Heves Megyei Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-14-15 / 216. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. szeptember 14—15., szombat—vasárnap Buddhista szerzetesek A koldustarisznya kötelező — Ismerős parancsolatok Kelj fel, háború van A buddhista rendek keletkezésének ugyanaz a magyarázata, mint a katolikus szerzetesrendeké: vágyakozás egy tisztább és erkölcsileg magasabb rendű életmód után, önmegtagadás gyakorlása és a társadalomtól való visszavonulás. A burmai szerzeteseknek (phongyknak) azonban a vallás keretén kívül is fontos szerepük van. Minden burmainak már gyermekkorában meg kell ismerkednie a kolostori élettel, csak azután veszik fel az illetőt a buddhista közösségbe. Ilyen kolostori élet nélkül az illetőt nem tartják „jó emberi lénynek”. Mindez azonban csak a fiúgyermekekre vonatkozik. A nőket, ámbár tűrhető a helyzetük, és sokkal szabadabbak, mint a hindu nők, nem tekintik teljes értékű embereknek. A fiúk írni, olvasni, számolni tanulnak, de el kell végezniük mindenféle alacsony rendű házimunkát is, mint amelyen pl. a kolostorsöprés, vízhordás, kertöntözés stb. A város minden részében találkozik az ember buddhista szerzetesekkel, akik piszkos-narancsszínű, tóga- szerűen a testükre csavart ruhában, borotvált fejjel, csoportosan csatangolnak délelőttönként, és jókora edényekben alamizsnát, élelmet gyűjtenek. A fiaik is elkísérik őket kolduló útjaikon, hogy gyakorolhassák az alázatosság erényét. A buddhista rendbe belépni akaró iljak hosszú noviciusi éveken keresztül tanulják a szerzetesrend törvényeit, szabályait, magasabb kiképzést kapnak, és csak szigorú vizsgálat után avatják szerzetessé őket. Ez a felavatás azonban nem az egész életre szól. A buddhista szerzetes, ha vissza akar térni a világi életbe, azt minden nehézség nélkül, bármikor megteheti. Minél hosz- szabb ideig él valaki a kolostorban, annál nagyobb a tekintélye. lök a szerkesztőségi szobában, és böngészem a leveleimet. Egyik-másik sort aláhúzom, némelyik mellé kérdőjelet teszek, mert magam sem értem a mondanivaló lényegét. Az egyik borítékból kiesik egy francia- kockás lap, mindkét oldalára szálkás férfiírással írt levél, tetején a figyelmeztetőnek szánt, csupa nagybetűs felirat: FONTOS. Piros ceruzával megpillantom a saját kezűleg írt dátumot, amelyet megadtam a levélírónak. A naptárra pillantok, stimmel az időpont, vagyis ma délután érkezik az önmagát fontos ügyben meghallgatásra, elbeszélgetésre bejelentő személy. Korábbi szokásom, hogy a hozzám érkező leveleket témájuk szerint némileg csoportosítom, az egy csoportba kívánko- zókat befőttesgumival átfogatom; ne csupán a témájuk, a helyük is legyen közös. Ennek az egynek nem került párja, itt hever előttem az asztalon társtala- nul, és csupán a képzelet vásznán jelenik meg a hozzája tartozó személy. Három előtt egy-két perccel kopog be egy harminc körüli férfi, szikár termetű, határozottan szimpatikus benyomást keltő, de fáradt, szomorú tekintetű. — Major vagyok. Tudja, aki... Felismeri a levelét, a saját írását az asztalon, aztán félbeharapja a mondatot. Negyedórája lehet, hogy beszélgetünk erről-arról; a nyári forróságról, a falusi élet gondjairól, még a sportról is, amikor váratlanul megkérdezi: — Mit szól az öngyilkosságomhoz? — Nem tudok szóhoz jutni!— csapok vissza azon melegében, és arról érdeklődöm, hogy ott náluk nincs-e valamiféle alkalmi vételű, kis fogyasztású nyugati autó. Tűnődik, úgy tesz, mintha Rang nem ad itt nagyobb tekintélyt, de nem old fel semmiféle kötelezettség alól. A legtanul- tabb és leghíresebb szerzetes is köteles mindennapi élelmét koldulással megszerezni. Csak nagyon öreg vagy beteg kaphat felmentést. Máskülönben mindennap a nyakába kell akasztania a koldulótarisznyát, hogy a törvény betűinek eleget tegyen, és példát mutasson az alázatosságban. A legmagasabb rangú szerzetes életmódja, ruházata ugyanaz, mint a legifjabb noviciusé, és tekintélyt nem azzal nyer, hogy felügyel a többire, hanem mert erényei és eltöltött évei közelebb viszik a Nirvánához. A phongyk napi szertartása kora reggel kezdődik, amikor már olyan világos van, hogy a szerzetes láthatja kezén az ereket. Harangszó ébreszti őket, mosakodás és öltözködés után a Buddha-szobor elé mennek reggeli imádságra. Az imák egy része bűnök bevallásából és bűnbánatból áll. Elrecitálják a „kétszázötvenhét” parancsból álló patimaukot, amely az összes buddhista bűnöket és erényeket tartalmazza. A reggeli ima után ki-ki végzi a neki kiosztott házimunkát, majd kezdődik a tanítás, tanulás és elmélkedés. Ennek végeztével a phongyk elindulnak kolduló kőrútjaikra, élelmet gyűjteni. A gyűjtött élelem egy részét áldozatképp a Buddha-szobor elé rakják. Rövid ima követi az étkezést, azután ismét a fiúk és a no- viciusok tanítása. Délután négy óra után szabadidő, amit ki-ki kedve szerint tölthet el, napszálltakor azonban mindenkinek visz- sza kell térnie a kolostorba. A phongyk nőtlenül élnek. Nem vehetnek el semmit nő kezéből: nem utazhatnak egy kocsiban vagy egy csónakban nővel, s csak más rendtagok társaságában tartózkodhatnak nővel gondolkodna, de az arcára van írva, hogy belül háborog, és mélységesen sértett, hogy banális témákkal foglalkoztatom, miközben — amint a levélben leírta — ő öngyilkosságot követett el, és egy hajszálon múlott az élete. A néma pillanatok csendes perccé kovácsolódnak, von egyet a vállán, a fejét rázza, majd a száját biggyesztve unottan válaszol: — Autót? Eladó autóról nem tudok. Nézi a levelet, már-már nyúlna is érte, aztán meggondolja magát, és idegesen a zsebében kotorászik, a nikotintól sárga uj- jai szinte mentőövként kapaszkodnak bele a szimfóniásdoboz- ba, majd a gyújtóját kotorja elő. — Megkérem, hogy itt ne! Csínyen kapott kamasz módjára nyomja zsebre füstszerszámait, majd megértőnek mutatja magát, sőt sajnálkozva, hajlongva kér szíves elnézést. — Tudja, nekem már úgyis mindegy... — Miért? Ismét felakasztja magát? Érzem, hogy túlságosan is talált a parittyakövem, mert vörös lesz az arca, izzadni kezd, hosszú lábait ide-oda keresztbe dobja, majd a zsebkendőjével törölget- ni kezdi a homlokát. Egykedvűegy fedél alatt. Sőt, asszonyoknak az arcába sem szabad tekinteniük. Ha séta közben nőt pillantanak meg, legyezőjüket a szemük elé tartják. A rend törvénykönyve azt mondja: „ha egy phongynak az édesanyja gödörbe esik, a phongynak akkor sem szabad segítő kezet nyújtania. Egy botot vagy ruhát odatarthat segítségül, de arra kell gondolnia, hogy egy darab fát húzott ki a gödörből.” Minden jó buddhistának a következőket kell szeme előtt tartania: Ne ölj! Ne paráználkodj! Ne lopj! Ne hazudj! Ne igyál mámo- rító italokat! Ezek persze csak a főbb parancsolatok. Van azonban még több száz előírás, mely a jó phongykat a mindennapi életben irányítja. Ilyenek például: nem szabad puha szőnyegen ülni, városban vagy faluban — kivéve betegség idején — le kell vetni a sarukat. Nem szabad ernyőt hordani. Nem szabad kilencven centiméternél magasabb fekhelyen aludni. Pénzt még érinteni sem szabad. Bizonyos esetekben, amikor elkerülhetetlen a pénz használata, ezt a kolostori szolga vagy más világi megbízott végzi. Ha valamire szükségük van, a bazárból is beszerezhetik, de csak csere útján. Napjában egyszer, legfeljebb kétszer étkezhetnek, mégpedig délelőtt. A nap többi szakában csak vizet ihatnak. Egyik fő törvényük, hogy alamizsnán kell élniük. A kolostorban nem szabad ételt főzni. A délelőtti órákban nagyon sok élelmet kéregető phongyt, leg- többnyire fiatal tanulókat és no- viciusokat látni Rangoon utcáin. Minden szó és kérés nélkül meg- állanak egy-egy hívő háza előtt, kezükben egy-egy gyűjtőedénynyel vagy tarisznyával. A hívő már tudja a kötelességét. Többen a kezembe veszem a levelét, bele-beleolvasok, forgatom, nézegetem, miközben a szemüvegem fölött az arcát nézem, a tekintetét keresem, amely egyetlen másodpercre sem tud megnyugodni. — Miért tett ide piros felkiáltójelet?— bök előre az asztal irányába, és közelebb húzza a széket, hogy majdnem összeér a fejünk. — Azért, mert nem értek valamit. — Világosan leírtam mindent! És ha elolvasta, meg is értheti.. Szó nélkül összehajtogatom a levelet, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszagyömöszölöm a borítékba, miközben érzem, hogy a vendégemben vibrál a feszültség, türelmetlensége határtalan. — Mondjon már valamit! — Nem magának van mondanivalója? Hidegzuhanyként éri a kérdés, homlokán gyöngyözik a verejték, idegességében a belső zsebéből erős szálú, fonott zsineget húz elő. — Ezzel akasztottam fel magam! A zsineg láttán megnyugodni látszik, megered a szava, és újra elmeséli azt, amit a levélben leírt. nyire főtt rizst, gyümölcsöt, főzeléket, teát stb. adnak nekik. Néhány ilyen néma látogatás után az edények megtelnek. Időnként egy-egy hívő jószántából is küld a kolostorba eleséget. Az élelemkéregetés a rend tagjainak legfontosabb napi kötelessége. Libasorban haladnak az utca közepén. Lassú, kimért lépésekkel, nem néznek sem jobbra, sem balra. Földre sütött szemekkel, kezüket az alamizs- nástál alatt összekulcsolva haladnak tova. Csak akkor állnak meg egy pillanatra, ha valaki jön, és rizst, gyümölcsöt vagy egyebet önt a tálakba. Se egy pillantással, se egy szóval netn köszönik meg az adományt. Vallási felfogásuk szerint inkább az adakozónak kell hálásnak lennie, hogy a phongyk módot adtak neki az irgalmasság erényének gyakorlására. így adnak alkalmat a híveknek a túlvilági életre szóló érdemek szerzésére. Ez a körút körülbelül másfél óra hosszat tart. Ha az edény előbb telik meg, tartalmát gondosan kiürítik az út szélére, a kutyák és a madarak számára. A phongy, a hindu kasztokkal ellentétben, megeheti bárki főzt- jét, még a nem buddhista vallásáét is, csak nem szabad másokkal egy asztalnál vagy egy körben étkeznie. Elfogadhatja bárkinek a meghívását az étkezésre megengedett időben — reggeltől délig —, de még mint vendég sem ülhet le egy asztalhoz a háziakkal, neki külön kell tálaltatni. Hangos esti imájuk kihallat- szik az utcára: — Fogadom, hogy nem ölök. Fogadom, hogy nem lopok. Fogadom, hogy nem hazudok. Fogadom, hogy nem paráználkodom. Fogadom, hogy nem élek mámorító étellel vagy itallal... Elhagyta a felesége, a fia csavarog, állami gondozásba vették, ráadásul kitették a gyárból is... — Ebből nincs kiút! Mintha kíváncsi lennék, kinyújtom a karomat a zsineg után, szinte hálásan nyújtja felém, majd arról beszél, hogy egyedül az édesanyját sajnálja, mert ő az egyetlen a világon, aki szeretetet érdemel. Beszél, beszél, de várná a kérdéseket, a kíváncsiskodást, a szidást, a biztató vigasztalást, és szemmel láthatóan mind türelmetlenebb, hogy hallgatok, és látszólag szenvtelen arccal a majdnem gyilkos kötéllel játszom. — Magát tényleg nem érdekli a sorsom? — robban ki belőle a szó, és kirúgva maga alól a széket, vérben forgó szemmel fölém áll. — Hová siet? Higgadni látszik, ádámcsutkája meg nem áll a nyakán, majd meggondolja magát, és ismét leül elém, egy picit távolabb az asztaltól. — Elnézést! — csap a térdére légycsapónyi tenyerével. — Megszoktam. A meggondolatlan, ideges panaszosaim mind így tesznek... A jelenet alatt észrevétlenül legalább tíz csomót kötök a zsinórra, aztán minden kommentár nélkül átadom neki. — Bogozza ki, Major úr! Átveszi a zsinórt, arca szoborrá változik, felugrani és ütni készül. — Bolondnak tart? — Ha kibogozza, majd megmondom. Kimegyek, egyedül hagyom a szobában, de amikorra visszamegyek, már hűlt helye. A zsinór — kibogozva — a levéllel együtt az asztalon hever... Szalay István A második világháború leghíresebb zenéje kétségkívül a Liszttől elorzott Les Preludes- dallam, amely a német filmhíradók főcímlistáját festette alá. A ZDF televízióban a közelmúltban vetített sorozat, Az átkozott háború (orosz címen: Légy átkozott, háború) is a Les Preludes végének wagnerias fokozását választotta főcímzenének, rögtön „ráúsztatva” a második világháború egyik közismert szovjet dalát. Az átkozott háború négy év munkájának eredménye, szovjet-német koprodukcióban került Hamburg és München, Moszkva és Leningrad nézői elé, a Szovjetunió elleni német támadás 50. évfordulóján. A film rendezőjének, Harald Schottnak az édesapja 1941-ben Moszkvánál esett el. „Anyám — emlékezik Schott — mindig felolvasta apánk utolsó levelét, amelyben azt irta, hogy távcsövén keresztül látta a Kreml tornyait. Szerencse, hogy a lövedékek nem találtak”. A ZDF-sorozat négy-öt millió bekapcsolt tv-készüléken látható, a háztartások körülbelül 15 százaléka nézi az epizódokat a kései órán. Nem ez az egyetlen háborús dokumentumfilm: a Kelj fel, háború van az egyik tartományi adóról vándorol a másikra. Németek és szovjetek emlékeznek, távolból szemlélve a csaknem régmúltat, immár különösebb emocionális töltés nélkül. A szovjetunióbeli közvélemény-kutatások azt mutatják ki, hogy a helyi lakosság már egyáltalán nem gondol ellenséges érzülettel a németekre, s ami talán a legmeglepőbb: a legtöbbet szenvedett városban, Lenin- grádban tapasztalható a legnagyobb szimpátia. Leningrad a németek lelkén különösen súlyos teher. Nem véletlen, hogy az idén télen, a szovjetunióbeli ellátási helyzetet túldramatizálva, már-már „az éhezés teléről” beszélve, a Néva-partra érkezett a legtöbb élelmiszercsomag, abba a városba, amelynek lakosságát Hitler ki akarta éheztetni. Igaz, mostanában derült ki, hogy a Stem magazin és a ZDF Segítsétek Oroszországot elnevezésű gyűjtőakciója során összejött 138 millió márkából körülbelül 100 millió még mindig a német számlán vesztegel. Harold Pinter modem klasszikusa, A gondnok (The caretaker) visszatért Londonba, de semmit sem öregedett azóta, hogy harmincegy évvel ezelőtt először itt járt. A gondnok valójában nem gondnok, hanem egy koros csavargó, akit úgy megrágott az idő vasfoga, hogy nemcsak a cipője lyukadt ki és a ruhája rongyolódott le, hanem jelleme utolsó morzsái is szétszóródtak az útfélen — már csak nagy- zolni tud. A csavargót romos, mindenféle limlommal teli szobájába fogadja egy jólelkűnek látszó fiatalember, Aston. Ám Astonról utóbb kiderül, hogy nem is annyira jóindulatú, inkább csak félnótás. Felajánlja a csavargónak, legyen a ház gondnoka. A csavargó hamar megszokja a jót, és megbarátkozik Aston rabiátus fivérével, Mick- kel is. Micknek számtalan, soha meg nem valósuló fantasztikus terve van a ház újjáépítésére. Ó is gondnokságot ajánl a csavargónak, aki ebből arra következtet, hogy kiakolbolíthatja a szobából Astont. Fordulat: Mick csalódik a csavargóban, mert rájön, hogy az nem belsőépítész, pedig ő azt hitte — így nem használhatja terveihez. Ekkorra Aston is megelégeli a csavargó fokozódó pimaszságát, és ki akarja dobni. A játék a csavargó siralmas, alázatos könyörgésével ér véget. Az alku eredménye: mindenki ugyanott tart, mint az első felvonás első percében. Harold Pinter háromszereplős kamaradarabja arról szól, hogy a nyomor megőrjít, de nem csökkenti a hataA történészeket sem tántoríthatja el a kutatásoktól a sokszor hallott mondat: „A második világháborúról már mindent megírtak.” A Berlinben rendezett német-szovjet történészkonferencián Viktor Kozlov moszkvai professzor előadásában abból indult ki, hogy az eddig emlegetett 20-27 millió halott helyett a szoyjet oldalon az áldozatok száma a 40 milliót is elérte. Kozlov szerint 15 millióan estek el a harcmezőn, a háború a polgári lakosság körében 25 millió áldozatot követelt. A profesz- szor szerint az áldozatokhoz kell számolni a hazatérő szovjet hadifoglyokat is. Megtorlásoknak voltak kitéve, hazaárulókként kezelték őket — hisz a német táborokat csak „hazaárulással” lehetett élve megúszni, hangzott az érvelés. Az 50. évforduló előestéjén napvilágot látott kevésbé ismert részletek egyike, hogy Zsukov 1941 májusában elképzelhetőnek tartott egy megelőző csapást. A marsall amellett érvelt, hogy nem szabad átengedni a kezdeményezést a német hadvezetésnek, „meg kell előznünk a felvonulóban levő ellenfelet, a német hadsereget abban a pillanatban kell megtámadni, amikor még csak a felfejlődés állapotában van, még nem képes megszervezni a frontot, még nem képes összehangolni az egyes fegyvernemeket”. A szovjet megelőző támadásra nem került sor, Sztálinnak, a „tévedhetetlennek” senki sem mert ellentmondani. 1941 nyarán Sztálin még nem mert háborúra gondolni, talán azért, mert a Szovjetunió még nem volt felkészülve a háborúra. A német hadsereg felfejlődött, a fegyvernemeket összehangolták, és 1941. június 22-én hajnali háromkor a berlini hadvezetés megindította a Szovjetuniót megsemmisíteni kívánó háborúját. Berlinben hajnali fél hatkor jelentette be a propagandaminiszter, Göbbels a tényt, Moszkvában csak déltájban hangzott fel Jurij Levitan baljósán érces hangja. A felejthetetlen Szállnak a darvak szerelmespárja azon a hajnalon még gondtalanul kergetőzött az üres rakparton, Veronika csak déltájban ébreszti Boriszt: Kelj fel, háború van. lomvágyat, az értetlenséget, az árulást és a rosszindulatot. Nem valami biztató gondolat, de kétségkívül ma is időszerű. Először 1960-ban mutatták be Londonban a színdarabot. A csavargó parádés szerepét Donald Pleasance játszotta, alakítása a brit színházi legendáriumba tartozik azóta is. És most megismételte: harmincegy év után ismét ő a csavargó a Haymarket tőszomszédságában, a belvárosi Comedy Theatre-ben látható előadásban. „Semmit sem öregedett” — állítják a kritikusok, ami azt jelenti, hogy — ha lehet — csak még jobban belenőtt a szerepbe. Ami egykor parádés színjátszás lehetett, az ma természetes viselete a kopasz, borostás, nagyszerű színésznek. A darabot a szerző, Harold Pinter rendezte, egészen csöppet von- tatottra, de ez nem csökkenti a végtelenül realista abszurd elsöprő erejét. Londonba látogatók figyelmébe: Donald Pleasance beszédstílusa, kiejtése „csavargó” létére olyan, hogy minden szava érthető a londoni tájszólástól méltán rettegő angolul tanulóknak is. Tökéletes nyelvlecke haladóknak. És még valami: ellentétben a londoni színházakat évtizede elárasztó Lloyd-Webber- féle, szakmánybán termelt idegenforgalmi musicalekkel, A gondnokra — erre a valódi színházi élményre — nemcsak jövő augusztusra, hanem akár másnapra is lehet jegyet kapni. (Sz) A gordiuszi csomó A gondnok nem öregszik Londonban
