Heves Megyei Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-05-06 / 234. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. október 5-6., szombat-vasárnap

A megújuló társadalombiztosítási rendszerről

Meggyógyítható-e a magyar egészségügy?

Elavult és korszerűtlen. Ezek a jelzők sajnos ráillenek az egészségügyre. Az elmúlt évtizedek gyakorlata csődbe juttatta, mert kiszolgáltatott volt az orvos és betege is. Szükség van tehát a reformokra, a megújulásra, mert ellenkező esetben ebbe a válságba a szó szoros értelmében belepusztulunk. Talán kevesen tudják, hogy Egerben a megyei társadalombiztosítási igazgatóságon másfél éve létrehoztak egy osztályt, ahol az orvosoknak, a gyógyszerészeknek, valamint az informatikai és finanszírozási Szakembereknek az a feladatuk, hogy a helyi adottságokat figyelembe véve, segítséget adjanak az új betegségbiztosítási rendszer kialakításához.

Az egészség- és gyógyszerügyi osztály vezetője dr. Zombori Gyula, aki körzeti orvosként hosszú éveket töltött el vidéken, majd a fővárosban, a társadalombiztosítás területén tett szert nagy gyakorlatra. Bár az Országgyűlés még a mai napig sem döntött arról, hogy a tervek közül melyikre voksol — ráadásul sokszor havonta változnak az elképzelések —, alapvető kérdésekben viszont már biztos információkkal tudunk szolgálni olvasóinknak.

— Mindannyian tapasztaltuk az „ingyenes” szocialista egészségügy hátrányait, kellemetlenségeit. Szakmai szempontból miért van szükség a változásokra?

— A minisztérium és a társadalombiztosítási főigazgatóság a magyar egészségügy megújítására cselekvési programot dolgozott ki — kezdte mondandóját dr. Zombori Gyula. — A változtatásokat az indokolja, hogy a lakosság egészségi állapota az évek alatt nagyon leromlott, Európában a legbetegebbek között tartanak bennünket számon. Ez annak is köszönhető, hogy kevés gondot fordítottunk a megelőzésre. Értékét vesztette továbbá a szakmai munka, az óriási területi aránytalanságokról, a túlzott kórházcentrikusságról nem is beszélve. Az alapellátásnak folyamatosan csökkent a szerepe, a szociális problémákat az egészségügy medikalizálta. A sokat emlegetett lyukas szociális hálót ezért a társadalombiztosításnak kell tartani.

— Az új betegbiztosításhoz egyedüli partner a társadalom- biztosítás, vagy szóba kerültek más társaságok is?

— A világon mindenütt a társadalombiztosítás feladata, hogy a feltételeket garantálja az állampolgároknak. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy más intézAz elképzelés szerint az orvosok versengenek — A betegek maguk választanak gyógyítót

(Archív fotó: Szántó György)

meny is bekapcsolódjon ebbe, például külön biztosítási ügyletekkel. Mindenesetre egy humánus, demokratikus államnak olyan módszert kell kidolgoznia, amely a társadalom minden rétegének egységes ellátást nyújt. Ez eddig állampolgári jogon járt, a jövőben viszont már csak szerződéskötés útján.

— De mi lesz azokkal, akik önhibájukon kívül munkanélkülivé váltak, vagy más ok miatt nem kötnek szerződést?

— A bérből és fizetésből élőknél nincs gond, és ők biztosítják majd — fizetésük egy százalékával — a munkanélkülieknek is az egészségügyi alapellátáshoz szükséges összeget. A perifériára kerülteket sem érheti viszont hátrány, nekik az állam nyújt segítséget. így az alapellátás mindenkinek biztosított lesz.

— Milyen külföldi modellekre, tapasztalatokra építik az új magyar betegségbiztosítást?

— Régóta tanulmányozzuk a finn, a nemet, a francia es az osztrák társadalombiztosítási rendszert. Hozzánk legközelebb a német, úgynevezett pontozásos, teljesítményarányos biztosítási rendszer áll. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a szolgáltatást nyújtó — legyen az állami vagy magánintézmény alkalmazottja — bevételhez jut, az elvégzett munka mennyisége és minősége alapján. Ehhez egységes magyar, normatív finanszírozási rendszert is ki kell dolgoznunk. Az új struktúrának uj eleme az is, hogy ezt a finanszírozást a társadalombiztosítással szerződést kötött orvosoknak, intézményeknek nyújtanánk. A lakosságot ugyan körzetekbe soroljuk, de a beteg szabadon választhat magának orvost. Évenként kötnek majd szerződést egymással, és az orvos is dönthet arról, hogy megtartja-e betegét, vagy nem. Olyan családorvosi rendszert kívánunk kialakítani, ahol a szakember a születésétől a haláláig végigkíséri páciensének életvitelét.

— Nem tartanak attól, hogy az egyes körzetekben aránytalanságok alakulnak ki, vagyis a kedvelt orvosokhoz tülekednek majd az emberek, mások rendelője meg kong az ürességtől? A túlterheltség viszont nem mehet a szakma rovására.

— Az már biztos, hogy felnőttkörzetben 1500, gyermeknél 800, fogorvos esetében körülbelül 3000 az a lélekszám, amit véleményünk szerint egy orvos becsületesen el tud látni. Ennek fejében alapfizetést adunk, ami területenként változhat. Más lesz a bére annak az orvosnak, akinek lakóhelyén elöregedett emberek a betegei, vagy rosszak az útviszonyai, több település betegellátását végzi, milyen a műszerezettsége, és így tovább. Az átlagon felüli, az erejüket meghaladó tevékenységüknek úgy szabunk gátat, hogy bizonyos létszám feletti ellátásért nem fogunk fizetni. Megváltozik az orvos és beteg viszonya, és úgy gondolom, nemcsak a beteg varja ezt már nagyon. Az orvosok mindent elkövetnek azért, hogy megtartsák a betegeket, hogy minél hamarabb meggyógyítsak. A szakmai továbbképzés, felkészültség elengedhetetlen ehhez, hiszen mi is azokat honoráljuk majd jobban, akik nem tartanak hetekig táppénzen valakit, otthoni ápolással is gyors eredményt érnek el. Külön elismerjük azokat a kollégákat is, akik nagy gondot fordítanak a felvilágosító munkára, a megelőzésre.

— Sokak véleménye szerint az új biztosítási rendszernek sarkalatos pontja a paraszolvencia. A beteg — egészsége érdekében — mindent megtesz és megad orvosának. A hálapénz meglévő, de nem szívesen emlegetett téma.

— A magyar orvostársadalomnak — ezt a magam nevében is mondhatom, hiszen hosszú éveken át körzeti orvosként én is tapasztaltam a paraszolvencia előnyeit és hátrányait — az a véleménye, hogy a hálapénz megalázó és kiszolgáltatott helyzetet teremt. Kifejezetten rossz magyar szokás az orvosi munka lebecsülése, a szakmai tudásnak nem arányos mércéje. A beteg azt gondolja, ha ad, akkor udvariasabban bánnak vele, mindent megtesznek gyógyulásáért. Elítélem azt az orvost, aki csak a pénz függvényében adja tudását, és ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül. Egészséges piaci rendszerben, versenyben eltűnik a paraszolvencia. Szakmai berkekben pedig bizonyított lesz, hogy ki mit ér, mit tud. Nagy csata varható, amely során a kevésbé felkészültek, a betegekkel bánni nem tudók „elvéreznek”. Egészséges rivalizálást szeretnénk orvos és orvos között. Ebből az is következik, hogy néhá- nyan munka nélkül maradnak. A hálapénz egyik napról a másikra nem szüntethető meg sem szigorral, sem szankciókkal. Majd amikor az emberek tudják, hogy egy-egy vizsgálatért mennyit fizet a biztosító az orvosnak, hálájukat legfeljebb virággal vagy bonbonnal róják le.

— Sok dolog van, aminek a sorsa még bizonytalan... Nem tudjuk, hogyan változik a táppénzrendszer, mi lesz az üzemorvosi ellátással. Egy azonban biztos: januárban országosan bevezetik az új betegségbiztosítást.

— Remélem, hogy a hónap végére eldől, melyik elképzelést váltjuk valóra. Attól kezdve aztán felgyorsítjuk a munkát, hogy januárra, az induláshoz készen legyünk. Egy hosszú folyamat első állomása kezdődik a következő év elején, hiszen az új beteg- biztosítási rendszer intézményes kidolgozása még hátravan. Öt évet kaptunk a kormánytól arra, hogy hazánkban — az európai színvonalnak megfelelően — megújítsuk az egészségügyet, azon belül a társadalombiztosítást.

Szüle Rita

Borítékolt barázdák

MelegKazi kárpótlása...

Ezek a lépcsők, felfelé az emeletre, ahogy megszuszogtatják az embert, olyanok, mint a hegyoldalon keresztbefutó barázdák. Megterhelik már a szívet, a tüdőt, s apró izzadság- cseppeket csalnak a homlokredők ráncaiba. Kazi bácsi — a hajdan élt bükkszenterzsébeti Utassy Meleg János unokája — ki tudja már, hányadszor cipeli fel hetvenkilenc esztendejét az első szinti hivatalba, hogy borítékba zárják szűkszavú adatait. A hegyoldalbeli barázdák számát, s csakis azokat, mert abban a vékony kupertában nincs helye az emberi sorsnak, Meleg Kazi egy-egy napja is szétfeszítené minden oldalát.

— Hol is kezdjem hát...? — öreg szempár szemez velem, fürkészi, vajon tényleg nem azért hallgatom-e csupán, hogy szánjam. Mert annak itt nincs helye, akkor inkább hallgassunk, cipelje ki-ki magában a keresztjét. Hajlott háta a bizonyság, meggörbült már hozzá eléggé, mit neki már az a par évnyi lépték.

— ...Hát, hol is lehetne máshol kezdeni, Kazi bátyám, mint az erzsébeti határnál.

— A régi határnál, a Lázár-féle zsidóföldnél, amelyet apránként megvásárolt a nagyapám meg a testvére. Száz hold volt az akkor, a Dobrában kukorica termett, búza, lucerna, here, itt-ott krumpli szükség szerint. A Ká- cában meg tehén legelt, birka bégetett napszám. A közös portán meg együtt élt a két család, mindkét ágon három-három fiú és egy-egy lánygyerek... Meleg János legkisebb fia volt az apam, s amikor megnősült, négy fiút adott nekik az Isten, harmadiknak engem.

— Mint a mesében...

— Szomorú mese lett ez, hallja-e, nagyon szomorú. Az a hét hold lett mindennek az

oka, amit egyenként örököltünk az egykori nagy határból. Nekem egy parcella jutott a Dobrában, a hegytető fele esett a legelő, alatta a szántó. Megélhetést adott, kis hasznot is, hogy a kukáknak kikiáltott Zay Bitó Ferenctől ’58-ban megvehessek mellé újabb öt holdat, amibe aztán még a kapát sem vághattam bele... Két tehénnel, egy fogattal meg két lóval együtt „beagitálták” a közösbe. Nekem is ott lett volna a helyem, de nem vettem fel a munkát, hiába vertek meg ötször-hatszor is talán.

Itt félbeszakad a röpke monológ, Kazi bácsi mutatja jobb keze ujjait, aztán a csuklóját simogatja, nyomait a „szolid meggyőzésnek”. Majd, mert mintha szégyellne, hogy sokat próbált, kemény ember létére feltárta fájdalmát, lassan kihuzigálja a sötét zakó belső zsebéből az újabb papírokat. Mert még mindig kell valami, nagy étvágya van annak a hivatali borítéknak — jegyzi meg —, ha igazát keresi az ember.

— Az étvágyról jut eszembe, a mostohaanyám egyszer odaallt elém, és megkérdezte: „Kazi, édes fiam, van-e még valamitek...? Mert ott van az én részem, az öt hold, azt tőled nem vehetik el, az az enyém, fogd fel, ültesd tele, talán megéltek belőle.” Úgy is volt, egészen addig, amíg megint meg nem jelentek az agitátorok, egyszerre kilencen jöttek, s nekem estek, hogy hagyjak fel a földdel. Akkorra szert tettem megint egy lóra, krumplit szedtünk éppen, már készültünk haza, amikor mondtak, hogy viszik a lovat. Az asszony felment a bakra, hogy a kötőféket ne tudják rátenni a jószágra, mire három helyen összezúzták a kezét. És összetörték a lelkét is, ez a fájdalom vitte el aztán, az eltaposás, a földbe tiprás...

— Hányat írtak akkoriban?

— Hatvanhármat, jól emlékszem, ’63-ban vitték el újra a lovam, még Ivádra is utánamentem, s csoda, hogy ép bőrrel megúsztam azt is. Mert ott is körbefogtak, megfenyegettek, elképzelheti, mit érezhet egy ember, ha olyanokat kíván, hogy „Istenem, nyisd meg alattam a földet...” Én ott már csak arra vágytam, egyedül csak arra...

— ...És most, annyi év után, lépcsőket koptatva a föld, az egykori vagyon után, most mit remél?

— Én már csak a lelkem megnyugvását, a magam megnyugvását, mert eddig mindig földönfutóvá tettek. A végén még a mostohám földjéről is elkergettek, a frissen szántott barázdák illata helyett a nádasdi gyár füstjét kényszerítették rám, ha élni akartam. S hogy ne feledhessem keservem, sanyarú sorsom, hát kimértek a vízmosásban 800 négyszögölt, kaparássz, paraszt... Olykor-olykor, megvallom, megálltam a volt földemen, és sírtam, mert tönkrement, kopár birkalegelővé vált.

ízes szóval mondja még: „pedig milyen jó föld volt az, megérte lehajolni minden apró rögért, ha odébb görgette a szél, mélyebbre sodorta a lecsurgó hóié.” Értem már, hogy mégiscsak visszakéri...

— Miért is titkolnám, kell nekem az a néhány hold, szükségem van rá öregségemre is. Tudom, énvelem a fiam is szereti a földet. Talán nem annyira, mint én, de mondtam neki, csak a vállamra segítsd fel a búzát, fiam, és elvetem magam is...

SáMtbtvim

Nem megoldás a keleti piacokról való visszavonulás

Beszélgetés Szűcs Lászlóval, a Heves Megyei Agrárkamara elnökével

A közelmúltban megjelent a kormány agrárprogramja. Ezzel kapcsolatban nemrégiben állást foglalt a Magyar Agrárkamara Elnöksége. Az mezőgazdaságban dolgozó szakemberek szerint a koncepció jól szolgálja az agrárgazdasági rendszerváltás folyamatát. Egyetértenek a feladatkijelöléssel, viszont úgy érzik, a tézisek két terület problémáival nem foglalkoznak eléggé hangsúlyosan. Nem kezelik kellően az átmeneti állapotot és a keleti piacot. Ezért a napokban közös tanácskozást tartott az FM gazdasági bizottsága és a kamara elnöksége.

Ezen részt vett Szűcs László, a Heves Megyei Agrárkamara elnöke is. A tanácskozáson tapasztaltakról beszélgettünk a szakemberrel.

— Milyen álláspontot képviselt az Agrárkamara a megbeszélések során?

— Szerintünk az átalakulás egyik döntő problémája a magyar élelmiszerárak szociálpolitikai funkciója. A program másik lényeges kérdése, dilemmája, miként viszonyuljunk a fejlett világok agrár-protekcionizmusához. Miképpen a kormánykoncepció is magában foglalja, a magyar agrárgazdaságnak érdeke egy védőármentes világpiac. A magyar agrár-árstruktúra és a természeti adottságaink ugyanis hordoznak olyan komporatív előnyöket, amelyek tiszta piaci feltételek között jobb esélyt biztosítanak a termékek többségénél versenytársainknál. Persze, a nyugati gyakorlatot nem lehet figyelmen kívül hagyni, ahhoz alkalmazkodni kell. Tekintettel arra, hogy a magyar gazdaság nem búja a fejlett Nyugattal való költségvetési versenyt, azt tűztük ki célul, hogy a magyar élelmiszer- ipar és mezőgazdaság költségvetési befizetései és támogatása a jelenig pozitív helyett legalább nullszaldójú legyen.

— A tulajdonviszonyok átalakításával kapcsolatban egyetér- tenek-e az FM koncepciójával?

— Jórészt azonos nézeteket vallunk, bár van néhány javaslatunk. Véleményünk szerint a szövetkezeti közös vagyon teljes nevesítése nélkül az új szövetkezetek nem képesek a magántulajdonon megalakulni. Az élelmiszeripar privatizációjánál pedig az irányítás történelmi felelőssége, hogy a nélkülözhetetlen külföldi tőke jöjjön ugyan be, de semmiképpen se eredményezhesse a mezőgazdasági termelés egyfajta gyarmatosítását. Kezdeményezzük még, hogy a privatizáció agrárbevételei az ágazat átalakulásának finanszírozását szolgálják, s a privatizációnak legyen egyik vezérelve a nyugateurópai agrárgazdaságokban bevált vertikális tulajdonlási szemlélet erősítése.

— Mi a véleményük olyan lényegeskérdésekben, mint az árelvek meghatározása és az adóterhelés?

— Az elnökségünk egyetért azzal, hogy az élelmiszer-termelés szabályozásának egyik legfontosabb sarokköve a garantált arak bevezetése. Az árak szintjére és arányaira azonban nem lehet meghatározó a világpiaci ár, hiszen annak semmi köze a valóságos ráfordításokhoz. Az árelvek meghatározásakor ehelyett az árarányok igazodjanak a nyugat-európai egységes árszintekhez, az exporttámogatások arányai pedig illeszkedjenek a világpiacon alkalmazott, termékenként, illetve termékcsoportonként jelentősen eltérő protekcionizmus arányaihoz. Élfogadha- tatlannak tartjuk azt a pénzügyi tézist, hogy az adóterhelés a jelenlegi szinten maradjon. Ma ugyanis nemcsak támogatási oldalról van az ágazat versenytársainál hátrányosabb helyzetben, henem diszkriminatív adók is sújtják.

— Az elkövetkező időszaknak döntő szerepe van az összeomlás

megakadályozásában. A keleti piacot illetően viszont úgy tűnik, más állásponton vannak, mint a tárca képviselői.

— Szerintünk szükség van a piaci folyamatokat átfogó komplex kormányzati áttekintésre, a feszültségek kezelési módjainak kijelölésére. A piaci problémák egyik döntő forrása a szovjet partnerek fizetőképtelensége. Vagyis nem általában értékesítési, hanem többségében átmeneti fizetőképtelenségi gondok okozzák a feszültségeket. Ezért azt kezdeményeztük, hogy a kormány vállaljon külföldi finanszírozó bankoknak garanciát árukivitelekhez. Semmiképpen sem megoldás a pesszimista, visszavonuló tendencia, amely manapság tapasztalható, s a kormányzati elképzelések szerint a jövő évben is várható. Bízom benne, hogy a kormányprogram a GB- ülésen elhangzott észrevételek alapján a jövőben a problémákat súlyának megfelelően kezeli.

— Az elnökségi állásfoglalás szerint kormányzati szinten nem kezelik megfelelően az átmeneti állapotot. Mire alapozzák ezt a kijelentésüket?

— A gazdasági bizottság és a kamara elnökségének találkozója jó például szolgált erre. A „földről hozott” vélemények nem találkoztak kellő fogadó- készséggel. Az egyik államtitkár például kijelentette, hogy a körülbelül 30 milliárdos üzemi általános költség, amely rontja a versenyképességet, megszüntethető, ha a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok vezetői nem tartanak titkárnőt, valamint lemondanak a gépkocsiról. Ez egy olyan hamis információ, amely minimálisan tájékozatlanságot mutat. Az előbb említett összegnek ugyanis több mint felét a növekvő banki kamatköltségek jelentik. De nemcsak ebben az esetben tapasztalható fél- reinformáltság, hiszen vezető beosztású kormányzati embertől hangzott el az egyik országos napilap hasábjain, hogy a termelési rendszerektől tudja, mennyi lesz egy adott területen a termék szűkített önköltsége. Könyörgöm, ezt nem inkább a termelő tudja hitelesen megállapítani? A termelőknek a termelési rendszerekkel ugyanis a tárgykörben egyáltalán nincs hiteles információs kapcsolata.

— Véleményük szerint mi jelenthetné a megoldást, hogyan lehetne mielőbb kiutat találni ebből a nehéz helyzetből?

— A hazai élelmiszer-szükséglet megtermeléséhez az ágazat működését biztosítani kell. Mindenképpen meg kell szűnnie a piacon az anarchiának, az ágazati irányításnak a szabályozottság felé kell elmozdulnia. Ehhez nélkülözhetetlen egy összerendeződött agrárképviselet, amely szakmai alapon segíti a kormányzat munkáját, s teszi működőképessé az ágazatot. Emellett sürgősen létre kellene hozni a Parlamentben egy mezőgazda- sági szakbizottságot is, amely fel- készülten képviselhetné a mező- gazdaság és az ebben dolgozók érdekeit.