Heves Megyei Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-14-15 / 216. szám

HÍRLAP, 1991. szeptember 14—15., szombat—vasárnap HÉTVÉGI MAGAZIN 7. Zafírszínu tollak és a Haute Couture egyéb titkai A 71. számú ruha „maxi-kö- tél-együttes”, amely a követke­zőkből áll: „azúrkék baszk mel­lényke, zafírszínűre festett fá­cántoliakból készült Pierrot-gal- lérral, fekete selyem-organdi maxinadrággal, amelynek alsó szegélye azúrkék, a mellényke anyagából készült”. De figye­lemre méltó volt a 34. számú ru­ha is, amely rózsaszínű és sma­ragd skótmintás miniszoknyá­ból, nagy gallérú „Kennedy-ró- zsaszinu’’ mellényből, elöl szö­vet, hátul kézzel festett selyem­blúzból és mindenféle színre festett nutriaszőrme szegélyek­ből állt. A tudósító nem divatszakértő, de Párizsban dolgozik, márpedig ez a divat egyik fővárosa, minden évben rengeteg divatbemutató­val — vagyis a tudósítónak illik ilyet is látnia. Egyelőre nem me­reszkedett el a legnagyobb szalo­nok, Yves Saint Laurent és társai luxusbemutatójára, megelége­dett egy fiatal, ám az Egyesült Államok nyugati partvidékének megfelelő bukszájú vásárlói kör­ben népszerű tervező kollekció­jának megtekintésével. Lloyd David Klein olyan vásárlókat hódított meg, mint Whitney Houston, Candice Bergen, Barbra Streisand vagy Kim Bas- singer — vagyis olyanokat, akik meg tudják engedni maguknak, hogy egy-egy ruháért akár há­rom-négyezer dollárt is kifizes­senek. A kollekció szigorúan egyedi: egy-egy ruhát csak egyet­len vásárlóndí készítenek el. A nem divatszakértő tudósító azért néhány tanulságot levont a bemutatóból. L. D. Klein hatá­rozottan a mikro-miniszoknya mellett van (férfiaknak koránt­sem kellemetlen látvány,) ám ami textíliát a szoknyahosszon megtakarít, azt a kabátkákba be­varrott hatalmas sálakkal, időn­ként az óriási gallérokkal, az esti ruháknál mindenféle uszályok­kal bőségesen felhasználja. Sze­reti az aszimmetrikus szabású kabátkákat, mellényeket, bősé­gesen alkalmazza nappali ruhák­nál a szőrmeszegélyeket — nem tudni, mit szólnak ehhez az egyre szaporodó számú állatvédők —, kedveli a skótmintás szöveteket, legalábbis a nappali ruhakölte­ményeknél. A Haute Couture a kizárólag egyedi tervezésű modelleket ké­szítő szalonok seregszemléje, de az új modellek megjelenését szo­rosan követi a Pret-a-Porter, a kis szériában megjelenő, a nagy divatszalonok márkajelzését vi­selő, s a Haute Couture ötleteit felhasználó ágazat, majd — vala­melyes késéssel — a még mindig luxusnak számító konfekció, és végül a kispénzű vásárlóknak dolgozó konfekcióipar is. A di­vatipar nagyon fontos Francia- ország számára, tavalyi jövedel­me például meghaladta az ötmil- liárd frankot, de ha az egyéb „já­rulékos” termékeket, a nagy sza­lonok által saját márkanevükkel forgalmazott parfümöket, bizsu­kat, cipőket es egyéb cikkeket is hozzászámítják, akkor húszmil­liárd frank felett volt az ered­mény. A húsznál több nagy szalon szerepe ugyan meghatározó, de csaknem kétezer kisebb-na- gyobb üzem, vállalat foglalkozik készruhagyártással, a beszállító vállalatok száma, a csipkekészí­tőktől a gombgyártókig alig ma­rad a kétezer alatt, a foglalkozta­tottak száma igen jelentős. Ért­hető tehát, hogy a divatrevük egyikén-másikán még a francia kormány új elnöke, az egyébként igen szolidan, de szépen öltözkö­dő Edith Cresson miniszterel­nöknő is megjelenik, sőt férfi elődei sem szegyellték azt, hogy megcsodálják a manökenek pa­rádéját. A Haute Couture remé­li, hogy az új őszi-téli idényben kikerül abból a hullámvölgyből, amelyet az Öböl-háború okozott számára. A háború miatt nem­csak az olajsejkségek milliárdos vásárlói maradtak el a legutóbbi parádékról, hanem a nagy ame­rikai vásárlók is, talán csak a mindenütt jelenlevő japánok voltak hűségesek a párizsi divat- bemutatókhoz, no és természe­tesen a saitó igen tisztelt képvise­lői is: a jelenlegi sorozatra példá­ul hétszáznál többen kértek belé­pőket, rajtuk kívül vagy száz fo­tóriporter örökítette meg azt, amit Yves Saint Laurent, Bal­main, Nina Ricci, Chanel és tár­saik felvonultattak. A manöke­nek kifutója mellett pedig ott ül­tek az igazi szakértők is: néhány ceruzavonással gyorsan felvázol­ták azt, ami új es érdekes a szá­mukra. Elvégre a kicsiknek is kö­vetniük kell a nagyok ötleteit, s ha a zafírszínű fácántollak való­színűleg nem is lesznek minden­naposak, a nagy szalonok „vona­la’^ rövidesen az utcán is viszont­látható lesz Párizsban. Egyiptom 95. piramisa? A Kairótól délnyugatra elte­rülő sivatag szélén fekvő gizai fennsíkot, az egyiptomi pirami­sok színhelyét szabadtéri múze­ummá átalakító egyiptológusok Kheopsz 137 méter magas pira­misától keletre, vastag homok- és hulladékréteg alatt, eddig is­meretlen piramisra bukkantak — feltehetően a 95.-re. A piramisok kora egyidős az Óbirodalommal, amelynek kez­detét a 3. dinasztia megalapítói­tól, Nebka és Dzsószer fáraóktól számítjuk (Kr. e. 2640 körül). Dzsószer építtette a legrégibb kőpiramist, a 60 méter magas szakkai lépcsős piramist, és afá- raónak ebből a piramisból szár­mazó szobra az első életnagysá­f ú egyiptomi kőszobor. A faraó- at az O- és Középbirodalomban temették piramisokba, az Újbi­rodalomban már nem emeltek több piramist. Zani Hawass, a gizai fennsík piramisainak igazgatója elmon­dotta a Reuter tudósítójának, hogy a szabadtéri múzeum kiala­kítása során mindent eltávolíta­nak, ami a modem időkben ke­rült oda, telefon- és villanyveze­tékeket csakúgy, mint azt az asz- faltutat, amelyet fél évszázada építettek egy, a múlt században felfedezett tóbb ezer éves halotti templom fölé. Feltárják az ötezer évvel ezelőtt létezett utcákat, megtiltják a ló- és tevetulajdono­soknak, hogy turistákat sétalo­vaglásra vigyenek a piramisok körül, és távolabb jelölnek ki parkolóhelyeket a gépkocsik számára. A szabadtéri múzeum meg­nyitását októberre tervezik. Egyiptom feltételezett 95. pira­misának csúcsára akkor bukkan­tak a munkások, amikor Khe­opsz fáraó fiainak sírjait tisztítot­tak meg a rájuk rakódott homok- rétegtol. Az egyiptológusok remélik továbbá, hogy az újabb piramis feltárása magyarázatot ad majd egy 1925 óta megfejteden rej­télyre. Akkor ugyanis G. A. Re- isner amerikai régész egy még ki nem fosztott sírra bukkant, ben­ne Kheopsz fáraó anyjának, He- tepheresnek bútoraival és teme­tési kellékeivel — a királynő mú­miája azonban azóta sem került elő. Hawass feltételezése szerint Hetepherest a gizai Kheopsz-pi- ramisba temették, de amikor a f nramist és Kheopsz egyéb em- ékműveit kirabolták, hűséges papok magukhoz vették a király­nő temetési kellékeit, és a Reis- ner által kiásott sírban helyezték el. Kheopsz idejében különben minden megtörténhetett, mert amint Hérodotosz írja róla, a fá­raó „olyan mérhetetlenül gonosz volt, hogy mikorpénze mar elfo­f yott, saját lányát bordélyházba üldte, és ráparancsolt, hogy szedjen össze neki bizonyos mennyiségű ezüstöt...” UFO-lesen Moszkva és Washington az űtfényekral A tapasztalatok szerint min­dig az „első kézből” kapott UFO-s beszámolók lehetnek a legmegbízhatóbbak. De hogyan kezeljük a kommunikációs esz­közök révén fülünkbe jutott, a földönkívüliekről szóló történe­teket, híreket? Ugyanakkor köz­tudott, hogy a tudomány számá­ra UFÓ-k nincsenek, mivel ezek a különleges égi tünemények sokszor ismert vagy ismeretlen természeti jelenséget rejtenek. Ennek ellenére újból és újból hallunk ismeretlen szerkezetek­nek a Földre való leszállásáról, földönkívüli lényekkel való ta­lálkozásról szóló beszámolókat. A legnagyobb lélegzetű, sok-sok millió ember érdeklődését fel­keltő UFO-s műsor 1988-ban jött létre Moszkva és Washington között. A közel kétórás egyenes adásban megdöbbentő, bizonyí­tó erejű történetekről számoltak be a meghívottak. A körülmé­nyeket ismerve nem feltételezhe­tő, hogy a beszámolók valótlan, csupán a fantáziájukban meg­született eseményekkel álltak elő, ugyanis UFO-kat látni és er­ről a nyilvánosság előtt beszélni még az Egyesült Államokban sem vált ki a közvéleményből egyértelmű elismerést. Most ragadjunk ki néhány ér­dekesebb részletet ebből a már jól ismert televíziós műsorból. Jessy Messel híres kaliforniai orvos, aki gyermekkorában ta­núja volt egy diszkosz formájú UFO lezuhanásának. A különös jármű darabjai nagy területen szóródtak szét. A roncsokból két kiskocsira valót sikerült össze­gyűjtenie. Ezeket a darabokat — akkor még gyerekfejjel — meg­vizsgálta, s arra a következtetésre jutott, hogy az idegen űreszközt hihetetlenül vékony, de nagyon erős anyagból építették. — Ón saját kezűleg kezébe vette ezeket a darabokat? — kér­dezi a műsort vezető riporter. — Igen, néhány roncsdarab a kezemben volt, és tudtam, hogy ezek a tárgyak nem földi erede­tűek — válaszolta. A műsorban számos nyugdí­jas katonatiszt is nyilatkozott, akik szintén idegen repülőeszkö­zök észleléséről számoltak be az érdeklődőknek. Véleményük szerint a sokszor más és más ala­kú repülő „micsodák” mögött olyan fejlett technológia rejlik, amelyet ma még csak elképzelni sem tudunk. A nyugdíjas pilóták arról is nyilatkoztak, hogy nem véletlen, hogy csak most teszik közzé a látottakat, mert szakmá­jukban egy olyan szokásrendszer alakult ki, hogyha valaki UFÓ-t jelent, azonnal küldik pszichiát­riai vizsgálatra. így tehát nem je­lentik az eseteket. Egy másik re­pülőtiszt arról számolt be, hogy az Egyesült Államok egyik kato­nai támaszpontján leszállt egy to­jás alakú UFO. Nemsokára há­rom emberszerű lény szállt ki be­lőle. Kezükben furcsa készüléket tartottak. A bázis parancsnoka és mások is kimentek a kifutóra megcsodálni a jövevényeket, akik nagyon emberszerűek vol­tak. Az eseményről filmfelvétel készült. Amikor ezt a filmet el akarta kérni a neves filmrendező — akinek feladata az lett volna, hogy az Egyesült Államok légi­erejét reklámozza —, megtagad­ták a kérése teljesítését. Az in­dok a következő volt: nagyon életszerű a felvétel, amikor ki­nyílik az „űrhajó” ajtaja, s kilép­nek rajta az első látásra ember­szerű, de mégis megmagyaráz­hatatlanul idegenszerű lények. Nos, mindez egyszerűen döbbe­netes volt, így a film a mai napig is titkos anyag maradt. Sokszor számoltak be olyan esetekről, amikor a lezuhant földönkívüli eszközökben vagy környezeté­ben emberszerű holttesteket ta­láltak. 1947. július 7-én New-Mexi- kóban, Roswell településtől né­hány kilométernyire egy lezu­hant űrjármű maradványait ta­lálták meg. A lezuhant UFO roncsaitól néhány mérföldnyire négy emberszerű lény holttestét fedezték fel. Valószínűleg az óri­ási robbanás ereje repítette őket ilyen messzire a lezuhanás szín­helyétől. A későbbiek során egy orvosi kutatócsoport megállapí­totta, hogy ezek a lények — an­nak ellenére, hogy nagyon ha­sonlítanak az emberekhez — va­lamilyen más fejlődési folyamat eredményeképpen jöhettek létre. A lényeket a hüllők és a rovarok egyféle keresztezéséhez hasonlí­tották, tehát nem melegvérű te­remtmények voltak, mint az em­berek. A lények boncolását Los An­gelesben végezték, egy atom­bomba kidolgozására létesített városban. A holttestmaradvá­nyokról az orvosi bizottság a kö­vetkezőkét rögzítette jelentésé­ben: kis testű, szürke bőrszínű lé­nyek. Származás: ismeretlen. Felte­hetően földönkívüli eredet. Magasság: 125-135 centimé­ter. Bőr: szürkéskék, nyúlékony, puha. Haj: semmiféle szőrzet nincs a testen. Fej: Az emberi koponyától jó­val nagyobb. A fejen körbe sötét foltok. Arc: Hangsúlyozott pofa­csontok. Szemek: Túlméretezettek, ferde állásúak, pupilla nélkül. • Orr: Nagyon kicsi, egyes ese­tekben csak két orrlyukból áll. Száj: Ajak nélküli kis nyílás. Alsó állkapocs: az emberi áll­kapocshoz képest kicsiny. Fülek: a kezdemények felis­merhetőek. Nyak: az emberihez képest túl vékony. Karok: túl hosszúak és véko­nyak. A térd alá érnek. Törzs: a mell és a has pikke­lyes bőrrel fedve. Csípő: keskeny. Lábak: Rövidek és vékonyak. Nemi szervek: Külső, felis­merhető jegyek nincsenek. Lábak: Három-három köröm nélküli ujj, bőrlebennyel. Kezek: Ugyancsak három-há­rom ujjal, borlebennyel, de ka­romszerű körmökkel. A legfurcsább viszont az, hogy az 1947. évi roswelli eset képes dokumentációja a Szovjetunió­ból, Marina Popovics berepülő­Marina Popovics átadja bizonyítékként a felvételt Johannes von Buttlarnak, a földöntúli lények világszerte ismert szakértőjének pilóta-nő (Pavel Popovics űrha­jós felesége) révén került a nyil­vánosság elé. A fényképen egy kis termetű, emberszerű lény lat­ható. Marina Popovics többek között arról is beszámolt, hogy hazájában még ma is szigorúan és titkosan kezelik az efféle bizo­nyítékokat. Sok persze a szóbeszéd, és egyre többen állítják, hogy talál­koztak földönkívüli lényekkel. Ennek ellenére mégsem áll ren­delkezésünkre jó minőségű fény­kép- vagy filmfelvétel. Minden­nek az az oka — sokan ezt álh'tják —, hogy a két szuperhatalom számára a földönkívüli élet titka­inak kutatása és megfejtése rendkívüli katonai jelentőségű. Úgy látszik, még nincs olyan tö­kéletesen titkos katonai szerve­zet, ahonnan idővel ne szivárog­na ki néhány titokban tartott ér­dekes eset. Az USA titkosszol­gálatának egyik ügynöke, Ri­chard Doty nemregiben arról számolt be, hogy felvételt készí­tett az 1949-ben Roswell térség­ben szerencsétlenül járt, de élet­ben maradt földönkívüli lényről. Később a gondjaira bízták ezt a törékeny kis lényt, aki három év múlva ismeretlen okok miatt vá­ratlanul elpusztult. Az ezredes még meg is siratta. A fogságban töltött evek alatt rendszeresen kommunikált az emberekkel. így kiderülhetett az is, hogy a föl­dönkívüliek 45 ezer esztendeje látogatják rendszeresen Földün­ket. Feladatuk többek között fi­gyelni és elősegíteni fejlődésün­ket. A film egyik legérdekesebb részlete, amikor a neves színész­műsorvezető néhány amerikai állampolgárt mutat be a nézők­nek. Az említett személyek nem ismerik egymást, s egymás életé­ről soha nem hallottak, mégis — hipnózis alatt — hasonló élmé­nyeket elevenítenek fel. Emel­jünk ki közülük egy New Yersey- beli 24 éves titkárnőt, aki a kö­vetkezőkről számolt be a hipnó­zis alatt: — Otthon voltam, s hirtelen a szobát valami megmagyarázha­tatlan, furcsa fény töltötte be. Különösen kezdtem magam So soll EBE ausgesehen haben, der Au­ßerirdische, der drei Jahre In einem US- Laborlebte Rajzok az UFONACHTEN 1980. októberi számából: a) Egy földönkívUli maradványai, amiről — a cikk szerint — egy 16 milliméteres film is készült b) A földbe fúródott repülő objektum Földöntúli biológiai lény egy német folyóirat szerint érezni, s mint egy megbaboná­zott ember, elindultam az ablak felé. Egyszer csak azt éreztem, hogy lebegni kezdek a levegő­ben, majd kilebegtem az abla­kon. A következő pillanatban már egy asztalon voltam. Mezte­lenül feküdtem ott, miközben fe­lém hajoltak, éreztem a kezüket, megfogták a testemet, vizsgál- gattak. Rettenetes nagy szemük es hatalmas fejük volt. — Mit csináltak még? — kér­dezi a hipnózist vezető orvos. — Nem emlékszem, hogy csi­náltak volna még valamit. Csak álltak és néztek. Rettenetesen rondák. (A hölgy közben sír.) Borzalmas, óriási fekete szemek. Félek tőlük. Nincs szemfehéijük és pupillájuk, így ezekbe a sze­mekbe nem is lehet belenézni. Nincs bennük élet. A rövid filmbejátszás után egy neves pszichológusnő nyilatko­zik, aki a vizsgálatot végezte. Ezek az emberek nagyon őszinték és zavartak. Nem akar­nak se pénzt, se hírnevet, csak egyszerűen fel akaiják dolgozni borzalmas élményeiket. Egy pszichiáter nem tudja valóban megmondani, hogy az UFO-k léteznek-e vagy sem, de meg tud­ja ítélni, hogy ezek az emberek valóban nagyon nagy bajban vannak. Sokszor furcsán alakul­hat, tönkremehet a házasságuk, súlyos problémáik keletkezhet­nek, így segíteni kell őket. Na­gyon erdekes, hogy a hipnózis­ban résztvevők nem ismerik egy­mást, Amerika legkülönbözőbb részein élnek, ennek ellenére mindig ugyanarról az élményről számolnak be a hipnózis alatt. Az idegen lényekkel történt ta­lálkozást még hitelesebbé teszi az, hogy ugyanúgy írják le a kör­nyezetet, az asztafszerű alkalma­tosságot, az idegen helyiség bel­sejét, a vizsgálótermet, a vizsgá­lati módszereket és az idegene­ket is. Közös vonás még az is, hogy az események után az em­berek nagyon rosszul érzik ma­gukat egy-két napig. Sokszor se­beket találnak testükön, melyek valószínűleg a vizsgálat közben keletkeztek. A film felkavarta a nézőket, mert az ufológia történetében eddig soha nem látott tényeket és bizonyítékokat szolgáltatott. V. Tana Judit

Next

/
Thumbnails
Contents