Heves Megyei Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-02-03 / 257. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. november 2—3., szombat—vasárnap A pápalátogatás tanulságaiból A kereszténység nem magánügyül) Mit szol hozzá, Önt már tanítják... Találkozás Lázár Ervin íróval Újra meg újra felmerül nálunk a probléma a címben foglalt kérdésről, ritkábban elvi szinten, ténylegesen inkább konkrét esetekben. A legtöbbször ráadásul összekapcsolódik azzal a másfél éve felidézett rémlátomással, hogy a kereszténység, a különböző egyházak hatalmi pozíciókra, térhódításra törnek, s ezért újabb „ keresztény kurzus ” veszélye fenyegeti a fiatal magyar demokráciát. S mert újabban, a Szentatya látogatása után is jelentkeznek ismét ezek a hangok, az ő tekintélyének segítségével is kell foglalkoznunk a kérdéssel. Pár napja értesülhettünk arról, hogy az egyetemeken ifjúsági lelkészek kinevezésére kerül sor fokozatosan, akik az ifjúság lelki, világnézeti és erkölcsi igényeinek szolgálatában fognak rendelkezésre állni, természetesen teljesen önkéntes érdeklődés alapján. Ez a hír megint alkalmat adott felszisszenő reagálásokra azoknál, akik minden vallási jelenségre allergiásak, sőt szinte már „keresztény kurzus” fóbiában vagy komplexusban szenvednek. Egy ilyen rádióriporter pl. szembekérdezte az első kinevezett budapesti lelkészt: nem kellene-e a nyugalom érdekében visszalépni ezzel a dologgal, hiszen ez megint annak a bizonysága, hogy az egyház most az egyetemek lelki megszállására készülve a keresztény kurzus újabb szimptómáját szolgáltatja. (Hasonló jajongásra lesz hamarosan kilátásunk, ha a tábori lelkészi szolgálatot kezdik szervezni a hadseregben.) Nem hisszük, hogy olyan értelmes emberek, akik újságírásra, okos-szellemes cikkek megírására, rádióriportok készítésére képesek, ennyire tudatlanok lennének az egykori Horthy-kor- szakbeli keresztény kurzus és általában a terminus tartalmi lényegéről. Sokkal inkább tudatos fogalmi csúsztatás ez, az olvasók, hallgatók félrevezető riogatása annak a célnak érdekében, hogy a vallás a templom és család „magánszférájából”, ahová a diktatúra éveiben lett száműzve, ne tudjon kilépni most sem — hivatása teljességének megvalósítására. Mert nemcsak a hívő számára, de a vallást vizsgáló profán szak- tudományok részére is tapasztalati tény, hogy a vallásnak ugyan elsődlegesen valóban szubjektív, egyéni dimenziója van (hiszek, vallásos életet élek, hogy üdvözöljek!), de ugyanakkor ellenállhatatlan szociális, közösségi vonatkozása is. Az ember — már a görög filozófia felismerésében — „közösségi lény”, és a modem lélektan még dinamikusabban koegzisztenciális (vagyis együttlétező) létről beszél. Alaptétele, hogy az ember csak közösségben tud kibontakozni, egész emberré válni. Ez vonatkozik a vallási kibontakozásra is, és pl. a keresztény hívő számára abszolút normaként jelentkezik a „főparancs” kettősségében: Isten és embertárs szeretete. A vallásos ember tehát végzetesen tévedne, ha csak a maga leikével törődne és ennek túlvilági üdvével, és nem cselekedné a szeretet cselekedeteit; ez „holt dolog” lenne (Jak. 2,17). S ez a norma nem is csak „rejtett” jótékonykodásra kötelez, hanem társadalmi-közéleti szinten pl. a szegények melletti kiállásra és az igazságosságnak az egész világra kiterjedő egyetemes követelésére, a krisztusi céllal: az Isten országa fokozatos megvalósításával. A keresztény vallásosság e szélesebb horizontjára a Szentatya is figyelmeztetett szinte mindenszentbeszédében. Szombathelyen pl. a felebaráti szeretet konkrét gyakorlására utasított, Pécsett pedig felszólította a különböző nemzetiségeket, hogy az egymás iránti szeretetet ápolva — járuljanak hozzá Európa békéjéhez. A diplomaták fogadásakor ugyanezt kitágította: „Szükséges, hogy legyőzzük a többség és a kisebbség közti előítéleteket és a múltból örökölt ellenérzéseket — egymás kölcsönös, jobb megismerésével... E célkitűzés elsőrendű kötelesség a keresztények számára, és nem mondhatnak le róla anélkül, hogy hűtlenné ne válnának.” De a legátfogóbb horizontot is megidézte a Szentatya a kereszténység nélkülözhetetlenségéről, éspedig rögtön megérkezésekor: „A vallásos életfelfogást tárom elétek, hiszen csak ez lehet hatékony elindítója hazátok újjászületésének. Felkínálom ezt mindnyájatoknak... az emberi személy megmentése és az emberi társadalom építése érdekében... felkínálom a hit mérhetetlen erejét.” És a Hősök terén a legvilágosabban: A Szent István által „sziklára alapozott épület nem csupán tam'tás vagy törvények és tanácsok emberi gyűjteménye... hanem mindenekelőtt szilárd tanúságtétel a keresztény életről... Krisztus által, őbenne és Krisztusra tekintve élünk... engedelmeskedünk az Atyának, nagylelkűen szolgáljuk a felebarátot, és Isten országának a világban való építésén fáradozunk. Ez kötelességtek, hogy a nemzet épülete szilárdan fennmaradjon a történelmi változások között.” Ha pedig valaki mindezt a keresztény kurzus álcázott hatalmi törekvéseinek szeretné vagy merné minősíteni, hallja meg ugyanezen beszédből a folytatást is: „Mi tehát az egyház feladata?... Tanúskodni arról, hogy Krisztus megváltotta a világot, hirdetni Isten országát, alázatosan szolgálni az egyes embert és közösség javát, megmutatni az élet értelmét és segíteni a szükséget szenvedőket. Az egyház nem úgy jelentkezik, mint hatalmi központ a társadalom felett, hanem mint a szolgálat helye, ahová kivétel nélkül bárki szabadon fordulhat'.' A fentiek után az a végső kérdésünk, hogy milyen alapon merül fel mégis visszatérőleg a keresztény kurzus vádja és a vallásnak a magánszférába való utasítása, és egyáltalán a régi jelszó: a vallás magánügy?! Ha van készség a meghallgatásra, a tisztázást és megértést szeretnénk szolgálni azzal, hogy rámutatunk e jelszó történelmi múltjára. Abban a korban keletkezett ugyanis, amikor a vallási türelem es később a hitbeli és lelkiismereti szabadság első lépéseit tehette meg a világban — az állami és (esetenként sajnos) egyházi hatalmaskodás és erőszak megszüntetésére az egyénnel szemben. Ez akkor főképp a liberalizmus tiszteletre méltó küzdelme volt a vallásszabadság oldalán — ezzel a jelszóval. De ugyanez a jelszó később a totalitárius, s főképp marxista rendszerekben a vallás visszaszorításának, tervszerű leépítésének és megszüntetésének eszköze lett, úgyhogy mára idejétmúlt, felemás, sőt kompromittált üres szóvá silányult. Ezért nincs már helye a szabadság jegyében újjászületett magyar demokráciában, és igazságtalanság is az egyházakkal szemben, amelyek tönkretéve is szolgálatra jelentkeztek maradék erejükkel — a társadalom és nemzet erkölcsi új j ászületéséhez. Politikai j elszóként tehát kiégett, halott ige ez, és legfeljebb az esetleges, disz- krimináló értékítéletek elhárítására alkalmas: vallásosan vagy anélkül (a vallás magánügy) egyképpen lehet rendes és becsületes az ember, ha hazáját, családját és a társadalmat tisztességesen szolgálja. Dr. Koncz Lajos Jó darab ember: magas, egy kicsit köpcös, egy kicsit borostás, nagyon közvetlen és egyszerű. Szürke öltöny, fekete-fehér kockás flaneling van rajta. Mintha csak most jött volna ki a redakci- óból, letéve a szerkesztői munka napi nyűgét. Ez így is lehet — délután három óra van —, de éppen most lépett be az egri Harlekin Bábszínház próbatermének ajtaján, mosolygósán, jobbján egy színikritikussal, Nánay Istvánnal, jó barátjával és kollégájával. Mint adomázva elmeséli, Pestről idáig rozzant Skodája hozta őket (a színikritikus kocsija az utolsó pillanatban bemondta az unalmast), de hát mégis itt vannak Egerben, hogy megnézzék a legújabb Lázár-darab szín- revitelét: A legkisebb boszorkányt. A hangulat kedélyes, elfogadja a kínált rostos gyümölcslét: „ No még ilyet, ha én ezt otthon elmesélem, mit ittam Egerben!” A bábszínház alkotói stábjának nagy része jelen van — köztük Lengyel Pál rendező —, amikor interjúra kérem az írót. A főpróbát pillanatokon belül kezdik, az előre megfontolt kérdésekkel semmire se mennék, itt most tíz perc alatt kellene „sokra vinni”, kérdezni valami frenetikusát, mert most se laza csevegésre, se elmélyült, okfeltáró mélyinterjúra nincs idő. „Különben rettentőjól tud adomázni Ervin!” — siet segítségemre a rendező, amitől aztán mi, a szituáció szereplői végképp „lebénulunk.” Belekapaszkodunk hát a pillanatnyi helyzetbe, s a darabról váltunk szót: — Máskor is el szokott menni ilyen alkalmakra, amikor bemutatják a művét, vagy ez egy különleges alkalom? — Nincs olyan sok darabom. Annak ellenére, hogy én nem szeretem a saját darabjaimat nézni, amikor készül, „csak megnézi az ember”. Lengyel Palival már dolgoztam együtt többször is, és nagy bizalmam van benne. Egyszer Kaposvárott megrendezte a Berzsián és Didekit. Az színészekkel megrendezett előadás volt, s amikor ő a bábszínházba került, az az őrült ötlete támadt, hogy ezt megrendezhetné bábokkal is. Ez az, amihez én abszolút nem értek. Nem értek a színházhoz, nem is írtam soha eredetileg színdarabot. — Ennek ellenére nagyon sok meséjét előadják amatőrök, hivatásosok. — Persze, gyerekek is előadják, hozzáírnak, kihúznak belőle, és ezek nagyon aranyosak. Mondjuk, a tizedrészét se láttam, csak hallok felőle. — Mindezt csak a babona miatt kérdeztem. Vannak írók, akik nem szeretik előre megnézni, hogy mit művelnek a gondolataikkal. Mások pedig éppen ellenkezőleg vélekednek. — En legfeljebb azért nem szeretem megnézni, mert rettentően izgulok, hogy sikerül-e, s ezért jobban megvisel, mint egy futballmeccs. Persze, van olyan szerző, aki egy-egy darabjának minden előadását megnézi. — És bele is szól... — No, igen. Van egy drámaíró barátom, aki egyszer összeakadt velem az utcán, és újságolta: most megy a darabja valamelyik előkelő pesti színházban, menjünk be, s nézzük meg... Persze előbb ittunk egy keveset, későn értünk oda, s nem jutott nekünk máshol hely, csak a lépcsőn. Ott ült mellettem, s akkor egyszer csak beleüvöltött az előadásba: „De mér jön be az az öregember ott a jobb oldalon?” Azt hittem, hogy erről az esetről már hallott. — Hát erről épp nem, de a történet kedélyes. Az alkotómunkába való beleszólást firtatom inkább. — Ha itt tartunk, még azért hadd mondjam el, hogy ez a mesejáték, A legkisebb boszorkány nem teljesen az én művem. Nekem van egy nagyon kedvenc mesemondóm, aki sajnos már nem él, de a meséit hál Istennek összegyűjtötték három kötetbe. No, én ebben a könyvben találtam ezt a Király Kis Miklós-tör- ténetet, s beleapplikáltam más szereplőket, „amelyek” a saját kútfőmből jöttek. Mégis, az ő meséje alapján íródott az egész, meg a Lengyel Pali inspirációja alapján, mert már tíz éve huza- kodunk azon, hogy ezt meg kéne írni. Ezt az embert Ami Lajosnak hívták, s ez jó lenne, ha bekerülne a köztudatba. — Máskor is szokott idegen alapanyaghoz nyúlni, ilyen igénynyel? — Nemigen. Az ő meséiből szeretnék csinálni, majd egyszer — ha egyszer majd lesz időm — egy igazi, gyerekeknek szóló könyvet. Az a helyzet, hogy a népmese egyáltalán nem gyerekeknek való műfaj. Egy kicsit krimi, egy kicsit pornográfia, meg sok minden egyéb. — Más megfontolásból ugyan, de én azt tartom: a maga meséi sem egészen gyerekeknek szólnak. Egyetemista korunkban — „A négyszögletű kerek erdő” megjelenése idején — szilveszter éjszakáján olvastuk egymásnak, nagy társaságban. Generációk alapélménye volt és maradt. — Örülök neki. Tekintse őket úgy mindenki, mint írásműveket, amelyek mindazokhoz szólnak, akik megértik, lett légyen az gyerek vagy felnőtt. — Ezzel a szándékkal is írja őket? — ...Magamnak írom őket. Nem gondolok soha arra, hogy kisgyereknek vagy nagy gyereknek lesz, soha eszembe se jut. — S mit szól ahhoz, hogy tanítják is már a műveit? — Mint a színházhoz, úgy a pedagógiához sem értek. Ha ezeket a verseket, novellákat a tanárok fel tudják használni a gyerekek neveléséhez, ez sajátosan pedagógiai ügy. Én ezeket a tankönyveket nem nagyon látom. Csak azt láttam, amikor a saját gyerekeim hazahozták, és megmutatták. Csak azért szokott fájni a szívem, amikor ezeket meghúzzák. — Azt jól tudom, hogy Ön is ol vasószerkesztő. Hogy fér ez ősz - sze az írósággal, rá van erre kényszerülve? — Persze. Nem mintha nem érezném jól magam a Pesti Hírlapnál, ahol dolgozom. Ez a munka nagyon sok örömet okoz, de hát tudja, amikor lapzárta közeledik, ez már „húsdaráló”, s olyankor bizony jobban szeretnék a saját dolgaimmal foglalkozni, s megírni azokat, amiket meg kell. — Nem tud ma egy magyar író megélni a hivatásából? — Biztosan van olyan író, aki meg tud élni, én nem. Mert én nagyon lassan — ahogy azt elmondtam —, amatőr módra dolgozom. Biztos van, aki könnyen csinálja, s csak úgy ömlik belőle a mondandó, én ilyen aggályos vagyok, ezt bevallom. — Dolgozik-e még az „Új Idő” című folyóiratnak? Legalábbis az indulásnál (egy sajtó- tájékoztatón) jelen volt, erre emlékszem. S most „híre van” a lapnak egy megszellőztetett botrány miatt. — Én csak addig tartoztam hozzájuk, amíg a lap meg nem indult. Az első szám után — ami évekkel ezelőtt volt — azon nyomban megváltam tőlük. S most fogalmam sincs, hogy mit csinálnak, semmi közöm hozzá... Nagy kár, hogy épp egy ilyen kellemetlen témával kellett zárnunk a beszélgetést, amelynek azonban az idő szabott gátat, hiszen elkezdődött az előadás főpróbája. Az író nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy azért izgul egy kicsit... Jámbor Ildikó Már Hippokratész tudta Az operáció legtöbbször elkerülhető Segítségre várók üldögélnek az egri Helyőrségi Művelődési Otthon bejárati előterében. Nemcsak fájdalomtól gyötörtek, hanem bizakodók is. Legalábbis az utóbbiról árulkodik tekintetük. Aztán később kiderül, hogy ez érthető, mivel mindnyájan túl vannak már néhány kezelésen. Van, aki az újabban reménykedik, olyan is akad, aki már csak kontrollra érkezett, s elégedett lévén, nem fukarkodik az elismeréssel. Odabenn — amint bejutnak — Akszeno- vics Igor Vaszilijevicsszovjet csontkovács fogadja őket, aki egyben az orvostudomány doktora. Mivel nem páciensként érkeztem, semmi akadálya annak a diskurzusnak, amely sokak számára kínál hasznosítható információkat. 1. A 41 éves szakember így idézi pályájának fordulóit, sorsának sajátos alakulását. — Ortopéd szakorvosként 17 esztendeig gerincmegbetegedéseket gyógyítottam, pillanatnyilag a Novoszibirszki Orvostudományi Egyetem traumatológiai osztályán dolgozom. Számos nehéz műtétet végeztem egyedül. Ezek kapcsán ötlött eszembe az, hogy nem mindig a művi beavatkozás a legjobb megoldás. Épp ezért izgattak az egyéb lehetőségek. Hosszas búvárkodás után formálódott bennem a meggyőződés: elindulok egy viszonylag járatlan úton. 2. Sok könyvet tanulmányozott át, míg körvonalazódott az összkép. Ráébredt arra, hogy elődei — Hippokratésszel kezdve — ügyesen alkalmazták a manuális módszereket. Különösképp jeleskedtek e téren a kínaiak. Csontkovács — orvosi diplomával — Másfél évtizede indultam. Akkor meglehetős értetlenség vett körül. Ez azonban nem zavart, sőt arra ösztönzött, hogy folyvást tényekkel — ha nem lennék szerény, azt mondanám: sikerekkel — érveljek. Végül is gyakorlatom úgy formálódott, hogy elképzeléseimbe beépítettem az akupresszúra eszköztárát, s a technika nyújtotta „mankót” is. Mutatja is az általa konstruált szerkentyűt, pontosan fogalmazva négycsatornás elekt- rostimulátort. — Magam ötlöttem ki, s igen örültem annak, hogy bevált. Ez úgy funkcionál, hogy az elektródokat a beteg pólójára helyezzük, s utána bekapcsoljuk a tartós elemmel ellátott dobozt. A tapasztalatok rögvest kedvezőek voltak, s ezek később csak hatványozódtak. Bevetése révén javult az agyvérzés utániak állapota. Vonatkozik ez minden paralízisre, s természetesen a gerincferdülésre is. Az már csak kuriózum, hogy a fogyókúrázók is kamatoztathatják. Talán ez a „mellékhatás” se közömbös. Kitérő ugyan, de rákérdezek: — Miként lehet ehhez hozzájutni? Válasza jó hír másoknak is. — Havi ötszáz forintért kölcsönözzük, hiszen megfelelő felkészítés után bárki elboldogul vele. Ez mindaddig tart, amíg — előreláthatólag 1992-ben — egy német cég nagy tételben nem gyártja majd. Akkor ugyanis mindenki megvásárolhatja. 3. Némileg provokálom, amikor tiszapalko- nyai „kollégájára” utalok, aki engem — minden különösebb képzettség nélkül — jó másfél éves, már-már elviselhetetlen kínlódás után pár perc alatt megszabadított szenvedéseimtől, s azóta sincs semmi gondom isiászommal. Nem lepődik meg, nem fintorog, hanem ekként reagál: — Tisztelem az effajta adottságot, de az a véleményem, hogy nem árt, ha mindehhez oklevél is társul. Ha ez nincs is meg, akkor némileg pótolhatja az anatómiai ismeretek magabiztossága. A rendkívüli érzék azonban becsülésre méltó. Megint „rohamozok”. — Az itteni reumatológusok nem ilyen liberálisak. A polgárok viszont inkább azokra voksolnak, akik a napi maroknyi medicina helyett valamiféle „csodát” produkálnak. Diplomatikusan felel. — Némileg eltérően vélekedem. Legalábbis engem tamáskodás nélkül minősítettek, hiszen a tudorok körében rendezett szimpozionokon sem vonták kétségbe azt, amit elértem. 4. Abban viszont megegyezünk, hogy nyitottnak kell lenni, mert a vaskonzervatív szemlélet csődöt szül. Méghozzá sűrűn. Nem nála, hanem a rendelőintézetekben. Ő viszont hivatkozhat arra, hogy több megye- székhelyi idős ember — közreműködése révén — eldobhatta a szinte hozzá nőtt botot. Akkor is, ha túl volt a nyolcadik ikszen. A rászorulók nem utoljára látták, hiszen legközelebb november 18-tól kopogtathatnak nála. Akárcsak én, hogy riportban számolhassak be arról, hogy mi is történik azon a kezelőasztalon. Ahonnan egészségessé válva, szinte megfiatalodva távozott mindenki... Pécsi István
