Heves Megyei Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-22-23 / 248. szám

4. JELENÜNK HÍRLAP, 1991. október 22—23., kedd—szerda Adács új úton Hol van már a mozdony füstje... Németországban jól megfér a nyilvánosság és a függetlenség Beszélgetés egy tanulmányút kapcsán Az egykori vasutas-dinasztiák falujának már állomásfőnöke sincs. A vonatokat azért fogad­ják az apró „bakterház” előtt, s a szolgálatos személyzeten kívül is felfigyelnek még néhányan a kö­zelgő-távolodó kerékcsattogás­ra. Mint Labancz Balázs bácsi, a nyugdíjas, akit — mint belesó­hajtja az őszi délutánba — „negy­venkét éven át nyúzott a vasút...” — Hát hogyne nyúzta volna — veti oda a felesége, amint mel­lénk ül a viaszosvászonnal bon­tott konyhaasztalhoz —, ha itt valaha feldobtak egy követ, az vasutast talált... Lyánykoromban hallottam az öregektől egy mon­dást, a vasutaskönyvben is benne volt, mert annak az írónak is el­mondták, hogy Adácson a cse­csemőket ki szokták vinni a töl­tésre, és a fejüket a sínhez ütöget- ték: „Te is vasutas leszel, mint apád és nagyapád volt!” — Akit a mozdonyfüstje meg­csapott.. .”— idézem a Moldova- könyv címét. — Igen, igen... De hol van már a mozdony füstje...! — veszi visz- sza a szót az öreg Labancz, aki 22 évig átmenesztő volt Vámos- györkön, de szolgált többek kö­zött Ferencvárosban, s a Keleti­ben, hogy aztán az utolsó hat esz­tendőt a „tengelyen” töltse, mert úgy duplán számított a szolgálati idő, meg hát a nyugdíjra is gon­dolni kellett. — Arról aztán beszélhetünk — legyint. — Négyezer-nyolcszá- zat ért akkor a negyvenkét évem, most sincs meg a kilencezer. A BKV-hoz járok Pestre egy kis ki­egészítésért... A vasút tönkre­ment, elhiheti nekem, hát hogy­ne járná a végét, amikor alig van rajta fizető utas. Akikkel én uta­zom, azok vagy szabadjegyesek, vagy hetven éven felüliek, nekik jár a vonat... — És a vasutasfaluval mi lett, akad-e még valaki, aki „odaütö- geti” a gyerekfejét a sínekhez? — Ha csak meg nem bolon­dult, hallja-e! Ki megy ma már a MÁV-hoz, a fiataloknak nem smakkol a kemény szolgálat, nem lehet összeegyeztetni azzal a diszkóval, vagy mi a fenével... Ne engedjen hazudni, de ha régen az itteniek kilencven százaléka volt vasutas, ma talán még harminc sincs... — nyomja el a szavát egy elrobogó szerelvény. Kezet rá­zunk immár a zöld vaskapu előtt, a sínek felől harsányat dudál a villanymozdony, valaki int a le­húzott ablakból. — No, ez is egy ismerős lehe­tett. Nem tudom mindig, hogy ki int ide, ha kinn bóklászok a ház előtt, de biztosan szolgáltunk együtt valahol... *** Egy kamion árván hagyott platója pihen az Ady utcában, Soha Mártonnak hívják a gazdá­ját, árufuvarozással keresi a ke­nyerét. Ritka dolog, hogy itt táb­lából szép háza előtt, általában Hamburg felé koptatja az utat a tengerentúlra címzett konténe­rekkel a háta mögött. — Javítják a Rábámat — adja a magyarázatot —, meg arra vá­rok, hogy megérkezzen az új Scania-kamion. Aztán ismét úton leszek... A fiatalemberről azt beszélik errefelé, hogy ott segíti szülőfa­luját, ahol csak tudja. Főként fu­varral, hiszen az kézenfekvő, de ha kellett, házalt is már, csekkek­kel a zsebében. — Ütalapítványt hozott létre a falu polgármestere, Fodor La­jos. Tízezret tett le az asztalra, én voltam a második, aki ugyaneny- nyit áldoztam azért, hogy végre legyen egy közvetlen utunk Gyöngyösre. S hogy házaltam? Hát persze, kértem húsz csekket, és körbejártam az ismerősöket, s mindenki szó nélkül, dehogy szó nélkül, örömét kifejezve fizetett, ki ezret, ki ötezret. Hajói tudom, összesen egymilliót a falu... Néz­ze, uram, ezt csak az érti meg, aki tudja, mit jelent egy szinte bezárt településen élni, mert ide mosta­náig úgy jutott ki-be valaki, ha körbekanyarogta a fél világot... Régi ügye ez a falunak, mesé­lik mindenütt, ahol csak megfor­dulok, volt idő, amikor a bíró ki­rendelte a fogatos gazdákat, és azt mondta: „tapossanak egy méter széles utat a hóban a váro­sig”. Később elkészült az ország­út, csakhogy Vámosgvörkön, Atkáron át vezetett húsz kilomé­teren át, s ha nagyon sietni kel­lett, hát a kenyeradó gazda, a vasút sorompója állította meg még a mentőautót is. — Most, hogy készen az új, hat és fél kilometer hosszú köz­vetlen út a falu és a város között, megnyílik előttünk a világ — mondja a kamionos fiatalember pedagógus felesége, aki mindjárt a gyermekek szempontjából nézi a dolgot: szinte minden tovább­tanuló kisdiák bejáró, nem mindegy, mennyit fárad az uta­zással. És — mint annyiszor beszélge­téseim során — hozzáteszik az Ady utcaiak, hogy betartotta ígé­retet az egy esztendeje megvá­lasztott polgármester: Adács új úton jár... *** Tartják: a kéz- és lábtörés sze­rencsét jelent. Nos, a kékestetői tv-adóállomás egykori techniku­sának ez — ha nem is szerencsét, de mindenképpen érdekes — fordulatot hozott az életében. Éppen begipszelt lábát fájlalta gyöngyösi otthonában, amikor megkeresték szülőfalujából: vál­lalja el a polgármesterséget. Hozzátartozói — s persze, néhá­nyan a községből — nem lelke­sedtek, amikor hetedmagával ki­állt a művelődési ház színpadára. — Olyan programot vázolt fel, amit az emberek egy része örömmel, a másik része pedig hi­tetlenkedve fogadott. Ha ennek csak a negyede valósággá válik... — idézi fel egy járókelő. A másik azzal válaszol, hogy: „...nem tu­dom én, uram, hagyjon is ki belő­le, hogy honnan veszi minder­Üszómedence is lesz az épülő iskolai torna- csarnokban re a pénzt ez a Fodor, de tény, ami itt egy év alatt történt...” Tagadhatatlan: október 23-án átadják az új utat, egy megrogy- gyant épületből fogorvosi rende­lő lett, parkok virítanak az őszi fényben, egy településtisztasági gép jálja az utcákat, épül az isko­lai tornaterem úszómedencével, vásárlókat vár a most létesített Tüzép-telep, javult a közvilágí­tás, lassan fedett piacon árulhat­nak a helybeliek, vállalkozók nyitották meg üzleteiket, kezd­ték meg szolgáltatásaikat. Szeke­res János népművelő szerint a kultúrára is soha nem látott ösz- szegeket szánnak, lendületet ka­pott a péntekenként éjszakába nyúló próbákon izzadó színját­szó csoport, amely ismét külföld­re készül... — Szakszerű és fegyelmezett gazdálkodás kérdése ez, s néha hangulatjavító apróságokon, egy lépcső megjavításán, egy lámpa elhelyezésén, egy utcai beszélge­tésen múlik csupán az egész — mondja minderre a polgármes­ter. *** Fodor Lajos hangosan töp­reng, miért „lovagolok” azon a régi mondáson, hogy: lehet-e va­laki próféta a saját hazájában? Ott állunk az óvoda udvarán, odabenn nyálas-édesen szundí­tanak az apróságok, Varga Jó- zsefné óvodavezető egy selypi fafaragó szobrát mutatta az imént, a mélyen gyökerezett fa­törzsből két ölelkező kisgyerme­ket formált az éles véső. Erre a napszítta, eső áztatta alkotásra mutatva válaszol a polgármester saját töprengésére. — Ki gondol itt prófétaságra? Én értük vállaltam mindent, raj­tuk keresztül a szüléikért, a volt játszótársaimért, meg most már azokért is, akik — egyre többen — bevándorolnak ide. De tudja mit, most mondok erre mást is, ha nagyképűségnek tűnik, hát le­gyen, akkor is mondom: nem nyughatom, mert a kis Adácsból nagyot, a nagyból pedig egy kis­várost akarok csinálni lakóival együtt... Szilvás István többi — mondotta az egyetemi tanár. — Ez a tragikus eset alkal­mas lett volna arra, hogy az igaz­gató behatóan foglalkozzon a kamaszkorban lévő fiatalok ér­zés- és lelkivilágával, s az elítélte- tés helyett pedig a korábbinál hatványozottabban foglalkozott volna növendékei gondjainak, problémáinak megbeszélésével. ” Az egri nyugdíjas, aki nem kí­vánta kilétét felfedni, azzal zárta levelét és adta magyarázatát an­nak, miért is küldte meg nekem ezt az út porából felszedett hiva­talos levelet: mivel „az én kis- onokám is 17 éves korában dob­ta el magától az életet.” Én a hivatalos levélhez és a borzalmas történethez csak any- nyit tudok hozzátenni, hogy e szakmunkásképző intézet igaz­gatója pedagógiából nem csupán megbukott, de nem illeti meg di­cséret a művelődésügyi osztály előadóját sem, aki ilyen nevelői magatartás felett napirendre tért. Ez az eset a kérdéses ipari szak­munkásképző intézet pedagógiai csődjét jelentette — 1979­ben! Sugár István Szajlai Csaba alapítványi meghívásra járt Konstanzban A közelmúltban a Friedrich Naumann Stiftung meghí­vására több magyar, a liberális értékeket magáénak valló politi­kus, politikusjelölt járt a német- országi Konstanz városában. Az alapítvány elsősorban a dél-né­met tartományokat, illetve Ke- let-Európát tekinti működési te­rületének. Hatvannégy ország­ban van képviselete, s 1958 óta tevékenykedik. Belföldön első­sorban a helyhatósági választá­sokra való felkészülést, illetve az önkormányzati képviselők me­nedzselését tartja feladatának. A magyar csoport tagja volt Szajlai Csaba, a Fidesz országos taná­csának tagja, füzesabonyi önkor­mányzati képviselő. A tanul­mányút tapasztalatairól beszél­gettünk vele. — Milyen benyomásokat szerzett a német liberális pártok működéséről? — Kinttartózkodásunk során előadóink, Friedhelm Keck jo­gász és Caroline Rudolf újságíró betekintést nyújtottak a kinti vi­szonyokba. Megismerkedhet­tünk az alkotmányos előfeltéte­lekkel, amelyek egyáltalán lehe­tővé teszik, hogy egy szervezet pártként működhessen. Ennek alappillére, hogy demokratikus­nak kell lennie. Ha egy párt vagy szervezet nem így tagozódik, fennáll annak a veszélye, hogy betiltják. A politikai struktúra annyiban hasonló a hazánkbeli- hez, hogy bal- és jobboldalra osztható. Valahol a kettő között foglalnak helyet a szociáldemok­raták és a liberálisok. Egy liberá­lis eszmékkel ismerkedő egyéb­ként előbb magának a liberaliz­mus történetének tanulmányozá­sával kezdi. Már eleve fogékony­nak kell lennie olyan alapértékek iránt, mint az emberi méltóság és a tolerancia. A liberális eszmék alapköve Montesquieu és Rous­seau munkássága, illetve az 1789-es Emberi Jogok Nyilatko­zata. — Árulja el, vajon hogyan fest ma a német liberális pártok hely­zete? — Két olyan korszak volt, amelyeket a politológusok mély­pontnak tekintenek. Ez a kom­munizmus és a fasizmus előretö­rése, uralomra jutása volt. Min­denképpen új mérföldkövet és térhódítást jelentettek a kelet­európai történések, az elmúlt évek rendszerváltásai. Ma Né­metországban a liberális pártok néhány százalékos arányt képvi­selnek a választók körében, illet­ve a parlamentben. Legmarkán­sabb képviselőjük az FDP, amely már többször volt koalícióban a CSU-val, illetve az SPD-vel. Fel­merül viszont a kérdés, a liberális értékek képviselete összehan­golható-e a konzervatív nézetek­kel? Nos, természetesen csak kompromisszum árán létesíthető szövetség, azaz bizonyos elkép­zelések feladása árán. — Hogyan épül fel az FDP, és milyen célokat tűz maga elé? — Természetesen alkalmaz­kodik az alaptörvényben lefek­tetett kritériumokhoz. A párton belül frakciók működnek, szak- bizottságok, szakmunkacsopor­tok tevékenykednek, amelyek hatáskörébe a politikai, gazdasá­gi kérdések, illetve minden más olyan téma tartozik, ami a min­dennapi életet érinti. Jelentős te­ret kapnak a pénzügyi, telepü­lés-, bel- és külpolitikai kérdé­sek, problémák. A párt történe­téről még tudni kell, hogy anya­szervezete, az LDP 1945-ben, az orosz zónában alakult. A követ­kező években blokkpártként dolgozott, főként a kommunista hatások eredményeként. Amo­lyan megtűrtként, így választási sikereket nem is érhetett el. Tör­ténete során két szövetségi elnö­köt adott: 1949 és 1959 között Teodor Heuss, 1974 és 1979 kö­zött Walter Schoel töltötte be ezt a funkciót. A célkitűzésekről szólva elmondhatom, hogy töre­kednek olyan általános szem­pontok érvényesítésére, mint a társadalmi igazságosság megte­remtése, a létminimum biztosítá­sa, amely nélkül egy fejlett szo­ciális állam elkepzelhetetlen. Igyekeznek ezeket összehangol­ni az állami feladatokkal. Min­denképpen egy szervezett állam keretei között gondolkodnak, törekednek a versenyrend bizto­sítására, működtetésére és a piachatalom korlátozására. Nagy hangsúlyt fektetnek a ki­sebbségvédelemre, a jogállami­ság széles körű kitérj esztésére, a személyi alapjogok biztosítására, s az ifjúságpolitika kellő kezelé­sére. — Hogyan kísérlik meg ott „gyógyítani” a munkanélkülisé­get? — A német tapasztalatok azt mutatják, hogy Magyarországon „demokratikusabban” foglal­koznak ezzel a problémával. Se­gélyben ott is egy évig részesül­nek, viszont — hazánktól eltérő­en — a pályakezdők nem kapnak automatikusan munkanélküli­juttatást, a helyhatóság hatáskö­rébe tartozik ennek eldöntése. — Számunkra talán érdekes lehet, odakint hogyan látják, mi a jóléti állam titka? — Az előadóink egy „mági­kus négyszöget” rajzoltak fel számunkra ennek illusztrálására. A négy sarokpontban a követke­zők allnak: a fizetési mérleg egyensúlya, a gazdasági növeke­dés folyamatos biztosítása, az árstabilitás és drágulás kérdése, valamint a teljes foglalkoztatott­ság, amely persze csak elmélet­ben létezik, a gyakorlatban ilyen nincs, csupán törekedni lehet a minél optimálisabb mutatók el­érésére. — Mostanában nálunk talán a kelleténél is hangsúlyosabb viták folynak a médiákról, az újságok­ról, a rádióról és a televízióról. Németországban is ilyen magas­ra csapnak-e a hullámok műkö­désük körül? — A kinti ismeretszerzéseink során kiderült, a médiák jogi alapjai szélesek. így írásba fek­tettek a vélemény, az információ, a sajtó szabadságát. Ezek nem­csak a szövetségi, hanem a tarto­mányi részekre is vonatkoznak. Bárki szabadon alapíthat, ugyanakkor biztosított a szemé­lyiség védelme is. Nem népszerű dolog például pletyka- vagy „ka­csarovatot” indítani politikusok­ról, közéleti emberekről. Ugyan­akkor figyelemre méltó, hogy megadatik az ellenvélemény for­málásának joga is. A kinti legna­gyobb állami televíziós társasá­gokat, a BRD-t és a ZDF-et egy- egy felügyelőbizottság irányítja. A szövetségi parlamentnek nincs befolyása a kinevezésekre, ez a tartományi kormányok hatáskö­rébe tartozik. A társaságok egyébként az állampolgárok adóiból tartják fenn magukat. Követésre méltó, hogy munká­juk során jól megfér egymás mel­lett a nyilvánosság, az informá­ció, a pártpolitika és a független­ség. Profiljuk elsősorban a szol­gáltatás. — Volt-e, lesz-e kapcsolatfel­vételi kísérlet a német és magyar liberális pártok között? — A tanulmányút során nyílt arra lehetőség, hogy az elvi egyet­értéseken túlmenően konkrét munkakapcsolatot is létesítsünk. A németek megígérték, hogy ha­marosan delegációt küldenek Magyarországra. Szeretnének ta­lálkozni az SZDSZ és a Fidesz po­litikusaival, annál is inkább, mivel számukra meglepőnek és szinte hihetetlennek tűnik a magyar közvélemény-kutatások eredmé­nye, miszerint a népszerűségi lis­tákon meglehetősen jó pozíciókat foglalnak el a liberális ellenzék politikusai. M. Zs. 1* Tóth József, az Egri Útépítő Rt. földgyalukezelője az utolsó simításokról számol be a polgármesternek Anno domini 1979. Szocialista pedagógia, óh! A közeli napokban levelet ho­zott részemre a posta. A feladója elmondja levelében, hogy az ut­cán haladtában egy útkanyarban sebesen elhaladó teherautóról, mely iratokkal volt megpakolva, egy köteg irat leesett a földre, melyet felvéve és felbontva, ab­ban a Heves Megyei Tanács V. B. Művelődésügyi Osztálya min­denféle lényegtelen — nyilván kiselejtezett — iratai voltak. A sok mihaszna papírt bizonnyal a MÉH-telepre szállították. Csu­pán egyetlen irat volt olyan, me­lyet jelentőségénél fogva a levél írója megőrzött, s arra kért, hogy mint „a szocialista pedagógia csődjét” hozzák nyilvánosságra. Hogy miért? Az irat ismertetése után idézek leveléből. Az egyik Heves megyei ipari szakmunkásképző intézet igaz­gatója 1979. február 8-án a me­gyei tanács vb művelődésügyi osztályának címezve az alábbi le­velet küldte: „Sajnálattal közlöm, hogy X. Y. III. éves bányaelektrolakatos- tanuló 1979. február 6-án a dél­utáni órákban szülei ...-i gará­zsában öngyilkosságot követett el. Oka feltehetően szerelmi bá­nat. A nevelőtevékenységünkben — a sajnálaton kívül — elítéltet­jük tanulóinkkal az esetet, annál is inkább, mert rendezett családi körülmények között élő és jó ren­dű tanulmányi eredményt elért tanuló volt. Rendkívül eh'téljük, ha az em­ber ilyen megoldást keres prob­lémái lezárására.” Az iratot szabályszerűen ik­tatták, és a művelődésügyi osz­tály illetékes előadójának osztot­ták ki, aki a súlyos emberi tragé­diát jelentő ügyirat hátoldalára annak elintézéseként rávezette: „ Tudomásul vettem. Eger, 1979. febr. 12.” Az ügy elintéze­tett, az irat levéltárba tétetett, majd pedig kiselejteztetett... Most, tizenkét és fél esztendő múltán is megborzong a jóérzésű ember, olvasván egy 16-17 éves fiatalember tragédiáját, de ugyanakkor megdöbben az ipari szakmunkásképző intézet igaz­gatója embertelen eljárásán. Amikor ezt az iratot megmutat­tam egy budapesti egyetemi pe­dagógiai tanárnak, az mélysége­sen felháborodott az igazgató azon eljárásán, amit tett, s szóról szóra a következőket mondotta: „El sem tudom képzelni, hogy miként vetemedhetett egy iskola- igazgató, egy pedagógus arra, hogy egy kamaszkorban lévő nö­vendéke öngyilkosságát nem csupán maga „ rendkívül elítélte ”, de a kisdiák társaival is „ elítéltet­te”! S mindezt akkor cselekedte az igazgató, amikor sajnálatosan olyan magas hazánkban a fiatal­korúak öngyilkossága! Rendjén van az, ha a pedagógus így véle­kedik a növendékről azért, mert például lopott, súlyosan vereke­dett, másokat megkárosított, sa-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents