronyban tartotta fogva, ez lett az ő ismertetőjele. A súlyosan sebesült és nehezen szülő asszonyok is hozzá könyörögtek oltalomért és segítségért. Végül a legenda azt tartja, hogy védelmet nyújtott himlő ellen, és aki Barbara-gyö- keret (kardvirág-, gladiolus- és liliomrélék) hordott magánál, annak sértetlenséget biztosított. A népszokások közül az vált leginkább ismertté, amelyet az adventi szokások között már ismertettünk, azaz, hogy Borbála napján, december 4-en egy gyü- molcsfaágat állítanak vízbe. A hagyomány szerint az ágat vagy napfelkelte előtt, vagy a vecser- nyére hívó harangszo idején (18 órakor) kell levágni, és a vízbe állítani. Akkor szentestén nyílnak ki a virágai. A parasztok régen összefüggést láttak a Borbala-ágak felvirágzása és a következő évi bő termés között. A legelsőnek, vagy legszebben kivirágzó ág tulajdonosának a következő évben — a legenda szerint — szerencsét hozott. r (ZMÁ egy vptoji Találkozás Vénusszal v _____________________________J v.____________________J H ogy most ez magyar film, vagy európai, azon el lehet merengeni egy ideig. A szereplőgárda mindenesetre nemzetközi, sőt, olyan világhíresség is van köztük, mint Glenn Close, vagy Erland Johanson. A rendező viszont magyar, Szabó István, a „mi Oscar-dijasunk”, és az ő idetartozásától már nem lehet eltekinteni. „Magyar vagyok, ezért kötődöm...” — mondja a filmben Szántó Zoltán karmester, és a párizsi Opera Európa vegyes hangulatú világában ez a mondat szíven üt. Választásaink gyötrelmesek, még akkor is, ha látszólag szabadon száguldozhatunk a világban: magyar művészként világhírű operaház zenekarát vezényeljük. Nehezen megfogalmazható érzéseket visz a vászonra Szabó István, és onnantól, hogy ezeket szavakba önteném, már meg is ijedek a szavak egyértelműségétől. Árnyalatok simulnak itt egymásra, rezdülések, amelyek megértéséhez nincs szükség a beszédre. Persze, ezeket meg lehet jeleníteni képekkel, színekkel: a magyar művész mindennap odaáll a gázsijáért a pénztárablakhoz, és nem kap pénzt. Vagy elgondolkozik azon, aláíijon-e egy beadványt, amit egy olasz zokszó nélkül aláír — nem, ő nem ilyen könnyed, szemérmesebb ettől, bonyolultabban lát, a harciassága csak a munkájában fokozódik megszállottsággá, amúgy tétova. Furcsa ez. Belül izzás, talentum, kívül kisfiús félszegség. De talán az igazán nagy emberek ilyenek. És hála neki, Szabó István a saját finom rezgéseit összhangba hozta Glenn Close hasonló ráérzéseivel, vagy fordítva talán. Nem tudom, hogyan készült a film, nem láttam a színfalak mögé: a vászonról sugárzik valami félelmetes érzékenység, az, hogy valódi művészek találtak egymásra, hogy nem két falás hamburger között játszották el a „nagy jelenetet”, itt kiütközött volna a felületesség. Most sorolhatnám persze a „témákat” — ismét a választásról, hogy elragadhat-e a szenvedély, vagy fontosabb a bölcsebb érzés, vagy azt a képet is kifejthetném, amikor a koldusok hada — mint szereplőgárda — bevonul a párizsi elit nézőközönség soraiba: hogy kicsodák is a koldusok valójában. Merenghetnék arról, hogy valóban úgy működik-e a szakszervezet Franciaországban, ahogy a film mutatja, vagy ez a vonal is csak a művészet mindent elsöprő erejét hivatott bizonyítani: ha a kellékes sztrájk miatt megtagadja a függönyfelhúzást, akkor majd énekelünk a függöny előtt. Igen, ez talán mind ott van a filmben, engem mégis inkább az a bőrömön is átsütő érzés érdekel, hogy itt valódi teremtést láttam, itt a szemem láttára hullottak a mélyig és emelkedtek magasba emberek, és amit olyan régen éreztem már moziban: hogy elhittem nekik minden mozdulatot, minden arcon átsuhanó gesztust, minden mosolyt és minden könnyet. Doros Judit Életmentő kártya Magyarországon Életmentő kártya bevezetését kezdi meg a MedCard Kft., az Állami Biztosító Rt. és a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet. A bankkártyához hasonló kis műanyag lapon a szükséghelyzetben fontos orvosi, egészségügyi adatok, az értesítendő családtagok, a kezelőorvos vagy kórház adatai szerepelnek — jelentették be a három érdekelt cég képviselői egy, a napokban tartott sajtó- tájékoztatón. A hazai mentőszolgálatok és a sürgős ellátást biztosító ambulanciák jövő év elejétől már keresik és használják baleseteknél a kártyát. Ezt megkönnyítendő, a kártyatulajdonosok személyi igazolványra vagy szélvédőre ragasztható öntapadós matricát kapnak, amivel jelezhetik, hogy MedCard-tulajdonosok, s a kártya megtalálható tárcájukban vagy igazolványukban. Különösen azok számára lehet fontos az életmentő kártya, akik akut betegségben szenvednek. A statisztikák szerint 100 felnőtt ember közül jelenleg 4 cukorbeteg, 10-nek magas a vérnyomása, 30 keringési betegségben szenved, 35 allergiás. A kártya kibocsátói arra számítanak, hogy egy éven belül minden 10. magyar állampolgár igényt tart a MedCard-ra. 318 ezren munka nélkül Csaknem 318 ezer munkanélkülit tartott nyilván október végén az Országos Munkaügyi Központ. A bejelentett üres állások száma ugyanakkor alig haladta meg a 15 ezret. Ez azt jelenti: a munkaközvetítő irodákban 100 munkát keresőnek mindössze 5 állást ajánlanak. Néhány területen: Budapesten, Bács-Kiskun, Fejér, Győr-Moson- Sopron és Jász-Nagykun-Szolnok megyében több volt a bejelentett üres álláshely, mint egy hónappal korábban. A munkaképes lakosság és a munkanélküliek aránya — azaz a munkanélküliségi ráta — 6,6 százalékra módosult, azonban Szabolcsban és Nógrád megyében megközelítően 13 százalék, Borsodban több mint 11 százalék ez a mutató. Továbbra is a fővárosban a legalacsonyabb, 2 százalék a munkanélküliség mértéke. A regisztrált munkanélküliek 43 százaléka középfokú, 3 százaléka felsőfokú szakképzettséggel rendelkezik, 54 százalékuk szakképzet- len, kor szerinti megoszlásuk: 29 százalék 25 év alatti, 27 százalék 26- 35 év közötti, 41 százalék 36-55 év közötti, 3 százalék 55 évnél idősebb. A segélyezettek októberi zárólétszáma 245 ezer, az átlagos bruttó segély, illetve a járadék összege 7153 forint volt. Ha a riporter a szenvedő alany... Aki kamatoztatja az ősök tudását Munkában a csontkovács professzor Több mint egy hónapja a véletlen hozott össze Akszerovics Igor Vasziljeviccsel, a novoszi- birszki orvostudományi egyetem traumatológiai osztályának munkatársával, az orvostudományok doktorával. Hallottam róla, hogy csontkovácsként is jeleskedik, s ezért kerestem a találkozást. Ennek nyomán született a november 2-i, szombati lapban megjelent írás, amely bemutatta ezt a kétségkívül megnyerő, szerény, az újra fogékony, nyitott személyiséget. Akkor abban egyeztünk meg, hogy valamiféle kontrollra vállalkozom, hogy kipróbálhassam, mire képes ott a kezelőasztalon. Lelkesen vállalkoztam, nem is sejtve, hogy mi vár rám... 1. Tizenkilencedikén, kedden délután egy órakor kopogtattam be, érdeklődve, kíváncsian, s kellőképp magabiztosan. Udvariasan, barátian fogadott, s miután levetkőztem, kezdődhetett a számomra könnyűnek látszó kúra. Úgy véltem, hogy tiszapalkonyai „kollégája” megszabadított bajaimtól, így aztán legfeljebb röpke ellenőrzésről lehet szó. Természetesen mindenféle gyötretés nélkül. Aztán akcióba lendültek ujjai. Iszonyatos fájdalom hasított belém. Élsötétült a világ, s mi tagadás, kétségbeesetten ordítottam. Menekülési kísérletem csőddel zárult, mert kezei bilincsként nehezedtek rám. Már az ájulás környékezett, amikor befejeződött a tortúra. Nyögtem, jajgattam, s alig vánszorogtam. Átkoztam magam az ötletért. Ő azonban megértőén, s derűsen mosolygott. — Legközelebb holnap, ugyanebben az időpontban jöjjön! 2. Szántam-bántam egykori elhatározásomat, de nem létezett más kiút. Megint ott voltam, és ismétlődött a pokol. A harmadik esetben már jobban viseltem a gyűretést, s a díványon pihegve diskuráltunk is. — Mi történt eddig? Nem késlekedett a precíz válasszal. — Valaha megmenekedett a fájdalomtól, de a kórt előidéző okok nem szűntek meg. Én ezeket számolom fel. Közérthetően fogalmazva: a csontokra „köveseden” inakat, izmokat és ideg- kötegeket oldom fel. Nagyobb alkati ellenállásra számítottam, de kellemesen csalódtam... Nem engedtem folytatni, belevágtam: — Én aztán nem! Biztatgatott. — Fokozatosan jobb lesz, s a végén — ezt garantálom — újjászületik. 3. Hát ez még messze volt, de elérkezett. Addig azonban maradt az agytépő nyakrángatás, csigo- lyabokszolás, derékdöngölés. Később észrevettem, szűkül a kínzó zónák területe. Nyöszörögve faggattam a kilátásokról. Reményfelhőket küldött felém, s tanácsaival sem fukarkodott. — Valósággal megfiatalodik... Enyhítésként ajánlom a következő teakúrát. Mirelit málnához vegyítsen egy nagy kanál mézet, ehhez tegye a filteres teát, s öntse rá a forró vizet. Ez a keverék felfrissíti. Egyébként bárki használhatja, ha kínozza a reuma. Pozitív hatása garantált. Erről meggyőződtem, s az újabb gyógyítási fordulók egyértelműen mássá varázsoltak. Birkóztam ugyan az izomlázzal, keseregtem is emiatt, de megint mentőövet kínált. Legkésőbb egy hét múlva ez is elmúlik, s azt érzi majd: semmi , köze hajdan volt testi terheihez. Mindenesetre január 6-án elmondhatja ezt. Ekkortól ugyanis megint Egerben rendelek. 4. Hát megteszem hamarabb is. Előrejelzése bevált. A korszerű tudomány eszköztárát mesterien ötvözte az ősök örökségével. Megváltást ígért, ez be is teljesült. Akárcsak másoknál... Pécsi István
