Heves Megyei Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-17 / 295. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. december 17., kedd _______ —_______ Kisodródás Nem egy nyugdíjasról van már közvetlen vagy közvetett tapasztalatunk. Az időskorú, vagy a fiatalabban „leszázalé­kolt” emberek érzik leginkább, hogy mekkorát fordult velük a világ, amióta elköszöntek „aktív*pályafutásuk végén. Job­bára már a következő napon amolyan másodrendű-rangú ál­lampolgárok lettek, akikre általában akkor sem bíznak ko­molyabb feladatot, ha egyébként még mindig sikerrel megol­danák. Egyszerűbb munkát is inkább csak szívességből, szá- nalombófkapnak, ameddig adhatnak nekik. Nehogy a pénzt elvigyék mások, a maradók, a fiatalabbak, az egészségeseb­bek elől. Jó ideje pedig már ott sem foglalkoztatják őket, ahol eddig mód volt ra, ahol elfértek a többiek között. Mert egyre kevesebb, amiből fizethetnének számukra. Olyannyira nem jut a borítékba, hogy kényszerűségből sorra-rendre azoktól is meg kell válni, akik egyébként meg hosszú évekig maradhat­nának. Láttuk, látjuk nyugdíjasainkat — s mellettük mind na- obb számban a nyugdíjtól még messze lévő munkanélküli­ét, akik hasonlóan kisodródnak a sorból. Sokak részéről aggodalom kíséri sorsuk változását, mellettük dobban a szív, dekeveset, vagy semmit sem lehet tenni értük. Nemigen nyúl­hatunk a zsebünkbe, hogy legalább a leginkább rászorulók­nak valamelyest kipótoljuk hiányzó forintjaikat. S dolgunkat sem oszthatjuk meg velük, mert örülnünk kell, hajómagunk dolgozhatunk; ha csordul-cseppen valami az igyekezetünk­ből. Nem állhatunk mögéjük a boltban, a piacon kérni, hogy a vásárlásnál legyenek velük szemben méltányosabbak, hiszen a kereskedő minket sem kunéi, bármit is veszünk tőle. S hiába szólnánk az iparosnak, a hivatalnoknak meg másnak is, hogy szerencsétlenebb társainkat se hagyják észrevétlen, mert gyakran bennünket sem vesznek sokba. Rajtunk ugyanúgy átnéznek, ha olyan a kedvük, vagy ott próbálkozunk, ahol ez a módi. A munkanélküliek helyzete talán a nyugdíjasokénál is sa­nyarúbb. Mivel — ha számos esetben jobban is állnak anyagi­lag — gyakran, vagy általában kevesebb megértésben van ré­szük. Legyen az illetőnek tisztességes, tanult szakmája, neta­lán diplomája, méghozzá több is — nemegyszer gyanús, ahol csak megfordul. Elítélik, megvetik azt is, aki a világért se örül­ne, hogy munka nélkül hull ölébe a pénz, hanem fáradhatat­lanul keresi boldogulásának útját. Itt is, ott is hamar ráfogják, hogy komolytalan, megbízhatatlan, összeférhetetlen ember, akitől jobb távol maradni. Lehetetlenné teszik a talpraállását, az érvényesülését. Nemhogy vigasztalnák, segítenék, inkább még taszítanak rajta. Mintha az „aktív” kereső holnap nem juthatna hasonló sorsra, neki nem fájna az, ami elesettebb honfitársát ma gyöt- ri, kínozza! Több, sokkal nagyobb emberségre lenne szükség egymás­sal szemben — s ezt kimutatni, gyakorolni éppen ezekben a nehezebb időkben kellene leginkább. Amikor a jó szó is sokat jelent, értéke van az egyszerű kézfogásnak. Reményt, erőt adó, ha ez is, az is érzi: nincs egyedül, nem hagyják magára, valamennyien magyarok vagyunk. Gyóni Gyula gy< eki S. P. és a Performance csoport Légzésoratórium Az Egri Ifjúsági Házban mu­tatta be Sarkadi Péter és a Per­formance csoport Légzésorató­riumát. Az ötven percre terve­zett hang- és látványszerkezet nem más, mint a csoportot veze­tő festőművész láthatóvá tett el­mélkedése egy folyamatról, amely a gondolatait, érzéseit, szenvedélyeit, lelki tudását köz­vetíteni akaró alkotóban végbe­megy. Az átlagpolgár, vagy in­kább azt mondanánk, az utca embere pódiumműsomak fogja fel ezt a határozott szándékkal létrehívott eseményt, amelyben látszólag sok az esetlegesség. A végeredményt tekintve azonban úgy tűnik, ráébreszti a produkció az átélőket, hogy az önmagunk­ba szálláshoz a legbiztosabb fo­gódzót, a minden fontos cselek­vésünkhöz szükséges ritmust a szív dobolja bennünk, ringattatja velünk, miközben a tüdő is meg­teszi a magáét. A szívdobogás a legszebb monotónia, s ha úgy vesszük, legigazabb eligazítónk, az a tanítás, amire mindig is szá­míthatunk. Ez az elemi világ ala­pul szolgál a különös liturgiát le- vezénylo Sarkadi Péternek, hogy közönsége elé tálja mindazt, ami grafikai-festői munkája mögött meghúzódik. Amit a végered­ményként jelentkező műből csak áttételesen lehet kiolvasni. Az oratórium nyitánya a fel­erősített, hosszan tartó szólam, hogy aztán ráépüljön a magyar ábécé magánhangzóinak kórus- szerű megszólaltatása. A külső vi­lág oldalairól tekintve mindezt fel­foghatjuk úgy is, mint mélyre hű­tött vagy visszaszorított szellemi működést, lemerülést, noha tud­juk, hogy ez a sajátosan kiépített út szükséges ahhoz, hogy valami létrejöjjön bennünk, ami több és más, mint a szürke hétköznap és az abban található ember. Ezt az „eredményt” templomi csendben, a szélfútta őszi erdő­ben, magányos bolyongásaink­ban is eleijük, megkaphatjuk, el is nevezhetjük áhítatnak, annak az erőtérnek, ahol a fegyelem és önmagunk felfedezésének fe­szültsége „beáll”. Azt is vállalja S. P., hogy az ember egy csodála­tos gép, akként is működik. Le is fekteti egyik közreműködőjét a heverőre, sípot rak a szájába, és a légzés zenéjét produkáltatja, ér­zékelteti vele. Nem azt állítjuk, hogy csak halljuk, hanem érzé­keltetik is velünk mindezt. Mert ez szertartás, amire annyira ve­vők vágjunk, hogy az egész te­rem feszült hallgatás, senkinek nincs kedve kitörni ebből a szorí­tó hatásból, netán köhögéssel za­vart kelteni. A fény és hang, a festék felfú­jása a kifeszített vászonra bele­vési a tudatunkba, hogy itt a cse­lekvés előtereit jártuk végig, és közben, utána a hangok utaltak a tett mögöttire is, hogy a világ mégsem olyan egyszerű, mert az elemi részekre ratelepül a kom­binációk egész sorozata, hatnak az összefüggések, amiktől aztán megint csak igen nehéz megsza­badulni. Sarkadi Péter más síkon most is a töprengő-kereső, célba talál­ni akaró énjét vetítette barátai elé, akik elhiszik neki, hogy a mindennapi élet fölött létezik egy másik tartomány, és ő oda­hívja azokat, akik élményre vágynak. Másrészt mi azt is hisz- szuk, hogy ezzel a csoporttal az Ifjúsági Ház olyan együttest ho­zott létre, amely — túl ezen az ezoterikus, tehát különösnek ha­tó próbálkozáson — további mű­sorokat is összeállít majd, ame­lyek közelebb állnak a minden­napokhoz, noha nem tagadjuk, az ilyen sajátosan irányított és szerkesztett lelki eseményekre is szükségünk vagyon. Örömünkre szolgál, hogy az egri értelmiség, élükön a képző­művészekkel és a zenészekkel, felvállalja azt a társadalmi moz­gást és szerveződést, amely hatni akar. Példát akar mutatni az ön­megvalósításra, az önművelésre, az értékek teremtésére. Mint ahogyan az Egri Szíhműhely fia­tal csapata is teszi, nagy önfelál­dozással. A kisközösségek te­remtő ereje mozgathatja meg a nagy létszámot, az ezreket, hogy elmúlna „rosszkedvűnk tele”. Várjuk az újabb jelentkezést... (farkas) Kereszténydemokrata levelek Köztisztaság, közrend, közbiztonság Civilizált társadalomban élő emberek többségének természe­tes törekvése, hogy környezetük — lakásuk, utcájuk, városuk, fa­lujuk — tiszta, szép, tehát egész­séges és esztétikus legyen. Kör­nyezetünk ugyanis az életterünk, anol munkánkat végezzük, köz­lekedünk, pihenünk, ahol éle­tünk végbemegy. Ennek állapo­ta, kellemes, szép, tiszta volta oe- folyásolja életérzésünket, lénye­ges része életünk minőségének. A környezet ápolt, tetszetős megjelenését a különböző egyé­nek és csoportok nem igénylik egyforma mértékben. Tudjuk, hogy a fejlett nyugati országok­ban tiszták az utcák, a tömegköz­lekedési járművek, a középüle­tek, és közismert, hogy a kevésbé fejlett országokra a köztisztaság alacsony foka jellemző. A kü­lönbség azonban nemcsak az ipari-technikai civilizáció eltérő szintjéből ered. A kultúra, mint az adott társadalom egész anyagi és szellemi fejlettségének mérté­ké, meghatározza az emberek életmódját, igényeit, szokásait, magatartását. (Beszélünk kultu­rált pihenésről, táplálkozásról, szórakozásról strí) Mit mondha­tunk saját tisztaságunkról? Vér- mérséklettől függően bosszan­kodva vagy szégyenkezve álla­píthatjuk meg, hogy városaink és községeink piszkosak, szemete­sek. A megyeszékhely belváro­sában lépten-nyomon eldobált papír, cigarettacsutka stb. hever a kövezeten. Kapualjakból ki­folyt emberi vizelettocsák nyo­mai a járdán. Mi lehet a külső ke­rületekben? Vagy nézzük meg a vendéglátóhelyek mosdóit, a vasútállomás es buszpályaudvar környékét, a vasúti kocsik és au­tóbuszok belsejét! A kép való­ban lehangoló, és ez nem azért van így, mert nem takarítanak. A városgondozási vállalat, a MÁV, a Volán, a magántulajdonosok egyszerűen nem győzik eltüntet­ni a kultúrálatlan emberi lét hor­dalékát. Hogy mi lehetne a megoldás? Talán meg kellene büntetni a rendetlenkedőket, de nemigen lehet minden szemetelő mögé egy közterületi felügyelőt állíta­ni. Úgy tűnik, csak az általános szellemi, erkölcsi, kulturális színvonal emelésével — nevelés­sel — lehet eredményt elérni, saj­nos, csak hosszú idő elteltével. A személyiségfejlődést legjobban befolyásoló szociokulturális környezetnek (család, iskola, if­júsági szervezet) kell a kívánt magatartáskultúrát kifejleszteni. Vajon nevel ilyenre a mai család és iskola? Erről jut eszembe: a ciszterciek egri Szent Bernát Gimnáziumában azt tanultam, hogy szemét az, ami nem a he­lyen van. A falevél a szobában nyilvánvalóan szemét, de az er­dőben nem az, míg egy ív papír az íróasztalra való, az erdőben szemétnek hat. Szót kell ejteni a szándékos rongálásról is. Min­den jóérzésű embert megdöb­benthetnek a festékkel telefir­kált, frissen vakolt házfalak, a nyilvános fülkéből kitépett tele­fonok, a kicsavart közlekedési jelzőtáblák, a letört díszfák, a megrongált pihenőpadok, a fel­borított szeméttároló edények, a közvilágítás kivert lámpái, a be­horpadt parkoló autók. Ostoba emberek — sajnos, többnyire fia­talok — eszeveszetten pusztítják a társadalom jobbik fele által lét­rehozott értékeket, okozva ezzel tetemes (évente és városonként többmilliós) anyagi és mérhetet­len erkölcsi kart. A jelenség a normális gondolkodású többség jogos felháborodását válna ki. Á tettesek kilétének megállapítása és felelősségre vonása (az oko­zott kár megtérítése, bírság, bün­tetés) csak ritkán történik. Ezen — ismerve rendőrségünk túlter­heltségét, hiányos letszámellá- tottságát és felszereltségét — nem nagyon csodálkozhatunk. Ismét felmerül a megoldás kér­dése. Hogyan lehet a rombolás­nak gátat vetni? Neveléssel? Rá­beszéléssel vagy hatékony őrzés­sel és szigorú büntetésekkel? Nemcsak a Köztisztaság és a köz­rend hiányos, de komoly kifogá­sok merülnek fel a közbiztonság­gal szemben is. Szaporodik a va­§ yon, az élet, a testi épség elleni űncselekmények száma, és egy­re több elkövető marad földerí- tetlen. Egyedül élő, idős embe­rekre otthonukban rátörnek, és kirabolják őket. Utcán megtá­madnak gyermekeket és örege­ket, bántalmazzák őket, elveszik értékeiket. Egyre több gépkocsit törnek fel, elviszik a bennük lévő értékeket, kilopják tankjukból a benzint, sőt, mind gyakrabban az egész autót eltulajdonítják. Mind többször olvashatunk la­kásfeltörésről, benzinkút-, bolt- és postarablásról, a zsebtolvajlás elterjedéséről. Növekszik a bű­nözési hullám, csökken a va­gyon- és személybiztonság. Ezek a körülmények nem kedveznek az idegenforgalomnak, amelytől városaink és falvaink oly sokat remélnek. De nemcsak az idege­nek, a helyben lakó állampolgá­rok nyugalma, jó közérzete és biztonsága is hatékony intézke­déseket követel. Ha nem sétál­hatunk zavartalanul az utcán akar este is —, az emberi jogaink súlyos csonkítása! Ha egy dikta­tórikus hatalom kijárási tilalmat rendelne el, tiltakoznánk! A tör­vénytisztelő polgárokat bűnöző, asszociális elemek nem tarthat­ják félelemben, nem veszélyez­tethetik épségüket, nem korlá­tozhatják mozgásukat! Nos, mit lehet tenni a közbiztonság meg­szilárdítása érdekében? A Kisebb és nagyobb településeken sorra alakulnak a civil önvédelmi cso­portok, polgárőrségek — a la­kosság önkéntes tagjaiból álló fegyvertelen társaságok —, me­lyek a rendőrséggel tartanak szo­ros kapcsolatot. Felszerelésük a rádió es a fényképezőgép. Jog­körük nem több, mint bármelyik állampolgáré: a garázdák figyel­meztetésivel szabálysértések, esetleg bűncselekmények meg­akadályozása, a rendőrség érte­sítése, tanúskodás. Vannak, akik ellenzik önvédelmi egységek lét­rehozását, mondván, hogy mű­ködésük során visszaéléseket, jogsértéseket követhetnek el. Feltik a jogállamot és a demok­ráciát az önkéntesektől. Ez az aggodalom törvényi szabályo­zással eloszlatható. A jelen hely­zetben értékeinket, gyermekein­ket, biztonságunkat kell félteni a bűnözéstől. Á jogállamiság azt is jelenti, hogy a társadalomnak jo­ga van védekezni a törvénysér­tők ellen. Dr. Molnár Miklós Sorsvallató Szolgálat, alázattal Nem véletlenül indította a Sorsvallató sorozatot az Egri Helyőrségi Klub és a Hevesi Napló című irodalmi, szellemi környezetvédő megyei folyóirat gárdája. Arra gondoltak ugyan­is, hogy ellentmondásokban, torz jelenségekben bővelkedő je­lenünkben sokan vágynak a nyílt, az őszinte, a majdhogy val- lomásos szóra, s arra is, hogy va­lamiféle alkotni, teremteni akaró csoporthoz kötődjenek. Az elmúlt hét szerdáján Sze­pesi György, a megyeszékhely Állami Zeneiskolájának igazga­tója volt a meghívott vendég, akivel dr. Farkas András újság­író, kritikus beszélgetett pályá­járól, életének alakulásáról, gondjairól, örömeiről, töpren­géseiről, vívódásairól. Lassan két évtizede ismerem a direktort. Sűrűn találkoztunk. Annál is inkább, mivel tagja volt az általam szerkesztett Hevesi Szemle szerkesztőbizottságá­nak. Az üléseken rendre összefu­tottunk, elmondta véleményét. Ezt általában megszívleltem, de hamar rájöttem, hogy az írás kü­lönösképpen nem foglalkoztatja. Ha az utcán köszöntünk egymás­ra, akkor is váltottunk néhány közömbös szót. Többnyire olya­nokat, amelyek mögött épp a lé­nyeg sikkadt el. Nem vagyok muzsikaértő, így aztán választott hivatása hűvösen hagyott. Ilyen előzmények után nem számítottam meglepetésre, a tisztelet okából mégis kíváncsi voltam erre a bemutatkozásra. Aztán rádöbbentem, mekko­rát tévedtem. Ez a korántsem szilfid alkatú ember az átváltozás csodáját produkálta. Az első pil­lanatoktól kezdve könnyed, ele­gáns, szórakoztató jelenséggé formálódott. Mindjárt a zongo­rához lépett, s játszott. Méghoz­zá bravúrosan, önfeledten, ma­gának is gyönyörűséget okozva. Mindnyájunkat elbűvölt, igazol­va, hogy vérbeli előadóművész, hamisítatlan showman. Később a kérdésekre vála­szolt. ízesen, szabatosan, tömö­ren, eredetien. Előttem ült az a pedagógus, aki mind a katedrát, mind a hangszert olyan szolgá­latnak tekinti, amely alázatot kö­vetel. Utalt arra, hogy képtelen volt elszakadni ettől a barokk köntö­sű, egyedi varázsú településtől, jelezte: majd mindig ingyen dol­gozott a köz javáért. Nem pa­naszkodott, hiszen hozzátette, hogy a bensejéből fakadt ez az őt is megújító cselekvési szándék. Az extra jómód nem lett osz­tályrésze, de emiatt sohasem bánkódott. Felvillanyozta az a tudat, hogy adhat, használhat, s jobbá, nemesebbé, műértőbbé csiszolhatja felnövekvő nemze­dékek tagjait. Arról sem hallgatott, hogy az utóbbi két esztendő belső gyöt­rődések egymásutánját hozta számára. Nem politizált, de párt­tag volt, s a marxista egyetemet is elvégezte. Felettesei ugyan tö­rölni óhajtották személyi lapjá­ról ezeket az adatokat. Nem he­lyeselte, mert ezt e rendezvényen is hangsúlyozta: éppen ők ösztö­nözték e kurzusra. Egyébként is: nem bánt meg semmit, s nem óhajt szerecsenmosdatás részese lenni. Még megnyerőbbé vált szá­momra, s a közönség számára is. Ez érthető, ugyanis mostanság a gerinctelen kaméleonok, a tör- leszkedő, a vöröset fehérre hipó- zó gerinctelenek divatoznak, azok, akik a csillagokat is leta­gadnák az égről, nemhogy régi mellényükről szégyellnék lesö­pörni azt az egy pirosat. Újra jöhetett a szintetizátor, a dzsessz világa, az improvizáció. Megint brillírozhatott. Nem cso­da, hogy számosán hívták, kínál­ták neki a gyorsan ívelő karriert, a siker mégsem kísértette meg. Megmaradt annak, aki volt, aki ha invitálják, a publikum elé lép, megajándékozva valamennyi szépre vágyót a kikapcsolódás élményével. Ráadásul: irigylen­dőén magas szinten. Végül, mintegy nyomatéko­lásként visszakanyarodott az alapötlethez, sürgetve azt, hogy ne kerüljék el egymást az azonos hullámhosszon lévők, az önzet­len lokálpatrióták, mert az ilyen nyilvános diskurzusok is hatvá­nyozzák azokat az erőket, ame­lyekre napjainkban olyan szük­ség van, mint még egyszer sem volt. Közben azon meditáltam, hogy mennyi az én „vétkem” ab­ban, hogy ennyire felszínes le­hettem, s mi írható — ezzel kap­csolatban is — a mögöttünk lévő idő számlájára. Nem tudom. Azt viszont igen, hogy — akárcsak a többieket — oda emelt, ahová sóvárogtunk: A szellem megtisztító, ember­séggel színezett régiójába... Pécsi István Kiállítás és vásár Hatvanban, a városi műve­lődési köz­pontban évek óta sikeresen működik a dí­szítőművészeti kör. Munkájuk gyümölcse­ként nyílt meg most az a kiál­lítás és vásár a művelődési központban, amely a kará­csonyi ajándé­kozáshoz is sok ötletet adhat, azaz ahhoz, mivel szerez­hetünk örömet szeretteink­nek... (Fotó: Perl Márton) • H8VE8 MEQYB __ MUNKAÜGYI VI KÖZPONT "■ 3301 EGER, KOSSUTH LIU TELJ 38/12-256 Kinmátlaifík ámeZ Egu, Klapks m. 9. T- MU-U9. Győacrti, Kosnak áll. T.: JVIJ-íéZ Hotmn, Kostmih tér Z Tj 3S/11-M1. Hens, Vérit Hmástref m. 3JL T.: 3V4S- 7T7. Fízesttbotty, Rékáat ét ÍZ T.: SWéI-ÍSS. Ptterrásdm, Kttssmtk Lm. 1. T: 3í/6*-*i* ajánlatai: AZ ÉSZAK-MAGYARORSZÁGI REGIONÁLIS ÁTKÉPZŐ KÖZ­PONT egri kirendeltsége által Egercsehiben indított nőiruha-készítő tanfolyamra utólagos jelentkezést még elfogadnak. Érdeklődni a helyszínen lehet: naponta 8-10 óráig 1991. december 20- ig, az Egercsehi Ruhaipari Üzemben Borotvái Lászlóné tanfolyamveze­tőnél. AZ ÉSZAK-MAGYARORSZÁGI REGIONÁLIS ÁTKÉPZŐ KÖZ­PONT egri kirendeltsége szervezésében indult mezőgazdasági kár­szakértő és vállalkozások ügyintézője tanfolyamra néhány fő jelentke­zését még elfogadja 1991. december 19-ig. Érdeklődni lehet: Eger, Kossuth L. u. 9. „E” ép. 405. szoba, tel.: 36/12- 226 vagy Eger, Kossuth L. u. 9. „B” ép. 213. szoba tel.: 36/13-011/121 nell. A fenti tanfolyamokra a Heves Megyei Munkaügyi Központ kiren­deltségein nyilvántartott munkanélküliek jelentkezhetnek, akik a kép­zés időtartama alatt anyagi támogatásban részesülnek.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents