Heves Megyei Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-07 / 184. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. augusztus 7., szerda dést. Térképen kellett tájéko­zódniuk, meg kellett interjúvol­niuk helybéli polgárokat arról, hogy mi hol található. Be kellett menni a mérnöki intézetbe, s megtudakolni, hogy hány nyel­ven képzik ott az embereket, vagy meg kellett számolniuk, hány kisüzem van egy-egy utcá­ban. Ha helyes irányba haladtak, akkor épp a városházán kötöttek ki, s kezdődött a polgármesteri fogadás. Szerepelt a programban közös kirándulás a franciaországi Be- sanconba, a Genfi-tóhoz. De aki akarta, megtehette, hogy a szer­vezőktől kapott, Svájc területén minden járműre jogosító ingyen­bérlettel utazgasson. Nem maradhatott el a vizsga­tanítás sem. Zay diák-tanár úr háromperces videofelvételen rögzítette, mit mutatna be itthon tanítványainak, s ezt összekötöt­te kis furfangos feladattal is. — Emlékezetes a búcsúest — fejezi be mondandóját —, ame­lyen részt vett a svájci magyar követség sajtóattaséja, valamint ott voltak a vendéglátó „szülők” , a tanárok és a hallgatók. A menü bográcsos és palacsinta volt — egriesen elkészítve. Bizonyára ízlett, hiszen mind a száz adag el­fogyott. Talán ez az egy hónap is hoz­zájárult ahhoz, hogy az Európa Tanácsban már tervezik: jövőre — pályázat alapján — magyar gyerekek számára is lehetőve te­szik az ilyen továbbképzést. A költségeket a nemzetközi szerve­zet állja. Szalay Zoltán Franciatanárok munkavakációja a berni kantonban Bienne bájos európai modora Huszonöt hazai franciatanár munkával, tanulással töltötte nyári vakációjának egy hónapját. Igaz, a helyszín miatt bizonyosan már megérte. Kétségtelen, ahoi a napon­kénti többórás foglaíkozásokat tartották nekik, ott bármelyikünk szívesen dolgozna — legalábbis ennyi időt. Akár a szabadságát is feláldozva. Egy Heves megyei résztve­vője is volt a csodálatos környezetben rendezett továbbképzésnek. (Zay Zoltán felvételei) nak számít Svájcban. Épp a kör­nyező települések ifjúsági ün­nepségsorozatába csöppentem bele. Igen kedvesek voltak hoz­zám, akárcsak Dany Bavetelekt- rikus, akik meghívtak magukhoz másodjára. Nem feledhetjük persze, hogy valójában a tanulás volt az elsőd­leges cél és feladat. — Hétfőtől péntekig naponta 9-től fél egyig folyt a tanítás — folytatódik az élménybeszámo­ló. — A svájci irodalmat Mousse Boulanger írónő igyekezett be­mutatni nekünk. Neve érdekes­ség. A Mousse ugyanis habot je­lent. Amikor született, s apja a hegyről ment le a városba, hogy bejegyeztesse gyermekét, útköz­ben bizony alaposan besörözött. Olyannyira, hogy az anyakönyv­vezetőhöz érve elfelejtette, mi­ben egyeztek meg az asszonnyal, hogyan hívják a kislányt. Csak annyit tudott motyogni, hogy „mousse”. Hát ezt írták be az anyakönyvbe... Voltak ott elő­adók a neuchateli egyetemről, az ölteni kereskedelmi iskolából, a lyoni egyetemről is. A tovább­képzés igazgatója s egyben az osztályfőnökünk, Rolf Siegwart igyekezett mindenben a ked­vünkben járni. Ugyanígy Marie- Ange, a felesége. Ha lehet úgy mondani, szintén tanárunk volt Jean-Paul Pellaton író. Különleges feladatokat is kaptak a magyar vendégdiákok. A városnézésre mindnyáján kéz­hez vettek egy feladatlapot. Csak úgy juthattak el a számukra is­meretlen helységben a végső cél­hoz, ha megválaszolták a 22 kér­Az egri Kereskedelmi és Ven­déglátóipari Szakközépiskola és Szakiskola pedagógusa, Zay Zoltán már két éve a honi Fran­cia Nyelvtanárok Szövetségének a tagja. S mivel több mint öt esz­tendeje okítja középfokú tanin­tézetben a nebulókat erre a szép nyelvre, ezért semmi akadálya nem lehetett, hogy elnyelje a le­hetőséget a svájci júliusi tanulás­ra. A sajátos tanfolyamnak a strasbourgi Európa Tanács ille­tékes testületének megbízásából a luzerni székhelyű C. P. S., a Középiskolai Tanárok Tovább­képzési Központja volt a szerve­zője. — Két helyen volt az idén ilyen képzés: Neuchatelben és Bienne-ben — meséli Zay Zol­tán. — Mi az utóbbi, a berni kan­tonban lévő, Zürichtől délnyu­gatra .120 kilométerre fekvő vá­roskában időztünk. Miközben az ott készült fotó­kat szemléljük, rövid ismertető a településről: a városháza és kör­nyéke XVl-XVü. századi német- alföldi stílusjegyeket őriz. Nagy hagyomány az óragyártás, hiszen itt alapították 1879-ben az Óme­ga-gyárat. Fontos a precíziós gépgyártás is. Európai módon viseltetnek a kétnyelvűség iránt, minden lényeges felirat egyaránt olvasható német és francia nyel­ven. Amiatt sosincs ellentét, hogy a lakosság 60 százaléka be­széli a németet, a kisebbik há­nyada pedig a franciát. — Az első két hétben — mondja megyénk képviselője — családokhoz helyeztek el ben­nünket. Azzal a céllal, hogy em­berközelben gyakorolhassuk a nyelvet, megismerkedhessünk a Bienne-ben élők szokásaival. Vendéglátóinknak egyébként a svájci állam megtérítette a költ­ségeket. S bizony — derül ki az elbeszé­léséből —, Bienne polgárainak nincs okuk a panaszra. Tökéletes infrastruktúra, precíz szervezés jellemzi a várost. Olyan áruház­láncok biztosítják az ellátást, mint a Migros, a Carrefour, az ABM. Emellett nagyon sok ma­gánüzlet áll még a vásárlók ren­delkezésére. S hogy miből futja a különféle árucikkekre? Az át­lagkereset három-négyezer sváj­ci frank. Az összehasonlítás ér­dekében egy adat: a lakbér álta­lában 1000 frank. De hát nem ritka, hogy egy családnak három, sőt öt autója is van. Említésre ér­demes: ott úgy lehet részletre vá­sárolni tartós fogyasztási cikket, hogy az eladóval állapodik meg a vevő, hány év alatt mennyi rész­letet kell lerónia. Nem egy köz­beiktatott pénzügyi szervezettel, mint nálunk az OTP-vel... A ka­mat vásárláskor itt teljesen isme­retlen fogalom! Miként a bölcső­de és az óvoda is. Az édesanyák maguk otthon nevelik gyerme­keiket, s vészhelyzetben ott van a széles gondozónői hálózat. — Jártam a francia határtól nem messze lévő faluban, Ran- ces-ban is — hallj uk a tanár úrtól. — Louis Guignard barátomat kerestem meg, akit hat esztende­je Egerben láttam vendégül, ő magángazdálkodó, negyven te­hene és 60 hektár földje van. Amolyan módos középgazdá­Ez az iskola adott otthont a továbbképzésnek Hungáriától Hispániáig (111/2.) Déli utak kilométerei• •. Nem megyek sem a pompás katedrálist, sem a híres Arénát megtekinteni. A rlesben amolyan magánprogramként eltűnődöm a két világháború tragédiáit őri­ző emlékmű előtt. Azután ötlet­szerűen sétálgatok, közben a személygépkocsi-parkoló illem­helyére lépek be. Mint minde­nütt, itt is tisztaság, rend. Tekin­tetem a szemközti falra tapad, faszénnel vagy fekete festékkel két nagybetűt rajzolt föl valaki: F és C. betűket, s alájuk jókora hitleri horogkeresztet. Látszólag legalábbis nincs ösz- szefüggés a háborús emlékmű, a két betű s a rajzolat között. Andorra ígérték, s meg is kapjuk: át- rándulás a Francia- és Spanyol- ország közé ékelt államocskába, Andorrába. Ismerkedés az Al­poknál lényegesen kisebb hegy­vonulattal, mivel „mindössze” 430 kilométer hosszú, s 80-140 kilométer széles. Létezésével voltaképpen az Ibériai-félszige- tetvágja el a kontinenstől. Az Al­pok már-már túlcivilizált, agyon­ékített, s -szelídített mivoltától e táj lényegesen eltér. Hegycsú­csok s -vonulatok hósipkásan kérkednek jelenlétükkel a tö­vükben vándorlók előtt, az óriási sziklatömbök repedései, porló­dása, a szétmállott s völgyekbe hullott törmelékek az igazi, ha­misítatlan „vadon” benyomását keltik a látogatókban. A civilizá­ció nyomai ott bukkannak elő, ahol ezt a jól fölfogott érdek, a gazdaság fejlesztése megkívánja: a hegyekből alázúduló gyors csermelyeket, patakokat egybe­folyatják és sűrű transzformátor­hálózatokban energiává alakít­ják át. A két ország közé beszorítva itt fekszik az aprócska állam, Andorra. Óriás a törpék között — a legnagyobb miniállam kon­tinensünkön — olvasom róla egy útikalauzban. (Miniállamként „jegyzik” még Lichtensteint, Monacói, San Marinát és Vati- kánállamot.) Megmosolyogtató Andorra államjogi helyzete, kö­zépkorra emlékeztető függőségi viszonya ma is. Ugyanis a kis or­szág Urgel püspökének és Fran­ciaország államfőjének közös fennhatósága alatt áll. La Vellá- ban (a Völgyben) a fővárosban sétálgatunk. Bármely európai ország hasonló méretű városával felveszi a versenyt utcáival, terei­vel, épületeivel. Lélekszáma 18 és fél ezer körül van, tehát alatta marad például Matyóország fő­városáénak — jelentem ki néze­lődés közben. Andorra államnak van vagy két tucatnyi falva, ezeket azon­ban a sztráda óvatosan elkerüli. Itt a lakosság juhtenyésztéssel foglalkozik. Hogy ebből valami túl jól nem lehet élni? Szentigaz! Ne feledjük azonban, hogy éven­ként nem kevesebb, mint hétmil­lió turista látogatja az országot, s ennyi ember némi pénzt mégis­csak otthagy... Cannes A Riviéra francia szakasza a „Cote d’ Azur” nem itt, hanem már Marseille-nél kezdődik. A hatalmas kikötőváros megisme­rése sehogyan sem akar sikerül­ni. Első párizsi utam alkalmával úgy terveztem: Marseille-be „zuhanok” majd alá — vonattal persze —, s a Riviérán és Velen­cén át térek haza. Velencébe csakugyan elértem, de Svájcon, Lichtensteinen és Ausztrián át. S Marseille — bizonyára utolsó le­hetőségként — most is kima­rad... Cannes. Hatalmas, több mint négyszázezer lakosú város, régi és új paloták szövevénye. A leg­újabbak között már formabon­tásosak is szép számban akad­nak, vonalaikkal (kivált így, lefe­lé nézve rájuk, éppen tekergőző óriáskígyókra emlékeztetnek.) Megjelenik a Riviéra jellegze­tes trópusi-szubtrópusi „üstö­kösfája”, a pálma. Délceg, ma­gas törzsük általában nem ágazik el. Hatalmas pamacsban leveleik tenyeresen vagy szárnyasán osz­tottak, s küllemükön túl hasznos, gyümölcsöket hozó fafajta. Az európaiakon kívül japán, kínai éttermek. Isten tudja, hányfajta érdekeltségű bankhá­zak özöne. Iszonyatos a forga­lom. Már a kezdetek kezdeténél piros lámpát kapunk. A motor kikapcsol, leáll. Azonban ko­rántsem benzinspórolási célzat­tal: a legrövidebb várakozási idő esetén a levegő- és zajártalom csökkentésére a motort kötelező leállítani. Igen, egy-két percre is...! Elsuhanunk a filmfesztiválok palotája előtt, az árbocra vont nemzeti zászlók között látni vé­lem a magyart trikolórt is. Meg­állni? Azt nem lehet. Az iszonyú forgalom, s a parkolóhely telí­tettsége miatt. Megyünk, men­jünk tovább... Kiss Gyula ccy(f moji Belevaló papapótló Nem tudom, honnan veszik a magyar forgalmazók, hogy egy film akkor vonzza igazán a közönséget, ha minél nyelvtörőbb a címe. Ez az amerikai vígjáték eredetileg a „Buck bácsi” címet viselte, bizo­nyára nem volt eléggé szellemes. A film viszont az, bár jócskán hordoz magában vígjátéki sztereo­típiákat. Például, hogy a főszereplő irdatlanul kövér, mindig mindent lever, összetör, negyvenévesen még egy nagy gyerek — és épp őrá kell bízni három gyerek őrzését, amíg a szülők elutaznak. Ugyancsak víg­játéki állandóság az ütött-kopott autó, amelyik a kellő pillanatban hatalmasakat durran és füstöt ereget. Ennek ellenére élvezhető a történet. Különösen azért, mert ezút­tal a morbid, fanyar humorból építkezik, amiből elég kevés jut ma­napság a mozinézőknek. (Persze a Csupasz pisztollyal vagya Gyalog­galoppal nem lehet összemérni... de ne legyünk maximalisták.) Ami miatt mégsem tudott kiemelkedni az amerikai szirupos já­tékok közül, azok megint csak a sztereotípiák. A másság csak bizo­nyos határig tűrhető el, egyébként követni kell az amerikai eszmé­nyeket, az amerikai apa-, anya- vagy épp gyerekideált. Mert az ideális gyerek az USA-ban nem dobja el szüzességét tizenöt évesen, az ideá­lis anya még akkor is halálra aggódja magát a gyerekeiért, ha eközben saját apja haldoklik (persze meggyógyul, másképp a hurrá-optimiz­mus hangulat jócskán csorbulna). A papapótló nagybácsi először jó- ravaló különcként lép be a képbe: gyerekei nincsenek, felesége sem, barátnőjét nyolc éve nyűvi, de a világ minden kincséért se nősülne: inkább a lóverseny, a nagy evések-ivások, a magány (Kellemesen eu­rópai kép...). Aztán persze jön a csapda: ráébred, hogy a család— az az igazi. Bebújni a jószagú kisgyerek mellé, hagyni, hogy aztán letúr­jon az ágyból, reggelit készíteni neki, mosni rá — hát igen, így teljes az élet. És milyen vicces is. A másság mellett tehát Amerikában még egy vígjátékban sem voksolnak a készítői, sőt, minket is minden eszközzel az ellenkező irányba próbálnak terelgetni. Talán még meggyőzni is hagynánk ma­gunkat, elringatóznánk a „tökéletes életforma” tengerén, nagyokat bólogatnánk, tényleg, félj, feleség, gyerekek, a konfliktusokat is mi­hamarabb elsimítani, ez lehet az egyetlen választásunk. Csak amikor ilyen ordítva sugalmazzák a helyes utat, elbizony­talanodunk. Hogy tényleg? És biztosan el kell adni a kivénhedt autót, ha az ember megnősül? Meg mi lesz a lóversenyekkel? És hogy egyál­talán: lehet-e egy ilyen nagyon aranyosan kövér ember jó férj? Vagy most már csak müzlit zabáikat fogyásig... Doros Judit Nem a család tulajdona a Honda A hétfőn 84 éves korában el­hunyt Honda Szoicsiro, az egyik legnagyobb japán autóbiroda­lom, a Honda Motor Company alapítója egy szegény kerékpár­javító fia volt, aki 1913-ban, nyolcéves korában látott először autót szülőfalujában, a Japán középső részén fekvő Teníjú- ban. így emlékezett vissza erre a Keizai Simbun című lapnak adott interjújában: „Ez volt az első autó, amelyet életemben lát­tam. Micsoda szenzációs él­mény! Amikor megállt előttem, csöpögött belőle az olaj. Az or­romat a földhöz szorítottam, mint egy kutya, és úgy szívtam be az olaj szagát. Kezeimet bedör­zsöltem az olajjal, és nagyokat szippantottam... Akkor támadt az elhatározásom, hogy egyszer majd magam készítek autót.” Ma a Honda Motor Company a harmadik legnagyobb japán autógyártó a Toyota és a Nissan mögött, és több autót ad el az Egyesült Államokban, mint bár­mely más japán autógyár, kivéve a Toyotát. Honda Szoicsiro 22 éves volt, amikor megalapította autójavító műhelyét a szülőfalujához közeli Hamamucuban. Öt év múlva azonban felszámolta műhelyét, és betársult a Toyota cég tulajdo­nát képező egyik autóalkatrész- gyárba. 1946-ban azután eladta részesedését a gyárból, és elkez­dett motorkerékpárokat gyárta­ni — kis motorokat szerelt kerék­párokra. Néhány év elteltével már nagy mennyiségben expor­tált motorkerékpárokat, és 1962-ben kezdett el sportautót gyártani. Ez a kocsi nem ért el ugyan akkora sikereket a külföl­di piacokon, mint a Toyota és a Nissan futószalagjairól lekerült gépkocsik, de Honda nem adta fel a harcot. Üzleti sikereit nagyrészt an­nak köszönhette, hogy gomba módra szoporodó gyáraiban és laboratóriumaiban előszeretettel alkalmazott fiatal technikuso­kat, akiknek képességeiben fel­tétlenül megbízott. Akkor tört be a világpiacra, amikor társává fo­gadta az azóta elhunyt Fuzsisza- va Takeót, a kiváló menedzsert és marketingszakembert. Egyikük sem követelte magának a tulaj­donjogot, és abban is egyeztek, hogy — szakítva a japán hagyo­mányokkal — fiukat sem gyár- igazgatónak, sem alkalmazott­nak nem fogadták fel. Rokono­kat sem alkalmaztak gyáraikban. A Honda Motor Company nem a Honda-család tulajdona. Honda Szoicsiro 30 éves korá­ig maga is versenyzett. Akkor baleset érte, és kénytelen volt a versenyzést abbahagyni. Ennek ellenére 65 éves koráig minden új Honda-modellt maga próbált ki. 1986-ban nagy öröm érte: a Honda az angol Williams-szel együtt megnyerte az azévi For­ma-1. legjobb konstruktőri cí­mét — a két autót Nigel Mansell, illetve Nelson Piquet vezette. Ja­pán gépkocsi első ízben nyert Forma-1.-dijat. — Honda Szo­icsiro 1935-ben nősült, egy fia és két leánya van. BÜKK-ÉP Építőipari Kft. Eger, Dobó u. 30. Telefon: 10-967

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents