Heves Megyei Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-05 / 208. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. szeptember 5., csütörtök Szinte nincs olyan ember, akit valamilyen formában ne érintene a kárpótlási törvény. A jogszabály gyakorlati alkalmazása körül viszont rendkívül sok félreértés, gond jelentkezik. Éppen ezért kértük a megyei kárrendezési hivatal vezetőit, hogy hetente egyszer foglalják össze a Hírlap olvasói számára a legfontosabb tudnivalókat. Nem száraz jogszabály-ismertetéssel, hanem napi tudnivalókkal jelentkezünk minden csütörtökön. A kárrendezési igények beadásának 90 napja A legfőbb gond a bizonyítékok megszerzése Lassan indul a nagyüzem megyénk kárrendezési hivatalában. Az első napok 25-30 fős ügyfél- forgalma ugyanis már a múlté, hiszen mostanában naponta több mint százan keresik fel. Ez a szám az elkövetkező napokban csak növekedni fog. Eddig 770 kárpótlási igényt tartalmazó boríték érkezett be — nagy többségük postán —, amelyek közül 90% a termőföld, 6% a házingatlan, lakás, és 2% az üzem, vállalat, vállalkozás elvétele miatti igény. A beérkezett adatlapok előfeldolgozását a hivatal munkatársai folyamatosan végzik, hogy az igényeket a TÁKISZ közreműködésével számítógépen feldolgozzák. Nehezíti, egyúttal lassítja a feldolgozást, hogy az adatlapokat az igénylők sok esetben rosszul töltik ki. Előszeretettel írnak például az adatlapok sötétített, a kódszámok bejegyzésére fenntartott mezőibe, míg a számukra előírt fehér rovatokba sokszor pontatlan, egymásnak ellentmondó adatok kerülnek. Ameny- nyiben a hiba javítható, azt a munkatársak elvégzik, de ha erre nincs mód, akkor az adatlapokat visszaküldik az ügyfélnek hiány- ótlásra, megjelölve azokon a hi- ás adattartalmú sorokat. Ugyancsak visszaküldik a számítógépes feldolgozásra való alkalmatlanság miatt — még ha az adatlapok hibátlanul vannak kitöltve és a mellékelt okiratok is megfelelőek — azokat a beadványokat, amelyeket nem az erre a célra rendszeresített, előre sorszámozott szabványborítékban, hanem egyszerű postai borítékban küldenek be, valamint azokat a kérelmeket, amelyeket ugyan szabványborítékban terjesztenek elő, de egy borítékban több jogosult kérelme is megtalálható. Ez utóbbi hiba fordulelő abban az esetben, amikor például házastársak vagy testvérek nyújtanak be ugyanazon a jogcímen kárpótlási igényt. Mivel a jogosultságot igazoló okmányokat eredetiben vagy hitelesített másolatban kell a beadványhoz csatolni, az egyszerű fénymásolt (nem hitelesített) példányok nem fogadhatók el, ezen hiányosság pótlására az érintetteket a hivatal felhívja. Az eddigi tapasztalatok alapján megállapítható, hogy nem is az adatlapok kitöltése, hanem a kárpótlás iránti igényt alátámasztó bizonyítékok beszerzése okozza a legnagyobb problémát. Viszonylag kedvezőbb helyzetben vannak azok, akik a termőföld, a tanya, valamint az épület, lakás elvétele miatt teijesztették elő igényüket. A földhivataloknál ugyanis az ingatlanra vonatkozó adatok fellelhetők, amelyek közül a kárpótlás iránti igény igazolására szolgáló bizonyítékok közül az alábbiak a legfontosabbak: a sérelem elszenvedésekor ki volt a tulajdonos, az ingatlan helyrajzi száma, a földterület nagysága, művelési ága, aranykoronában kifejezett értéke, az épület alapterülete. A legkönnyebb helyzetben azok vannak, akik földmegváltási határozattal rendelkeznek, mivel ezen határozat valamennyi, a kár mértékének meghatározásához szükséges adatot tartalmaz. Abban az esetben, ha valakinek több helyen, több helyrajzi számon volt nyilvántartva földje, valamennyiről külön-külön kell kiállítani „F” jelű adatlapot. Ebben a vonatkozásban eddig a csúcstartó az az igénylő, aki 98 „F” lapot állított ki, amely nem kis munkába kerülhetett neki, de a feldolgozást végző ügyintéző sem panaszkodhatott, hogy nincs munkája. Nehezebb helyzetben vannak azok, akiknek üzemét, műhelyét, vállalkozását vették igénybe, államosították, a bizonyítékok beszerzése több utánajárást igényel. A cégnyilvántartó könyvek, az államosítási jegyzék a levéltárban fellelhetők, amelyek tartalmazzák az igényjogosultságot igazoló adatokat, így a tulajdonos nevét, lakcímét, a tevékenységi kört, az iparűzést engedélyező igazolványt, esetlegesen az ingatlanban levő helyiségek számat, stb. Mivel ebben a körben a kár mértékének meghatározása az alkalmazottak létszáma után (is) történhet, nem kis gondot okoz az állandó alkalmazottak számának az igazolása. A társadalom- biztosítás szervei a korabeli időkre vonatkozóan nem mindig rendelkeznek megfelelő adatokkal, ezért szóba jöhet végső soron az alkalmazottak foglalkoztatását igazoló tanúk megkeresése is. A hivatalt személyesen felkeresők nagy része idős ember, akik közül többen ismételten visz- szatérnek, további útbaigazítás végett. Közéjük tartozik a 79 éves Kázmér bácsi is, akinek földtulajdonától való megfosztásának körülményeit az egész hivatal ismeri. Az idős bácsi korát meghazudtoló vitalitással intézi kárpótlási ügyét, szorgalmasan gyűjtögeti aranykoronáit, pedig nincs is könnyű helyzetben, mivel még úgynevezett „zsebszerződés” útján is szerzett földtulajdont az ’50-es években, azaz tulajdonjogát az ingatlan-nyilván- tártásba nem jegyezték be. Ebben az esetben pedig kárpótlási igény a jogszabály értelmében csak a földhivatal által — a szerződés bemutatása mellett — kiállított bizonyítvány birtokában érvényesíthető. A kárpótlási törvény végrehajtása tehát éppen csak elkezdődött, a kérelmek benyújtására rendelkezésre álló 90 napos határidő lejárta, 1991. november 8-a még messze van. Dr. Tóthpál Ferenc a Heves Megyei Kárrendezési Hivatal vezetőhelyettese HANG-KÉP Kóros örökség Több műsor is taglalta ezt a gondolatkört. Közülük kettő különösképp érzékletesen, frappánsan. Az elmúlt kedden a Válogatott perceink című visszapillantó programban hangzott el egy figyelemre méltó blokk. Lényege: az országgyűlési képviselő — először inkognitóban — be óhajtott menni a debreceni, nagyerdei szociális otthonba. Nem véletlenül, hiszen úgy hírlett: gondozóiktól rettegnek az idős emberek. A nővérek, akikből minden sugárzott, csak éppen emberség nem, rámordultak, felelősségre vonták, ordibáltak vele, fenyegették, s azt is kijelentették: ők itt olyanok, mint a rendőrök az utcán. Természetesen az sem zavarta őket, hogy a szabadon választott Parlament egyik tagjával beszélnek. A riporter hozzáfűzte: néhány percre kísértett a korábbi negyven év. Sajnos, igaz. A polgárok jelentékeny része képtelen megszabadulni rossz beidegződésétől, a diktatúra alapszabályától, amely előírja: kukorékolj a szemétdombodon, s alázd meg, ta- posd, sértsd a lentebb állót, bizonyítsd be, hogy ezen a kupacon te vagy az úr. Kóros hagyaték ez, amely ellen — kellő türelemmel felvértezve — harcolni kell, hiszen különben aligha valósul meg — legalábbis hosszú távon — a lélek nemegyszer fájdalmas, gyötrel- mes rendszerváltása. A legutóbbi 168 óra is kínált efféle, ehhez némileg hasonló „csemegét”. A Népszabadságban két politológus — akkor is leírom, ha megorrolnak, hogy nem tartom tudománynak az ilyesféle „szakmát” — azt hangsúlyozta, hogy kis honunkban még az ellenzék sem áll a hivatása magaslatán, mert nem törekszik a kormány megbuktatására. Megkérdezték az érintetteket is. Közülük — legalábbis számomra — a fideszes Orbán Viktor reagálása tetszett leginkább. Ez a fiatalember ezúttal meggyőzött arról, hogy nem áll tőle távol a negyvenesek és az ötvenesek bölcs szemlélete sem. Voltaképpen rávilágított: a javaslat irreális születő demokráciánkban, hiszen a legaggasztóbb problémákat együttműködve illik megoldani. Igaz, ez olykor hibádzik, ám aligha lenne bocsánatos bűn az állandó acsarkodás, a csak- azértis vagdalkózás. Kiemelte, felesleges folyvást a szociáldemokrata szemléletre hivatkozni, ha ez idegen a mai Magyarországon. Egyetértek vele, mert az is kóros hagyaték, ha — bármelyik fronton — fél évszázad előtti nézeteket próbálnak nem Csipkerózsika-, hanem végleges álmukból életre csókolni. Okosabb lenne a jelenhez méretezni a jövőt. Akkor ugyanis elkerülhetnénk ezeket a fájdalmas ballépéseket. Hasznunkra válna... Sehol — semmi Úgy tűnik, elcsendesült a Tv Szabadság téri székháza. Lehet, hogy ez csak látszat, az azonban aligha vitatható, hogy a nekünk felkínált vegyestál egyre silányabb „gyümölcsökkel” megrakott. Eljutottunk addig, hogy már a külföldről vásárolt filmeknek sem örvendezhetünk, ugyanis zömük műrostos, semmitmondó, értéktelen gyártmány. Túltengenék az amerikai fércmunkák, s ezek már majdnem olyan bántóan bugyuták, mint a marxista, illetve kommunista nevelő szándéktól fűtött szovjet szörnyelmények voltak. A különbség csak az, hogy azokon legalább derültünk, ezek viszont bosszantanak. Augusztus 31-én vetítették a Végén csattan az ostort. Az USA-ból postázott ting- li-tangli krimicske elviselhetetlen klisékből ötvöződött gyomorfacsaró „egésszé”. Elmaradt a szellemi izgalom, a logikai játék, mert néhány képsor után már kitaláltuk a soványka megoldást. Dühünket csak fokozta, hogy — minden bírálat ellenére — ismét a képernyőn díszelgett, pózolt, nyafkáskodott az a Czeizel Endre, aki sokadszorra rabolja el értékes félóráinkat. Teszi ezt akkor, amikor valamennyien nem didaktikus, önmutogató okításra, hanem kikapcsolódásra vágyunk. Amit csinál, még egy falusi művelődési házban se aratna osztatlan sikert. Ésszerű lenne, ha szerződtetői vele együtt rájönnének, hogy amit művelnek, az hamisítatlan kudarc. Egyre hatványozva... Pécsi István meglepetésként elénk táruló formák eleganciája, kecsessége és az emberi méltóságot határozottan kifejező szobrok hatása után is, vagy annál inkább továbbsorjáztak kérdéseink. Mekkora összhang, a mindennapi élet apróbb-nagyobb gondjai-súrló- dásai közepette együttlévők mekkora érzelmi közössége, lelki azonosulása szükséges ahhoz, hogy ennyire eggyé valjanak két emberben az alkotást elindító ideák, és főleg egységesüljön az a munka, amely ezt a folyamatot befejezi, a művészi teremtést véglegessé és megmásíthatatlan- ná teszi? Számtalan példát ismer a művészettörténet és az irodalom, hogy egy-egy házaspár, netán testvérpár egyazon műfajban, festészetben, irodalomban megfért egymás mellett, de ez az „egybemuködés”, aminek a kezdete és vége, no meg a közötte létrejövő folyamat ennyire egybeolvaszt két alkotóerőt — ritkaság. A megvalósult műtárgyak kedves ránkhatásán túl ezt az élményt kaptuk Debreceni Zsokétól és Pelcz Zoltántól. És azt a ránk kényszerített odafigyelést, hogy ne csak a szobrokban fedezzük fel az indítékok azonosságát, hanem számoljuk hozzá a „használati tárgyaknak nevezhető kerámiákban” megjelenő szépséget is, amely csak másodlagosan utal az egyéniségre, amely létrehozta őket. De itt — a kettő közül — mégis ki a vezéregyéniség? Kell-e ilyen témával bíbelődnünk, amikor örömünket leljük a tartalom és a forma összhangjában? Farkas András Két művész-egy formanyelven Debreceni Zsókaés Pelcz Zoltán együttes tárlatát a budapesti Derkovits Teremben augusztus második felében rendeztek meg. A bemutatón szobrok, az emberi test harmóniáját kifejező alakzatok, nők csoportja, a templomi hangulatot árasztó ívelesek által összetartott emberek, anya gyermekével, a Biblia világából átemelt jelkép, a Jesz- sze-fa, apróbb-nagyobb dísztálak, használati eszközök, asztalra, padlóra, falra — kerámiából voltak láthatók. Sehol egy jelzet arra nézve, hogy ezt vagy azt a műtárgyat minek nevezik a művészek, és arra még csak távoli utalás se, kettőjük közül ki is az alkotó. Mindez azért hatott meglepetésként, mert az idén ez a Szilvásváradra költözött művészpár az Ars Agria gyűjteményes tárlatán még jól szétválasztottan jelentkezett, mutatkozott be. Debreceni Zsóka szobrászként, Pelcz Zoltán kerámikusként. Az asz- szony nevén felsorakozó figurák el is nyerték egyetértő tetszésünket; nyugtáztuk is azt a kecsességet, a bájt, a harmóniát, a szellemiséget, amit ezek a szobrok „barokkos koreográfiájukkal” elmondanak a közönségnek. Annak a kortársnak és érdeklődőnek, aki nyomban fogódzót is keresett ahhoz, hogy beleélhesse magát abba a világba, amit ma egy asszony a maga derűs és nyílt lelkiségével teremthet és teremt. Mára kiderült a Derkovits Teremben megélt látványból, hogy ez a két művész, férj és feleség elválaszthatatlanul együtt léteznek, alkotnak. Ugyanabban a műformában és műfajban, technikában és , gondolati körben mozognak. És ez az „ugyanaz” azonosulás is, meg nem is. Ezt a művészi-szellemi szümbióziszt úgy képzeljük el, hogy „te gondolsz nekem, és én gondolok neked”, én átélem ezt miattad, te álmodtad ezt a tartalmat és formát „miattam”, közöljük egymással, és nekilátunk a munkának. Mert a technikát megtanulták mindketten, tehát csak a gondolatot, érzést, a szenvedélyt, a munkára késztetést kell összeegyeztetniük. Amikor ezt a feltételezést végiggondoltuk, amely mindig is kockázatos egy kívülálló részéről, és sok-sok tévedés, melléfogás származhatik az ilyesmiből, a Burgenlandi csoda? Váratlan interjú Iréneusz atyával, több fejezetben 1. Ha valahol, akkor Burgen- landban aranyélete van a magyar kisebbségnek. Itthon általános volt a vélemény, s ezt tartottam én is, míg múlt év nyarán a Nemzetközi Tőkés László Mozgalom ügyvezető elnökeként tagságunk egy kis csoportjával hosszabb látogatást nem tettem nyugati szomszédaink portáján. Annak is magyarlakta vidékén, főleg Sziget, Alsóőr, Felsőőr tájain. Itt nyílt alkalmunk megismerkedni Galambos Iréneusz plébános úrral, aki az akkor hét-nyolcezerre taksált magyar kisebbségi szellem mindenese. Korának 70 évét meghazudtoló lendülettel szervezi az alsóőri könyvtárat, az ugyanott működő magyar tánc- együttest és népdalkört, magyar nyelvű újságokat szerkeszt, s ha a szükség úgy kívánja: magyarság- tudatát, irodalmi, művészeti ismeretanyagát hazánkban rendezett tudományos üléseken gyarapítja és közvetíti. 2. Nos, Galambos atyával és közvetlen munkatársaival történt találkozásunk tapasztalatai döbbentettek arra, hogy hiedelmünk a burgenlandi magyarság életvitelét tekintve igencsak baljós fordulatot vett. Az idős egyházi mindenes ugyanis finoman tudtunkra hozta, hogy — nem sejteni, milyen hatásra — a hivatalos helyek magyarokkal szemben táplált érzelmei fejtetőre álltak, s a burgenlandi magyarság élete legalább olyan szorongatott, mint a vajdasági, erdélyi vagy szlovákiai. Például: megszűnt Alsóőrben az első, patinás magyar tanintézet, népi együtteseik, előadóik — a tartományi vezető tilalma nyomán — nem látogathatnak Magyarországra, kritikus helyzetbe sodródott a magyar nyelvű sajtó, és sorolhatnánk még az efféle diszkriminációkat. 3. Visszatérve Burgenlandból, a Tőkés-mozgalom elnöksége nevében rövidesen tiltakozó levelet juttattam el Ausztria Budapesten rezidáló nagykövetéhez, kérve a helyzet felülvizsgálatát. A válaszra hónapokig vártam, mígnem szinte egyszerre három levelet kézbesített a posta a Nemzetközi Tőkés László Mozgalom címére, amelynek Hatvanban, Egerben éppúgy, mint Hódmezővásárhelyen vagy Debrecenben, jelentős tömegbázisa van. Az első két levélben a szigeti és alsóőri iskola nevelői tiltakoztak a helyzetüket feltárt posták miatt, harmadikat Burgenland tartományi vezetője szignálta, természetesen a két tantestületi posta szellemében, illetve annak tiltakozására hivatkozva. 4. S mi történt múlt évi látogatásunk óta? Egyáltalán, a Tőkésmozgalom súlya mit nyomhat, mit nyomott a latban? É kérdésekre tegnap délben kaptam hiteles információt, éspedig Galambos Iréneusztól, aki Magyar- országon járván megkeresett. S mi másért nem, minthogy akciónk sikeréről informáljon. Az atya szerint őt is villámcsapásként érte múlt nyáron a tartományi hivatal vizsgálata, egyáltalán az a lépésünk, amire érdekükben elszántuk magunkat. De tiltakozásunk óhatatlan és ugyanakkor kedvező döntéseket eredményezett...! A burgenlandi magyarság visszakapta halálraítélt tanintézetét, szabad, sőt szaporább lett az általuk finanszírozott magyar nyelvű sajtó, örvendetesen már a múlt ősszel húsz százalékkal nőtt a három iskola magyar nyelvű és magyar nyelven tanuló diákjainak száma. Lehetőség kínálkozik főiskolai, egyetemi magyar fakultációra már az új, mostani tanévben, s nincs akadálya magyar művészeti csoportok turnéinak. 5. — Köszönet ezért önöknek, köszönet a Nemzetközi Tőkés László Mozgalomnak, Isten áldása kísétje munkájukat Magyarországon és határain túl, a Délszigetben megütött hangjuk szellemisége pedig erősítse a mindannyiunk jövőjének szolgáló magyar írásművészetet, kultúrát. S amit még hozzátennék: a burgenlandi iskolákból érkezett tiltakozó levelek mögött mindkét helyen a kényszert alkalmazó magyar igazgatók húzódtak meg, a nemrég lezajlott nép- számlálás szerint pedig a Bur- genlandban magukat magyarnak vallók száma immár duplája a korábban publikáltnak...! Moldvay Győző
