Heves Megyei Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-18 / 194. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. augusztus 18., vasárnap Aratás A pám nyolcvanötödik szüle­tése napját ünnepli most az ősi parasztkúria, az ő díszebédjét főzi édesanyám, a két asszony­testvérem kipirultan tüsténkedik a tűzhely körül, miközben ő itt az eperfa hűsében, a kút mellett ve­lem beszélget. Vékonyan csordogálnak a szavai, mint a bükki források mostanában, és bár bőbeszédű sohasem volt, ma kiváltképpen csendes és hallgat. Fehér ing, fe­kete kabát van rajta, bizonyára az, amelyben majd eltemetjük, a kalapja is a jobbik, az ünnepi, a kivételes alkalomhoz illő. Sze­métől végig az arcán mély, dacos ránc húzódik, és bár a bajuszát kipöndörítette, tudom, látom, hogy feszélyezi, nem tetszik neki az ünnepi viselet. Péter-Pál előtt már berobbant a nyár, és ha néhány napos ké­séssel is, de megkezdődött az aratás. Apám hallgat, így gondo­lataim visszaröppennek a múlt­ba, amikor a poros dűlőutak fö­lött a hőségtől vibrált a levegő, és én mezítláb trappoltam a hideg vízzel teli csöcsös kancsóval, hogy az aratóink mielőbb egy jót ihassanak. Hunyorgó szempillá­im alatt szerecsen embereket, nappirította kaszásokat és taka­ros fehérnépeket, marokszedő lányokat látok, akiknek csupán a lábikrájuk fölött és az ingválluk alatt volt fehér a bőrük. — Vigyél ki a határba! Úgy kapom össze magam a váratlan szóra, mintha felrázna valaki, tűnődöm, nem hallot­tam-e rosszul apám szavát, de a tétovázásom nem tart sokáig. — Oda, ahol aratnak... Idő még bőven van ebédig, csakhogy az ilyen váratlan me­nőke a konyhában sem maradhat magyarázatlanul, így aztán elin­tézett tényként jelentem be a hírt: — Teszünk egy kört a határ­ban. A húgaim fel sem veszik a szót, de anyám arca sötéten ösz- szerándul, és látom, hogy várat­lanul borulás üli meg a lelkét. Ki lenne a megmondhatója, hogy az egyperces hallgatásába mi fér bele; a hajdani harminc hold gondja-e, vagy az, amikor a futu- rás fenékbe billentette, mert az üres hombárból már nem tudta kimérni a beszolgáltatást. — O mondta? Rábólintok, mire az anyám összerántja a kendőjét az álla alatt, és azt mondja a lányai­nak: — Apátoknak mehetnékje tá­madt! Nyitom a kaput, segíteném az autó felé, de ő makacs büszke­séggel félretolja a kezemet, csu­pán a görbebotját rakja az ülés mellé, azt is inkább csak dísznek. Rekkenő hőségben, tengernyi búzamezőben haladunk előre a százszor járt tájakon, az öreg, mint a rózsafüzér stációit, fél­hangosan mormolja a táblák ne­veit: ez itt a Kelemenes, amott a Baglyos, és ugye, emlékszel, itt, a kettes akácfánál ragadt el velünk egyszer a két deres csikó, mert halálra rémültek egy motorbi­ciklitől... Messziről zúgnak, dübörög­nek már a gépóriások, hat kom­bájn áll svaromléniába, mint a katonák, egyszerre indulnak, egyszerre harapnak, és fogyaszt­ják egy futballpálya szélességben a búzát. — Állj meg. Kiszáll, bizonytalanul tesz né­hány lépést, aztán — mint felki­áltójel a papíron — áll mozdulat­lanul, amíg ide nem érnek a kombájnok. Tekintete pásztázza a rónaságot, és legfeljebb sejti, mint kiszámítja, hogy hol is volt az a harminc hold, amiből csu­pán tizenkettőt örökölt. Bámulom a ringó búzaföldek tengervilágát, tüdőre szívom az érett kalászok utánozhatatlan il­latát, nézem a fácáncsibéket, amint a porban fürödnek, és a kis madarat, amely úgy áll a levegő­ben, mintha odaszegezték volna. — Te sohasem arattál. — Vízhordó gyerek voltam... Rábiccent, miközben a múló évtizedek gyülemkednek fel a lelkében, elhatározások és fojto­gató vajúdások, porig alázó szenvedések csapnak össze ott belül. — Belőled én csináltam urat, tíz holdam ment rá, hogy tanít­tattalak... Megmozdul a pacsirta, feljebb szitál és dalolni kezd, mintha pa­naszkodni akarna. — Mit vesztett vele? — szalad ki a számon a szó, de javítani már nem tudok, mert megáll az első kombájn az orrunk előtt, utána sorra a többi. Kezet fognak az apámmal, némelyik még át is öleli, elárulom a születésnapi tit­kot, így aztán kezdődik elölről a sűrű kézfogás és a gratuláció. — Neki volt a kívánsága. Nem kell ide több magyarázat, értik ők, tudják, hogy mi húzta ide az öreget, és bensőjükben ti­tokban nekik is megmozdul va­lami, de az első kombájnos int, és tovább indulnak a búzát nyelő „krokodilok”. — Visszaadják a földet... Dacosan mondom, pengevál­tásképpen a tíz holdért. — Minden madár úgy énekel, ahogyan a csőre áll! — hallom a bölcs szavakat, aztán karjait — mint erőtlen szárnyakat — felém nyújtja, jelezve, hogy indulni akar. A delet harangozzák, amikor megállunk a porcfüves udvaron az eperfa alatt, amely most olyan, mint egy óriási napernyő a forró sivatagban. Anyám már vár minket, nyolcvankét évével és fehér kötényével olyan fürgén libben elénk, mint a pillangó a patak fölött. Nem engem, az apámat nézi, őt válj a féltve, és fürgeséget színlel, hogy ezzel is nyomatékosabb és ünnepélye­sebb legyen az alkalom. — Látom, elkívánkoztál. Csupán egy fejbólintás a vá­lasz, és számomra egy hátrama­radó parancs: — Állj el a fa alól, mert a ko­csidra hullik az eper... Szalay István Szomszédok voltak, szegről- végről rokonok is. Ármin bácsit többnyire erősen „illatos” bőrei között látta, Mariska néni, a fe­lesége, maga volt a megtestesült jóság. Dudvával, bürökkel be­nőtt deszkakerítés választotta el a portát, ahonnan gépek zaja, gyakran hangos beszéd hallat­szott, aminek Ármin bácsi süket­sége csupán egyik oka volt, a má­sik az, hogy a furfangos, zsugori szűcsmester folyton zsémbelt a kuncsaftjaival. — Ezeket a mételyes birkabő­röket akarja maga ennyiért elad­ni? A juhászt kellene megnyúzni a birkák helyett, aki így rántja le a szegény párákról az irhát... Télen, a vadászszezonban, ró­kákat, disznókat, szarvasokat hoztak. — Négyszáz! Ha olcsón szá­mítom. A vadász a fejét vakargatta. — Ingyen van, uram!Nem lát­ja, hogy szitává lőtte ezt a szeren­csétlen rókát...? így ment ez naphosszat, és az izgalmasabb jeleneteket a desz­kakerítés hasadékain még látni is lehetett, amikor aztán a palánk túloldaláról kitört a nevetés, Ár­min bácsi basszus hangja végig- dörgött a kerteken át. — Mi ez? Ingyenmozi? A szűcsmestemek egyetlen fia volt, akinek a névadásában nem tudtak megegyezni, ezért szüle­tett a salamoni döntés... — Legyen a neve az, amit szü­letése napján mutat a kalendári­um! Félixszel együtt gyerekesked- tek, együtt jártak elemibe, közö­sen eszelték ki a csínyeket, ami­ért Ármin bácsitól néhanapján neki is kijárt egy-két nyakleves. — Világcsavargó lesz belőle­tek, vagy suszterinas... Teltek-műltak az évek, Ármin bácsiéktól búcsút vett a család, ők pedig a városba költöztek, lé­vén a pap jónevű faszobrász, mű­vésziélek, aki órákig tudott me­sélni egy-egy kedves alkotásáról. A Wéber család gyorsan megta­lálta a számítását a kisvárosban, és ahogyan szaporodott az isme­retség, úgy bővült a vevőkör is. Az ifjú Wéber Kálmán érettségi után egyetemre ment, és ügyvéd­bojtár lett egy jónevű fiskálisnál. — Bízza rám a fiút, Wéber úr! Nekem nincs gyermekem, a sa­játomként nevelem... A napokban jöttem össze egy vendéglőben a Wéber fiúval, aki egy rossz kinézésű, gondozatlan szakállú férfi társaságában sörö­zött. — Tiszteletem! Bemutatta asztaltársát is. — Ő Félix! Az Ármin bácsi fia, talán még emlékszik... Sört kértem, egy ideig még hármasban beszélgettünk, aztán Félix, ez a behemót legény, ösz- szeszedte magát és elcammo­gott. A kerthelyiségben csend volt, hűs árnyat borított ránk a szőlő­lugas, kellemes helyet és alkal­mat kínálva a további diskurzus­ra. Az ifjú dr. Wéber rendkívül kellemes benyomást tett rám, te­kintetében felfedeztem az é- desapja folyton ábrándozó élet­vidámságát, amely általában a művészlelkek isteni ajándéka. — Hogy megy a sorod? — Vagyok. Feleségem, kisfi­am, lakásom van, és ami a leg­fontosabb, egészségem. Később, a sörkortyolgatás közben szöget ütött a fejembe ez a Félix. — A szűcs fia? Közelebb húzta a székét, mert a szomszéd asztalhoz mások is telepedtek. Rémlett, hogy tavaly újságban olvastam ezt a ritka ne­vet. — Igen, igen! Akkor kapott másfél év felfüggesztettet. Masz- százsszalon, miegymás... Miközben a fiatal Wéber em­lékeivel visszavitt — mint hajda­ni falubelijét — a múltba, mintha most állna mellettem, szinte lát­tam a derék szűcsöt, aki életében sem szabadságon, seip, orvosnál ne volt, csak a bőreinek élt. FIu- nyott szemem mögött felidéztem bőrkötényét, orromba csapott a halomba rakott bőrök keser­nyés, büdös szaga, és hallottam örökös veszekedését, amellyel tele volt a környék. — Egy rókáról két bőrt? Ho­gyan gondolja, uram! Jólesett elidőzni a hűvös félár­nyékban, és meginni még egy pohárral. — Félix tehát csavargó. Wéber csodálkozva pillantott rám. — Milliomos! Az övé a város­ban a legnagyobb játékterem. Ő csupán ultizik, tízfilléres alapon. A szerencse fia, dől hoz­zá a pénz, és arannyá változik minden, amihez hozzányúl. Az ügyvéd kitalálja a gondo­latomat. — Egyszer már megsütötte a száját, azóta tőlem kéri a taná­csot, mint hajdani szomszédjá­tól. Ügyesen bujkálunk a törvé­nyek és jogszabályok szövevé­nyében — hogy is mondjam —, kordában tartom... — Csak játékkaszinó? — Nem csak! Nála már érvé­nyes az új szabály: a pénz pénzt fial! Fia ő megvesz ötezer üveg vodkát, tuti, hogy másnap hiva­talosan is megemelik a szesz árát, szóval bárhová is dobja a kockát, bejön a hatos... Közeledett az ebédidő, szál­lingóznak a vendégek, a fiatal Wéber egy rántott borjúlábra in­vitál. A pincér új abroszt terít, udvariasan nyújtja át az étlapo­kat, aztán a borjúláb hallatán kedvesen Wéberre mosolyog. Gondolataim még mindig Félix körül járnak, és hajtott valami­lyen furcsa kíváncsiság. — Mit végzett ez a Félix? — Semmit! Nem tanult, nem dolgozott soha életében, egysze­rűen szerencséje van. A zöld lombok alatt kellemes illatok áradnak, fűszerek bódító szagát érzem, valahonnan halk cigányzene jön, és a lugasig elér a déli harangszó. Wéber szívesen beszél a szüleiről, önmagáról, fényképeket mutat, és elmeséli, hogy ha tehetik, gyakran elláto­gatnak a régi szülői házhoz. — Édesapád? — Alighogy megél. Kinek kell manapság művészet? Finom volt az ebéd és kelle­mes a találkozás is, miközben a régi emlékek új leckét adtak egy dolgos szűcsmesterről és annak fiáról... Sz. I. Szilvás István: Nézz be, drágáma bárszekrénybe A z öreg guberáló egy koponyát talált a szemét- gyűjtő konténerben. A bűzös hulladék min­den elképzelhető piszkához hozzáedződött férfi rezzenetlen arccal emelte ki a málladozó kartondo­boz mellől, feltette a hátrahajtott vasajtó mellé, majd gondolt egyet, s úgy fordította, hogy az emele­tes ház függőfolyosóiról farkasszemet lehessen néz­ni a sötétlő szemüregekkel. Aztán, mint aki jól vé­gezte dolgát, lökött egyet a tároló nehéz tetején, amely hangos csattanással zuhant alá, foglyul ejtve a tátongó lyuk fölött rajzó légytömeget. Az örökké slampos Görögné, aki minden égzen­géskor sipítozva húzódik be a lakás legbelső zugá­ba, ijedten kapott a szívéhez, aztán a lenti látvány hatására fellármázta a házat. Egyre csak hajtogatta mindenkinek, aki odaszaladt hozzá és lenézett az udvarra, amerre remegő ujjaival mutogatott. — A sátánisták...! Hát ezt kellett megérnünk, Is­tenem. Hogy már ide is bemerészkedtek, erre a tisz­tességes lakótelepre... Istenem, drága jó Istenem... A katonaedzett férfiak közül ekkorra már lenn téblábolt néhány. Az öreg Csiszár körbejárta a jó­kora kukát, kezével komótosan hátraintett a többi­eknek, hogy maradjanak veszteg. — Nem egy ilyet láttam én a háborúban — mondta. — Mit láttam...? Csúfabbakat is fel kellett rakni a tábori szekérre, csurom véreseket, szétszag- gatottakat. Ez meg tiszta fehér, nem mai koponya már, az biztos, szavamat rá. — Olyan, mintha az iskolai szertárból került vol­na elő — szólalt meg mellette a bérfuvaros a harma­dikról. Még egyszer megnézte, aztán felkiáltott az emeletre. — Asszony! Dobd csak le a kesztyűm. Amikor felhúzta a koszos, itt-ott már szakadozó munkavédelmi kesztyűjét, óvatosan leemelte a rikí­tó csontot a forró lemezről, s bár sohasem volt szín­házjáró ember, úgy tartotta maga előtt, mint egy be­érett Hamlet a Nemzetiből. Ha nem lett volna olyan bizarr a helyzet, az ember mély lélegzetet vett vol­na, hogy átadja magát a nagy monológ első monda­tának: „To be or not to be! That is the question...” De itt most nem az volt a kérdés, lenni vagy nem lenni, hanem az, hogy miként kerülhetett ide ez a szikár koponya, amelynek a tetején ráadásul egy apró, négyszögletes lyuk tátongott. — Ezt, lefogadom, egy jégcsákánnyal verték fej­be... — állapította meg a férfiak egyike. — Az hagy ilyen formájú lyukat, tudom, mert húsos korom­ban, amikor még a szállítóknál dolgoztam, a nagy éttermi hűtőszekrényekhez használtak ilyen szer­számot. No, hiszen, azzal lehet is ütni, nem csoda, hogy ezt is alaposan jégre tették. Á sarkon visító gumikkal fordult be a rendőrau­tó. A két járőr kiszállt, a rangidős rápillantott a ku­kán árválkodó koponyára, hátratolta egy kissé a sapkáját, majd odaszólt a társának. — Küldd el innen a bámészkodókat. Csak az maradjon itt, aki tud is valamint mondani az eset­ről. Néhányan odébbálltak az erőteljes szóra, mások tisztes távolból szemlélték az eseményeket. Az idő­sebb rendőr kért egy darab rongyot, odalépett a szemeteshez, és szinte magasztos mozdulattal ta­karta le a rejtélyes testrészt. Aztán visszament a járőrkocsihoz, kezébe vette a csipogó adóvevőt, és jelentést tett az ügyeletnek. A nyomozók napokig járták a környéket, hogy kiderítsék, miként kerülhetett a kukába ez a kopo­nya, amelyről az igazságügyi szakértők pillanatok alatt megállapították, nem mai bűncselekmény ál­dozata lett az az ember, aki valaha a nyakán viselte. De a vizsgálatot csak le kell folytatni, lezáratlan ügy nincs. Amikor a slampos Görögnével beszéltek, pontos információt kaptak arról, hogy a környéket az utóbbi időben ellepték a sátánisták. Az asszony fo- gadkozott, hogy látott is mostanában olyan rémes alakokat, akik mindféle kereszteket meg láncokat viseltek a nyakukban, és hosszú, piros körmük volt még a fiúknak is. — Istenem, édes Istenem...! — tördelte a kezeit, a nyomozók meg legyintettek és azt mondták, tes­sék megnyugodni Görög néni, nincsenek itt sem­miféle sátánhívők, aludhat nyugodtan, ojyan mé­lyen, amilyen mélyen csak tud. Az asszonyok azért messzire elkerülték a szeme­test, örökös morgás lett a félszükből, mert amikor este megjöttek az emberek a munkából, az ajtók előtt várták őket a teli konyhai vödrök. Csak akkor nyugodtak meg a kedélyek, amikor a helyi lap tu­dósítója szenzációs hírt közölt. A koponya — írta — még a török időkből való, a végvári hárcok idején verték fejbe Allah turbános szolgáját egy harci csá­kánnyal a várvédők. Ezt állapították meg az igaz­ságügyi szakértők s a muzeológusok, akiket be­vontak a rejtély tisztázásába... — Mondtam én, hogy csákány volt — bökött a cikkre a húsos, s odatolta az újságot az asszony elé. — Olvasd csak, én megmondtam akkor is, hogy an­nak van ilyen nyoma... Az öreg guberáló nem olvasott újságot, már el is felejtette az esetet, amikor egyik este megszólította egy kissé kapatos férfi a városszéli kocsmában. — Hallod-e, öreg, jó kis kalamajkát csináltál a múltkor azzal a koponyával...! Nagy hecc volt, kár, hogy leléptél, és nem láttad azt a sok begyulladt la­kótelepit. Nem tehetsz róla, én szúrtam el a dolgot, te meg majdnem bajba kerültél. Hát, ne neheztelj rám, gyere, meghívlak egy sörre... A guberáló szótlanul húzta meg az üveget. A fér­fi rákönyökölt a pultra, ivott egy hosszút, csettintett a nyelvével az utolsó korty után, s jókora koccanás­sal tette le az üveget a kármentő bádogjára. — Tudod, meg akartam ijeszteni az asszonyt, ré­gen a bögyömben volt már, hogy szekírozott a pia miatt — szólalt meg. — Örökké kirámolta a szobá­ban a bárszekrényt, pusztította az üvegeket, eldug­ta előlem a pénzt, amit ezzel a két kezemmel keres­tem meg. Nehezet dolgoztam, haver, nagyon nehe­zet, kijárt utána egy-egy rundó, de ő csak fújta a ma­gáét, hogy még a szűrömet is kirakja. Ki ám, visítot­ta, az utcára, hogy mindenki csúfja legyek. Főnök, még két sört... Ä füstös zsibongásban alig hallatszott az üveg koccanása. — ...Nem, ebből nem eszel drágám, döntöttem el, és kifundáltam, hogy leszoktatom a rámolásról. Kerestem két csórót, mondtam nekik, fiúk, jól jár­tok, ha szereztek nekem egy koponyát. Mindegy, hogy honnan, csak kuss legyen, hát fújtak egyet va­lami múzeumból. Aztán, amikor az asszony nem volt otthon, betettem a bárszekrénybe, vörös égőt szereltem bele, ami abban a pillanatban villant fel, amint kinyitották az ajtaját. Ha láttad volna, öreg, hogy milyen rémes volt, tán még te is becsináltál volna. Az öreg megrezzent, odább akart húíodni, de a férfi megfogta az inge ujját. — Ne rezelj be, te! Az én bőröm van a vásáron... Lenyelte a maradék italt, és folytatta. — ...Szóval, apám, az asszony kinyitotta a szek­rényt. S minden úgy történt, ahogy elterveztem, si­kított egyet, és elvágódott, mint a rongy. Kihívtam a mentőket, az orvosok szívrepedést állapítottak meg. Én..., én csak meg akartam ijeszteni egy kicsit. A koponyával, amit akkor eldugtam, de nem tud­tam aludni tőle. Azóta szinte egy szemernyit sem hunytam le a szemem, mert csak látom, látom ma­gam előtt, ahogy villog, felizzik rajta vérvörösen az a három lyuk... És félni kezdtem tőle, remegtem minden ízemben, szabadulni akartam tőle, arra gondoltam, hogy ha kidobom a kukába, biztosan megtalálják és rájönnek, mi célt szolgált az a borza­lom. De csak a törökökig jutottak el... Én meg ad­dig jártam a várost, amíg meg nem leltelek, hogy fe­jezd be a munkát... A pityókás ember itt elhallgatott. Lassan körbe- sandított az ivóban, majd a zsebébe nyúlt és kitett az öreg elé egy halom ezrest. — Itt a béred! — mordult rá. A guberáló ráné­zett, mire amaz két tenyere közé tette a fejét, úgy folytatta. — Ennek a koponyának is a kukában a helye, ott, ahol a másik volt. Most kimegyek az éjszakai gyors elé, a sínre teszem a nyakam. Ügyelj rá, hogy te élj oda elsőnek. Értesz engem...? Az öreg bólintott, felmarkolta a pénzt, mutatóuj­jával bökött egyet a zsíros kalap szélére. Odakinn beszippantotta a nyári éjszaka illatát, aztán hüm- mögve elindult a környék egyetlen fülkéje felé, gondolta, vagy hisznek neki vagy sem, csak jönne már valaki, aki megmutatná, hogyan is kell tárcsáz­ni...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents