Heves Megyei Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-30-12-01 / 281. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. november 30—december 1., szombat—vasárnap Lábadozó beteghez hasonlít az ország — Nem nagyon szeretem to­vábbra sem 3 párt kifejezést — mondja. — A fórum többet je­lent. De a megfogalmazott prog­ramok, szándékok mögé politi­kai erőt kell állítani. Ezt teljesíti a párt egy kampány, egy választás során, s közvetít embereket a Parlamentbe, illetve a kormány­zatba. Ám ennél fontosabb — vagy legalább olyan fontos —, hogy megszerveződjön az erőte­re. Ez az ország ma politikailag zsibbadt állapotban van. Más­részt „érszűkületes” is: nem mű­ködnek igazán kisközösségek, kapcsolatrendszerek, vagy pedig nagyon sokat sérültek az elmúlt három esztendőben a bizalmat­lanság, az irigység vagy a szerep­zavarok miatt. Azt hiszem, nem­csak az MDF-nek, de minden fe­lelős politikai erőnek feladata, hogy a vérkeringés újra elindul­jon. Ebből — mint a Lakitelek Alapítvány létrehozója — pró­bálom kivenni a magam kicsi ré­szét. Örülök a sok-sok hasonló szándékkal jelentkező alapít­vány, illetve egyéb szerveződés megjelenésének. Nemcsak a kul­túrára gondolok, hanem a teljes életre, mert a legkülönbözőbb formában indulnak ezek. Nö­vekszik a szerepük, s az MDF ötödik országos gyűlésének fel kell erősítenie e szándékokat is. — De hogy is látom az MDF- et, mint az egyik alapító? Ösz- szegzésképpen azt tudom meg­fogalmazni, hogy ennyire vol­tunk képesek. Ebben nem lebe­csülés van, hanem a jóízű munka tudata, de keserűség is. Ennyire voltunk képesek. Nemcsak az MDF, hanem a többi párt vagy politikai szándékkal jelentkező erő is — az egész ország. így, együttvéve. Azok is benne van­nak, akik nem mentek el válasz­tani, hanem kihúzódnak a politi­kából és a helyi közéletből. De az ország stabil lett, működőképes, ha „fel is van állványozva.” — Nem vesz reszt az urszag- gyűlés munkájában, ahogy a kormányéban sem. Pedig tevé­kenysége, tekintélye miatt bizo­nyára módja lett volna rá. Miért ez a tudatos távolmaradás, fél- reállás? — Ez nem félreállás. A vá­lasztások előtt egy jó esztendővel döntöttem el. Aztán emellett ha­tározottan kitartottam minden csábítás, s olykor nagyon erős késztetés ellenére is. Igaz, sem mint képviselő, sem pedig mint kormánytag nem vállaltam sze­repet. Ennek oka egyszerű: kivá­lasztottam a magam területét. Azt akartam, hogy a háttérben — a szervező munkában — legyen elegendő időm és erőm részt venni. Hogy ismereteimet — amelyek az elmúlt húsz esztendő alatt felhalmozódtak — be tud­jam építeni az erőterekbe, a von­záskörökbe, melyek miatt talán nem lesz annyira „érszűkületes” ez az ország. Törekvéseim meg­jelennek a Lakitelek Alapítvány működésében, de az MDF el­nökségének munkájában is. Ez egy tudatos szerepvállalás, amely lehet, hogy nem olyan lát­ványos, nem mindennapos, mégis megfeszített munkát kívá­nó feladat. — Sokan úgy tartják, hogy ez a párt nem az már, amely fó­rumként elindult annak idején. Még platform is szeveződött a parlamenti frakció keretein be­lül „program" elnevezéssel, a múltra utalva. Mint az egyik alapító, érez-e eltávolodást az eredeti célokról? — Teljesen nem is lehet az, mint három-négy esztendővel ezelőtt. Más körülmények kö­zött élt akkor Európa, s más vi­szonyok vettek bennünket is kö­rül. Az tudatos volt akkor is, hogy a fennálló társadalmi rend­szer ellen szervezkedtünk, s pró­báltuk a lehető és a lehetetlen megoldásokat megtalálni. A tör­ténelem adott egy olyan esélyt, hogy nemcsak az MDF, hanem sok-sok politikai erő és szándék együttesen jelentkezve fölerősí­tette az óvatosan megfogalma­zott programot. A kérdőjelek ki­egyenesedtek felkiáltójelekké. Az MDF-en belül valóban szer­veződnek különböző csoportok, de ez jó dolog. Mindegyik méret- kezzen meg, ütközzön más prog­ramokkal, győzzön a jobbik. Ép­pen ezért fórum a nevünk. — Az, amit vállalt, látszólag kívül esik a politika színterein. A mindennapi ember talán nem is tartja közéletnek, amin most dolgozik. — Nem szívesen beszélek ar­ról, amit most elmondok, de a kérdés kihozta belőlem. Az MDF nem kormányoz és nem hoz törvényeket. Pártunknak van egy programja, s nyilván a koalíciós viszonyok között, s a jogállamiság szabályai szerint akaija ezt megvalósítani. Most például az MDF készül az 5. or­szágos gyűlésére, s az elnökség engem bízott meg, hogy hozzak létre egy munkacsoportot, amelynek feladata az, hogy poli­tikai, társadalmi, gazdasági programot fogalmazzon meg er­re az országos gyűlésre. Nem olyan látványos munka ez, de elég súlyos és nehéz, mert benne lesz a későbbi döntésekben. — Nézete szerint kialakul­hat-e a politizáló közvélemény, a magáénak tudhatja-e az or­szág azt, amit sokszor feje fölött történőnek érez? — Ez az ország az elmúlt négy évtizedben elnémult, elzsibbadt. Annyira, hogy a veszélytudat nem is élt a nagy többségben. Most kezdenek rájönni, amikor az árcédulákat látják, vagy ami­kor megjelenik a munkanélküli­ség fenyegetettsége, hogy elal­tatták őket az elmúlt években. A nyugati kölcsönökkel sikerült valamiféle látszatjólétet fönntar­tani, de most már a valóság mű­ködik. A törvények viszont nem azonnal hatnak, idő kell ahhoz, hogy „beinduljanak”, s kimos­sák az országból azt, ami akadá­lyozza az új törekvések megvaló­sulását. Az ébrenléti, készenléti állapot azért már növekszik. Van azért egy jó esély arra, hogyazidő múlásával gyógyul az ország. Most lábadozó beteghez hason­lít, amely — meggyőződésem szerint — a válságon túl van. Ilyenkor viszont könnyen elbíz­zák magukat a betegek, nagyon észnél kell lenni. Most az infláció üteme stagnál, s ez valamiféle működés eredménye. S termé­szetes módon mindenki összeha­sonlítja, hogy mit jelent a rend­szerváltás a cseheknél és a szlo­vákoknál, vagy Lengyelország­ban. Az utóbbinál nagyon sokan választ kaphatnak arra, hogy mi­ért nem együtt lépett fel az úgy­nevezett ellenzék a pártállam el­len. Meggyőződésem volt akkor, ahogy sokunké, hogy tönkretet­tük volna ezt az országot, ahogy a lengyelek sem tudnak kimászni ebből a csapdából. Gondolja el bárki, hogy mi lenne akkor, ha az ellenzéki szövetségen belül je­lentkezik az, ami most különbö­ző pártokban történik. — Ön nem közvetlen résztve­vője a különböző politikai csa­tározásoknak. Hogyan látja az ellenzék szerepét a hazai viszo­nyok között? — Szerintem nem lehet szem- beállni program és jövőkép nél­kül. Ez nem jelenti azt, hogy mondjon igent az ellenzék a mi elképzeléseinkre, hanem azt: ja­vasoljon jobbat. Nem történt meg, pedig kaptunk rá ígéretet. Azt is tapasztalom, hogy azokon a településeken, ahol csak ellen­zéki politikai erők vannak, nehe­zen tudnak együtt élni a közpon­ti zavarokkal. De ez az ő belső ügyük. A többpártrendszerhez viszont több pártra van szükség. Ilyen szempontból szükség van minden olyan politikai erőre, amit mi most ellenzéknek neve­zünk. Az ember persze alkotó el­lenzéket szeretne, amely bizo­nyos helyzetekben képes össze­fogásra. — Az MDF egy magyar falu­ból indult, az Ön lakóhelyéről, Lakitelekről. Ma is ott él, köz­vetlenül tapasztalja a gondokat. Ezek beépültek-e a magyar poli­tikai gondolkodásba, s megtalál­ta-e a vidék a maga méltóságát? — Lehetne példákat felsorolni a vidéki Magyarország megtalált méltóságára, s arra is, hogy hát­térbe szorultak bizonyos értékek és törekvések. Az utóbbinak el­sősorban az az oka, hogy nem tud igazán megszerveződni a falu. S ezért igazan közvetíteni sem. A következő helyhatósági választás lesz a nagy próbatétel. Valójában erre kell a hangsúlyt tenni. Ami­kor közösségekről beszélek, ak­kor arra is gondolok, hogy ezek­nek kellene a helyi rendszerválto­zást megcsinálni, mert az sok he­lyen elmaradt. Áz is idetartozik, hogy a kormányzatban is jelent­keznek azok a törekvések, hogy kihelyezett üléseket tartanak. Ezek nemcsak látványos gesztu­sok, hanem olykor több hónapos megfeszített munka van mögöt­tük. A világkiállítás terve sem csak Budapestet érinti. Mindaz, ami történik ebben az országban, a gazdaság, társadalom területén, egy adott kistelepülésen nem mindjárt jelentkezik. Ebben lesz a következő helyhatósági válasz­tás mérföldkő. — Köszönjük a beszélgetést! Gábor László Egy este a hajléktalanok „otthonában” Kertész utca valahány. Mind­egy mennyi, hiszen számokkal csak a valódi otthonokat meg a munkahelyeket érdemes jelölni: ott talál meg minket a díjbesze­dő, és ide hozzák a reggeli lapo­kat, olykor a táviratot. De a hajléktalanok nem kap­nak újságot, és valójában nem keresi őket senki. A nevük se fontos, legfeljebb csak abból a szempontból, hogy átvették az egy takarót, egy párnát, meg az egy lepedőt. Edit, az igazgatónő mégis név szerint ismer mindenkit. Egyik este kísérem el. „Gyere, ha van kedved” — hívott fel telefonon, mielőtt szokásos esti körútját el­kezdte volna. Már a kapuban várják. Két ember szeretne be­szélni vele. Az egyikük fiatalnak látszik, alig huszonévesnek. Ro­mániából jött, kőművesnél dol­gozik, naponta ötszáz fointért, ebéd, minden nélkül. „Tudja, hogy egy magyar segédmunkás ennek a két-háromszorosát kap­ja?” — kérdezi Edit, mire a fiú, hogy tudja, de neki ez is jó pénz, kocsira gyűjt, anélkül nem megy haza. „Es itt akar aludni?” — hangzik az újabb kérdés. A fiú csak a fejével bakkant, és néz ké­rőn, aztán megjegyzi még, hogy neki még lepedő se kell, meghúz­za magát az átmeneti szálláson, nem zavar senkit. A másik már bonyolultabb élettörténet. A férfi hajdan — még nem is egészen két hónapja — jobb napokat látott, Egerben, egy étteremben volt szakács. De most valami zűrbe keveredett — mondja, és még tapasztalatla­nabb szem is észreveszi, hogy van már benne egy-két feles, no nem mintha dülöngélne, csak a szeme csillog olyan furcsán, aho­gyan a mindig mámoros embere­ké szokott. ígéri: ha elcsitulnak felette a hullámok, elmegy, keres munkát, szakképzett, jó szakács ő, ezt akárki megmondja a város­ban. A Balatonnál is dolgozott: éttermet vezetett. „Maga többre képes, mit keres itt?” — sóhajt az igazgatónő, a férfi nem szól, „ez van” — mondja a tekintete min­den szégyenkezés nélkül. A „körutat” az állandó szál- láshelyűeknél kezdjük. Persze az „állandó” szó nem egészen fedi a valóságot: addig marad itt vala­ki, míg nem vét a házirend ellen, olyankor aztán szedheti a sátor­fáját — egy időre. De amíg ott vannak, legalább fedél van a fe­jük felett, lepakolhatják valaho­vá a váltás ruhájukat, és ha van, a kis Sokol rádiót. Gizi néninek például van. Épp magyar nóta hangja szűrődik ki a szobájából, amikor bekopogunk. Vérző, sebhelyes orral nyit ajtót. Hosz- szas kérdezősködés után csak annyit árul el: szüretelni volt egész nap, és elesett. Edit nem nagyon hiszi. „Biztosan koncsor- gott már megint... na mindegy, holnap jelentkezzen Barankai doktornál, szeretném, ha meg­nézné magát...” Gizi néniről megtudom: nem itt lenne a he­lye, nimfomán, rászorulna a rendszeres orvosi ellenőrzésre. A másik szobában szinte idilli a nyugalom, két vaságyon ücsö­rög két férfi sötétben, és beszél­getnek. „Á, Edit néni” — villan fel a tekintetük, amikor belé­pünk, bár lehet, hogy csak a hir­telen jött fénytől hunyorognak. Itt megtelepszünk néhány perc­re, cigarettával is kínálnak, ar­rébb húzódnak a vaságyon, hogy legyen helyünk. Nem mondom, hogy patyolattiszta a lepedő, sőt, az egyik ráncban egy döglött le­gyet találok, de a két férfi ruhája összehajtogatva tornyosul a szé­ken, egyikük ágya felett egy há­rom-négy éves kislány fotója. Észreveszi a gazdája, hogy né­zem, és megjegyzi: a kislányom. Ugye, milyen aranyos. Nemrég múlt huszonöt éves. „Kitoltak magával a nők..., vallja be...” — nógatja Edit, de ő csak annyit mond, hunyorgó szemekkel: „micsináljak igazgató néni, ha egyszer szeretem őket...” A harmadik helyen már min­denki alszik. Gyűrött arcok, bo­rostás bőr, van, aki ruhástól he­vert el. Az illatokról eddig még nem beszéltem. Nehéz is lenne. Ezek az illatok nem meghatároz­hatók, ezekre csak annyit lehet­ne mondani: olyan „hajléktalan­szállás” szag van. Csak egy férfi ébred fel a fényre, ő hirtelen za­varosan és hangosan beszélni kezd, a keze remeg. „Nyugodjon meg, na, semmi baj...” — mondja Edit, miközben kezét a férfi vál­lára teszi. Csend lesz. Kifelé me­net kísérőm halkan megjegyzi: „Beteg, könnyen rohamot kap, de amúgy semmi baj nincs vele, jámbor, kedves ember...” Gyereksírás. Káromkodás. Alsógatyában nyit ajtót a férfi, ahogy meglát minket, mintha ösz- szekapná kissé magát, beszól egy ajtó mögé, egy női nevet mond, és hozzáteszi: „Gyere, vendégek jöttek...” A két gyerek arca ma- szatos, de már csak csendben hüppögnek. Külön-külön alsza­nak egy vaságyon, a férfi a nővel a földön, szivacson. „Nem fér­nek meg egy ágyban” — magya­rázza a férfi. A szoba lehet vagy másfélszer három méter. Egyik sarka a konyha, másik a kamra — ott a hűtőszekrény —, és egy ajtó mögött lavórt sejteni: a fürdő­szoba. Egyelőre itt élnek, hogy mikor mehetnek rendes lakásba, nem tudják. „Vegyél egy nagy levegőt — javasolja Edit —, most jön az át­meneti szállás...” Veszek. Nem eleget. Pár másodperc múlva el­fogy, kénytelen vagyok újabbért folyamodni. Nem igazán levegő, ami bejön. Áporodott langy massza inkább, kéthetes atléta­trikó, mosdatlan láb- és hónalj- keverék, meg még mi minden, amit tapasztalat híján meghatá­rozni se tudok... Áz ágyneműk szürkék. Egyenletesen szürkék. A pokróc alól kikuksoló férfiak arca szinte hasonul ehhez a szín­hez — itt nincs egyetlen világos­kék vagy rózsaszín motívum, de még elegáns négerbama se. Nem érdekeljük őket. Ha szólnak va­lamit, csak illendőségből teszik, azért, mert kérdeztünk. De rövi­den válaszolnak, épp csak any- nyit, amennyire szükség van. Felüdülés a következő „ba­rakk” — egy huncut szemű fiú meg egy szép arcú lány. Együtt élnek már öt éve, papír nem kell, minek, szeretik egymást. A fiú kávét főz, Ferenc József korabeli csészében kapom, csendesen kortyolgatjuk. Közben, mintha csak a manikűrözésről beszélne, a lány elmeséli, hogyan vették ki a méhét a kórházban, úgy, hogy meg se kérdezték, mit szól hozzá. Azt hitte, egyszerű gyógyászati műtétet hajtanak rajta végre — sokat görcsölt a hasa —, meg a fél mellét is le kellett venni egy da­ganat miatt. Nem lehet gyereke. Pedig a fiúnak szívesen szült vol­na. Most talán örökbe fogadják a nővére kisfiát, az úgyis annyira szereti őket. Máskor itt alszik a szálláson, de most bejött a hideg, a fűtés meg minimális. Összedőlt a kis házuk, azért kerültek ide annak idején. A polgármesteri hivatalban, a szociális bizottság­tól azt ígérte valaki: egy héten belül megoldják a lakásgondot. Nyolc hónapja itt laknak. „Szo­ciális emberrel” azóta nem talál­koztak... Megyünk kifelé, jönnek ők is. Később még találkozom velük az utcán: guberálnak. Egymást cukkolják, röhincsélnek közben. Ha nem tudnám, hogy hol vol­tam még az előbb, velük együtt, akár azt is hihetném: boldogok. Doros Judit Egy óra Lezsák Sándorral Kevés közéleti szerepet vállal Lezsák Sándor, az MDF elnökségének tagja, mégis jelentős a befolyása. Ennek a lakitelki tanárembemek az udvarán bontott zászlót a Magyar Demokrata Fórum. Jellegzetes, papos megjelenésével, csendes és okos fejtegetésével tiszteletet parancsol. Ha létezik valaki az MDF- ben, aki az indulást, az alapokat jelképezi, hát ő az. Ezért egri látogatásakor arról érdeklődtünk először tőle. hogy miiven lélekkel figyeli pártja fejlődését. Felvételeink nem a riport helyszínén készültek ( Gulyás Miklós fotóművész alkotásai)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents