Heves Megyei Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-07-08 / 210. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. szeptember 7-8., szombat—vasárnap A bűnözésben politikai érdek nincs! Dr. Boross Péter belügyminiszter nyilatkozata a Heves megyei sajtó képviselőinek A hét első napján dr. Boross Péter személyében először látogatott el belügyminiszter a Heves Megyei Rendőr-főkapitányságra. Érdeklődő jelenléte egybevágott azzal az elhatározással, amely- lyel térségünkben átalakítani igyekeznek a felelős vezetők a közrendre és közbiztonságra ügyelő szervezetet. Egyúttal alkalom volt ez arra is, hogy — rögtönzött sajtótájékoztatón — megismerkedhessünk a kormány fontos tisztet betöltő tagjának nézeteivel, gondolataival. Az alábbiakban minderről olvashatnak. Még nem tetőzött a bűnözési hullám (Napjainkban igencsak érdekli a közvéleményt, hogyan képesek hazánkban megbirkózni az egyre növekvő bűnözéssel a bűnül- döző'Szervek. Ismeretes, hogy a vagyon elleni jogsértések már a 80 százalékos arányt is meghaladják. Szaporodik a durva, személyeket érő támadások száma. A rendőrségen ugyanakkor gyakran hallani: kevés az emberük, nem eléggé fejlett a technika.) Ahonibelügyek irányítója, dr. Boross Péter azonnal hozzáteszi: — A bűnözési hullám még nem tetőzött. Ha az európai átlagot tekintjük, hát tízezerrel több rendőrre lenne szükség az országban. Csakhogy a jelenlegi költségvetési helyzet kényszeríti a realitásokat. Terveink szerint jövő évre háromezer rendőr kell, hogy legalább nyomába jussunk Európának. Igen lényeges ugyanakkor a megfelelő képzés. Mindezt erélyesen kell képviselni a különböző fórumokon. Tavaly 25 százalékos rendkívüli bérfejlesztésre került sor a rendőrségen, az idén újabb 15 százalék lesz az átlagemelésen túl. Ily módon egy-két év alatt elérhető egy kedvező állapot. (Persze, az is kíváncsivá teszi az állampolgárt: miből fakad a miniszter eme optimizmusa?) — Két tényezőre alapozom — válaszolja. — Az egyik: éppen az ország mai helyzete. Bármily furcsa, bármennyire nem ezzel bombáztatnak a fülek, Magyar- országon a gazdasági-társadalmi átalakulás sokkal kedvezőbb, mint sok szomszédos államban. Gondolom, nincs szükség annak ismételgetésére, milyen a fizetési, a kereskedelmi mérlegünk, mennyi a nyugati tőke beáramlása hazánkba a többihez képest... Eme előnyök valódi hatásának kiteljesedéséhez azonban két- három év kell! A másik: az az általános felismerés, hogy a köz- biztonság objektíve előálló romlásán változtatni kell! Több és jobban fizetett rendőrre, korszerűbb technikával felszerelt rendőrségre van szükség. Hogy eddig nem történt volna semmi, az nem igaz. Idén ezerrel nőtt a létszám, nyugati gépkocsik sorát kapták. Pszichológiai hatása is nagy annak, ha a rendőr ugyanolyan járműbe ül bele, mint a bűntevő. Ismétlem, e téren fontos tennivalói vannak a belügyminiszternek az elkövetkezőkben is. A fegyvertartás felelőssége (A közbiztonság jobbá tételének vágya fejeződik ki abban is: a települések önkormányzatai igen fontos szerepet szánnak annak, hogy a lakosság nyugalomban éljen. Többnyire szívesen vállalkoznak az együttműködésre — elsősorban anyagi támogatásformájában —■ a rendőrséggel. S akkor még nem beszéltünk a polgári önvédelmi csoportokról. Bár ez utóbbiaknak sajnálatosan még mindig nem rendezett a jogi helyzete.) A belügyminiszter szerint az állampolgárok ilyetén közreműködésében két örömteli momentumot is felfedezhet a szemlélő. Eszerint egyrészt van miből (és persze, kell is) áldozni biztonságunk megóvására, hiszen e kérdéskör a jelen társadalmi problémáinak legsúlyosabbjai közé sorolandó. Másrészt, ha ez a felismerés eljut a Parlamentig, akkor a tárca helyzete is jelentős javulást érhet meg. Dr. Boross Péter ezért számít a polgármesterek, a helyi vezetők támogatására is, amikor elkezdődik az Ország- gyűlésen a vita a milliárdokról, leginkább — ahogy fogalmazza — faragási szenvedélyekkel. (Szembenáll némileg ezzel a várakozással többek között a fegyvertartással kapcsolatos ellentmondás. Igaz, megszületett a kormányrendelet az engedélyezésről, ám még mindig aggasztó tény, hogy rengeteg lőeszköz van az emberek birtokában, és ezekről egyetlen hatóságnak sincs nyíl vántartása.) — Nincs szoros összefüggés — hangzik a felelet. — A Büntető Törvénykönyv módosított szabályai alapján szigorú megítélés alá esik az illegális fegyvertartás! Az engedélyezésről szóló kormányrendelet e kérdésre természetesen jellegénél fogva nem térhet ki. Ám az sokat jelent, hogy az engedély négy évre szól, utána a rendőrségen vizsgát kell tenni. Még a vadászoknak is a rendőrök előtt kell vizsgázniuk! Nagy felelősség ez a rendőri vezetők számára. Elsősorban nekik kell mérlegelniük azt, hogy az adott személy alkalmas-e a fegyver biztonságos tartására. Nézzünk egy szélsőséges példát: van, aki mindennap kikergeti a családját^ házból, és egyébként is rabiátus ember, verekszik, bár nem büntetett előéletű, nem is alkoholista. Elvárom, hogy ilyen polgár — épp a köznyugalom megteremtése érdekében — ne kapjon lőfegyvert, mert bármikor visszaélhet vele! Folyamatos háború a bűntevőkkel (A mai világban — s ezt sokan megfogalmazták már — tulajdonképpen bűnüldöző szervek és szervezett bűnözőcsoportok feszülnek egymásnak. Korábbi hírekből már ismeretesek a nyugati világban jellemző szervezett bűnözési formák, s az utóbbi hónapokban hazánkban is bűnelkövető bandák jelennek meg, s mind brutálisabban lépnek fel. Érthető tehát a közvélemény emiatti aggódása.) A miniszter e kérdésben ha nem is derűlátó, de nem is pesszimista: — Azért az eddig megismert ügyek azt igazolják, hogy a magyar rendőrségnek van ereje fellépni a szervezett bűnöző csoportok ellen is. Az viszont igaz, hogy ennek méretei meglehetősen bizonytalanok. Az európai gyakorlat szerint jóval nagyobbak az arányai. Ott permanens harc folyik a bandák ellen. De nekünk sem szabad úgy elképzelni ezt az egész dolgot, hogy a hatóság megkezdi ellenük a küzdelmet, s azután — bizonyos eredményeket felmutatva — be is fejezi azt. Folyamatos háborúról van tehát szó! Sokat jelent természetesen a bűnüldöző szervek anyagi ellátottsága, nemkülönben az alkalmazottak erkölcsi értékítélete. (Bizonyára ez esetben azokra a már feltárt ügyekre kell gondolnunk, amelyeknek negatív főhősei éppen maguk a rendőrök, valamennyiünk biztonságáért felelősek, akik eltévelyedtek, bűn- cselekményekbe keveredtek...) — Valóban sokat olvasni manapság letartóztatott rendőrtisztekről — kész erre is a válasz —, ám korántsem baj, hogy mindez nyilvánosságra kerül, ha van ok rá. Tudomásul kell venni: zűrzavaros, átmeneti időszak a jelenlegi. De! Éles határvonalat kell húzni a rend őre és a rend bontója közé! A tanulságokat levontuk, s ha szükséges, személytisztító intézkedésekre is sor kerül. Tárcakörözésen a rendőrtörvény (A miniszter egri beszédének egyik lényeges eleme volt, hogy a rendőrség számára csak ügyek léteznek, s mellőzni kell mindenféle pártérdekei. Nem könnyű kimondania ezt annak, aki maga is igen közel áll a kormányzó koalícióhoz.) — Én nem szeretem a telefon- emelgetős stílust — mondja határozottan. — Az a véleményem, ha valaki beavatkozik a bűnüldözés menetébe, az maga is bűnt követ el! A bűnözésben nincs politikai érdek! Aki bármely bűnügyben pártpolitikai érdekeket akar érvényesíteni, az rossz szándékú. Ezt ilyen egyszerű kimondani, mivel ez az igazság. Ezt azért is hangsúlyozom, mert a rendőri állomány évtizedeken át olyan szellemi hatások között élt, amikor a bűn nem volt azonos. Attól függően különbözött, hogy ki követte el. Én a magam helyzetében gondoskodni tudok arról, hogy bárkinek a beavatkozási törekvéseit megakadályozzam. Ezért biztatom mindenhol a rendőröket, hogy tájékoztassanak engem, ha ilyen — szerintem közerkölcsbe ütköző — kezdeményezésről szereznek tudomást. Minden eszközt megragadok arra, hogy ezt kizárjam. (A belügyminiszter az év elején leszögezte, hogy határozott, kemény rendőrökre van szükség, s ezzel szimpátiát váltott ki az emberekből. Ugyanakkor a hatósági személyek jogait és kötelességeit szabályozó jogforrás még mindig késlekedik. Kérdés tehát: nem hátráltatja-e ez a bűn - üldöző szerveket a hatékonyabb munkában?) — Hátráltatja — mondja dr. Boross Péter —, de nem örülök annak, ha a rendőri törvényhez túlzott várakozások fűződnek. Bebizonyosodott, hogy a rendőrség a jelenlegi körülmények között is képes megfelelően működni. A törvény legfeljebb világosabban fogalmaz majd, és valamivel több jogot biztosít. De csak valamivel többet. Egyébként februárban elkészült egy törvényi modell, de az, megmondom őszintén, nekem nem tetszett. Mire a másik változat meglett, addigra jött a parlamenti szünet. Jelenleg úgynevezett tárcakörözésen van a tervezet, vagyis a minisztériumok véleményezik. Tudvalevő, e jogszabályban lényeges kérdéseket kell rendezni. A rendőrségnek hierarchizált szervezetnek kell lennie. Nem szeretném átélni még egyszer a kapitányok pályáztatásával kapcsolatos disszonanciát, mert annak több hátránya van, mint előnye. E témák azonban nyilván vitákat provokálnak a Parlamentben, s nem szabad elfelejteni, hogy kétharmados törvényről van szó. Mit lehet tenni? Remélem, az ország közvéleménye a tervezet mellé áll, támogat bennünket a törvényjavaslat képviselete során. Ezzel együtt azt is el tudom képzelni, hogy a gazdasági törvénykezés fontossága mellett mégis sikerül még ebben az évben megalkotni a rendőrségi törvényt. Szalay Zoltán Balogh Edgár 85 éves Tisztelgés Erdély nagy magyarja előtt Erdély- és Románia-szerte, de — mondhatni — az egész Duna- medencében jól ismert és elismert személyiség Balogh Edgár, aki ma tölti be 85. életévét. Mi, sokkal vagy csak valamivel fiatalabbak, teljes joggal nevezzük őt az erdélyi magyarság Nagy Öregjének, aki Kós Károly, Kacsó Sándor, Szabó T. Attila és mások által úgy-ahogy kitaposott ösvényen haladva, immár most kivívta maga számára a „nagy” jelzőt. Ezt ő mindenképpen túlzásnak tartja, de ami a másikat, az „öreg” jelzőt illeti, beszélgetésünkkor nem ő tiltakozott ellene, hanem egész életvitele, hivatástudata és töretlen, fiatalokat meghazudtoló munkássága. Dolgozószobája inkább alkotóháznak vagy talán a gondolkodás, az írás, az alkotás szentélyének tűnik. Aki bekopog hozzá, önkéntelenül j ól megtörli a lábát, nehogy bevigye a Rákóczi nevétől alig néhány hónapja megfosztott, de továbbra is szépséges kolozsvári utca porát. Jómagam nem először találkoztam vele, de mindahányszor üdvözölt és leültetett kényelmes karosszékébe, ő maga pedig karnyújtásnyi távolságra huppant a fotelba, úgy éreztem, vizsga előtt állok, felelnem kell a szemben ülő, de cseppet sem szigorú tekintetű profesz- szomak, aki — amíg engedték és a többségi nemzet féltékenységi politikája be nem záratta — a nagy tekintélynek örvendő Bolyai Egyetem rektora és tanára volt. Félreértés ne essék: itt a Kolozsvári Magyar Egyetem bezárásáról, illetve kierőszakolt „egyesítéséről” beszélek, a másik bezárás személyesen Balogh Edgár számára sokkal fájdalmasabb volt, hiszen ez bilincseket, meghurcoltatást, megaláztatást, emberi méltóságának kettébe törését és többévi börtönt jelentett számára. S hogy miért kellett megismerkednie a börtönök nyomorúságával? Csupáncsak azért, mert szabadabban gondolkodó magyar értelmiségi volt, aki szerette népét, küzdött érte, és szabadon, talán másokat is „megfertőzött” volna. Mélységes tisztelettel nézek az Öregúrra, aki jóindulattal kijavít, ha az elmélyült és szerteágazó beszélgetés közben itt-ott melléfogok, avagy disszonáns hangot ütök meg, s közben csak úgy mellékesen magyarázza, hogy kissé bosszankodik, mert tucatnyi cikke, írása, tanulmánya csak késéssel jelenik meg a hazai és a külföldi sajtóban. Az írás ugyanis olyan feladat számára, mint a lelkipásztor számára az igehirdetés. „Nem hallgathatok — mondja —, hiszen még hol állok a Kós Károlyú kortól? S látom, tudom, hogy nagy szükség van minden becsületes érzéssel és szándékkal lent szóra!” A cikkírás azonban csak a pihenést, a kikapcsolódást és az indulatok levezetését jelenti számára. Nagy műve, amelyre méltán büszke, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, amelynek nemcsak papíron, de ténylegesen is ő a főszerkesztője, sőt a lelke, a lendítőkereke is! Amikor 1982-ben, a lexikon első kötetének megjelenése után a másodikra vártunk, villámcsapásként ért a hír: leállt a munka, s a cenzúra pimaszsága miatt már a második kötet sem fog egyelőre megjelenni. Mekkora volt a boldogságunk, amikor ezelőtt néhány héttel — talán születésnapi köszöntőként — kitették az üzletek polcaira, az utcai elárusítóasztalokra a lexikon 2. kötetét. Nem írták át, hiszen nagy része már a nyomdai munka fontosabb fázisain átment: úgy maradt, ahogy eredetileg megszerkesztették. Hadd legyen és maradjon a nyolcvanas évek elejének kordokumentuma! És a 3. kötet? — Lázasan dolgozom és dolgozunk több tucatnyian azon — mondja —, hogya3. kötet is rövidesen nyomdába kerülhessen, azután következhet a negyedik, az ötödik, és talán a hatodik, a pótkötet is. Munkám tehát nyugdíjazásom után jó két évtizeddel is jócskán akad, s a legnagyobb öröm számomra talán az lenne, ha az utolsó kötet szerkesztésében is cselekvőén részt vállalhatnék. Hosszú magyarázat következik itt a lexikon tudatformáló és önmagunk megismerését előmozdító szerepéről, de miközben az erdélyi szellemi élet nagy tekintélyű emberét hallgatom, olyan képek jelennek meg előttem, amelyek a most 85 éves harcos értelmiségi életéből mutatnak be egy-egy filmkockát. Az embert látom, aki tiszteletteljesen ugyan, de határozottan és meggyőzően érvelt a magyarság jogai mellett négyszemközt a „mindentudó” és mindent eldöntő diktátorral, azzal, akinek a nevét most már mind többen írják le kis kezdőbetűvel, azt az embert látom, akit a szocialista eszmékhez közel álló gondolkodása ellenére meglátogatott az erdélyi katolikusok nagy püspöke, Márton Áron. Kölcsönös tisztelgés volt ez egymás előtt, hiszen számos kérdésben — például az erdélyi magyarság megmentése, a beolvasztási politika megállapítása, az anyanyelvi oktatás biztosítása, az emberi méltóság megőrzése és tiszteletben tartása terén egyazon volt a véleményük, és szakadatlanul segítették egymást ebben a harcban. Nem tudom, hogy Balogh Edgár életében hányszor ünnepelt és hányszor hullatott könnyeket születésnapján. Egyet viszont tudok: vannak emberek, akiknek a könnyét a harcos elszántság, a népért tenni akarás és olykor a tehetetlenség fakasztja ki. Szeretném hinni, hogy e jeles múltú erdélyi magyar mostani születésnapján az a tudat csaljon köny- nyeket a szemébe, hogy emberileg mindent megtett népéért, embertársaiért, mindannyiunk boldogulásáért! Isten éltesse még hosszú ideig, professzor úr! Okos György (Kolozsvár)
