Heves Megyei Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-14-15 / 216. szám

--—--------------------------------------------------------------------------------------------——■——— ........... jg-----------------------HÍRLAP, 1991. szeptember 14—15., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 9.

H

a elmúlik a pánamerikai láz...

Várat is vesznek a japánok Európában

A Pánamerikai Játékok megrendezése hosszú ideig lázban tartotta Kubát: a hivatalos politika nemzeti ügyet csinált a sport- találkozóból, s a versenyek alatt — már csak a kubaiak kimagasló szereplése miatt is — a nézők jól szórakozhattak. Az augusztus 2-18. közötti játékok azonban mégsem csak az önfeledt ünneplést jelentették: sok a kérdőjel velük kapcsolatban, s a közhangulatra a legkevésbé sincs kedvező hatással az, hogy a növekvő ellátási gondok közepette ilyen nagyszabású rendezvényre vállalkozott Kuba.

A szigetországban a kéthetes sportfesztivál mindent háttérbe szorított és feledtetni próbált. A tv-híradóban például a belpolitika szinte a sporteredményekből állt, a pártlap, a Granma piros betűs címoldalon számolt be a vendéglátók győzelmeiről. Ha valamikor, a sport most igazán a politika ügye volt. A riporterek emelkedett hangú tudósításokban számoltak be a kubai sikerekről: a „sportolók halmozzák az aranyérmeket, hogy a nép egyre boldogabbnak érezze magát” — mondta például a kubai győzelemmel végződött — Castro államfő jelenlétében és születésnapján lefolytatott — vízilabdadöntő után a kommentátor. Az újságírók feltűnően gyakran kérdezték a kubai sikeremberekHa még csak Johnnyról lenne szó! De vele együtt évente háromnegyed millió amerikai fiatal kerül ki úgy az iskolapadból, hogy a bizonyítványát is alig tudja kibetűzni. A tizenéves amerikaiak tizenhárom százaléka hivatalosan analfabétának számít; több százezer fiatal munkás nem tud összeadni vagy kivonni. Az amerikai hadsereg — amely tudvalevőleg nem a kultúra fellegvára — évente hatszázezer önkéntest kénytelen visszautasítani, mert műveltségi szintjük nem üti meg a mértéket.

A szakemberek egybehangzó véleménye szerint az amerikai oktatási rendszer már nem képes ellátni feladatát. A veszély nem csekély: ennek az országnak a gazdagsága nem utolsósorban a lakosság szellemi kapacitására épül, s ha ez csökken, aligha véd- hetőek ki a gazdasági következmények. Az évek óta folyamatosan romló helyzet oka az, hogy az oktatási politika a szövetségi áltól, kiknek ajánlanák fel a győzelmet, s a válaszból a kubai nép és a létesítmények építői mellett a legtöbbször nem hiányzott Castro említése sem.

A kubai államfő rendszeresen megjelent a versenyeken, szurkolt, érmeket adott át, fényké- peztette magát a dobogós csapatokkal, ezáltal is növelve politikai „image”-ét. A külföldiek a lehető legjobb véleménnyel voltak a Pánamerikai Faluról, a sportlétesítményekről, a távközlési lehetőségekről. Az éttermekben gyors volt a sportolók kiszolgálása, akik dicsérték is a bőséges és választékos kosztot.

Kuba a rendezéssel méltán vívott ki megbecsülést magának. A szigetországban ugyanakkor lassan politikai kérdéssé kezd válni az, hogy a külföldiek kiváló ellátásban részesülnek, míg a kubaiak számára elérhetetlenek azok a helyek és szolgáltatások, amelyeket a Kubába látogatók igénybe vehetnek.

A híres varaderói partszakasz turistaházai például, vagy a szállodák éttermei gyakorlatilag nem állnak a kubaiak rendelkezésére, mert valutabevételi forrásnak tekinti azokat az állam. Ezek nem új jelenségek az országban, de most igencsak feltűnővé vált az ellentét a több ezer sportoló és kísérőik magas színvonalú kiszolgálása és a kubai lalamok helyi hatóságainak illetékességi körébe tartozik, s az iskolák ellenőrzése igencsak hiányos. Senki nem kéri számon sem az iskola vezetésén, sem a tanári karon az eredménytelenséget. Emellett — bármennyire is furcsán hangzik — az iskolák felszereltsége is gyatra, attól függően, mennyire szegény vagy gazdag közigazgatási központhoz tartozik. Az oktatásra szánt pénzek gyakran a bürokrácia útvesztőiben eltűnnek vagy megfogyatkoznak, s a romló körülmények elől a pedagógusok is menekülnek. Míg 1959-ben az iskolák alkalmazottainak hetven százaléka tanár volt, ma ez az arány alig negyven százalék.

Nemcsak az a baj, hogy az iskolákból rosszul felkészült fiatalok kerülnek ki a munkahelyekre, hanem az is, hogy az amerikai üzemek, gyárak nem nyújtanak semmilyen továbbképzési lehetőséget.

A jól képzett munkaerő perkosságnak az utóbbi hónapokban erőteljesen romló ellátása között.

A játékokra Kubába érkezett újságírók — egy részüket inkább a politika, semmint a sport iránti érdeklődés vonzotta — nem átallották a csillogó rendezésen és a felszínen túl a mindennapi gondokról is tudósítani. Sok munkája akadt emiatt a játékok alatt az Amerika Hangja Kubába sugárzó adójának, a Radio Martinak, amely széles tudósítói hálózatot tart fenn világszerte, és ezek az újságírók beszámolnak szinte minden, Kubát érintő laptudósításról. (E rádió rendszeres hallgatóinak ismerősen cseng például az a zárómondat, hogy a „Radio Marti számára Budapestről jelentette Novák Péter”.

Castro államfő talán érzékelte a játékokkal kapcsolatos ambivalens megnyilvánulásokat a lakosság körében, s a megnyitó előtt azt mondta, hogy Kuba öt éve vállalta a rendezést, amikor még nem látszottak ilyen komornak a gazdasági távlatok, s később már nem volt lehetőség a visszalépésre. Ez a kijelentés nem hatott meg például egyes kubai ellenzéki köröket, amelyek a Havannában akkreditált tudósítókhoz eljuttatott nyilatkozatukban bírálták a játékok megtartását. A felhívás szerint a sporttalálkozó hatalmas terhet

sze egyre inkább hiányzik, így nem egy vállalat alapítvánnyal támogat egy-egy magán- vagy állami iskolát. Ezzel aligha oldható meg a mélyülő válság; a szakemberek — okkal- alapos oktatási reformokat követelnek. Az előrelépés a megújulási készségen is múlik, nem csupán pénz kérdése — vallják sokan, bár tisztában vannak azzal is, hogy a súlyos költségvetési gondokkal küszködő államok az oktatási kiadások megkurtításával nem éppen a sikert segítik elő.

A pedagógusoknak is megvan az okuk a panaszra. Az iskolák többségének az életét a szegénységen kívül az erőszak, a kábítószer-fogyasztás — no, meg a kilá- tástalanság mérgezi. Az amerikai rendőrség minden hetedik percben letartóztat egy-egy drogos fiatalt, 135 ezer iskolás rendszeresen hord magánál lőfegyvert. Denver egyik iskolájában detektoros viszgálatnak vetik alá a gyerekeket, mielőtt belépnéró a „drámai pillanatokat” átélő kubai népre, és újabb példája annak, hogy hiányzik a realizmus a kubai vezetésből.

A játékok mindenesetre kiváló alkalmat nyújtottak a kubai önérzet, a kubai nép önbizalmának, hazafias érzületének növelésére, hiszen a politikai síkon hagyományos kubai-amerikai rivalizálás ezúttal a sport területére terelődött át, s a versenyben a kubai sportolók nagyszerűen helytálltak. Jellemző módon a kubai tudósítások gondosan kerülték annak említését, hogy az amerikai csapat nem a legjobbjaival képviseltette magát több fontos sportágban, mindenekelőtt a sok érmet biztosító atlétikában.

A kubaiak két héten át tapadtak a televízió készülékeihez, és jóleső érzéssel vehették tudomásul a sikereket. Most azonban megint a hétköznapi gondok kerülnek előtérbe: érkezik-e a hetek óta üres piacokra gyümölcs, mikor jön meg például a még júliusra esedékes mosószappanvagy sűntett-tej-adag. A közhangulatot talán nem pontosan mutatja, de valamit tükröz napjaink kubai valóságából egy szójáték, amely a játékok idején terjedt el Havannában: no quere- mos Panamericanos, queremos pan y americanos — nem Pánamerikai játékokat, kenyeret és amerikaiakat akarunk.

nek az épületbe — s mindig akad elkobozni való fegyver.

Los Angeles egyik iskolájában tablók emlékeztetnek a vandalizmusra, az állandó veszélyre, s a tantermek között cirkáló biztonságiak a lopásokat próbálják kivédeni. Kinek van kedve ilyen körülmények között az oktatás színvonalának emelésén munkálkodni? Ráadásul a pedagógus egyre inkább mintegy a családot kénytelen helyettesíteni; az iskolások egyharmada üres otthonokba tér haza tanítás után.

Bush elnök beiktatásakor hatalmas változásokat ígért az oktatás területén — ezek a jelek szerint még váratnak magukra. Az oktatás miatt aggódók egyike, Herbert Stern, Nixon exel- nök egykori gazdasági tanácsadója így fogalmazott: „Az Öböl- háború idején nap mint nap részletes adatok kerültek nyilvánosságra a harci sikerekről. Tulajdonképpen nem ártana napi jelentést kiadni arról, hány iskolás tanulta meg leírni a cica szót”.

Ugye, nem lesz kötelező gyékényen ülve étkezni? — kérdezik félig-meddig tréfásan a hamburgi Vier Jahreszeiten szálloda törzsvendégei. A kérdés jogos: a világ egyik legrangosabb, legelőkelőbb szállodája, mint annyi minden Európában és Amerikában, japán kézbe kerül. Hiroyos- hi Aoki úr mindennél jobban szerette volna kibővíteni saját szállodahálózatát a rangos és nagy hagyományú (mellesleg műemlékvédelem alatt álló) hamburgi intézménnyel, így aztán az eredeti becsült árnál jóval többet, 215 millió márkát fizetett ki érte.

Arról egyelőre nem szivárgott ki semmilyen hír, hogy vajon az új tulajdonos változtatni kíván-e az üzletvezetésen — mostanáig egy osztrák szakember igazgatta a szállodát, általános megelégedésére. Valahogy a hamburgi hotel „japanizálása” nem keltett akkora feltűnést, mint egy másik hasonló üzlet: a Rajna mentén, a híres-nevezetes Loreley-szikla közvetlen közelében a 14. században épült Katz-várat vásárolta meg egy másik japán úr, azzal a deklarált szándékkal, hogy luxushotellé varázsolja, mégpedig elsősorban japán turisták számára.

A Sankt Goarshausen fölött magasodó vár az egyik legnevezetesebb a középkori, Rajna menti várak közül. Ami pedig a Loreley-sziklát illeti, megvan a maga gyönyörűséges legendája: a monda szerint egy tündér lakik a tetején, aki énekével magához csalogatja a hajósokat, vagy legalábbis eltereli a figyelmüket a folyó kanyarulatáról, s így számtalan hajótörést okozott már. A szikla 132 méter magas, a folyó pedig alig 90 méter széles ezen a részen, és ha alacsony a vízállás, akkor láthatóvá válik a „hét szűz” elnevezésű szirtcsoport is.

A név, persze, másik legendát jelez: a hét szírt eredetileg hét gyönyörűséges, ám keményszívű leányzó volt, akik ez utóbbi tulajdonságuk miatt váltak sziklává. Ezen a vidéken hétszeres a visszhang — s olyan dolog ez, ami nagyon a németeké, történelmük, mondaviláguk, számos irodalmi mű témája. A Katz-várat 1393- ban építették, 1804-ben teljesen tönkrement, ám a század végén az eredeti tervek alapján helyreállították. Ezután sokáig vendéglátóhelyként üzemelt, ám biztonsági okokból megint csak be kellett zárni.

Az új japán várúr négy és fél millió márkáért jutott a középkori falakhoz az államtól — és számítása szerint további hatmillióba kerül a helyreállítás. Kosu- gi úr úgy véli: nagyon hamar behozza a ráfordítást, hiszen hazájában nő az érdeklődés Németország iránt. Az amerikai turisták után a japánoké a legnaf

yobb az NSZK-ban — félmillió örül van, és évi tíz százalék a növekedés.

A vár-szálloda nemcsak keleti éttermet foglal majd magában, hiszen rengeteg errefelé az európai turista is. Nagy kérdés: a többieket, a nem japánokat mennyire vonzza, vagy éppen taszítja majd ez a csöppet sem odaillő jelenség, a japán vendéglátás egy ennyire európai, sőt igazán német vidéken. Magát az adásvételt meglehetősen nagy felháborodás kísérte Németország-szer- te, s egészen biztos, hogy az amerikaiak sem lesznek túl boldogok. Igaz, ők is túl vannak már az igazi nagy megrázkódtatásokon. Hiszen a japán tőke és kalandvágy nemcsak Európára, hanem Amerikára is kiteljed.

Ha Németország a Rajna menti japán várúr ötletétől hördül fel, Amerika attól esik kétségbe, hogy Hollywood egy része is már japán kézben van. A Sony egyelőre a Columbia filmvállalatot kebelezte be, nem volt sok érte 3,4 milliárd dollár se. Hogy a Columbia amerikai gazdái nehezen tudtak ellenállni, az persze érthető. A dologban az az érdekes, hogy nem ez az első, és feltehetően nem is az utolsó kiárusított hollywoodi filmvállalat — ott van már Murdoch úr és az ausztráliai Quintex-csoport a Metro-Goldwyn-Mayer stúdióban —, ám mégis valahogy ez a japán behatolás fáj a legjobban.

Ráadásul Morita Akio, a Sony vezére nem pusztán és egyszerűen a Columbia művészeti, kulturális nevezetességét tartotta szem előtt. A Columbia ugródeszka számára — az itt őrzött, gondosan archivált 2700 játékfilm és 23.000 tévéprodukció szükségeltetik számára az új minivideók elterjesztéséhez. Gyorsan munkához látnak, és hatalmas szériában megkezdik a kisméretű és az új (video-8) készülékekhez használatos kazetták másolását, ezáltal szinte kikényszerítve, hogy a közönség a vonzó filmek mellé a lejátszásához alkalmas magnót is vásárolja meg.

Természetesen vannak film- gyártási terveik is: 200 millióért megvásárolták a Batman producerének, Peter Gubemek a stúdióját. O maga marad a japánok itteni helytartója. Tekintettel a leplezetlen japánellenes érzületre, a Sony igyekszik háttérben maradni, legalábbbis itt, Hollywoodban. Nem fogunk úgy viselkedni, mint a második világháború után az amerikai megszállók Japánban — mondta az egyik Sony-menedzser.

Johnny nem tud ...

A fehér ember diszkrét bája

Hej, ha Nyikita Szergejevics látta volna...

Ha ezt Hruscsov látta volna, bizony boldog lett volna — állítja a húsz esztendeje elhunyt, a hatalomból 1964-ben erőszakosan eltávolított néhai pártvezető dédunokája. Mármint azt, ahogyan a nép szembeszállt a puccsistákkal. „Soha nem gondoltam volna, hogy népünk ilyen derekas helytállásra képes. Ez egészen egyszerűen hihetetlen számomra” —jelentette ki Nyina Hruscsova.

A 29 esztendős Hruscsova nem olyan régen érkezett az Egyesült Államokba, hogy megkenje tanulmányait a Princeton Egyetemen.

„Nagyon szerettem volna otthon lenni ezekben a napokban” — mondotta. A továbbiakban arról beszélt, hogy telefonon felhívta ót húga, Kszenyija, aki az események alatt végig ott volt az orosz parlamentet védelmező tömegben. A kijárási tilalom ellenére éjszakákat töltött az utcán, segített barikádokat építeni. „Szinte hihetetlennek tartottam, hogy ő, aki sohasem politizált, most pontosan éjszaka elmenjen egy politikai eseményre” — jelentette ki Nyina.

Nyina Hruscsova, aki a „pangás” éveiben nőtt fel — kétesz- tendős volt Nyikita Hruscsov eltávolításakor —, úgy emlékezik, hogy a stagnálás idején egyetlen kortársa sem hitt a kommunizmusban. „Ez az egész hivatalos hazugság volt, amit megértettünk, de soha nem fogadtunk el. Azt gondoltam, a 74 éve tartó kommunista rendszer mindent kiölt belőlünk, de most látom, hogy ez nem így van. Nagyon hálás vagyok ezért Gorbacsovnak. ó mutatta meg nekünk, hogy olyan nép tudunk lenni, amelyik képes harcolni és győzni.”

Ami pedig Nyikita Szergejevics Hruscsov elképzelhető véleményét illeti, Nyina kijelentette: „dédnagyapám, mint a kommunizmus bajnoka, nagyon meg lenne rendülve... Miután azonban rendkívül nyitott ember volt, képes volt az eseményeknek megfelelően könnyen változtatni véleményén, és megérteni olyan dolgokat is, amelyek esetleg ellenére voltak. Végeredményben azt hiszem, nagyon boldog lenne, mert ő valóban a nép függetlenségéért, a szabadság érzéséért harcolt” — jelentette ki.

„El sem tudom képzelni, mi lesz. Egy bizonyos: ügyesebbek lehetünk más országoknál, felhasználhatjuk hetvenévi tapasztalatukat” — összegezte véleményét Nyina Hruscsova.

Nem kell ahhoz Oscar-dijas filmalkotás, hogy az indiánok hányatott sorsa felkeltse az emberek érdeklődését. Aki a tengerentúlra látogat, s módjában áll, nemigen mulasztja el felkeresni az ősi földet — különösen, mert hogy ezt ma már repülőgépen is megteheti. Rapid City a neve a dél-dakotai városkának, ahol a gép a kíváncsi utasokat kiteszi. A kényelmesebbje itt igyekszik autót bérelni, s kénytelen-kelletlen tudomásul veszi, hogy csakis aszfaltozott útra vonatkozik a biztosítás, a földúton elszenvedett kár a bérlőt terheli.

Földútból pedig akad bőven: körös-körül a sziú és dakota indiánok ősi földje — vagy annak maradványa. A legnevezetesebb a Pine Ridge — a Fenyő-hegy —, ahol a legendás Vörös Felhő (Red Cloud) irányította törzsét.

Aki az egykori romantikát keresi, csalódhat is jócskán. A leszármazottak rezervátumokba szorultak vissza, s ha őrzik is a 100 évvel ezelőtti nagy csata — pusztulásuk — emlékét, jószerével még a helyszínt őrző tábla körül is folyton viharok vannak. „Wounded Knee-i csata”: ez volt a dél-dakotai dombos vidéken a hatóság — a száz évvel ezelőtti győztesek leszármazottai — által kitett tábla felirata. A csata szót azonban illetéktelen (vagy nagyon is illetékes) kezek minduntalan „mészárlására festették át. Míg végül eltűnt a tábla.

Igaz, akik itt élnek, tudják, mi is történt akkor, több mint száz évvel ezelőtt. 1890. december 30-án háromszáz, többségében dakota indián maradt vérbe fagyva a prérin, miután a civilizáció nevében hétszáz, állig felfegyverzett „sápadt arcú” az akkor legkorszerűbb haditechnikát is bevetve támadt rájuk.

A harc már korábban is folyt a kincseket rejtő földért. A többféle törzshöz tartozó indiánok birodalma a 19. század elején még akkora terület volt, mint a mai Németország, a Benelux államok és Franciaország együttvéve. Szorgos munkával igazi termőfölddé varázsolták. Nem csoda, hogy özönlöttek a telepesek, és voltak más, rafinált módszerek is, amelyekkel az Amerikát meghódító fehérek szorgalmasan zsugorították az indiánok ősi földjét. 1868-ban azután végre sikerült egyezségre jutni, s szerződésben biztosítani az indiánok örök jogát földjeikhez. A megállapodás kizárta, hogy fehér ember ezen a vidéken letelepedjen, vagy bármiféle átalakítást a tulajdonos jóváhagyása nélkül végrehajtson. Tartott is ez az örökkévalóság vagy hat esztendőn át; 1874-ben aranyat találtak ezen a vidéken, és attól kezdve ádáz küzdelem folyt a területért. Ma az eredeti terület századrészén hét — négy nagyobb és három kisebb — rezervátumban élnek az eredeti tulajdonosok leszármazottai.

Kétségtelen, hogy az évek folyamán valamelyest javult a helyzetük. Annyiban legalábbis, hogy az alaposan leszűkített területen, ahol élni kényszerülnek, mára már legalább nem számít tiltottnak és büntetendőnek a hagyományaik őrzése, vallásuk gyakorlása és rítusaiknak követése. Mindez persze kevés, s ezért áll harcuk élére időről időre közülük valamelyik tanult társuk. Ők különböző amerikai egyetemeken végzett tanárok, orvosok, jogászok, akik visszamennek törzsükhöz, pontosan látják, micsoda veszély fenyegeti a rezervátumok népét. Azokat az embereket, akik már csak genetikai sajátosságaik miatt is kiszolgáltatottabbak bizonyos civilizációs ártalmaknak.

Az indián lakosság 70 százaléka alkoholista, s bár a rezervátum területére szeszes italt bevinni szigorúan tilos, a kapun kívül, mint a hiénák, úgy lesnek az árusok a potenciális vásárlókra. Legalább ekkora gond a kábítószer-fogyasztás, s persze mindaz, ami e kettő felé hajtja a legfiatalabbakat is: reménytelen helyzetük, a munkanélküliség, a kilá- tástalanság, a kitörés lehetetlensége. A szakértők úgy tartják, a nomád életforma helyetti röghöz kötöttség nemzedékek múlva is súlyos depressziót idéz elő, s ezen csak csekély mértékben se- ' gít, hogy legalább vallásukat visz- szakapták.

Ennek lényege, hogy a természetben minden mindennel ösz- szefügg; a kétlábúak a négylábú- akkal, a vízzel, a növényekkel, a hegyekkel, az égbolttal, vagyis minden létező dolog egyazon körpálya része. Szimbólumuk a kör, négy részre — sárgára, vörösre, fehérre és feketére — osztva. No igen, az ő szemükben mind a négy szín egyenlő; a fehér ember azonban minden jel szerint másként gondolja. Mint ahogy arról is más a véleménye, hogy a „föld szent, a természettől az ember csak annyit vehet el, amennyire saját magának feltétlenül szüksége van”.

Megmosolyogjuk, vagy inkább irigyeljük ezt a hitet? Tény: a jelek szerint kicsik és nagyok soha el nem múlóan, időről időre visszamenekülnek az indiánromantikához, a békepipa, a tüzes víz, Winnettou, Vörös Felhő és Ülő Bivaly ellentéteiben is harmonikus világához.