Heves Megyei Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-08 / 185. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. augusztus 8., csütörtök Indiai selyemfestmények Hevesen Az amerikai újságokban im­már egymást követően jelennek meg az írások, hogy méltókép­pen kell megünnepelniük konti­nensük felfedezését 1992-ben. Jól tudjuk, hogy az emberiség történetében 500 év nem nagy idő, hiszen bebizonyított tény, hogy az ember Földünkön már több ezer éve él. Az Újvilág fel­fedezését azonban 1492-től szá­mítják. Vannak dolgok, amelyek, mint tévedések élnek évszázado­kon keresztül az emberek tuda­tában. Az egyik ilyen tévedés a bátor hajós, Kolumbus Kristóf nevéhez fűződik. A köztudatban úgy él: 6 fedezte fel Amerikát. Enciklopédiákban és tanköny­vekben úgy örökítették meg, hogy „Kolumbus előtt Amerika még ismeretlen földrész volt”, ő volt a régi világban az első em­ber, aki felfedezte a titkot, és ez­zel bejegyezte nevét a nagy em­berek sorába. A tények azonban másképpen beszélnek... Kolumbus jól tudta: baszk és bretagne-i tengerészek gyakran áthajózták az Atlanti-óceánt, s hogy ők a bennszülöttekkel a nagy víz nyugati partrészén sok­szor cseréltek árukat, és értékes szőrméket hoztak be Európába, vagyis a régi világrészbe. Az az út, amelyen ezek a tengerészek haladtak, a titkok útja volt. E ti­tok nemzedékekről nemzedé­kekre szállt: a hajóskapitányok a vezetés művészetét hét lakat alatt tartották. Valamilyen módon megmaradt egy feljegyzés, hogy Kolumbus mégis megpróbálta rejtve követni az egyik bretag­ne-i hajót, de az ügyes, tapasztalt kapitány félrevezette Kolum- bust, így annak sikertelenül kel­lett visszatérnie a kikötőbe. Ismeretlen maradt tehát az az út Kolumbus előtt, amelyen az írek, kelták és bretagne-iak elér­ték a távoli kontinenst. Ez a for­rásadat azonban nem egyedüli. Az egyik bretagne-i apátság le­véltárában feljegyezték — már­pedig ez hiteles — a XIV. század közepén, körülbelül ISO évvel Kolumbus utazása előtt, misze­rint külön kormányrendelettel az apátságnak adták az Újvilágból jövő, árut szállító hajók felülvizs­gálati jogát. így nagyon valószí­nű, hogy a Bermudákat is a bre­tagne-i hajósok fedezték fel 1367-ben. Sokat írtak már a vikingekről is. ók, mint ügyes tengerészek, valószínűleg elérték az amerikai földrészt, de csak kis csoportok­ban. Gyarmatosították Izlandot, azután elérték Grönlandot, ahol szintén megvetették a lábukat. Amint a tudósok állítják, elhagy­ták a tengeráram irányát, eljutot­tak a mai New Yorkig, ahol né­hány százan letelepedtek. Ter­mészetesen, ha ez az út létezett, nemcsak a vikingek hajóztak, hanem a skótok, az írek és a bre- tagne-iak is. Amikor a kontinen­sen már otthon érezték magukat a tengeri utazók — már a XII. században —, foglalkozni kezd­tek a kereskedelemmel, és foly­tatták azt évszázadokon keresz­tül. Feljegyezték, hogy az utazás öt hétig tartott odáig, míg vissza­felé három alatt tették meg a fá­radságos utat. Sok száz évvel ez­előtt Amerikában határköveket találtak viking feh'rással. A vi­kingek már 1000 év körül keres­kedni kezdtek a kontinens lakói­val, és ott gyarmatot is alapítot­tak. Több tudós azt is állítja, hogy Amerikát & kelták már a vi­kingek előtt felfedezték. Ez a fel­fedezés — amiről az emberek nem sokat írnak — nagyon való­színű, mert a vikingek, akik de­rék hajósok voltak, nem nagyon titkolóztak. Elmondták a tényt, hogy a távoli kontinens partjait előttük már elérték más emberek is, így a kelták, akik jól ismerték a vörös bőrűeket. Mikor érték el a kelták Amerikát? Ez a kérdés még pontos válasz nélkül ma­radt. Bizonyára a negyedik év­században, vagy talán még vala­mivel előbb. Hogy milyen viszo­nyok között történt a felfedezés, az még titok. Talán a szél sodort egy hajót az ismeretlen kontinens felé, ahon­nan később hírek érkeztek az Új­világ létezéséről. Az írek már az V. században szerzeteseket küld­tek az Újvilágba, hogy a vallás tanait hirdessék. A hajón sok kelta és bretagne-i család is uta­zott, akik tulajdonképpen Ame­rika őslakói lettek. A fent leírtak ahfyján bebizonyított tények azt mutatják, hogy Kolumbus előtt már mások is jártak az amerikai földrészen... Egy 1507. április 23-án meg­jelent földrajzkönyv szerint az új világrészt nem Kolumbus Kristóf fedezte fel. A feljegyzések az is­mert hajós, Amerigo Vespucci leveleiből tevődtek össze. A tu­dósok közül Martin Waldsee- müller az 1507-ben írt művében „Cosmographiae introduktie” javasolta, hogy az új kontinenst Amerigo Vespucciról nevezzék el. A felfedezett új kontinenst azonban még hosszú ideig Nyu- gat-Indiának hívták. Tulajdon­képpen az Amerika név akkor teijedt el, amikor Ortelius beve­zette nagy földrajzi Atlaszába, a „Theatrum Orbis Terrarum”-ba. Mindezeket összefoglalva, ta­lán az égvilágon senki sem vonja kétségbe, hogy Amerika felfede­zése Kolumbus nevéhez fűződik. Az, hogy Amerika felfedezésé­nek 500. évfordulóját méltókép­pen fogják megünnepelni, bizto­san szenzációszámba megy. id. Zakar János Júliusban és augusztus elején a Hevesi Művelődési Központ au­lájában láthatták az érdeklődők a Balatoni László kiskörei mű­gyűjtő tulajdonában lévő indiai selyemfestménysort, amely az európai szemnek, érzelmi világ­nak, ízlésnek, a lelki kultúrának idegen tájakat, embereket mutat be. A vállalkozás annál is inkább érdekesnek tűnik, mert a kurió­zumok iránt nyilván fogékony dél-hevesi ember árcédulákkal látta el az egyes műtárgyakat. Arra gondolt talán, hogy megvá­lik értékes kollekciójának né­mely darabjától? Nekünk a látvány — túl azon, hogy tárlatokra szívesen bekuk­kantunk élményszerzés céljából — kellemes órát, kikapcsolódást szerzett. Kezdjük azon, hogy a selyemre festés klasszikusan in­diai gyakorlatával találkoztunk. Ismerünk művészt, aki a hazai piktúrában komoly nevet vívott ki magának azzal, ahogyan se­lyemre festi artisztikus ábrázolá-. sait. Itt azonban másról van szó. Egy mély gyökerű kultúra, hit­béli-vallási-m itológiai rendszer hatásáról, alakokról, akikben az indiai ember felfedezi a maga kultikus vagy kultikussá váló hő­seit, azokat a viszonyításokat, ahogyan a megfestett figurák hozzá tartoznak, neki beszélnek valamiről, amihez nekünk, euró­pai embereknek nincs nyelvta­nunk, kulcsunk. Elnézzük — a megfejtésen ta­lán elábrándozva is — a színeket, harmóniákat, a jeleket, a forma­nyelveket, ahogyan a nekünk is­meretlen festő egy általunk nem ismert iskola-szakma belső sza­bályai szerint a jelenetek szerep­lőit ábrázolja. Az életképeken túlsúlyban fordulnak elő nők. Az is meglepő, hogy a legtöbb ábrá­zolásban — ha már a nők ennyire fontosak itt — mindig heten van­nak. Bizonyára nem lehet vélet­len az sem, hogy ezek a nők—asz- szonyok? — rituális mozdulattal vesznek körül, tisztelnek meg egy férfit, aki hatalmat fejez ki azáltal is, ahogyan „tartja ma­gát”. Elemezni kell és lehet a színek egymásba fonódását, az uralko­dó zöldnek és barnának, a ter­mészetesnek és a stilizáltnak azt a vegyületét, amely végül is azt a hatást kelti, mintha egy dráma vagy misztikus kapcsolat fontos, de közismert mozzanatát mesél­né el, tárná elénk a festő. Aki el sem tudja képzelni a hölgyeket a buja természet, a nagy lombú fák, a vizek, a folyók, tavak, ten­ger habjai nélkül. Mintha a ke­retszerű ábrák között lezajló életkép tanítás is lenne, a figurák olyan kölcsönhatásával, amiből az is kiderül, hogy a szereplők nemcsak a látható mozzanat kel­lékei, de láthatatlan hatalmak is irányítanák ezeket a női és férfi „alakzatokat”. Ruháik dúsan re- dőzöttek, gyöngyökkel ékesítet­tek, homlokukon itt-ott felfe­dezhető a kasztjel, a fejdísz is megmagyarázza, ki és miért jele­nik meg ebben a környezetben. A női portrék külön tanulmány tárgyai lehetnének, és a férfiak szorgoskodása a város piacán? S még nem szóltunk a gesztus­ról, amelyekkel a jelenlévők a fe­szes szertartásban részt vállal­nak. A középen álló és minden­képpen kiemelt szereplőként ke­zelt férfi a cselekmény központ­ja, hozzá képest „viselkednek” a nők, kaijukkal, annak tartásával fejezve ki azt a mértéket és távol­ságot is, ahogyan ők a férfiábrá­zoláshoz tartoznak. „Ki itt a tán­cosnő, a szolga, vagy az úr?” — kérdés marad számunkra, mert fel kellett volna készülnünk erre a magához édesgető látványra. Amit több ezer éves kultúra, mí­tosz, misztériumvilág terméke­ként fogunk fel. És azt sem bán­juk, hogy ez a tárlat tudatlansá­gunkat, tájékozatlanságunkat beismertette velünk. Fogadal­mat is tettünk, hogy utánakuta­tunk ennek a világnak, mert eu­rópai prakticizmusunkban már olyan mélyre süllyedtünk — no meg az ateizmus nyomásának engedtünk is negyven évig —, hogy újra fel kell ébresztenünk magunkban a hihető és hihetet­len tartományok iránti kíváncsi­ságunkat. Azért is, hogy az em­ber végső kérdésében valame­lyest jobban eligazodnánk a Ke­letről jövő hatások alapján is. Mert az egyik ember előbb- utóbb csak megismeri a másikat, ha a zsugorodó távolságok okán is közelebb kerülnek „az egye- dek” egymáshoz. (farkas) HANG-KÉP Hungáriától Hispániáig (111/3.) Déli fftole kilométerei. . . Megnyerő portré Bármennyire is figyelmes, elő­relátó az ember, néha épp azok­ról a műsorokról marad le, ame­lyeket feltétlenül érdemes lett volna meghallgatni. Majdnem így jártam azzal a programmal, amely a nagyrédei Balázs And­rást, jelenünk egyik legsikere­sebb hazai vállalkozóját mutatta be. Még az a szerencse, hogy szombaton délelőtt a méltán népszerű Ismét — a javából! kí­nálatának egyik leglényegesebb blokkjaként szerepelt a riport te­temes része. Érdemes volt felkeresni ezt a megnyerő személyiséget. Első­sorban azért, mert közzétehette egyértelműen vonzó elveit. El­mondta, hogy a kapitalizmust a most már csak múltként emlege­tett szocializmusban sajátította el. Ekkor jött rá, hogy csak úgy boldogul, ha rendkívül felké­szült, kitűnően képzett, átlagon felül értelmes munkatársakkal veszi körül magát, s az sem za­varja, ha közülük nem egy bizo­nyos területeken túlszárnyalja őt. Mindezzel összefüggésben utalt arra, hogy vaskos hiba, jó­kora tévedés lenne az utóbbi négy évtizedet kizárólag torz­nak, negatívnak minősíteni. A?ir. érvelt. Tárgyilagosan, kontrollálható, mérlegelhető in­formációkat felsorakoztatva. Helyes, hogy kiemelte ezt, mert mostanság csak két véglet létezik. Olyannyira, hogy majd mindenki megfeledkezik arról, hogy az indokoltan megbukott, a hosszú távon életképtelen ideo­lógia s a rá épülő rend azért sze­rény érdemekkel is büszkélked­hetett. Az akkori hatalommal ki­ki valamiféle kompromisszumot kötött, hogy adottságai, illetve azoknak töredéke kibontakoz­hasson. Az se vitatható, hogy a korrupt, a műveletlen, a dölyfös- ködő MSZMP-s főnökök közt is akadt tisztességes, emberséges, aki a maga módján hozzájárult ahhoz, hogy megkezdődhessen az a rendszerváltozás, amely még igen sokáig eltarthat. Ezt tagadni nehezen megbo­csátható vétek lenne. Nem is szólva a történelemhamisításról, amit a szubjektíve érthető indu­latok sem mentenek. A portré alapvető erénye a többrétűség volt. El kellett hin­nünk, hogy a nyilatkozó nem szólamokat hangoztat, hanem bevált tapasztalatait idézi. Ilyen megközelítésben szorgalmazta — az általa megvett szegedi kon­zervgyár példájának kapcsán — a csinnadratta nélküli humaniz­must. Azt, hogy úgy is lehet gya­rapodni, ha a gyáros a termelést serkenti, s nem a dolgozókat bo­csátja el. Célszerű lenne az eredeti adást, a teljes szalagot megint le­pergetni. Az efféle ismétlések jO- gőiák, hiszen gcr.Űuikűuásra késztetnek, s némi bizakodással is töltenek el bennünket. Azzal, ami bizony hiánycikk. Sikerprodukció Gyorsan tegyük hozzá: nem a Magyar Televízió alkotóműhe­lyeiben megszületett munkáról van szó. Ezekben ugyanis csak a mind határozottabb színvonalta- lanság formálódik. Karriervágy­ból fakadó egymás elleni acsar- kodással, kiütősdivel társítva. A Veszélyes élet, ez a remek háromrészes sorozat ausztrál cégjelzésű. Onnan származik, ahol nem divat a rendszeres cse­tepaté, s az anyagi ácsingózás sem. Az sem zavart senkit, hogy másodszor láthattuk a túlzás nél­kül tökéletesnek nevezhető magvas, rangos munkát. A Mar- cos-diktatúra bukásának mozza­natait felelevenítő, alapvetően dokumentumhangoltságú alko­tás valamennyi közreműködője a tőle telhető legtöbbet nyújtot­ta. Forgatókönyvíró, színész, rendező, operatőr, zeneszerző azonos elképzelésektől vezérelve munkálkodott. Ennek köszön­hető, hogy nemcsak művészi él­ményekkel gazdagodtunk, ha­nem számos tanulsággal is. Ter­mészetes hogy a Fülöp-szigeti el­nökasszony mellé álltunk, reáli­san értékelve a washingtoni poli­tika mindig is meglévő kétarcú­ságát. A szívós, a kitartó asszonyt a csúcsra juttatta az elégedetlen nép. Aztán teltek az esztendők, s nemrég érkezett a hír; G'.ŰZÖtt zsarnok ^ 'naracsoló felesége megint hazatérhet. S Corynak mosolyognia illik. Pedig az igazságra esküdött, de hát valahonnan jeleztek, szóltak, hogy így illene. Becsületszavamra: nem cse­rélnék vele... Pécsi István Szánkkal kiejteni, fülünkkel hallani a város nevét — Nizza — a hangulatosabb, az „igazibb”. Mielőtt beérnénk, megállunk tengert nézni. Nem lévén tisztá­ban a Földközi-tenger „műkö­désének” törvényszerűségével, akad, aki a fövenyen jól besétál, hogy „jobban lásson”, s hogy ott­hon mindezt elmesélhesse. A nagy robajjal érkező hullám pe­dig bizony szabályos altesti für­dőben részesíti a kíváncsiskodó­kat. A város végigtűzdelve hatal­mas palotákkal, régiekkel és újakkal. A világ minden tájáról idesereglett arcok összképbe fut­nak. „Gyártok” is róla egy nem éppen jól sikerült szót: „nemzet - köziesülnek”. A szépre fordult időben a partokon napozók, a sekélyebb vízben bátor fürdő- zők. A horgászok éppoly révete- gen nézik a vizet, s várják a ka­pást, mint otthon. Távolból há­rom csónak integet felénk fehér vitorláival. Monaco — Monte-Carlo Tovább, tovább a tenger men­tén! A kék part, a Cote d’ Azur vépállornáco íanunjC) h0gy ÜZt kGVctoén átlépjünk az olasz Riviérára. Monaco, a hercegség két földnyelvre: a mintegy nyolc­száz méter hosszú Monacói-fél­szigetre s egy ennél is kisebb ki- szögellésre, Monte-Carlóra épült. A hegyek és a tenger kö­zött szorongó államocska terüle­te másfél négyzetkilométer(l), s a lélekszam 25 ezer körül mo­zog, viszont évenként átlagosan hatmillió turista látogatja! Alig hihető: a csöppecske országban kétezer szállodai szoba váija a vendégeket... Előbb Genova bir­toka volt, majd fejedelemség, je­lenleg alkotmányos monarchia, államfőjét — szerényen — her­cegnek titulálják. Kivált szerencsejátéka révén valóban világhíres. Elűzött ál­lamférfi, kegyvesztett hatalmas­ság — aki távozás előtt még meg tudta tömni az erszényét —, min­dennemű multimilliomos, „hiva­tásos” hazárdjátékos — a zseb­metszőkig, sorolhatnánk a név­sort. Mondják: álnéven persze, az orgyilkosok és terroristák is itt pihenik ki „fáradalmaikat”, s ké­szülnek fel az újabb „bevetésre”. Földgolyónk egyik legszebb panorámájában gyönyörködhe­tünk a hercegi palotához vezető sétányról s a palota előtti térről. Szerencsém van: egy londoni s prágai után ezúttal is szemtanúja lehetek az államfői palota előtti őrségváltásnak. Tetőtől talpig fe­hérbe öltözött nyúlánk és délceg ifjú katonák illő fegyvermozga­tások közepette végzik a szolgá­lat átadás-atvétel szertartását. Valaki mondja: meg kell nézni a napfényben fehéren vakító gyönyörű katedrái;*; js! £sak kintről csodálhatjuk meg az em­beri agy és kéz teremtette építé­szeti remekművet. Benn esküvő zajlik. Az ezzel megbízott a belé­péstől való tiltást meglehetősen durva hangon hozza tudomá­sunkra, szíve mélyén utálhatja a turistákat, de legalábbis unja őket. Pedig de megérdemeltük volna a pár perces templomi csöndet s padokat: mivel autó­busznak ide, a hercegségi terü­letre följönnie tilos, gyalogosan legalább kétszáz lépcsőn tor­násztuk magunkat fel. 1863-ban alakult meg Mona­co monte-carlói játékbarlangja, a liliputi ország bevételének fő forrása. Nemcsak a templomné­zéssel vallottunk fiaskót, parko­lóhely hiányában a játékbarlan­got sem tekinthetjük meg. Ne­kem szerencsém van, korábban már itt járt, s kitűnően tájékozó­dó útitársnőnk jóvoltából az ab­lakon kitekintve megpillantha­tom a játékkaszinó zöldes, oxi­dált tetőzetének egy darabkáját. San Remo Monacóból észrevétlenül csú­szunk át az olasz Riviérára. Az olaszok itt, ebben a hetvenezres lélekszámot is meghaladó váro­sukban összevontan csinálták meg azt, amit a franciák Cannes- tól Monacóig. Azaz: a jelentős idegenforgalom számára üdülő­központokat, játékkaszinót, filmfesztiválok rendezvénysoro­zatait. Ezúttal is paloták mellett su­hanunk el, de szerényebb polgári házak között is, az udvarok fáin citromok, füeék_ M*jH !V.............. S mindezek tűntén egyedül maradunk a tengerrel. A tengerrel, mely mostanság is al- konyattájt a legtitokzatosabb. Bolondos kicsi szél borzolja a hullámokat, a partnál a föveny szürkéssé, zavarossá teszi vizét, majd egy tágabb zöldsáv int, s vé­gül a láthatárig — amilyen színt a legkitűnőbb festő sem tud kika­varni palettáján — kék, kék, kék... Afiss Gyula Ki £edezte fel Amerikát?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents