Heves Megyei Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-27 / 278. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. november 27., szerda Születésnap után Nem mindig garancia a régi, jól bevált név Az egy évvel ezelőtti látvá­nyos megújulás után a TIT a régi nevén, de az ismeretterjesztő egyesületek szövetségeként az ország minden pontján keresi a helyét, új feladatait. Heves me­gyeben a TIT Bugát Pál Egyesü­lete ez év április 12-én ünnepelte 150. születésnapját Gyöngyö­sön. S habár az idén már nem fu­totta Egerben a filmművészeti nyári egyetem költségeire, a nagy hagyományokkal rendelke­ző műemlékvédelmi kurzust mégis megtartották, s az eddigi­eknél^ jóval nagyobb erőfeszíté­sek árán, de foggal-körömmel ragaszkodnak az ismeretterjesz­tési profilhoz. — Az a paradox helyzet állt elő — állítja dr. Tóth Vilmosné, a megyei egyesület ügyvezető igazgatója —, hogy például a nyelvoktatásban egyáltalán nem jelent garanciát a regi, jól bevált név, hanem éppen ellenkezőleg. Az idegen nyelvi tanfolyamain­kat a régi, megszokott tanári gár­dával, mérsékelt árakon hirdet­jük, mégis élelmes vállalkozá­sok, kft.-k elcsalogatják előlünk a hallgatókat, ráadásul olyan árat kérnek, amit mi ki sem me­rünk mondani! — Nehéz tehát megtartani az eddigi pozíciókat a nyelvoktatás­ban. Azonban a szakmai átkép­zés terén új távlatok nyílnak meg az egyesület előtt. — Ezzel a lehetőséggel élünk is, külkereskedelmi, vámügyi, adótanfolyamokat szervezünk. Igaz, számos más cég is foglalko­zik ezzel. Közülük az ISZTI utódjának, a SZTÁV néven jegyzett Ipari Szakmai Tovább­képző Központnak annyi előnye van velünk szemben, hogy ők a hivatalosak, s ezért bizonyít­ványt is adhatnak. Mi régóta har­colunk ezért a pozícióért. Né­hány esetben van kivétel. Példá­ul a hatvani ipari szakmunkás- képzőben szervezett tanfolya­mainkon bizonyítványt is adunk. Vagy ha valamelyik üzem, gyár kér meg arra, hogy átképezzük a dolgozóikat, mert ennek meg­szervezésére nekik se idejük, se pénzük, se szakemberük nin­csen. (A selypi cukorgyárban volt erre példa.) A szakképzést mi továbbra sem szeretnénk ki­engedni a kezünkből, arra vá­runk, hogy az Országgyűlés elfo­gadja az erre vonatkozó tör­vényt, amelynek a tervezete már itt van az asztalomon. Eszerint a szakképzés moduláris rendszer­ben épül majd fel, különböző kö­vetelményszintekkel. Bizonyos szakmák egy-egy részéből is vizs­gázhatnak majd a hallgatók. — Milyen anyagi fedezete van a TIT szaktanfolyamainak? — Részben önköltségesek, részben pedig pályázati pénzek­ből fedezzük a kiadásainkat. A Megyei Munkaügyi Központtól is kaptunk támogatást. Létre­hozták az Észak-magyarországi Regionális Munkaerő-fejlesztési és -átképzési Központot, amely­nek teljes hálózatát még csak most építik ki. Itt Hevesben je­lenleg a megyeháza épületében van a helyi központ. Mindamel­lett, hogy ez a hálózat kiépül, mi felajánljuk a szervezési tapaszta­latainkat, azt a szellemi hátteret, amellyel a TIT már évtizedek óta bír. Köztudott, hogy még napja­inkban is sok az analfabéta, sőt egyre több, legfeljebb csak jó ideig nem beszéltünk róluk. Nincs meg az intézményes for­mája a „potenciális analfabéták” képzésének. Azokra gondolok, akik elvégezték az általános is­kola néhány osztályát, de nem írástudók. Ebben is szeretnénk részt venni. Emellett a tehetség­gondozásról, a TIT egyik hagyo­mányos feladatáról sem mon­dunk le. — A hagyományos, jól bevált formáktól sem érdemes megsza­badulni. Mi az, amihez ragasz­kodnak? — A magyar nyelv hete ren­dezvénysorozata minden eszten­dőben legalább száz előadást, száz ismeretterjesztő alkalmat je­lentett. Folyamatosan megkeres­sük az önkormányzatokat, és fel­ajánljuk a segítségünket többek között az anyanyelvi programja­inkkal is. Kérjük a támogatásu­kat, mert ezen is múlik, hcfgy megtarthatjuk-e ezeket az elő­adásokat vagy nem. Ahol csak lehet, helyi pályázatpkból is szer­zünk támogatást. így adtak a nyári képzőművészeti táborunk­ra pénzt. Ez sikeres volt, a jövő évben is megpróbáljuk. A szak­osztályaink közül az életképe­sek, például a magyar nyelvi, a néprajzi, az egészségügyi, to­vábbra is „dolgoznak”, mint önálló közösség. — A nyelvoktatás, a tehetség- gondozás mellett egészen új pro­filú vállalkozásokba is belefogott az egyesület. Például Egerben papírboltot nyitottak... — Minden vállalkozás, ami bevételt hoz, megteremti az anyagi alapot a másikhoz. „Visz- sza lehet fordítani” a pénzeket az alaptevékenységre. — Nemzetközileg is elismer­tek a nyári egyetemek. Mi lesz a sorsuk? — Már huszonkettedik alka­lommal rendezzük meg jövőre a műemlékvédelmit: a történeti városok védelmének nemzetkö­zi kérdéseiről lesz szó. A filmmű­vészeti kurzusról valószínűleg 1992-ben le kell mondanunk. Egyelőre az egész magyar film­szakma válságban van, és nehéz megtalálni azt a témakört, ami a nemzetközi hallgatóság érdeklő­dését ébren tartaná. Ha sikerül témát, és főként támogatást ta­lálnunk, jövőre is megtartjuk. Hasonlóképp ragaszkodunk a néprajzi tajkonferenciához, de újabb ötleteink is vannak. Példá­ul egy környezetvédelmi fórum hazai és nemzetközi szakembe­rek bevonásával bizonyosan sok érdeklődőt vonzana. A Termé­szetgyógyászok Szövetségével is felvettük a kapcsolatot. — Itt álljunk meg egy szóra. Nem félnek attól, hogy pont a tu­domány népszerűsítésére szerve­ződött társulat esetleg áltudomá­nyos dolgokkal foglalkozik... ? — Éppen ellenkezőleg, az a véleményünk, hogy tudományos alapról lehet vitatkozni. A kordi­vatokat ki kell szolgálni, de ha helyes a megközelítés, a termé­szetgyógyászatról és akár az UFŐ-król is lehet reálisan be­szélni. * * * A Tudományos Ismeretter­jesztő Társulat — ellentétben más társadalmi szervezetekkel — nagy valószínűséggel túlélte a krízist. Megszabadult a politikai sallangoktól, s most egyesület­ként, egyesületi szövetségként él tovább. Igaz, „kultúrára nehéz időkben”, vállalkozási feltételek között. Megmaradásában segí­tett a százötven éves gazdag múlt, s azok a tudósok, szakem­berek, akik tekintélyükkel, szak­tudásukkal az egyesület mellé álltak. Mint Szentágothai János professzor, képviselő, aki leg­utóbb a Parlamentben a hona­tyák közül gyűjtötte össze a TIT- eseket. Azokat a képviselőket, akik hisznek a tudományos is­meretterjesztés nemzetjobbító erejében. (jámbor) Sarlatánok a reflexológia porondján A gyógyítás nem üzlet Kulin Imre — az emberségről Kevés embert ismerek, akinek veretes humánuma, csinnadratta nélküli segítőkészsége úgy meg­babonázott, mint az övé. Émlék- szem az elmúlt négy esztendő alatti találkozásokra, a nyilvános riportokra, amelyeket vele készí­tettem. Szívmelengető érzés fel­idézni ezeket a pillanatokat, hi­szen majdhogy megtisztítanak, újjávarázsolnak. Persze nemcsak engem, ha­nem — seza lényeg — mindazo­kat, akik hallgatták, akik kérdé­seket tettek fel neki. Zivataros, értékvesztett, er­kölcsi iránytű nélküli világunk­ban amolyan szellemi oázist je­lentett az Egri Egészség- és Kör­nyezetvédő Egyesület, a HEMO és a Hevesi Napló által szervezett összejövetel, ahol mindenkit is­merős arcok fogadtak, ahol is­mét ő szólt arról a küldetésről, ami a lét értelmét adhatja. Erre a november 20-i délutáni diskurzusra szép számmal érkez­tek azok, akik már régen azonos hullámhosszra kerültek aligha megcáfolható szemléletével. Most — akárcsak korábban — valamennyiünket meggyőzött arról, hogy a reflexológia — ame­lyet lassan két évtizede művel — valóban számos esetben gyógyu­lást hoz, orvosolja a komoly ba­jokat is. Minderre kifejező erejű példákat említett, méghozzá a saját praxisából, nem mindenna­pi sikerekben bővelkedő gyakor­latából. Ugyanakkor azt is nyomaté- kolta, hogy ez az ősi, ez a Kelet­ről származó ismeretanyag türel­mes, alapos tanulmányozást igé­nyel, mivel kizárólag a felkészül­tek, a szakmailag stabilak iga­zodnak el magabiztosan. Ok azok, akik nem tévednek, akik senkit sem vezetnek félre. Ezt a tudást lehetetlenség néhány he­tes tanfolyamon megszerezni. Arra is utalt, hogy egy törvény örök: a szeretető, ezért nemcsak a sarlatánok kerülendők, hanem azok is, akiket üzleti elképzelé­sek vezérelnek. Nem véletlenül szorgalmazta a családi jelleget, azt, hogy az egyes famíliák tagjai kezeljék egymást, s ha ezt meg­előző, preventív jelleggel teszik, akkor jó néhány kórt kiiktathat­nak az orozva közelítő veszedel­mek sorából. Többen problémáikat sorol­ták, s a vendég egyszer sem fu­karkodott a kamatoztatható ta­nácsokkal. Továbbra is javasolta az alapvetően vegetáriánus étke­zést. A kevésbé következetesek­nek ajánlotta a csirkehús és a hal fogyasztását, s a tejtermékek diszkrét mellőzését. Újra hadat üzent a sónak, megint igazolva, hogy milyen romboló hatást fejt ki szervezetünkben. A legfrissebb eredmények kommentálásáról sem feledke­zett meg. Méregtelenítési mód­ként propagálta azt az étolajkú­rát, amivel bárki megpróbálkoz­hat. Reggelenként egy evőkanál­(Fotó: Molnár Zsolt) nyi mennyiséget kell negyedórá­ig a szájban forgatni, a fogak kö­zött szűrni. Ilyenkor ide szívódik fel mindenünnen az, ami toxi­kus, azaz idegen az egészségtől. Nem fukarkodott egyéb tip­pek felsorakoztatásával sem. Közönsége — talán helyesebb lenne baráti körének titulálni ezt a csoportot — azonban nemcsak ezeket méltatta őszinte elisme­réssel, hanem a személyiségéből sugárzó kiegyensúlyozottságot, nyugalmat, azt a szándékot, hogy felkaroló jobbját nyújtja mindazoknak, akik bizonytalan- kodnak, támaszra várnak, pezs- dítő erőt remélnek. Az ezúttal sem csalódok vár­ják vissza. Ugyanilyen meghitt, katarzisszülő órákra... Pécsi István Az énekes halála Vasárnap késő este londoni, kensingtoni otthonában meghalt Freddie Mercury, a Queen együt­tes világhírű énekese és botrány­hőse. Szóvivőjének közlése sze­rint tüdőgyulladás végzett vele, melyet két éve súlyosbodó AIDS betegsége tett leküzdhetetlenné. 45 éves volt. A két éve tartó szakmabeli pletykálkodásnak maga Mercury vetett véget, ami­kor vasárnapra virradóra a Press Association brit hírügynökség útján tudatta „barátaival és ra­jongóival szerte a világon”, hogy valóban AIDS-fertőzés áldozata. (fdaá eyy tttofC Thelma és Louise G yávák vagyunk, valljuk be. Mert hányszor vetődött már föl ben­nünk is, hogy itthagyunk mindent, és irány a szabad élet: autó, száguldás, aztán megérkezés, hegyek és patakok. Aztán maradtunk mégis, és megmagyarázzuk, hogy azért, mert nincs pénz, azért, mert mégiscsak felelősséggel tartozunk valakiért vagy valakikért, vagy mert egyszerűen nincs bátorságunk azt mondani: „Figyelj, elmegyek. Nem tudom, hova, nem tudom, mennyi időre, és még azt se tudom, mikor jövök vissza.” Hát igen, kevesen vannak, akik ezt bölcs mosoly- lyal veszik tudomásul, sőt ráadásul még meg is értik. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne az élet, mennyivel szabadabbnak érezhetnénk ma­gunkat, ha legalább az esélye meglenne annak: fájdalom okozása nél­kül választhatunk. Ez a film egészen furcsán szól a szabadságról. Hiszen a történés maga végig azt sugallja, hogy két nő menekül, azért, mert egyikük le­lőtte azt, aki a másikukat meg akarta erőszakolni. Innentől kezdve nem döntenek, hanem az események sodorják őket, a menekülés nem lehet „választható”, ráadásul beindul a lavina-effektus: a rosszra csak rossz jöhet. Nem lehet azt mondani: „Lelőttem, bocs, tegyünk úgy, mintha nem történt volna meg, kezdjük az elejéről, onnan, hogy beültünk az autóba, és a hegyekbe akartunk menni pecázni.” Játsszuk azt, hogy boldogok vagyunk, gondtalanok, férjünket otthon hagytuk, a mikroba bekészítettük az ételt, el is mosogattunk, kitakarítottunk: elrendeztük a hátországot, akár vissza is térhetünk valamikor, két nap vagy két hét múlva, legfeljebb bocsánatot kérünk, kedvesen mosoly- gunk, elvégre nők vagyunk, a hízelgés, ,az elsimítás velünk született adottság — nem, ezek közül már semmit nem tehetünk meg megalku­vás nélkül, vagy ha megtesszük, nem jó dolog utána tükörbe nézni. Ez a film mindennek ellenére a szabadságról szól. Arról, hogy nincsennek burkok, biztonság sincs, semmi, amit megszoktunk. Csak a választási lehetőség van meg nekünk, akár olyan „kicsiben” is, hogy melyik motelban szálljunk meg, vagy akár a „legnagyobban”: él- jünk-e tovább, ahogy régen, vagy inkább induljunk neki a szakadék­nak, mert már nem tudunk úgy élni, ahogyan annak előtte, és akkor legalább adjuk meg a végső tiszteletet a saját vágyainknak. Nem jó kijönni a moziból a Thelma és Louise után. Túlságosan megérezzük a saját földhözragadtságunkat, és ezen még az sem segít, ha magunkban többször elismételjük: de hát ez csak egy mozi, az élet más, nem ilyen szédült, nagyon is hétköznapi. A baj csak az, hogy egyáltalán nem tudjuk meggyőzni magunkat arról: az élet valóban ilyen. Szabadság-száguldás nélkül való... Doros Judit A HEMO és a Hevesi Napló galériájában Arcok Mozambikból Dr. Péntek László egri sebész­orvos tizenkét éve él és dolgozik Mozambikban, hasznosítja tu­dását az ottani emberek javára. Közben szenvedélyének is hó­dol, fotózik. Az, hogy valaki hosszú időre elmegy Közép-Európából Dél­kelet-Afrikába, már önmagában is szokatlan vállalkozás. Az, hogy tizenkét éve bírja a klímát, a környezetet, nemcsak a test szí­vósságát és tűrőképességét érzé­kelteti, hanem azt is, mekkora hi­vatástudat hatja, viszi előre, előbbre ezt az egyébként hallga­tag természetű embert. Talán az sem tűnne fel különösebben, ha színes fotókat, felvételeket ké­szítene a nekünk különleges tá­jakról, és küldené haza barátai­nak, hiszen ott folyik a Zambezi, és bizonyára akad lehetősége és módja kimenni a vízeséshez, és millió példányban szivárványoz- tatni a fény törését, ahogyan az a vízben, a vízen, a vízzel játszik. De dr. Péntek László nem a kü­lönleges látványok iránt érdek­lődik elsősorban. Arcokat kér a lencse elé, bizonyára olyanokat elsősorban, akikkel a kezelés, az operáció, a betegség, a baleset, a kórház vagy egyéb hasonló ügy kapcsán került lélekközelségbe. Képzeljük magunk elé a jele­netet. Ez a fehér orvos, a maga fehér bőrszínével, a masinájával és a kérdésével leállít egy neki vadidegen fekete bőrűt, és akár kézjátékkal, akár angolul elmo­tyogott szavakkal készteti arra, hogy állna meg egy pillanatra, mert neki, az orvosnak, ez az arc valamit kifejez, ebben a tekintet­ben ő észrevett valamit, amit meg akar örökíteni. Némi tájékozó­dásunk van arról, hogyan szok­tak ilyenkor reagálni ezek a sze­mélyek, mekkora bizalmatlan­ságnak kell feloldódnia ahhoz, hogy a fotós számára az annyira kívánt kapcsolat létrejöjjön, megszülethessen. Mert amit mi ezeken a fotókon legelőször feltűnőnek tartunk, az épp az, amilyen bizalommal, nyíltsággal tekintgetnek bele a lencsébe, adják oda önmagukat azok az emberek, a személyisé­güket a kamerának, azazdr. Pén­teknek. Hogy mi lehet a vélemé­nyük úgy általában ezeknek az afrikaiaknak az európai civilizá­cióról, kultúráról, a technikáról, az az egyik kérdés. Talán másod­rendű is. A megörökítés és a mű­vészet döntő a számára, az a ki­nyílás, ahogyan az arc, a tekintet minden fenntartás nélkül vall gazdájáról: akár az utca porában guggoló öregasszony néz fel a fo­tósra az árut elrejtő doboza mel­lől, akár az európai szabású inget viselő középkorú férfi nyitja rá a két szemét a vele foglalkozóra, akár a gyerek huncut, kíváncsi szeme köszön vissza a neki min­denképpen idegen fehérre, az ar­ról vall, hogy a fotós, jelen eset­ben ez a magyar orvos lelkileg, rokonszenvileg közeljutott ezek­hez az emberekhez. Ha van kap­csolat, együttműködés két ember között egy ilyen keresetlen pilla­natban, arról nem lehet azt mon­dani, hogy ravasz kényszer szülte a találkozást. De a fotómodell vonásaiból igencsak ki lehet ol­vasni, miért is nyílott rá erre az idegenre, aki bizonyára csak bi­zonyos pontokon érintkezhetik vele, idő és tér korlátái között. Valószínű, hogy az egyik keresz­tény, a másik szunnita-mohame­dán, földi hatalmasságaik is má­sok, de Istenük is más-más gon­dolatot ébreszt. Mégis: a fotók a lélek tisztaságáért sugározzák azt a békét, amit két egymásra talált ember érez, abban a pillanatban, amikor az alkotás, a megörökítés szenvedélyében érintkeznek egy­mással. Az alkotó béke derűs ál­lapota árad el ezekről a képekről itt, az egri Helyőrségi Művelődé­si Otthon klubjában is, ahogyan a paravánokra akasztgatta, ren­dezgette ezeket az életképeket, portrékat a fotós orvos jó barátja, Fejér István. A napi sajtó nálunk keveset ír Afrika déli övezeteiről. Ez a kiál­lítás mást, egészen mást mesél el nekünk, mint amit Észak-Afrika harsog azzal, hogy az olajgazda­ságától feltüzelve szent háborút hirdet „minden zsarnok ellen”. Ez itt a béke szigete. (farkas)

Next

/
Thumbnails
Contents