Heves Megyei Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-28-29 / 228. szám

HÍRLAP, 1991. szeptember 28—29., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9. Aknaszedés es aknavadászat NATO-flottával az Északi-tengeren Zeemacht — hirdeti a nem túl­ságosan feltűnő felirat Zeebrug- ge belga kompkikötő közelében, a tengerparti úton. Ha itt letér az utas, a NATO belgiumi támasz­pontjára ér, amely szeptember elején sajátos premier színhelye volt: először láttak vendégül ma­gyar újságírót a szövetség egyik egységénél. A jelenleg öt hajóból álló NA- TO-flottilla neve: Standing Na­val Force Channel. Azaz a szö­vetség betűnyelvén Stanavfor- chan, ez szerepel az újságírókat kísérő tengerészek jelvényén is. A látogatás vetítettképes elő­adással kezdődik, a támaszpon­ton ugyanis olyan előadóterem szolgál a tengerészek kiképzésé­re, amelyről sok hivatásos szín­ház csak álmodni mer. A kényel­mes fotelekbe süllyedve hallgatja itt a nemzetközi sajtó a belga Georges Saille első osztályú ka­pitány angol nyelvű tájékoztató­ját, a legtöbben — mint e sorok írója is — most hallanak először szakértő magyarázatot az akna­szedés és az aknavadászat közöt­ti különbségről és a leghatéko­nyabb tengeri aknaelhárító módszereiről. Előadónk a tá­maszponton lévő egység közvet­len parancsnoka, míg az egész Csatorna-körzet és az Északi­tenger déli térségének haditen­gerészeti főnöke a brit Jock (sic) Slater admirális, aki a London közelében lévő Northwoodból irányítja az alárendelt erőket. Elpusztítani a gyilkos aknákat A Stanavforchan arra szolgál, hogy konfliktus esetén a La Manche csatornát mentesítse a gyilkos aknáktól, amelyeket az ellenség helyezne el, főleg a par­tok mentén, mert — tudjuk meg — a tengeri aknák ott a leghatá­sosabbak. Az egység, amelynek hajóm nemsokára az újságírók az akna­vadász búvárok bemutatóját fi­gyelhetik, meglehetősen vegyes. Senki ne képzelje, hogy a NA- TO-flottaegység csupa vadonat­új hajóból áll — bár azok is szol­gálnak zászlaja alatt. A német haditengerészet Lindau osztályú Völklingen aknavadásza példá­ul, amelyen az MTI tudósítóját látta vendégül a szakállas, szőke Knapp kapitány, a parancsnok, illetve a ciceronénknak kijelölt fiatal Matten hadnagy, 1960 óta siklik a tengeren. A 463 tonnás, fából épült hajón 43 fős személy­zet szolgál. A legfiatalabb hajó viszont alig hároméves: a brit flotta által a NATO zászlaja alá vezényelt Hunt osztályú Quom nevű, 750 tonnás hadihajó vi­szont 1988 januárjában állt szol­gálatba, műanyagból épült, egyaránt alkalmas a legkorsze­rűbb aknaszedő és aknavadász módszerek alkalmazására. Kitűnik az is, hogy a mai NA­TO korántsem áll teljes harci ké­szenlétben, hiszen egy ilyen ak­nátlanító egység ideális létszáma 7-8 hajó (de 10 is lehet), s ehhez tartósabb műveletek esetén még kiszolgáló hajó is csatlakozik. Most költségvetési és egyéb okokból csak öt aknaszedő és -vadász sorakozik a rakpart mentén, ide lépnek be a tévések, fotósok, újságírók a sebtében át­vetett hajópallókon. A flottilla gyakran szedi fel horgonyát A Stanavforchan összetétele szüntelenül változik: állandó csak az, hogy általában olyan or­szágok adnak bele hajókat, ame­lyek a La Manche csatorna sza­bad hajózásában különösen ér­dekeltek: azaz Anglia, Belgium, Hollandia és Németország, vál­takozva ők adják az egység pa­rancsnokát is. Csatlakoznak egy- egy turnusra Norvégia vagy Dá­nia hajói, hadgyakorlatokra pe­dig mediterrán NATO-országok aknavadászai is. A franciák nem vesznek részt benne, mivel de Gaulle idején Franciaország ki­vált a NATO integrált katonai szervezetéből. Az egyes hajók nemzeti parancsnokság alatt áll­nak, de a legénység tagjai egy­más hajóin is teljesítenek szolgá­latot. A flottaegység egyik fő fel­adata éppen a soknemzetiségű együttműködés gyakorlása. A közös nyelv az angol, egymással azon érintkeznek még az azonos nemzetiségű hajók is, amíg NA- TO-szolgálatban vannak. A flottilla gyakran szedi fel horgonyát: hadgyakorlatokon vesz részt, „megmutatja a zász­lót” a különböző NATO-orszá- gok kikötőiben, időnként „ki­rándulást tesz” az északi sarkkö­rön túlra vagy a Balti-tengerre, az Öböl-válság idején pedig a Földközi-tengeren teljesített szolgálatot. Egy-egy egység évente 20 ezer tengeri mérföldet tesz meg. (A Stanavforchan nem vett részt az Öböl aknátlanításá- ban, mivel az Öböl-háború kívül esett a NATO működési körén — viszont az öt hajón, amely ki­futott a nemzetközi sajtó képvi­selőivel, több olyan tengerész­tiszt is szolgált, aki nemzeti flot­tája hajóin ott volt az Öbölben a konfliktus idején. A legszorgal­masabb belga aknavadászok több mint 250 tengeri robbanó­szerkezetet hatástalanítottak, igaz, nemzeti erőként). 1973 óta, amikor létrehozták, ez a NATO-egység — amelyet saját prospektusa szerint (ez is van) a világon legjobban kikép­zett és felszerelt aknaelhárító egységnek tekintenek — 135 hadgyakorlaton vett részt, és tíz ország 155 kikötőjébe« tett láto­gatást, zászlója alatt több mint száz hajó szolgált A búvárok „vakon” dolgoznak Egyszóval nagy múltú flottilla mutatkozik be itt, és noha a leg­öregebb hajóra visznek, az elekt­ronikai felszerelés itt is a legkor­szerűbb. A víz alatt is látó ultra­hangos felderítő eszközre, a so- nar-ra alapozott vadászatot a Völklingen fedélzetéről figyel­hetjük. Először két búvár veti magát a vízbe, majd lebocsátják a távirányítású, automatizált, ka­merával és robbanótöltettel ellá­tott mini tengeralattjárót, a sár­gára festett „halat”, amely a so­nar jelezte tárgyat megközelíti és felderíti, esetleg fel is robbantja. A hajó elsötétített parancsnoki szobájában zölden remegő kép­ernyőn jelenik meg a tengera­lattjáró által sugárzott csóva, hogy kirajzolja a feltételezett ak­nát. A további már a búvárok dol­ga, az esetek jó részében ők úsz­nak a fémtárgyhoz, hogy kitapo­gassák és azonosítsák. Az Észa­ki-tenger ugyanis — magyarázza Tammen hadnagy — nem átlát­szó, vagyis a búvárok olyan ki­képzést kapnak, hogy „vakon” képesek legyenek felismerni minden létező robbanószerkeze­tet, és tudják hatástalanításának módját (általában robbanótölte­tet erősítenek hozzá vagy helyez­nek el a közelében, és azt távol­ról hozzák működésbe)... A hitetlenkedő kérdésre, hogy nem túlságosan kockázatos-e va­kon tapogatózni a robbanószer- kezetek körül, a válasz kettős: egyrészt a kiképzés hosszú ideig tart, nagyon alapos, a búvárok sokféle vizsga után ereszkedhet­nek csak le a mélybe erre a fel­adatra — másrészt persze, a ten­geri robbanószerkezetek általá­ban a nagy fémszerkezetek mág­nesességére érzékenyek (ezért épülnek az aknavadász hajók fá­ból vagy műanyagból), illetve a hajók zajára, és persze, csak erős ütésre robbannak. Aki ijedős, nem jelentkezik aknaelhárító búvárnak. A kosztra is büszkék... Az aknaszedés annyiban kü­lönbözik a vadászattól, hogy eb­ben az esetben a tenger mélyére helyezett akna fölé juttatnak el olyan mágneses vagy hangkeltő eszközt, amely működésbe hoz­za a robbanószerkezetet: „be­csapják” az aknát. Ez azt jelenti, hogy a „csalétket” kábelen maga után húzó hajónak el kell halad­nia az akna közelében, és aztán fölé kell juttatnia a fémtárgyat, a zajkeltő szerkezetet — magya­rázza Tammen hadnagy a tiszti étkezde meglehetősen szűk fül­kéjében elköltött ebéd közepet­te. (Az ebéd sonka, savanyú ká­poszta, burgonyapüré, savanyú­ság, üdítő és alma, vendéglátó­ink legalább olyan büszkék az íz­letes kosztra, mint az elektroni­kára). A Stanavforchanhoz tartozik többek között három kis, 15 mé­ter hosszúságú hajó: ezek le­génység nélkül, távirányítással is működnek, általában ezeket kül­dik a feltételezett aknák fölé, ők húzzák maguk mögött a kábelt a robbantó „csalétekkel”. Öreg, lassú jószágnak tűnnek — de a célnak megfelelnek. Közben a flotta kifut a nyílt tengerre, különböző formáció­kat vesz fel — bár a halászhajók, kereskedelmi hajók, kompha­jók, vitorlások gyakran zavarják a manőverezést. Tammen had­nagy sorra mutatja a hajó beren­dezéseit, ultramodern elektroni­káját, bójáit. Az aknavadász szá­mára a legfontosabb a maximális pontosság a manőverezésben, ezt szolgálják a drága műszaki eszközök. A hajózásban egyéb­ként mesterséges holdas távköz­lési és orientációs rendszert is igénybe vesznek, víz, ég, hajó között állandó láthatatlan háló feszül. Rossz ómen lenne Az égből nemsokára látható vendég is érkezik: helikopter re­pül körül többször is, miközben a parancsnoki hídról sűrűn kúsz­nak a magasba a jelzőzászlók. A feladat látványos: egyik tengeré­szünket veszi fel, a tengeri men­tést demonstrálva. Ott lebeg a helikopter a hátsó fedélzet fölött, acélkábelt bocsát ki, arra rákap­csolják a már beöltözött magas fiút, aztán a rotorok zaja fokozó­dik, az óriás szúnyog ferdén el­libben és emelkedik, közben a csörlő bepergeti a kábelt, és a tengerész már el is tűnik az Alou- ette belsejében. Aztán az öt ak­navadász ékbe fejlődik, a heli­kopterről filmezik őket. (Sokáig sildünk, kitűnik: kifogyott oda- fönn a film, cserélni kell.) Ami­kor a flottilla visszafelé halad a hullámokon, láthatóan enyhül a feszültség a hídon, ahol közben a kapitány, a másodtiszt és még több felelős irányította a művele­teket. Ami olyan egyszerűnek és természetesnek tűnik, az bonyo­lult összmunka eredménye. Mert még ha közel s távol nem is fenyegettek igazi tengeri ak­nák, még ha annyi is volt csak a tét, hogy simán működő, tökéle­tesen összehangolt gépezetet mutassanak a nemzetközi sajtó­nak, és megnyugtató erőt sugá­rozzon az Európában megma­radt egyedüli nagy nemzetközi katonai gépezetnek ez az egysé­ge«, ez nem csökkentette a kapi­tány és a legénység feszült éber­ségét. Tengeren jártunk, ahol egy pillanatra sem lankadhat a figye­lem. Merthogy a modem technika nem minden, azt akkor érti meg a néhány órára ide látogató új­ságíró, amikor búcsúzóul meg akaiji kongatni a Völklingen rézh^Bngját, amejy különben a múltból maradt itt, arra az esetre, ha valamiért az elektromos riasz­tás nem működne. Egy tengerész lefogja kinyújtott kaiját: inkább ne, ez rossz ómen lenne, mondja mosolyogva. Az elemeket és a sorsot a NA- TO-hajón sem kell kísérteni. Egy Sztálin korabeli moszkvai felhőkarcoló 11. emeletén lévő, gondosan őrzött irodájából igaz­gatja vállalatbirodalmát Husz- szam al-Halidi iraki milliomos, aki 15 évi moszkvai tartózkodás után orosznak, azon belül is moszkvainak tekinti magát. A futballrajongó mágnás — egy dúsgazdag iraki család le­származottja — annak idején a moszkvai egyetemen szerzett új­ságíró-diplomát, majd az iraki nagykövetség munkatársaként kezdett dolgozni. Mára sokszo­ros milliomos, s bár vagyonáról nem közöl adatokat, beszédes tény, hogy csak tavaly több mint egymillió rubelt költött kedvenc kedvtelésére, a focira. A ma 37 éves al-Halidi már a hetvenes évek végén megtalálta a szovjet gazdaságban tátongó lyukakat, de az igazi nagy pén­zek 1985, a peresztrojka meghir­detése után kezdtek ömleni. A magángazdaságot sújtó korláto­zások megszüntetése révén al- Halidi mára magáénak/nondhat egy étteremhálózatot és egy fut­ballcsapatot, vállalata, az Asz- maral szállodákat és előkelő rezidenciákat épít diplomaták és külföldi üzletemberek szá­mára. A közelmúltban 49 évre bérbe vette a néhai Leonyid Brezsnyev 56 hektáros területen fekvő ki- szlovodszki rezidenciáját, ame­lyet turistaközponttá kíván át­alakítani. A vegyes vállalatként bejegyzett Aszmaral Kft. kézbe vette a dagesztáni szőnyegszövő­ipart, naponta egy tonna francia kenyeret ad el a szovjet főváros­ban, és szovjet filmeket szponzo­rál. A nagyratörő üzletember most két tervet dédelget: szovjet bajnokcsapattá kívánja tenni fo­cistáit, és modem üzlet- és sza­badidőközpontot akar létesíteni Moszkvában, az amerikai nagy- követség épületével szemben. — Ez lesz a moszkvai Champs Ély- sées — mondja al-Halidi ékes orosz nyelven a központról, amelyben lesz egy 15 ezer főt be­fogadó stadion, egy ötcsillagos szálloda, lesznek luxusüzletek, éttermek és utazási irodák. A lelkes futballrajongó tavaly megvette a szovjet bajnokság harmadik osztályába tartozó Krasznaja Presznya csapatot, és vállalata után ezt is Aszmaral névre keresztelte át. Játékosait havi 5000 mbeles alapfizetéssel teszi érdekeltté az eredményben, s ehhez nyugati autót biztosít a legjobbaknak. A felkészítés szín­helye idén egy krétai edzőtábor volt, s az eredmény is meglett: a csapat kényelmesen az első hely­re jutott osztályában, s jó esélye van arra, hogy idén előrelépjen a második osztályba. A cél az, hogy a csapat három­négy éven belül Európa legjobb­jaival vehesse fel a versenyt. — Mindezt két vagy három lépés­ben fogjuk elérni. A csapat iga­zolni fogja az összes ráfordított kiadást. Pénzt és hírnevet hoz majd, és az Aszmaral mozgó rek­lámja lesz — bizakodik al-Hali­di. A siker érdekében szerződtet­te az ország egyik legjobb edző­jét, Konsztantyin Beszkovot, aki a ’80-as években aranyérmekhez juttatta a Moszkvai Szpartakot. A szovjet focisták pedig, a nem­zeti válogatott tagjai közül is töb­ben, sorra jelentkeznek az Asz- maralba, de al-Halidi és Beszkov most nem tart rájuk igényt. Majd jövőre, amikor a csapat az első osztályba kerül, és nemcsak szovjet, hanem külföldi focistá­kat is szerződtetni fog. A foci­kedvelőknek addig be kell érni­ük al-Halidi idei meglepetésé­vel: a nyáron Moszkvában meg­rendezendő Aszmaral-kupával, amelyen a nyertes csapat fődija 100 ezer dollár lesz. „Rolex” vagy „Bolex”...? Svájc hadat visel az egész vilá­got behálózó, sok millió dolláros profittal dolgozó órahamisító ipar ellen, és az ország „óra­rendőrsége” szerint az „ipar” fej­lődik. „A probléma egyre súlyosabb, és a hamisított órák gyártása je­lentősen nőtt az elmúlt öt eszten­dőben” — nyilatkozta Pierre Bourquin, a svájci Óraiparosok Szövetségének osztályvezetője, aki a hamis órák gyártása és el­adása elleni harcot irányítja. A hamis órák gyártása az elmúlt másfél évtized alatt „jött divat­ba”, és főleg szervezett bandák végzik a gyártást és az eladást. Amiről az illetékesek eddig tu­domást szereztek, az csak a jég­hegy csúcsa, és becslések szerint évente több tízmillió hamis órát gyártanak. A svájci óragyártás­nak igen nagyok a veszteségei, és ezért mindent megtesz, hogy le- töije a hamis órák gyártását és a velük folytatott kereskedelmet. A legsúlyosabb helyzetbe a „Ro­lex” márkájú óra gyártói kerül­tek. A hamis órák nagy többségét a Távol-Keleten állítják elő, fő­leg Hongkongban, Thaiföldén, Tajvanon és Dél-Koreában. Vagy a helyszínen dobják piacra az árut, vagy más országokba csempészik. A hamis órákat rendszerint márkamegjelölés nélkül szállítják Paraguayba, ott látják el őket márkajelzéssel, és azután továbbszállítják az Egye­sült Államokba. Bourquin el­mondta, hogy májusban egyet­len akció során százezer hamisí­tott „svájci” órát sikerült lefog­lalni Paraguayban, tavaly pedig két gyárat zárattak be Thaiföl­dön, és elkoboztak másfél millió hamisított órát. A Közép-Kelet is jelentős cél­piaca a csempészeknek, mert ott a vámeljárás nem olyan szigorú, mint más országokban. Az „óra-rendőrség” akciói gyakran ütköznek ellenállásba a bandák részéről, és ezekben az akciókban már számosán meg­sebesültek. A rendőrségnek mindenre kiteijedő dokumentá­ció áll a rendelkezésére, amely fényképekkel illusztrált karto­nokon tünteti fel, hogy milyen márkahamisításokra bukkantak és hol foglalták le a hamisított órákat. Akciói során a bandák gyenge láncszemét veszi célba, kihasználja az emberi gyengesé­get, és szükség esetén megvesz­tegetéshez is folyamodik. A gyakorlatlan szemnek több­nyire lehetetlen megkülönböz­tetnie a hamisítványt az eredeti­től. Az eltérés gyakran csak any- nyi, hogy a gyártó nevének egyik betűje hibás, vagy egy védjegy a milliméter töredékével kisebb. Vannak természetesen viszony­lag könnyen felismerhető eltéré­sek is, mint például „Rolex” he­lyett „Bolex” márkajelzés vagy „Omega” helyett „Homegas”. Ha az óra túlságosan könnyűnek tűnik vagy a szélei érdesek, való­színű, hogy hamisítványról van szó. Az „óra-rendőrség” által le­foglalt hamisított órák mintegy öt százaléka azonban olyan kivá­ló minőségű, hogy a gyanútlan ékszerészek mint eredetit adják el őket. Még az is előfordul, hogy maguk a svájci óragyárosok is csak mikroszkopikus vizsgálattal képesek megkülönböztetni a ha­misat az eredetitől. A kiválóan sikerült hamisítványokba eredeti alkatrészeket is beépítettek, s olyan közvetítőtől szerezték be azokat, akinek nehézségei tá­madtak az alkatrészek eladásá­val. A legtöbb ország kormánya készségesen együttműködik a svájci „óra-rendőrséggel”, akad­nak azonban olyan kormányok is, amelyek vonakodnak erélye­sen eljárni a hamis órákat gyártó és forgalmazó bandákkal szem­ben, mert tartanak a munkanél­küliség növekedésétől. „A szövetség tisztában van ve­le, hogy csak korlátozni tudja a svájci órák hamisításának „ipa­rát”, de teljesen felszámolni nem. A hamisítás a második legősibb foglalkozás a vilá­gon” — emlékeztetett Pierre Bourquin. Skandináv névbürokrácia Hogy hány oldal Kovács van a telefonkönyvben, annak könnyű utánanézni. És az is elképzelhe­tő, még hányán vannak ugyan­ilyen nevűek, akiknek nincs tele­fonjuk. S ugyanez vonatkozik a Szabókra, a Kisekre, Nagyokra.. A dolog Skandináviában még rosszabb. Ha valaki svéd, az gya­korta Johansson, vagy ha nem is az, a neve sűrűn végződik ...- son-ra. A dánoknál kicsit más a helyzet, az ő nevük inkább...-sen végződésű, az izlandiaknál pedig sokkalta bonyolultabb a dolog. Ami azt illeti, a skandináv or­szágokban jókora a zűrzavar a nevek tekintetében. Sokáig, még a múlt században is, teljesen ön­kényes volt a névválasztás. Nem­csak arról van szó, hogy a „són”, illetve „sen” végződés annyit je­lent, valakinek a fia, tehát Hans fia Per Hansen, az ő fia viszont Persen, stb. De még ez sem elég bonyodalom: a skandinávok gyakran vették fel annak a falu­nak a nevét, ahol laktak. Ha az­után elköltöztek, megváltoztat­ták a családnevet is. Ez aztán tö­kéletes zűrzavart teremtett, egé­szen a múlt század közepéig, amikor is a hatóságok eldöntöt­ték: most már kellene valami rendszabályt hozni. A szabályozással fura esetek is együtt járnak. Meglepetés érte azt a Svédországba férjhez ment amerikai hölgyet, Mrs. Becky Carlssont, aki — merthogy hazá­jában bármely fantázianévre ke­resztelhető a gyermek —, első­szülött kisfiának két keresztne­vet szánt, a második saját leány­kori vezetékneve lett volna. Sá­muel Hincks Carlssonnak nevez­ték volna (mint látjuk, a szabá­lyozás a svéd vezetéknévnél már érvényesült, nem a „papa fia” lett az új vezetéknév, hanem az apai név...). Az új rendszerben azonban nem adható vezetéknév keresztnévnek, így hiába szerette volna a hölgy leánykori nevét „átmenteni”, erre nem kapott engedélyt. A dolog oly fontos volt, hogy a család elutazott Amerikába, ahol minden további nélkül megvalósult óhajuk. A csalódás a visszatérés után következett: az Amerikában bejegyzett nevet Svédországban továbbra se te­kintik törvényesnek. Egyetlen megoldás: ha Carlsson asszony lemondana asszonynevéről, visz- szavenné leánynevét, igaz, a gyermek akkor sem keresztnév­ként kapná a Hincks nevet... A sok névazonosság persze nemcsak bosszantó, hanem ká­ros is. A dánok 70 százalékának a neve „serí’-re végződik, ami azt is jelenti, hogy tízezrével van­nak az azonos nevűek, gyakran még a keresztnevek sem térnek el. Ha a foglalkozást feltüntetik, az se elég: a telefonkönyvben így is szerepelhet például több tucat Anne Jensen varrónő. Különös látvány a dán temetőkben a táb­lák sora az egymás melletti síro­kon Jensen igazgató; Jensen munkás; Jensen villanyszerelő, stb. Kicsit más a helyzet Izlandon, ahol kevesebb az egybeesés, de a neveknek itt is jelentésük van. Az ország elnökasszonya, Vigdis Finnbogadottir neve például azt jelenti, hogy a hölgy Finnboga leánya. A legnagyobb igény a névvál­toztatásra a norvégoknál tapasz­talható: a 4,2 milliós lakosságból évente 20 ezren kérnek új nevet. De persze, Svédországban is Jo- hanssonok, Anderssonok és Svenssonok százai nyújtanak be ilyen kérelmeket. A kérdés per­sze az, mire változtatnak. Ha mondjuk a Johanssonokból ez­tán Svenssonok lesznek — no, ez nem túl nagy változás, legföljebb azzal a megnyugtató érzéssel jár, hogy az ember neve nem örök és állandó. Egy iraki milliomos Moszkvában

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents