Heves Megyei Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-31-09-01 / 204. szám
I 8. HÉTVÉGI MAGAZIN P, 1991. augusztus 31— szeptember 1., szombat-vasárnap Alombarátság Régi világjáróit Csombor Márton uram visszaemlékezései — Pesttől Debrecenig hét nap tartott az út Van ugye régebbről az álomszép. Aztán létezik az álomhatár, meg most újabban az álommérkőzés. Ez utóbbi kettő a sportteljesítmények netovábbjára vonatkozólag. Szóval hát olyasmi ez, amit alig hiszünk, de azért mégis van. Most én hozzácsatolom ezekhez az álomszép dolgokhoz az álombarátságot. Mert már ilyenek is kialakultak, isten bizony. Nagy haladásnak mondható ez az ember nemesedése terén. Megsúgom, kételkednék, ám hiába, hit dolgában egészen elromlott a termeszetem. De a valóság rám cáfolt. Nemes dorgálásban részesített. Úgyszólván nilön fogott, a példa közvetlen közelébe vezetett, hogy legalább a szememnek higgyek, na már úgy általában ennyire meghibásodott a hívő képességem. Azóta sokat javult a példa láttán. És mint minden, ami hatásosan gyógyítja a hitetlenséget, a meglátott példa is nagyon egyszerű. Akar a népmese. Hát en most ilyen egyszerű népmesét fogok előadni, csak úgy, minden vitézkötés nélkül. Az álombarátság egyik tagja a Zöldséges Tóni. A másik tagja meg a Húsos Ferkó. A keresztapjuk nem én vagyok. Fajsúlyosán tisztelt nevüket az elegedett nagyközönségnek köszönhetik. Egymás mellett működtették közületi szakboltjukat a jeles vidéki nagyváros idilli lakótelepén. Se nem tréfa, se nem túlzás: egypetéjű ikrek közt sem létezhet akkora tej testvéri álombarátság, mint amilyen létrejött e két legendásan becsületes kereskedelmi álomdolgozó között. És milyen mókásan tudtak ezek egymással incselkedni! Nevetve, röptében kiabáltak át egymásnak az örök béke és barátság álomszelíd hangulatában. Például a nagy jellemű hentes a becsületlovag zöldségesnek: — Te, Tóni, ha Antónió akarsz lenni, csúsztass nekem a pult alá egy kartonnal abból az ekvádori banánból! De nehogy zöld legyen, sárgán innen, vagy barna, túl a sárgán, mert az én Bartókom se játszogat a színével! — Te Ferkó, ha elvárod, hogy ezentúl is legendázzak rólad a menyecskéknek, akkor olyan tarját csomagolsz nekem oldalra, amilyent bécsben a kirakat közepén sem látni! Nap el nem múlt köztük — csak persze, ha nyitva tartottak — ilyen finom duma nélkül. Még a szellő sem zavarta meg soha ezt az ízig-vérig sportszerű árucserét. Most frissiben, legutóbb így évődtek egészséges heherészes- sel: — Hallod-e, arany szőrű Antónió, éljen a vitamin! Hadd spricceljen szemen az a véma- rancs, méljél nekem le belőle potom három kilót! Már dobálta is a becsületlovag zöldséges a diósgyőri papírzacskóba a marokkói vémarancsot. Közben üde ércességgel kiabálta át a nagy jellemű hentesnek: — Fecokám, esküszöm a szeretőm bugyijára, hogy szolgád leszek a másvilágon, ha megtalálod nekem a kampóidon a legszebb marhalábszárt! Tudod, abból a sűrűbb fajtából! Amelyiktől ikrás lesz a pincepörkölt! — A szívem is a tiéd, amíg zöl- dellni fog a cégtáblád! Mennyit arancsolsz abból az extra mar- alábszárból, mint kuncsaftjaim főhercege? — Éppen három kilót, mert most valahogy lanyha az étvágyam. Gyorsabban cselekdtek, mint a gondolat. Hiába, a szeretetnek szárnyai vannak. Ripsz-ropsz, már ki is cserélték a két különböző portékát. Hanem most az egyszer szórakozott volt az a lanyha étvágyú Zöldséges Tóni, vagy mi a fene vitte rá a hibázásra, utólag már nem lehet tisztázni. Élkövette azt a rendellenességet, hogy mérlegre tette a Hentes Ferkó hozta, különben gyönyörű lábszárhúst. És nem veletelenül volt az lábszár, mert valahogy valahova elszaladt éppen harmincöt deka abból a barom kilóból. Rögtön visszavitte a piros cégtáblájú boltba. Most semmit se cifrázott a szövegen, csak a tényt közölte: — Te, Fecókám, ez a hús csak két kiló hatvanöt deka. Igazi szenzáció az a kereset- lenség, ahogy Hentes Ferkó válaszolt erre: — Nincs kizárva. Add csak ide, lemérem újra. — És amikor némiképp kibillent kedéllyel átnyújtotta a pincepörköltnek valót a feltehetően röstellkedő Tóni, a cseppet sem röstellkedő Ferkó könnyedén magyarázta: — Egye meg a fene, sehol nem találom a kilós súlyt. Pedig épp a te kedvedért használtam az előbb. Biztos belekeveredett a töpörtyűbe. Majd megtalálja, aki ráharap. Láthatod, a mérleg meg csak két kilóig oké. Na, nem baj, hiszen a narancs tudtommal hajszálra három kiló. Súly helyett ide balra tesszük, a husikát meg ide, szépen jobbra. Figyelsz, arany szőrű Antika? A becsületlovag zöldséges ritkán árul olyan hosszú selyemtököt, amilyen hosszúra most megnyúlt különben formás-kerek ábrázata. És mintha szava sem zengett volna soha semmiféle érces üdeséggel, most tompán kongott belőle a szó. — Meg vagyok döbbenve... — Csak ezt ne tedd, aranyszőrű Antika! — próbálta magasba emelni csüggedéséből a nagy jellemű Hentes Ferkó. — Inkább nézd, mekkora gyönyörűség, ahogy hintáztatja egymást ez a kétszer három kiló! — Hát nem érted?! — próbált rémületet mutatni az izgalomba hergelődő Zöldséges Anti. — Mert ha a hús is három kiló, meg a narancs is három kiló, akkor az én mérlegem notóriusan becsap engem! Kilónként több mint tíz dekával! Ettől vagyok a legvégsőkig megdöbbenve! Igaz, ami igaz, Hentes Ferkó ugyanolyan alapos gondossággal tanulmányozta álombarátjának tekintetét, amilyen végtelen becsületességgel kezelte hentesmérlegét, de erős igyekezete teljességgel meddőnek bizonyult. Tejtestvéri álombarátjának arcán látott néhány szeplőt, némi bajusztorzsát, kevéske borvirágot és miegymást, de megdöbbenés annyi se volt rajta, mint zer- getoll a teknősbékan. És azóta is tart az ő álombarátságuk, ha közben meg nem szüntették azt a két boltot gazdaságtalansági okból kifolyólag. Gerencsér Miklós A Quadriga visszatért A Győzelem Istennője — a négy harci mén vontatta kétkerekű kocsin, a quadrigán — augusztus 6-án, csaknem egy évig tartó szé- ítkezés után, visszatért a berlini Branden- urgi Kapu tetejére. Akkor volt ugyanis a 200. évfordulója, hogy először láthatták az azóta a város jelképévé lett szoborcsoportot a berliniek. A 6300 kilogramm súlyú, Johann Gott- friedd Schadow alkotta szoborcsoport restaurálását július 8-án fejezték be a berlini Közlekedési és Technikai Múzeumben, akkor került sor az ünnepélyes leleplezésre. Ezt megelőzően több mint harminc évvel ezelőtt restaurálták utoljára a Quadrigát. Azóta nemcsak az idő vasfoga viselte meg alaposan, hanem a Brandenburgi Kapu újbóli megnyitásának örömére rendezett 1989-es szilveszteri „party” sem éppen tett jót neki — túl nagy volt a teret ellepő fiatalok lelkesedése. Schadow (1764-18501, a német klasszicizmus fő képviselője 1789-ben kapott megbízást a szoborcsoport elkészítésére. A Győzelem Istennője alatt vonult be a Brandenburgi Kapun keresztül Berlinbe Napóleon császár 1806. október 28-án, miután Jena és Auerstedt mellett döntő győzelmet aratott a (Kirósz hadsereg fölött. A Quadrigát még abban az évben Párizsba szállították. Napóleon veresége után 15 ládába csomagolva tért vissza a Spree partjára. Ekkor helyezték el rajta a vaskeresztet. (Nem került ellenben vissza Viktória kezébe a babérkoszorú, a felette lebegő sassal). A második világháború befejeztekor a Quadrigából csak romok maradtak meg, úgyhogy egy ideig kétséges volt, vajon egyáltalán helyreállítják-e. Közrejátszott ebben a pénzszűke, valamint az, hogy a kelet-berlini magisztrátus és a nyugat-berlini szenátus hosszú évekig civakodott afölött, hogy mi is legyen a sorsa a Győzelem Istennőjének. A helyreállítást csak 1956-ban kezdte meg Hermann Noack nagy hírnévnek örvendő nyugat-berlini bronzöntödéje. A Berlini Fal leomlása után pedig a magisztrátus és a szenátus most már közösen vette kézbe a Berlin jelképeként ismert Quadriga restaurálásának ügyét. A helyreállítás költségeihez ipari vállalatok, bankok és magánszemélyek önkéntes adományokkal járultak hozzá. Guszti A budai vár köves utcáin egy gombostűt nem lehet leejteni, annyi a járókelő. Magyar szót alig hall az ember. A Mátyás-templom előtt sátrak, bazárok, butikok, ahol egy angol lady palóc babát vásárol, a barátnője matyó csipkét, a koros öregúr valódi rafiacsapóval felszerelt karikás szíjostort. Az autóbusz-parkolóba egy babakocsit is nehezen lehet beszorítani, némelyik busz valóságos üvegcsoda, légkondicionált utazószalon, ahonnan kiszállni csak a mesés budavári látvány kedvéért érdemes. A csoportok és a személyes kíváncsiskodók többnyire a Mátyás-templom felé igyekeznek, ahonnan a térre hallatszik az orgonaszó. Érkeznek a menyasz- szonyok, vőlegények, az újabb és újabb násznép, nekik dukál a főbejárat, a turisták az oldalajtón kíváncsiskodhatnak. — Magyar folklór — magyarázza az angolnak a feltehetően vidéki rokon, de ő sem nem lát, sem nem hall, csak csattogtatja a fényképezőgépet, a felesége a filmfelvevővel dolgozik. A mindent megolvasztó hőség csak a templom falai között enyhül, ahol a szentély — a templom kisebbik része — a jegyespároké, a többi a turisták paradicsoma. Illő tisztelettel és áhítattal hallgatják az Ave Mariát, a pap hangját senki sem érti az akusztikát rontó mikrofon miatt. Karinges, szikár, kopaszodó pap próbál rendet és helyet csinálni a kifelé induló házaspárnak, egy másik fennhangon sürgeti: — Siessen, Bokor atya! Tíz perc múlva érkezik a következő jegyespár... — Mennyi esküvőjük van ma délután? — kíváncsiskodom, mire az atya sietve, de készséggel válaszol: — Amint látni tetszik, van tennivalónk! Félóránként egy. Nem irigylem Bokor atyát, azokat sem, akik életemlékül szánják önmaguknak a csodálatos történelmi helyen a szent frigyet, még kevésbé a násznépet, akik percek alatt szögről-végről lesznek rokonok, és, összekeveredve a turistákkal, a térre tódulnak. — Ti vagytok, Frici? — Persze, hogy mi! Tíz éve találkoztunk... A hőség ellenére lenyűgöző a látvány, lenn a hömpölygő Duna, a hatalmas világváros, és itt, fenn a vár, ahová késő délutánra végre megérkezik a Gellért-hegy felől a hűst hozó szellő. A nézelődő sétálgatásba is el lehet fáradni, de az Űri utca felől hamisítatlan, korabeli konflis érkezik, tele utassal. A következő egy pónilovas kis hintó, csordultig gyerekekkel, a bakon pedig — nem hiszek a szememnek — egy falumbeli fiú: Guszti! — Tiszteletem! — tartja magasra az ostort, és máris szorosra fogja a hajtószárat. Feszül a zabla a ló szájában. — Mi van Guszti?— buggyan ki belőlem a kíváncsiság, mire a fiú leparoláz a bakról, és közli, hogy egyet fordul még a gyerekekkel, aztán „leteszi” a fogatot. Este Gusztiék vendége vagyok. Rablóhúst forgatunk a budai villa árnyas udvarán, a felesége, Sárika fűszerezésébqp. — Eredeti erdélyi különlegességek! Szó szót követ, magam a falusi ember természetes kíváncsiságával lepem meg Gusztiékat, amin ők egy csöppet sem csodálkoznak. — A pániról apád nem is beszélt! — Tudja, bátyám, a póni csak amolyan hobbiféle — ha úgy tetszik —, egy kisjáték az amerikai palacsinta mellé. Negyvenezer volt a lovacska, húsz a hintó, a szerszám... Sárika a tányérokra rakja a húst, a hagymát és kellékeit, szemében furcsa tűz vibrál: — Mindezt úgy értse, hogy Gusztika lovacskázik! Én meg a faházikóban reggeltől estig döglök a tűz mellett, és sütöm a gofrit, miközben hallgatom az ideges embereket: — Mi lesz már? Mi az, hogy elfogyott a csokoládés tejszínhab? Guszti a poharakkal bajlódik, egyelőre egy szava sincs Sárika villámlásaihoz, és a bölcs ember nyugalmával hagyja, hogy elvonuljon a feje felől a vihar. Később válaszol: — Szivecském Te csak ne szidd a gofrit! A fiatalasszony nem nyugszik: — Tudja, a „mérnök” úr agyából kipattant az isteni szikra, a nagy lehetőség! — Lóra ülök! Igaz, csak póni- lóra, és azzal hurcolom a külföldi széplányokat, a feleség pedig maradjon csak a palacsintasütő mellett. Ez a biztos pénz! Gusztika rám kacsint, ölbe kapja a dühös szépasszonyt, és belecsókolja a szót: — Már megint ez a féltékenység! Sárika dühe kacagásba fordul. — Tessék, vegyen még! Szép, kellemes nyáreste van. A szó elkalandozik egészen a szülőföldig, ahol most aratják a búzát, permetezik a szőlőt, és ahol a nyár után majd az őszi betakarítás következik. — Mikor jártak itt apádék? — Nem szívesen jönnek! Édesanyám azt úja, hogy apámra ég-föld szakad, ha Pestet említik előtte. Apádék szégyellnek! Azt mondják, neked a pénz az istened! Gusztit nem lehet kizökkenteni a nyugalmából. Felhajt egy pohár bort, és másra tereli a szót. — Mit tud a bátyámékról? — Jól vannak! Dolgoznának, ha lenne munka... Szalay István Csombor Márton uram igencsak megérdemelte volna a nagyobb babérkoszorút, lévén magyar, bátor és roppant kíváncsi ember. A XVI. század végén született Szepesi Csombor Márton, valahol a híresincs faluban, és ha nem lenne színtiszta igazság minden, amit róla írunk, sokan talán még mesének is gondolhatnák történetét. Annyi bizonyos, hogy a legnyugtalanabb vérű magyar lehetett e korban, mert különben nem szánta volna rá magát arra, hogy a korabeli viszonyok között a fél világot bejárja. Dicséret neki mindezért, de kiváltképpen amiatt, hogy utazásainak történetét ki is adta, írásba is foglalta, így az megmaradt az utókor számára. Személyéről bizony keveset tudunk, amiből arra lehet következtetni, hogy roppant szerény ember volt, nem önmagát tartotta érdemesnek méltatni^ sokkal inkább azt, amit látott. Űtileírá- saiból még következtetni lehet egynémely dolgára, nevezetesen, hogy éleseszű, jól látó, világos ítéletű, tanult ember lehetett, amire az is utal, amit önmagáról írt: „Danzigban két esztendős „scolában” jártam. Innen átmentem Franciaországba, majd Angliába, Dániába, Németalföldre, későbben Lengyel és Cseh országokba.” Ám ne vágjunk a dolgok elébe, méltassuk előbb egy kicsinye ség azt, hogy a XVII. században az utazás rendkívül merész, mondhatni kalandos vállalkozás volt, sőt — amint maga Csombor uram is említi —, veszedelmes. Minderről csupán „említést” tesz, és ahelyett, hogy sopánkodna, vagy ehhez hasonlókra vesztegetné a szót, inkább tapasztalatait, megfigyeléseit közli velünk. Ha kellő értéke szerint akarjuk becsülni Csombor Márton magyar utazó vállalkozását, akkor azt is gondoljuk meg, hogy az ő világjárása után kerek száz esztendővel kezdenek csak megindulni hazánkban a postakocsik. A legelsőt a XVIII. században indítja el Németországban a Taxis család. Egy folyóirat 1839- ben a következőket írja egyik kis tudósításában: „Az előtt Pesttől Debrecenig hét napig tartott az út, de most négy nap alatt Székes- fehérvárról Debrecenbe jutottam. E gyorsaságon méltán csodálkozhatsz nyájas olvasó, dehát gyorsított postakocsin jöttem.” Végjük tehát sorjába Csombor XVII. századbeli útleírásait, olvassuk azok némely szemelvényeit: a franciák fővárosát, Párizst így látta: „A város három részre válasz- tatik az folyóvíz miatt, amelyet Seine folyónak neveznek. Ez három várost drága szép hidak foglalják össze. Némelyik hídon nemkülönben, szintén mint Londonban, egész városok vannak, de az csuda, hogy fahíd némelyik, mégis oly nagy utszák vannak rajtok, ember lehetetlen dolognak ítélné lenni, hogy csak két holnapig is oly nagy terhet megtartana, ki mindazonáltal, hatvan, hetven esztendeig is megáll.” A derék magyar utazó természetesen szét is néz a házak között, és semmi nem kerüli el a figyelmét. így ír a továbbiakban: „Az parlament háza egy szertelen nagy épület, egész utszának ítélné az ember. Ezelőtt három holnappal nagyobb része egész a pádimentumig leégett volt, kiben mivelhogy elejitül fogva minden francia királyoknak stat- nája benn volt, az padlásoknak omlása miatt több lcár lett hetvenezer arany forintoknál. Az Parlament mellett vagyon egy iromba rácsos ház, ahová az éjszaka talált holttetemet gyűjtötték.” Ha nem untatjuk olvasóinkat, még szívesen idéznénk a derék magyar utazó, Szepesi Csombor Márton uram párizsi megfigyeléseiből, amely az említett sajtóban látott napvilágot. „Párizs városában van ötszáz derék utsza, mindenféle eleségnek annyi bősége, szombatnapon ha látnád, ítélnéd, hogy az egész ország ökrét, juhát madarit és kenyérit oda hordották fel. Ez a város nemcsak birodalmára, de nagyságára képest is egész Francia országnak feje...” Világjáró magyarunk bizony — úgy tűnik — alaposan megkedvelte Párizst, mert ide vonatkozó útinaplóját így végezi be: „Ki ne kívánkoznék ilyen szép dolgokat látni! Bizony, az egész ez ideig való bujdosásomat és annak terheit e város elfeledtette velem, oly igen, hogy mintha szerelmes hazamat kellett volna elhagynom, midőn belőle kijöŐszinte szavak ezek, és azok szintúgy, amelyek Európa többi városáról szólnak. Milyen szerencse és öröm, hogy e derék magyar vette a fáradságot, és nem csupán elmesélte, hanem le is írta élményeit. Lássuk, mit ír Londonról a derék utazó: „Nagy városit láttam én már az eljött országoknak is, de ehhez hasonlót eddig nem. Hídja, a Thames folyóvize által, nagy csodája Angol országnak, ki csak maga is egy várost tenne, rajta egy templom, és kalmároknak számtalan árusháza. Az király kastélya az nagy víz felől, magas kőkerítéssel, négy toronynyal négy szeglete minden ékesség nélkül való. Ez vár előtt vagyon több 285 öreg rézágyúknál, melyeket őfelsége, az jó emlékezetű Erzsébet királyné az tengeri harcban nyert az spanyoloktól.” „Hollandiához képest nem drága hely London, de mi reánk bizony drága, mert öt garas ára kenyeret főzelékje mellett is egy ember elkölthet.” Az utazót nyilván lenyűgözte London nagysága, és ámulatba ejtette gazdagsága, még akkor is, ha neki, a szegény utasnak bizony szűkösen Kellett élnie. Derék magyarunk mindent látott és megfigyelt, mindenről volt véleménye: „Á városnak felső végén a Westminster mostan főscolává tétetett. A deákok felette szép, különböző ruhákban járnak. Mikor a scolában voltak, lehettek úgy vagy hatszázan. Nagy rettenetes temploma a Westminsternek, kiben mostan királyok temetkeznek. Ebben nyugszik Erzsébet királynénak az teste, az ő nénje Stuart Mária, Skótországnak királynéja, az mostani Jakab királynak anyja.” Lenyűgöző olvasmány Csombor Márton útirajza, még a nehézkes nyelvezete sem tudja letétetni az emberrel ezt az írást. Amszterdamról is megemlékezik a derék magyar utazó: „Amsterdam vagyon a német Oceánus tengernek morotvája mellett. Lakos népét számítom kétszázezerre, minden idegeneken kívül. Útszáin nemkülönben, mint Velencének mondják, mindenütt hajón járhat az ember. Fundamentuma egészben csak faoszlopokon áll. Ha valaki házat épít, az először égerfaoszlopokat ver a vízbe, és csakis azokra kezdheti az építkezést. Utszái szépek, tiszták, tisztábbak minden városnál, amelyet csak eddig láttam.” Elkápráztató bájjal ábrázolja az utazó a várost, amely számára egy rövid ideig otthont, vagy inkább hajlékot adott. így folytatja észrevételeit: „Sok szép scolák, nevezetes könyvnyomtatóműhely, árutartó patikák, szép mulatókertei is vannak e városnak.” Érdekes, hogy írásában később, mintha állításait utólag magyarázni akarná, visszatér egyes dolgokra. Nyilván tetszik neki Amszterdam tisztasága, amit nem csupán megállapít, de meg is magyaráz. íme, Amszterdamban már akkor — sok-sok esztendővel ezelőtt — megvalósították a sétálóutcákat... „Az utszák mind éllel felvert téglákból állnak, gyakran még mázosak is. Tisztaságukat meg- tarttyák, mert oda szekér soha bé nem megy, lovon is nem más, hanemha valamely fejedelem avagy nagyúr...” Minden magyar méltán lehet büszke alig híres utazónkra, aki vándorlásai során oly hűséggel és igyekezettel iparkodik visszaadni a látottakat, hogy azok manapság is hitelességgel és történelmi értékkel szolgálhatnak minden európainak. Szepesi Csombor Márton bejárta Európát. Megfigyelései mindenütt lenyegbe vágoak, és szemléltető módón hozzák elénk a XVII. század Európáját. íme, ismét egy magyar, akire büszke lehet a nemzet... MINDEN Csak hétfőn: olasz bőr férfi és gyermek sportcipők 40 % árengedménnyel,
