Heves Megyei Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-28-29 / 228. szám
8 HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. szeptember 28—29., szombat—vasárnap Asperján György: Ez segíthet rajtunk? Vándorló virágok A tulipán a Kaukázusból, a pünkösdi rózsa Kínából érkezett — Az egyik orvosság, a másik méreg Miki mikiség nélkül látta meg a napvilágot. Tizenegy testvére fájdalmak, szenvedések közepette és névtelenül hullott vissza a semmibe. Mikiből Miki lett. A véletlen segítette ehhez, valamint a természetes halálhoz, ami ott egyetlen fajtársának sem adatott meg. A véletlen pedig úgy kezdődött, hogy egy táplálkozási kísérlethez a lakkozott körmű, illatos kéz őt emelte ki riadtan menekülő társai közül. Az alagutat gyorsan végigjárta, valami belé- épített titok vezérelte a helyes választásban. Amikor eljutott a kis csapóajtóhoz, egy-két kísérletezés után megtalálta a nyitját, és jutalma néhány finom morzsa lett. Az illatos kéz tulajdonosa a gyors megoldást véletlennek tulajdonította, és a még nem-Miki Miki újra végigjárta az alagutat, a csapóajtónál ismét helyesen döntött. Más fajtársai hibáztak, bennük nem működött a titok útbaigazító hatalma. Miki újabb elképzelések megvalósításában lett társa az illatos kéznek. Nem tudta, hogy minden mozdulatát feljegyzik, nem tudta, hogy elcsodálkoznak adottságán, ő csak tette, amit tennie kellett benseje parancsa szerint. Miki azt sem tudta, hogy Miki lett, példa és mérce, fajtájának zsenije. Miki fejét megsimogatták, Mikit mindenki mikizte, mert tudtak róla, számontartották a létezését. MiKétségtelen, hogy a szép Scarlett O’Hara több férfi szívet dobogtatott meg, mint az irodalom- történet bármely más romantikus hősnője: Margaret Mitchell regénye, az „Elfújta a szél” 1936 óta 37 országban 27 nyelven 28 millió példányban jelent meg, és a Biblia után a legsikeresebb könyvnek bizonyult eddig. „Amerika nemzeti eseménye” (így jellemezte a New York Herald Tribune a több mint ezer oldalas eposzt) irányította a divatot és a reklámot, és olyan népszerűségre tett szert, hogy gyermekeket, utcákat és tereket neveztek el a regény hőseiről. A regényből készült, 1939-ben bemutatott film pedig (a főszerepN ekünk a kenyér nélkülözhetetlen eledelünk. Választék bőségesen kerül. Van egyszerű és minőségi kenyér, barna és fehér, egy-, két-, háromkilós. Van szövetkezeti és „maszek” kenyér. És, hogy el ne felejtsem, természetesen van jó és rossz kenyér. Anyám életében igen kevés pékkenyeret evett! Ezt alig né- hányan mondhatják magukról, de azt is, hogy a mi házunkból még nem szorult ki a búbos kemence. Nálunk mindig valami hétköznapi ünnepeltsége volt a kenyérsütésnek. Előtte való nap mindenkin különös izgalom vett erőt, készülődtünk, tettünk-vet- tünk, mindennek megadtuk a módját. A kenyérsütés előtt való este enyám megszitálta a lisztet, bekovászolt, vagyis a teknő egyik oldalára kovászt csinált. A lisztben gyúrt gödröcskébe langyos vízbe „párt” áztatott, hozzá élesztőt kevert, majd a teknő végében „keresztfára” terítette a patyolatfehér sütőkendőt. Éjjel a melegben kelt a kovász! Másnap hajnalban a dagaszt ás következett. — Mennyi ideig kell dagasztani? — kérdeztem. — Ameddig a „gerenda" meg nem csordul... Mintha ma is hallanám sípoló tüdejének hangját, lihegését: — Töröld meg a homlokom! Reggelizek. A cserépfazékban olyan az aludttej, mint a máj. Csúszik a fakanálról, mint tavasz- szal a háztetőről az olvadó hó, de a cipó sem alábbvaló, noha ezt már anyám szokásai szerint a húgom sütötte. — Jólesik? Csak a fejemmel intek igent, majd amikor lenyelem a finom kit nem alázta meg a fájdalom, nem tette tehetetlenné, bénulttá a félelem. Miki lehetett önmaga, olyannyira, hogy már hibái is erénynek tűntek, lehetőségnek valami mérésére. Miki testvéreit injekciózták, beléjük oltották a fertőzést, s figyelték, hogyan reagálnak, miként viselik az elviselhetetlent. Miki testvéreibe szondát vezettek szájon át, a vékony érfalon át. Miki testvéreinek a hasát megnyitották, bőrük egy részét eltávolították, a nyers húsra különböző vegyi anyagokat csöppen- tettek. Miki, ha látta, hogy hatalmas felhőként közeledik hozzá az illatos kéz, kicsit összehúzta magát, de nem riadt meg, nem gyorsult fel a szívverése, nem rándult össze a gyomra. Miki testvérei, ha látták a sötét felleg- ként rájuk boruló kezet, karmolni, harapni szerettek volna, büntetni a véget nem érő büntetésért. Mert a létezés minden pillanatában átélték a fájdalom, a kin, a szenvedés agyvelőt forgató borzalmát, ők tudták, hooy hatalmas zsarnoki erő nehezedik rájuk. Nem lehet természetes életmegnyilvánulásuk. Nem lehet örömük. Nem lehet semmi, ami lehetőség volna a létezéshez. És elkezdték jól érezni magukat a szűk kamrácskákban, amikből kiállt a fejük, kilógott a farkuk. Igyekeztek nem öklendezni a ben Vivien Leigh és Clark Gable), ha lehet, még csak növelte népszerűségét. A Pulitzer-dijas Margaret Mitchell, aki életében csak ezt az egy regényt írta, a világsiker ellenére sem volt hajlandó — bármennyire kérlelték is a kiadók — folytatást írni. Korai halála azután egyszer s mindenkorra véget vetett ennek a lehetőségnek: 48 éves korában, 1949-ben egy részeg taxisofőr halálra gázolta atlantai háza közelében. Most, 55 évvel a regény irodalmi megszületése után, feltámad (vagy egyszerűen tovább él) az „Elfújta a szél”: a Warner Books New York-i és más kiadók 40 országban 18 nyelven szepfalatokat, előhozakodom a tudományommal: — Tudják-e, hogy mióta sütnek kenyeret? Nem szólnak semmit, ezért elmesélem, hogy a rómaiak időszámításunk előtt 170-ben már sütöttek kenyeret, és — állítólag — ők használtak először a kenyérsütéshez élesztőt. A németek csak a középkorban, a svédek még később kezdtek kenyeret sütni, és hogy 1787-ben Bécsben használtak először dagasztógépet. Amikor valamiért kimegy anyánk a konyhából, megkérdezem: — Mi lesz a búbossal, ha felépül az új ház? Válaszra nem jut idő, mert visz- szajön, és csak a szemével kacsint, hogy „zsindely van a háztetőn...” — Tudjátok-e hogyan büntette meg egyszer egy gazdag ember a fiát? — kérdezte. Régi emlékek tornyosulnak bennem, régi mondák, mesék, de erre a kérdésre a választ sehol sem találom. — A gazdag ember fia jó dolgában már nem tudott mit csinálni, és játékból labdát gyúrt a kenyérből. Meglátta az apja, és elgyomorig nyomott szondáktól, próbáltak nem fájni az újra és újra beléjük hatoló injekciós tűtől. Kezdték azt érezni, mert mást nem voltak képes érezni, hogy ilyen és ennyi a lét. Hogya a lét nem más, mint a titokzatos gombák, gyorsan szaporodó baktériumok, veszedelmes vírusok támadásának elviselése. Gyulladások, gennyesedő sebek, sötétbe váltó fény lett minden pillanatuk. Vonaglottak. Rángatóztak. Vergődtek. Testük megfeszült, szemük kimeredt. Nem volt köny- nyük, de sírtak. Torkuk mélyéből a fájdalmat öklendezték. Egyetemes, mindenben jelentkező, mindent beborító lett a szenvedés. Nem tudták, hogy valami érdekében, valamilyen cél miatt szenvednek, egy talán — vagy minden bizonnyal — rosz- szul megfogalmazott érdek és elérhetetlen cél miatt. Bennük minden összecsúszott, bennük reménytelenséggé vált a vér, a szívverés, az evés és az alvás, az ébrenlét és az ájulat. És mégis, és mindezek közepette is ettek, aludtak, ébren voltak, és mentette valami elől, valamibe őket az ájulat. Nem tudták, hogy iszonyatos szégyen, a legnagyobb megaláztatás ilyen helyzetben néha úgy mozdulni, akként viny- nyögni, hogy az akár elégedettségnek is tűnhetett. Nem tudták, tember 25-én megjelentetik a regény második részét. A címe: „Scarlett: Margaret Mitchell Elfújta a szél c. regényének folytatása”. A szerző: az 57 éves Alexandra Ripley, aki már eddig is ért el irodalmi sikereket történelmi tárgyú regényeivel. A második rész ott kezdődik, ahol az „Elfújta a szél” véget ér —vagyis ahol a Rhett Butler által elhagyott Scarlett azzal vigasztalódik, hogy másnap már eszébe fog jutni, hogy miként hódítsa őt vissza magának... Margaret Mitchell tíz évig írta a regényt. Alexandra Ripley, mielőtt nekifogott a folytatásnak, többször is elolvasta azt, és oldalak százait másolta le kézzel, határozta, hogy példásan megbünteti a fiát. — Te nem becsülöd a kenyeret! — adta elő a vádat. — Minek becsülném, amikor húst is ehetek. A kenyér csak a szegényeknek való! Nem sokáig késlekedett az apai ítélet: — Mától kezdve mindent ehetsz, csak kenyeret nem! Néhány nap múlva a fia ri- mánkodva kért bocsánatot, mert kenyér nélkül mit sem ért a hús. A családi meghitt beszélgetéseket nem pótolhatja semmi. Nincs az az izgalmas film, vagy rádióműsor, amely helyettesíthetné a hazai szót, a nyílt szívű kitárulkozást, amelyeken hol nevet, hol sír az ember, néha egy kicsit együgyűnek is tart, de rajtuk évtizedek múltán is elgondolkodik. Lámpagyújtásra megérkezik a sógor! Fáradtan, porosán, izzad- tan, egyenesen a búzatarlóról, ahol a hatalmas kombájnok krokodilfogakkal harapják az „életet”. — Milyen a termés? — A tavalyihoz hasonló! — válaszol a parasztember mindig szerénykedő bölcsességével, majd mosakodás után ő is nekilát hogy amit ők jelentenek, azt közönyös szemek tekintik olyan magasságokból, amelyek belát- hatatlanok. Nem tudták, hogy ők nem tudhatnak semmit, csak bizonyságát adni a szenvedésükkel annak, ami megfejtendő titok volt a föléjük hajlóban. Nem tudták, hogy ők csak azért vannak, hogy kísérlet legyen a létük. Csak a kútjukkal lázadtak, csak az eltorzult vonásaikkal, csak deformálódott testükkel. Csak azzal tudtak lázadni, hogy egyre kevesebbek, mind inkább eldobhatok lettek. Megértek arra, hogy abban a kemencében semmivé lobbanjon csupa-fájás testük, amely az óvó intézkedés végső agyalmánya volt. Nem tudták, hogy úgy is lehet élni, mint Miki élt. Nem tudtak arról, hogy létezik a mikiség állapota. Miki sem tudott fajtestvérei szenvedésbe taszítottságáról. ó élvezte a kiteljesedettségét, a rendkívüliség határai közötti sorsát. Számára természetes lett a természetes halál. Elmúlását számon tartották. Az illatos kezű homo sapiens kerekded betűkkel bejegyezte a BLZK 8127-es kartonjára: „A kísérleti mus musculus (a házi egér albínó változata) életének 1238. napján természetes halállal kimúlt. Boncolást nem végeztünk. Megsemmisítéséről intézkedtem.” hogy „beleélje magát a stílusba.” A Mitchell-örökösök pedig, akik évtizedeken át harcoltak, nehogy valaki megírja az „Elfiíjta a szél” folytatását, most beleegyezésüket adták. A szerzői jog ugyanis 2011-ben hatályát veszti, és utána bárki piacra dobhatja a folytatást. Akkor már inkább még egyszer nagy összeghez jutnak — Alexandra Ripley segítségével. Igaz, a megfilmesítés joga még függőben van. Az ok: a filmcézárok nem tudnak dönteni, mert nem ismerik a folytatás tartalmát. Ripley ugyanis kötelezte magát, hogy a könyv megjelenéséig nem árul el semmit Scarlett sorsának további alakulásáról.... a kenyérszegésnek. A kenyérvágó kés, mint éles borotva vágja le a hatalmas karéjt az ölbe szorított, pirosbama héjú kenyérből, miközben a parányi, hófehér morzsák a tarka asztalterítőre hullanak. — És a minőség? — Az sem rossz! Nincs szebb és emberibb látvány, mint amikor az éhes ember jóízűen eszik, kedvére jóllakik, és közben feledni látszik a napi gondokat, bajokat. A jóllakott ember nyugodt, megbékélt önmagával és világgal, az evés vége felé pedig mind beszédesebbé válik, érdekelni kezdi minden, ami csak körülötte történik. — Látom, még mindig magatok sütitek a kenyeret! Bólint, aztán nyel egyet a há- mozatlan karéjból, miközben a poharát magasra emeli. — Addig sütjük, amíg a mama él! Talán a szíve szakadna meg, ha nem ehetne kemenceföldjén sütött tepertős lángost, és ha nem tehetné oda dédunokái elé a frissen sült cipót... Anyám úgy tesz, mintha nem hallaná. Feláll az asztaltól, és csomagolni kezd, mert az anyák mindig csomagolnak, visznek, vagy küldenek valamit azoknak, akiket szeretnek, akik várják a küldeményt, mert nem mese a madárlátta kenyér hazavitt boldogsága, és sohasem felejthetők azok az idők, amikor nagy úr volt a kenyér, és bajbajutott a család, ha egyszer is kibújt a héjából. Akkoriban bizony, nagyobb volt a kenyér becsülete! Megcsókoltuk, ha földre ejtettük, és — mintegy bocsánatkérésképpen — a kés hegyével keresztet írtunk rá megszegés előtt... Szalay István Növények nélkül nem képzelhető el az életünk, hiszen táplálékaink nagy része ilyen eredetű. Közismert, hogy az ősember gyűjtögető életmódot folytatott, és egyéb dolga sem volt, mint az életfenntartás. Sokan felteszik a kérdést: vajon kiktől tanulta, honnan szerezte tapasztalatait az ember a növényeket illetően, hiszen vannak ehető, ehetetlen, sőt, kifejezetten mérgező, gyilkos növények, mint ahogyan szép számmal akadnak kellemes ízűek, hasznosak, sőt, élvezeteket gerjesztőek is. A növényekkel való tudatos ismerkedésünk az ember kialakulásával egyidős. így valószínűsíthető, hogy az állatok voltak azok, amelyek rávezettek minket a titkok nyitjára, és tőlük lestük el a táplálkozásra, sőt, a betegségek gyógyítására alkalmas re- ceptúrát. Tévedés lenne azt gondolni, hogy a növényevő, legelő állatok mindent megesznek. Szó sincs erről! A házi és vadállatok a világért meg nem ennének „bizonyos” növényeket, mert ösztöneik diktálják, hogy azok mér- gezőek, károsak. Gyomorron- tás, egyéb baj esetén pedig — mintha súgná valaki nekik — felkutatják azt a gyógyító növényt, amelyre szükségünk van. (A kutya füvet rág.). Az emberré válás folyamatának évmilliós léptékeiben természetesen mind jobban gyarapodtak saját ismereteink a növényekre vonatkozóan, és hosszú út vezetett időszámításunk előtt az ötödik századig, a görög kultúra fénykoráig, amíg Hippokra- tész megalkotta első növényi receptkönyvét. Hol vannak már az orvosláshoz tartozó korabeli szakmák: gyökérmetszők, növényválogatók, gyűjtők és orvos- ságárusok ? Az első magyar nyelvű gyógyszerkönyvet 1578-ban nyomtatták Kolozsvárott Heltai Gáspár uram műhelyében, aki fontosnak tartotta a könyv elejére a maga nemében páratlan nyelvemléknek is beillő idézetét odailleszteni: „Bölcs Isten megékesítette a földet, nemcsak szi- ligy és vad oktalan állatokkal, hanem Fáknak, Fűknek meg- mondhatatlan sokféle gyönyörűséges voltával, melyekkel az embereknek nemcsak testek táplálta tnék, hanem szemek is tekintettel gyönyörködnek, és ha betegségek történnek, Orvossággal testeket gyógyítanák.” A paradicsom Peruból, a barack Indiából, a muskátli Dél- Afrikából érkezett. Az évszázadok, évezredek során a látszólag helyhez kötődött növények kontinensnyi területeket, világrészeket jártak be. Vándorlásukat az állatok, főképpen az emberek segítik, de közreműködik maga a természet, a szél, a víz is. Ebben a vonatkozásban egy emberöltő csupán egy tyúklépésnyi idő, így bizonyára senki sem neheztel azért, hogy egy-egy kedvenc növényfajtánkat a magunkénak, sőt, kifejezetten országunk büszkeségének tartunk. A „magyarnak” titulált muskátli őshazája ugyanis Dél-Afrika. Innen hozta magával valaki tüzes, piros színét, fanyarkás illatát. Innen jött a ma már közismert kardvirág is. A tulipán a Kaukázusból érkezett, hajdani őshazánk messzi tájairól, itt honosodott, itt szerettük meg úgyannyira, hogy a magyar népművészet fő díszítőelemévé vált. Vajon gondolunk-e erre, amikor tulipános ládát, magyar tulipános hímzést látunk? A pünkösdirózsa Kína virága, a nyári Chrisantén és több más liliomfajta is. A virágok királynője, a rózsa, Perzsia színeivel kápráztat el minket, a mályva származását tekintve Szerbia szerény, tartózkodó virága. A Georginát, Cinniát Humboldt hozta Európába 1803-ban, az aztékok híres birodalmából. Ki gondolná, hogy a paradicsom Peruból, az őszibarack Indiából került kertjeinkbe, és hogy 1721-ben az USA prérijeiről került hozzánk egy hajón az első szem napraforgó, de az Újvilágból származik a vadszőlő is. A kukorica, a bab, a tök először a dél-amerikaiakat táplálta, mi pedig már el sem tudnánk ételeink sorát nélkülük képzelni Ezek a növények az évszázadok során megszoktak nálunk, akklimatizálódtak, és többségük jól érzi magát a második hazájában is. Meddig élünk? Kit ne foglalkoztatna a fő kérdés. És meddig élnek a növények? Lehetne röviden is válaszolni: egy évtől a matuzsálemi korig! Nos, az emberi élet 70-90 esztendő, és ehhez képest számtalan növény ennyi év után csupán tinédzserkorú. Hosz- szú ideig a világ legöregebb fája a Teneriffa szigetén nőtt „Sárkányfa” volt. Korát hatezer évre becsülték, amikor Humboldt leírta. Ez azt jelenti, hogy körülötte nőtt fel az emberiség, bontakozott ki a kultúra, és múlt el sok, öröknek vélt dolog. A fát 1866-ban egy óriási vihar pusztította el. Jelenleg a Föld famatuzsáleme egy mexikói „ víziciprus", amelyet ötezer évesre becsülnek! így a ciprusok, a „tiszafák” is gyakran elérik az egy-, netán több ezer esztendős kort. A libanoni cédrusokkal korban a szelídgesztenyék vetélkednek. Nyolcszáz évet élt, vagyis látta az Árpádkort Kőszeg mellett a Királyvölgyben egy szelídgesztenye, de hazánkban több helyen ismerünk néhány száz éves tölgyet, cserfát is. A legöregebb szőlőtőkét száz esztendősre mondják Egerben. Tihaméron láthatók — az egyik kis udvarban — ma is 70 éves szőlőtőkék. A heidelbergi híres rózsatő is meghaladta már a két évszázadot. A páfrányok negyven-ötven évig élnek. A növények kora tehát a tiszavirágélettől a matuzsálemi korig terjed... Az első jelentős magar gyógy- fűkönyv 1813-ban jelent meg, Diószegi Sámuel munkájaként. Címe mai szemmel hosszú és akkurátus: "Orvosi füvészkönyv, mint a magyar füvészkönyv praktika része. A Füvészek és Nemfüvészek számokra készült és közhasznavehetővé tétetett Debrecenben". A könyv bővelkedik bölcsességekben és tanulságokban. Az orvosságok nem orvosolnak, hanem csak az életerőt serkentik. Mikor az életerő egészen el van csüggedve, haszontalan akkor már minden orvosság... Hazánkban több mint háromezer növényfaj él, és azok egy- harmadának van gyógyító hatása, beleértve a népi ismeretet is. Kereskedelmünk jelenleg mintegy kétszáz növénynek a részeit gyűjteti, amelyekből gyógyszeralapanyag, illetve orvosság készül. Az utóbbi néhány évtizedben különösen fontosaik azok a gyógyfüvek, amelyek újonnan felfedezettek, és amelyek korunk népbetegségeit hivatottak gyógyítani. így kitűnő alapanyaghoz jutott a gyógyszergyártás a szív- és érrendszeri betegségek gyógyításához, cukor- és idegbetegségek, daganatos kórok megelőzéséhez. A hiedelmekkel ellentétben a gyógynövények nem csodaszerek, nincs csodaerejük, sokkal inkább a bennük rejlő értékes hatóanyagokkal gyógyítanak, szolgálnak egy-egy orvosság fontos alkotóelemeként. Kevesen tudják, hog Európa évi gyógynövényforgalma mintegy 150 ezer vagon. Ebből hazánk több mint ezer vagonnal vesz részt. Ez nem kevés, de adottságainkhoz képest sokkal több is lehetne, nem utolsósorban azért is, mert a gyógynövényexport nem rossz üzlet. A növényzetet közismerten ezer veszély fenyegeti, az ember ugyanis nem vigyáz eléggé a környezetére. Százszámra vesznek ki örökre növényfajok, pusztulnak a fák, a cseijék, a virágok, si- várabbá válik a föld. Szennyeződik a levegő, romlanak a vizek, többen már-már a bibliai próféták jövendöléseit vélik felfedezni a világban. Savas esők, levegőszennyeződések rontják bolygónkat, rajtunk, csakis rajtunk, embereken múlik, hogy a Föld csodálatosan szép és gazdag növény- és állatvilágát miként védjük meg az örök pusztulástól. Ember, növény, állat. Csodálatos harmónia. Égymás nélkül egyik sem élhet, bármelyik pusztulása szörnyű véget hozna a vi- lágra... (Sz) Feltámad az „Elfujta a szél” A kenyér
