Heves Megyei Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-04 / 207. szám

4.

HORIZONT

HÍRLAP, 1991. szeptember 4_, szerda

Kabaré-cukrászda

A „Hócipő” a Dobosban

Az idei nyáron a Hócipő gárdája, Farkas- házy Tivadar főszerkesztői közreműködésével és útmutatása szerint négy alkalommal felsorakozott a Dobos cukrászdában, hogy itt is meghonosítsa a pesti kabarét, a polgár — kispolgár? — esti szórakozását. Bizonyára a lap javára szóló hírverés sem látszott mellékesnek.

Jelenlegi hazai társadalmi, politikai állapotaink között igencsak ráfér a humor vigasztaló hatása a fejét kapkodó magyar állampolgárra. Nem árt, ha naponta aggodalmakat szülő hazai és külhoni eseményekről értesülve beülhet valahová, ahol vele vagy előtte megbeszélik az éppen aktuális „problémákat”. Hogy vannak ilyenek? Csőstül! Hogy érdemes azokat színéről és fonákjáról bemutatni? Noná! Mert ezt a közép-európai homo criticust akkor is furdalja a kíváncsiság, a kérkedés és a kétkedés közötti üres mező, ha mindent kétszer-kettő-négyre kiszámíthatnak előre, ha a Nap rásüt a legvilágosabb tényekre, a legégetőbb, az agyba beleégető fényekkel, sőt. Akkor még inkább elfogja a harci idegesség, miért is van ez pont most, így, amikor eddig, annyi idő óta, stb. És magában vagy hangosan kifejti véleményét, amely egyedülálló, egyedi és megfellebbezhetetlen. És mert ilyenek vagyunk, de nem mindig vagyunk készek a minden más véleményt agyoncsapó érvekkel, hát odafigyelünk — esetleg tanulás céljából — másolóra, akik profi módón űzik ezt a bizonyos véleményalkotást.

Mint ezek a kabarémesterek, akik itt, a Dobosban felléptek. Farkasházy Tivadar nemegyszer igyekezett próbára tenni a cukrászda vendégeit, szólnának hozzá az aktualitásokhoz, itt a pálya, itt a tér, fecsegjenek bele a műsorba; de a kabaré vendégei jól tudják, hogy ez a felhívás a keringőre egy ilyen táncos részéről csak merő udvariasság. így aztán szabad az űt a kabaré előtt.

Ami nálunk elsősorban abból áll, hogy a kitűnő utánzókészséggel rendelkező, az országos közönség előtt már nevet szerzett előadok, nemegyszer tényleg a kabaré kiválóságai, harminc-negyven percre kifeszített monológjaikat lepörgetik. Ebben aztán akad valóban minden: politikai aktualitás, ének, zene, poén poén hátán, egyszóval szórakoztatás, humor a szelíd minősítéstől a gyilkos tüskésig. A tekintélytisztelet innen több kőhají- tásnyira tanyázik, valahol a Líceum és a székesegyház között, ahol az oszlopok, tornyok, kupola és az ezredeket jelző szobrok kőfülükkel nem hallhatják, így nem is érthetik, mi is az a vidámság, amely összetereli az embereket. Akik talán merésznek tartják, meg is borzonganak néha, ha hallják, hogy a Parlamentben a szellemileg nem egészen komplett emberek vegyes gyülekezete formálja az ország jövőjét, teszi nyomorúságosán az ország jelenét; de hát gyermeteg dolog itt mást várni, mikor az Antall meg a hét törpe ülnek a bársonyszékekben. A látogatás okából elcsattan egy-két vaskosabb poén a pápa hátán is, odamondogatnak — utólag — a szovjeteknek is, dalban, miegymásban érzékelve, hogy örömünk így sem határtalan.

Jó gárdát vonultatott fel Farkasházy Tivadar. Az utolsó két estén Fábry Sándor, Katona János, Déri János, Ayla és Brindisi azt adták, amire eddigi szerepléseik után számítottunk. Bach Szilviát a mezőny egyik legértékesebb egyéniségének tartanánk. Hangja, humora, sokszínűsége átütő erejű, belőle any- nyi mindent ki lehet még hozni. Azért tud ilyen jól utánozni, mert erős karakter.

És a közönség? Mi, akik valamennyire is- meijük a város színház iránt érdeklődő közönségének összetételét, itt egy más társaságot mérhettünk fel. Vagy a lapnak hűséges olvasói váltottak ide bérletet, vagy arra voltak kíváncsiak, hogyan is hatnak élőben azok, akiket többnyire a tévében látnak-hal- lanak. Mert az a tapasztalat, hogy a testközeli találkozás elevenségét, az élő adást másképp éh meg az előadó is, a közönség is. Itt az ef- hangzott szöveg hatása azonnal lemérhető, és a hallgatóság reagálása ezzel alakítja a műsort. A rigmusokba foglalt mondanivalót

E

éldául nem követte heves tapskitörés. A ka- aréban is az egyéniség, az egyediség az igazi. Vagy ott meg inkább. Mert az az igazán aktuális, ahogyan — mondjuk — Déri visszaidézi Dobos őrnagyot a féímúltból és „atyaönmagát” az általa kedvelt témakörből.

Azt meg az átlagpolgár megnyugodva veszi tudomásul, ha a túljátszott tekintélyek alól kihúzzák olykor-olykor a szőnyeget.

(farkas)

Nagykökényesi nyárvég

Tiszta forrásból merítenek a táborlakók

Tény és való, hogy manapság egyre nehezebb életre hívni olyan alkotó, lélekemelő együtt- léteket, mint a hatvani Ady Endre Városi Könyvtár és Közösségi Ház Fábián Zoltán-olvasótábo- ra, amelyet augusztus végén szerveztek meg Nagykökényesen. Kocsis István, az intézmény igazgatója vezetésével sikerült folytatni az idén is a már többéves hagyományt, s biztosítani a huszonöt középiskolásnak, egyetemistának a színes, tartalmas, sokrétű programot. Igaz azonban az is: mindez nem pusztán pénz kérdése. Nélkülözhetetlen hozzá az eltökélt szándék mellett a hit, a hozzáértés, s az a biztos kedv, amely a szervezőkben él, hogy igazi élményben részesítsék a fiatalokat.

A vadregényes parkban, a kastélyépületben megfér egymással a tábori élet hangulata a komoly, igényes művelődéssel. Mindjárt az iskola előcsarnokában egy kiállítás fogad, amely az „Üzenet Erdélyből* címet viseli. Míg a délelőtti órákban a táborlakók Czigány Zoltánnak az erdélyi Helikonról készített filmjét

nézik, Arató Antallal, a Kisgrafi- ka című folyóirat szerkesztőjével váltunk szót.

— A gyerekekkel közösen készítettük a tárlatot, az exlibris- gyűjteményemből. így nemcsak a vendégek, akiket a napokban várunk, nanem ők is megismerkedhetnek a legismertebb erdélyi grafikusművészek fametszeteivel. Deák Ferenc, Imets László, a temesvári Kazinczy Gábor alkotásai éppúgy szerepelnek, mint Kányádi Sándor, Sütő András eredeti ex librisei. Aztán van itt olyan ritkaság, mint Vincze László grafikus mappasorozata, amely Az én dinasztiám rímet viseli, s a volt romániai diktátor családját ábrázolja. Külön érdekessége, hogy az anyagot 1988- ban úgy „csempészték át” Magyarországra.

— Látok itt egy egész kis műhelyt is...

— Hogyne, a tábor résztvevői megtanulták a nyomtatást, a különböző grafikai sokszorosító eljárásokat. Például Perei Zoltán grafikusművész fametszeteit nyomtatták a különböző illusztrációk, levélfejlécek mellett. De

ők készítették a meghívót a tábor végén bemutatandó Pirandello- darabhoz is. Ügyes, fogékony társaság jött össze...

Az idén a határokon túl élő fiatalok is meghívást kaptak a táborba. A Felvidékről hárman, Erdélyből és a Vajdaságból ket- ten-ketten érkeztek.

Rác Izabella újvidéki egyetemista Zentárói jött, másodéves magyar nyelv és irodalom szakos hallgató:

— Amikor csak tehetem, minden alkalmat megragadok, hogy Magyarországra jöjjek. Tavasszal Debrecenbe, a Balassi- körbe hívtak meg határontúli magyar egyetemistákat, most pedig Kocsis Istvánnak köszönhetően vehetek részt a Fábián Zoltán-olvasótáborban.

— Mi az, ami a leginkább megragadott itt?

— Talán az irodalmi előadások, köztük is Ordasi Péter verselemzése. A többiek csodálkoztak, hogy a szekrényem oldalára kiírtam Kölcsey Himnuszát... De hisz aki magyar, és nem élhet itt, ezt még jobban átérzi. Minket lenyűgöznek ezek a tábori esték,

volt,, hogy elsírtuk magunkat. Mert jó, hogy magyar egyetemre járhatok. De a tudat, hogy nem tartozunk Magyarországhoz...!

— A diploma után milyen terveid vannak?

— Tanítani szeretnék mindenképpen. Méghozzá a Vajdaságban, ahol élek. Úgy érzem, ott van rám szükség. ígaz, nagyon nehéz egy magyariroda- íom-tanámak emelyeÄedni. Ma már vannak olyan tervek, hogy magyar magániskolák indulnak. Nagyon remélem, meg is valósulnak. Mert az mégiscsak szomorú, hogy én az iskolában mindössze hét népdalt tanultam a saját nemzetem kincséből.

— Odakint most tragikus, nehéz idők járnak...

— Szerencsére a Vajdaságban még csend van, bár ez feszültségektől terhes. Nekem sok szerb barátom van, s nem veszítettem el egyiket sem, de nagyon sokan szembefordultak egymással. És csak reménykedni tudunk, hogy nem kerül sor arra, amire Horvátországban. Mert a legfontosabb, hogy az emberek ne akarjanak békétlenséget.

Mutes Márta

L

ehet-e őszinte az ember, ha a képébe világítanak egy reflektorral, s minden mozdulatát kamera lesi? És lehet-e őszinte egy sztár, aki egyébként is megszokta az extravaganciát, hogy tőle többet, akár „nem normálisát” is várnak. És vajon őszinte lehet-e Madonna, aki mindezeket megfejelve olyan mutatványokat művel, ami miatt Torontóban be akarták tiltani a műsorát, merthogy maszturbál (vagy legalábbis azt imitálja) a színpadon.

Ez a film talán portré egy olyan nőről, akinek nincs két élete. Mert a legtöbbünknek persze van. A munkahelyen vagyunk valamilyenek, hivatalos helyen másmilyenek, a boltban vagy otthon megint másfélék. Madonna egyforma. Legalábbis annak látszik, és megint el lehet gondolkodni az első bekezdés kérdésein. Hogy vajon valóban olyan-e? Muszáj neki csapatostul bevonulni Párizsban a Chanel divatházba, harsányan végigpróbálni minden ruhát, és felvenni a „belső telefont”, hülyeségből. Mert ő megteheti. De vajon megtenné-e, ha valóban a leikéből cselekedne, nem pedig azért, mert éppen közszerepel, vagy mert tudja, hogy a kamera működik.

Nagyon jó mondat Warren Beaty mondata, aki Madonna öltözőjében gunnyaszt egy sarokban, és egyszer csak megszólal: „Megmondta már valaki, mi értelme ennek az egésznek? Hogy felveszitek?” És a néző tovább gondolkodik azon, becsapva érezze magát, vagy higgyen nekik. A minden film mellé kötelezően adott „háttéranyag” szerint Madonna direkt azokat a jeleneteket hagyta benne a filmben, amelyek még a saját környezetét is meghökkentették. És akkor milyenek lehetnek, amik kimaradtak? Szolídabbak? Magánéleti- esebbek? Intimebbek? Madonna az ágyában búcsúzik a féléves koncertturnéra összeállított team minden tagjától. Nőktől is, férfiaktól is. A z egész annyira buja, mégis olyan gyermeki — és a néző végül is hajlik rá, hogy higgyen. Elhiggye Madonnának, hogy ő tényleg ilyen. Vadóc, akaraok, erőszakos, erős, gyenge, törékeny, hisztis, odaadó, figyelmes és nagyon figyelmetlen, felületes és nagyon mély. Vágyunk támad, hogy megsimogassuk a fejét: szegény, magára hagyott kislány, de a kővetkező pillanatban sisteregve húznánk talán vissza ugyanazt a simogatni vágyó kezet, mert félnénk, hogy beleharap.

Hogy végül hiszünk a filmnek — ez talán a legnagyobb érdem. Annyiszor meghőkkenünk, olyan más ez az egész, mint a mi környezetünk, úgy irigyeljük a szabadságot, ugyanakkor olyan „direkt csi- náltnak” tűnik az egész —, de hiszünk. Előttünk pereg a sztárság, minden allűrjével, idegenségével együtt. És előttünk van egy másik példa is, noha mindössze egy percet vesz el az e^ész filmből. Kevin Costner, az idei Oscar-dijas „Farkasokkal táncoló” című film alkotója szintén ott van egy Madonna-buliban. „Helyes volt a koncert” — mondja többször is. S a kérdésre, hogy akkor miért mennek el olyan hamar, a felelet igen tömör: Le kell fektetni a gyerekeket Amit megint nem biztos, hogy el kell hinnünk (miért pont neki nincs otthon „bébiszittere”), de azért az a válasz ott kering a fejünkben. És bizony Magyarországon, Egerben, egy pár száz nézőteres moziban másfél óra sztárság egészen másképp néz ki, mint ott, akkor, csillogó flitterek kézzel tapintható özönében. Doros Judit

A

z első nap éjjelén bámultuk az égen a Göncöl- szekeret, és kiszámoltuk, hogy melyik a Sarkcsillag. Bort ittunk, mélyen beszívtuk a friss bódva- rákói levegőt, s arra gondoltunk, hogy végre kezdődik a nyaralás: szerdától vasárnapig nem csinálunk semmit, csak eszünk, iszunk, pihenünk, és olykor talán elsétálunk a gyors folyású patakhoz fürödni vagy horgászni.

Hisz ez ideális hely; nyaraló a hegy tövében, fölöttünk erdő, szemben mező, aztán a Bódva. A falu odébb fekszik jó néhány méterrel, és ott amúgy is csak kétszázötvenen laknak, főleg idősebbek. Vagyis nyugi van.

— Nézzétek, denevér — mondta Nagyi hirtelen. Valami feketeség, határozottan denevérszerű cikázott át előttünk, egy pillanatra eltakarta a Göncölt, aztán landolt a kert egyik fáján.

— Ne féljetek, nem bánt — nyugtatott meg Nagyi —, fél az embertől, és az is bolondság, hogy belerepül a hajba. Ott érzi jól magát, ahol van, a levelek között.

Nem tudtuk eldönteni, hogy amit hallottunk, az kifejezetten csak a bódvarákói éjszakában kószáló denevérekre jellemző-e, és a többiek igenis szeretik a hajat, vagy pedig, jobbik esetben, mindegyik csak a fákat kedveli, a hajba nem száll bele. A mi kis bőregerünk mindenesetre maradt a faleveleknél, mi meg ittuk tovább a Hárslevelűt.

A második nap majdnem felmentünk az Ostro- mosra. így hívják azt a hegyet, amelynek lábánál van a ház. Messziről észrevehető, egyfajta jelképe is lehetne a községnek, ha az ottaniak ilyesmire vágynának, most azonban még nem jelkép, csak egyszerű hegy, jellegzetes formájú, meredek és nagy. Régebben még nagyobb, rettenetes nagy volt, ám amióta — és már elég régen — bánya működik a túloldalán, azóta csak egyre fogy, egyre kisebb lesz. Hiába, egy hegynek sem könnyű. Még a végén jelképnek sem lesz jó. Se hegy, se jelkép: szomorú sors.

De az Ostromos jelenleg még áll, uralja az egész vidéket, mondhatni, teljességgel megmászható állapotban van, és mi majdnem meg is másztuk. Egyrészt mert igazán szép a kilátás fentről, másrészt mert hallottuk, hogy van a túloldalán valahol egy cseppkőbarlang, amelyet a bányarobbantások közepette fedeztek fel. Egy olyan, egyedülállóan értékes barlang, amelyhez hasonlóval csupán Franciaország büszkélkedhet: kukoricacsőre emlékeztető, kézzel összenyomható cseppkövek vannak benne.

— Csak ne siessetek — szólt közbe Nagyi -. először is, a barlang le van lakatolva, hiszen amíg körülötte robbantgatnak a bányászok, veszélyes lenne bemenni. És amúgy is már jó sok cseppkövet széthordták a környékbeliek, míg nyitva volt a bejárata.

Aztán, hogy mégis lássunk barlangot, délután átszaladtunk Jósvafőre. Ott a Baradla bejáratánál megvártuk, míg összegyűl a csoportok indításához minimálisan szükséges tíz ember, majd elindultunk befelé. Megtettünk hétszáz métert az Óriások Terméig (ez a „rövid túra”), ahol valóban gyönyörű, hatalmas cseppkövek kápráztattak el bennünket; utána visszafordultunk, a tízfokos barlanghőmérsékletről kiléptünk a harmincfokos nyári melegre, és csaknem elégedettnek éreztük magunkat.

A harmadik napon tizenegy óra tájban átjött hozzánk Gyurika, és elkezdett ordítani. Gyurika ötéves, a bal oldali szomszédék gyereke, s az a különös ismertetőjele, hogy állandóan ordít. A szülei meg a kilencvenvalahány éves nagyapja és szintén idős nagyanyja, akikre nyáron mindig rábízzák, bírják a hangerőt („Hadd üvöltsön a gyerek...!”), mi viszont nem. így aztán mondtuk Gyurikának, hogy talán jobb lenne, ha otthon ordítana, mi amúgy sem akarunk játszani vele, mire ő sértődötten elvonult

Egyébként egész nyaralósor bújik meg a hegy alatt, mindenféle történelmi nevű, „cz”-s, „eö”-s, „ffy”-os tulajdonosokkal. Bizonnyal előfordult itt a múltban egy-két úri muri.

— A neves író, Szathmári Sándor is sokszor járt Rákón: az özvegye és az özvegyének a nővére a jobb oldali szomszédunk — közölte ekkor csak úgy mellékesen Nagyi.

Este ő segített az ismerkedésben. Előtte összedugtuk a fejünket. — Akkor tudjátok, hogyan... — súgta, és bemutatott minket.

A tervnek megfelelően nagyon igyekeztünk, hogy már az első par percben elmondhassuk: mi olvastuk Szathmáritól a Kazohíniát, sőt, a Gépvilágot is. Amint ez sikerült, a két idős hölgy kezdeti bizalmatlansága azonmód megszűnt.

Később hazasétáltunk. — Láttátok a házuk ajtajához felvezető lépcsőt? — kérdezte Nagyi. — Azt Szathmári csinálta. Nagy, magas ember volt, s akkora hatalmas lépcsőfokokat épített, hogy azokon senki nem bút rendesen felmenni, csak ő.

A negyedik napon hajnalban keltünk. Arra számítottunk, hogy a halak már ébren lesznek, és ilyenkor harapnak majd leginkább. Ez egyébként is regi horgásztapasztalat; tehát hajnalban kel) menni, és kész.

A falunak nevet adó Bódva-patak szeszélyes víz. Gyors folyású, nagyobb esők után sáros — „szőke” —, és még gyorsabb, a partja sok helyütt meredek, viszont szinte mindenféle hal megtalálható benne. Aztán kinek mi jut: a helybélieknek csukák, tenyérnyi kárászok, szép domolykók, a városi pu- hány nyaralóknak meg négycentis snecik.

Utóbbiak, a városokból jöttek persze általában még ezekre is büszkék („majd bedobom csalihalnak ragadozóra, oszt’ csak akad valami nagy...”), szeretik mutogatni a teleszkópos Shakespeare-bot- jaikat meg a csodaorsóikat. Közben pedig el sem tudják képzelni, hogy hogyan lehet egy darab vesz- szővel, a rákötött őt méter damillal, a rozsdás horoggal meg egy szem meggyel kifogni mondjuk egy kétkilós domolykót. Alig hisznek a szemüknek, amikor az előbb leírt módon űznek belőlük csúfot a falusiak.

— Véletlen, csak az lehet — mormogják, aztán bosszankodva figyelik tovább órákon át a saját mozdulatlan úszójukat, míg a szomszéd, egy tizenkét év körüli kölyök már a harmadik óriást teszi be a szákba. Az okosabbja ekkorra ejjut odáig, hogy megkérdezze: — Hogy csinálod, Öcsi?

öcsi rendes gyerek, elmondja, a városi vendég- horgász megpróbálja, s talán össze is jön neki egy méretesebb példány. Onnantól kezdve pedig mint a Bódva szakavatott ismerője tekint magára, és természetesen másoktól is megkívánja a kellő tiszteletet.

— Ébresztő, hétalvók! — kiáltott Nagyi fél hatkor. — Lassan a hasatokra süt a nap. Most menjetek, még hűvös van, szúnyogok sincsenek. Később szúnyog is lesz, meg 35 fok árnyékban.

Kikászálódtunk az ágyból, felöltöztünk, felkaptuk a botokat meg a csalit, s elindultunk a Bódvá- ho/? át a kukoricaföldeken.

És nem fogtunk semmit

Az ötödik nap: az utolsó.

— Mit csináltok ma? — érdeklődött Nagyi rögtön a reggeli után. — Hát mit lehet itt csinálni egy utolsó napon? — kérdeztünk vissza. — Nem tudom —felelte, befordult a konyhába, aztán még kinézett egy pillanatra: — Én ebedet főzök, ennyi biztos.

A kommunizmus utolsó napján Id lehet menni az utcára, és lehet ordítva örülni a szabadságnak. A házasságkötést megelőző utolsó napon jói be lehet rúgni, és keseregni azon, hogy mire is vetemedünk majd másnap. A szüzesség utolsó napján lehet izgulni, sikerül-e a nagy dolog, megfelelünk-e a másiknak, és ő jó lesz-e nekünk, vagy csődöt mond minden. Az iskolában az utolsó napon fel lehet írni a táblára a felkiáltójelet, és lehet várni a csupán órákra lévő vakációt.

Ezek egész napos dolgok. Teljes utolsó napok. Kiélvezhetők elejétől végig: ezért jók.

És ezért nem jó egy bódvarákói utolsó nap. Nem teljes. Nem lehet tiszta szívvel búslakodni a nyaralás végén, mert nem olyan rossz visszamenni a civilizációba. Viszont ennek kizárólag örülni sem lehet; hisz Rákón hagyjuk a friss levegőt, a nyugalmat, a semmittevést, denevért, hegyet, halakat, mindent.

Zűrös helyzet Inkább vigadjunk, vagy inkább legyünk szomorúak: még Nagyi sem tudta megmondani.

így csak feküdtünk a szobában délutánig, és rejtvényeket fejtettünk. Aztán eljött az idő: megcsókoltuk Nagyit

— Jók legyetek, édeseim—búcsúzott—.vigyázzatok az úton.

— Hát persze — ígértük —, vigyázunk.

Aggteleken elénk vágott egy sárga Lada. Tele

volt ragasztgatva pártnépszerűsítő matricákkal, és úgy hajtott ki a főúttá, mint az őrült Majdnem belénk jött de mi mégsem mutogattunk, nem üvöltöztünk, nem dudáltunk, és nem akartuk megelőzni‘ Kénes Marcell

Öt nap