Heves Megyei Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-18 / 194. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. augusztus 18., vasárnap S okat utazik dr. Farkas Gábriella, az MDF or­szágos alelnöke. Mióta a kárpótlási törvény megszületett, azóta folyamatosan járja az országot: falvakban és városokban találkozik az emberekkel. Nem sok ideje marad az Egerben élő politikusnak ezekben a hetekben. Arra kértük, hogy tapasztala­tait ossza meg a Flíflap olvasóival, s két útja között válaszolt kérdéseinkre. — Szinte mindennap tart találkozókat, gyűlése­ket. Milyen benyomásai vannak, hogyan fogadták a társadalom különböző rétegei ezt a jogszabályt? — Egyfelől jól lehet látni, hogy az emberek vár­ják, hogy a jogos igényeiket kielégítsék. Másfelől él a félelem is: nincs jövőkép, nem mindenki tudja, hogy mit kezdhet azzal a tulajdonnal, ami ismét az övé lett. Aggódnak sokan azért is, mert a termelő- szövetkezetekben a jelenlegi vezetők mindent meg­tesznek azért, hogy elvegyék a kedvet a kárpótlás­tól. Arcátlan eszközökkel is élnek, például elhitetik az idős téesztaggal, hogy elveszíti a nyugdiját, ha visszakéri azt, ami őt illeti. A falusi előadásokon azt a legnehezebb megmagyarázni, hogy ez hazugság. Általánosan tapasztalható a görcs: nem mehet ez, nem oldódhat meg, nem biztos, hogyha visszaka­pom, az végleg az enyém... Élnek még azok a pa­rasztemberek, akiknek'45-ben földet osztottak, az­tán elvették tőlük, majcf56-ban visszakapták, s az­után ismét elvesztették... Nem egészen hiszik el, hogy véglegesen rendeződhetnek Magyarországon a tulajdonviszonyok. Éppen ezért nagyon fontos az, hogy minél több tájékoztatást kapjanak. — Eszerint nagyon ellentmondásos a kép. Az is A polgári demokráciákban az ellenzék inkább a kormányon lévőket bírálja, mintsem saját programot készít. Már ezért is figyelemre méltó az a tézisfüzér, amely neves független és szabad demok­rata szakértők népes csapatának közös munkája­ként íródott. A „Liberális megoldás” című prog­ramtervezetnek elkészültek a gazdasági válságke­zelésre vonatkozó fejezetei, s a következő hetekben várhatóan tovább bővül olyan témakörökkel, mint az oktatás, a kultúra, az egészségügy. Erről beszél­gettünk Horváth László országgyűlési képviselő­vel. — A közelmúltban Moszkvábanjárt egy hatpárti gazdasági bizottság. A megbeszélések során a házi­gazdák úgy vélekedtek, hogy Magyarország a gaz­dasági átalakulásban mindenképpen előttük jár. Nálunk a különböző pártok és a társadalom egésze egyetért a piacgazdaságra való áttérés szükségessé­gével. Valóban így van ez? — A program létrejöttének egyik, s nem elha­nyagolható oka az, hogy a lakosságot nem lehet to­vább hitegetni, minden ellenkező kormányzati állí­tással szemben Magyarországon ma nemcsak vál­ságjelenségek mutatkoznak, hanem válság van. Hazánk felett továbbra is ott lebeg a fizetésképte­lenség réme. Mindezekkel együtt veszélyes ütem­ben kezd két részre szakadni az ország, a társada­lom nagyobbik fele egyre rosszabb életkörülmé­nyek közé kényszerül. Éz olyan szociális feszültsé­get hordoz, amely adott esetben kezelhetetlen poli­tikai bombaként robbanhat, s akkor megszűnik minden eddig létező kompromisszum. — Az önök állítása szerint a válságtényezők Az átalakulás mélypontján vagyunk A kárpótlási törvényről dr. Farkas Gabriellával, az MDF országos alelnökével fokozza a bizonytalanságot, hogy a törvény meg­születését éles politikai harc előzte meg, sőt alkot­mánybírósági procedúra is. Mindez nagy nyilvános­ságot kapott, ezért a közvélemény jelentős része még máig sem hiszi el, hogy ez a törvény megszülethe­tett... — Valóban így van, de ennek hátterében az egyoldalú nyilvánosság húzódik meg. Amikor azt hallja az állampolgár, hogy ez nem is alkotmányos, nem is jogos, hogy az ország lakói többségének „bőrére megy”, nem csoda, hogy bizonytalanná vá­lik. Arról viszont kevésbé értesült, hogy az ország stabilitásához milyen fontos a tulajdonviszonyok rendezése. Ez nemcsak a kárpótlandók érdeke. A gazdasági élet megélénkülésének is egy nagyon fon­tos lépése. Ha csak a külföldi befektetéseket néz­zük, akkor is roppant lényeges, hogy kialakuljanak a stabil tulajdonviszonyok. Nincs olyan ostoba be­fektető, aki úgy tenné kockára a pénzét, hogy ne tudná: amit ide hoz, az az övé. A kárpótlandók és az ..ország gazdasági érdeke egybeesik, de ez nem kapott étidig megfelelő hangot. Ezért van a bizonytalan­ság, a nyugtalanság és a hitetlenség. — Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez a törvény — mostani formájában — elsősorban egy párt, az MDF politikai nézeteit tükrözi. Nem csoda tehát, ha a többi politikai erő ezzel szembekerült, s éles politikai vitát folytatott. — Igen, annyira, hogy hajói áttekintjük ezt a tör­vényt, csaknem teljesen tükröződik benne az MDF választási időszakban meghirdetett agrárpolitikája, földprogramja. Nekünk ugyanis már akkor kimon­dott célunk volt, hogy lehetőleg azoké legyen a föld, akik azt meg is művelik. Éppen azért mondtuk mi azt kezdettől fogva — s ez benne van a törvény­ben is —, hogy ez nem reprivatizáció, hanem egy privatizáció, amelyhez kapcsolódik a rehabilitáció, tehát a jogrend helyreállításának az igénye. Nem felejtve el azoknak az érdekeit, akik az elmúlt 30 évben a mezőgazdaságban dolgoztak. Nem lehet az ő rovásukra mindezt megtenni. Ebben volt a koalí­ciós partnerünkkel is ellentétünk. Az ellenzéki pártok a törvényt egyfelől úgy támadták, hogy ne legyen semmilyen kárpótlás. Éz volt a Fidesz állás­pontja. Ezt meg lehet érteni, mivel az ennyire fiatal embereknek nincsenek emlékeik arról, hogy mi az a jogfosztás. Az SZDSZ nézete pedig az volt, hogy ne a tulajdoni rendet állítsuk ilyen módon helyre, hanem az elszenvedettekért mindenki kapjon vala­miféle kárpótlást. Összemosták a személyes, az er­kölcsi kárpótlást a tulajdonviszonyok rendezésé­vel. — Ezek a pártok nem csak elméleti téziseket dol­goztak ki, hanem tükrözte a véleményük a társada­lomban meglévő nézeteket. Egy törvényhez rendkí­vül fontos az úgynevezett „önkéntes jogkövetés”, te­hát az, hogy a polgárok saját jószántukból vessék magukat alá. Ha nem jön létre a társadalmi egyetér­tés, nem fenyegeti-e veszély a végrehajtást? — Én nem így látom. Éz nem jelentkezik ilyen sarkítottan. Létezik a bizonytalanságérzet, a jövő­kép hiányában kialakuló határozatlanság az igény­lőkben. Akik ellenzik, azok elsősorban már nem a parlamenti politikai ellenfelek, hanem a régi és még meglévő struktúrának az érdekeltjei. Jól lehet látni — én nagyon sokfelé voltam az országban —, hogy mindenütt görcsösen ragaszkodnak a téeszvezetők a meglévő állapothoz, s azt próbálják elhitetni, hogy akkor megy tönkre a magyar mezőgazdaság, hogyha változtatunk. Az ellenzéki pártok a saját eszközeikkel inkább már azon vannak, hogy előse­gítsék a törvény végrehajtását. A stabilitás az ő igé­nyük és érdekük is. Már több vezető személyiségük fogalmazott úgy, hogy ez a törvény megvan, olyan amilyen, de ezt kell támogatni. — Ezek szerint e politikái erők döntő többsége valamilyen szinten egyetértésre jutott. így sem lát­szik soknak az a 90 nap, ami a kérelmek beadásá­hoz rendelkezésre áll. El lehet-e oszlatni ezekben a napokban a félreértéseket? — Ezt a Magyar Demokrata Fórum megszerve- zetten végzi, országos hálózatot alakítottunk ki a megyei irodáink segítségével egy tanácsadó szolgá­lat formájában. Ennek része az az előadás-sorozat, amelyet vállaltam, de többen is rajtam kívül. A kis falvaktól a nagy városokig vitafórumokon, falugyű­léseken, mindenfajta lehetséges eszközzel arra tö­rekszünk, hogy az emberek ismerjék meg jogaikat. S ahhoz is segítséget kaphassanak, hogyha beadták az igénylésüket, s megkapták a tulajdonukat, azzal mihez kezdhetnek. Mert ez a fontosabbik része a dolognak, a többi technikai kérdés. Ebben a koalí­ciós pártok is segítenek, de beszállt például a Recski Szövetség is. De nem akadályozza ezt most már sem a Fidesz, sem az SZDSZ. — Ez a törvény nagyon fontos gazdaságunk jö­vője szempontjából. Egy folyamat része, ezért is tartják fontosnak megvalósítását. Milyen lépések következhetnek azután? — A privatizációs folyamat folytatódik, miután most a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban stabilizálódnak a tulajdonviszonyok. A privatizáci­ós folyamat nemcsak azt jelenti: néhány állami nagyvállalatot részvénytársasággá alakítunk, ha­nem azt, hogy megszületnek kis és középnagyságú magánvállalkozások. Ez pedig e törvény végrehaj­tása nélkül nem mehet. — Sokan azokat a jelenségeket, amelyekről ön beszélt, a válság bizonyítékainak tartják. Hogy látja a helyzetünket? — Magyarországon nagyon nehéz helyzet van. A választási kampány során sem kendőztük el, hogy mi vár ránk. Bármilyen program is valósul meg — tudtuk jó előre —, az első három év kegyet­lenül nehéz lesz. Ennek a legnehezebb szakasza a mostani. Nem nevezném válságnak. Értékesítési gondok vannak, munkanélküliség van, de ez egy át­alakulási folyamat. — Azt hiszem, ettől a szótól mindenki tart. Pedig a válság olyan állapot, amely minden alapvető vál­tozást kísérhet. — Nyilvánvalóan. De ez az átalakulás mélypont­ja. AzérLnem szerencsés ez a szó, mert általában mást értenek alatta. Ha viszont azt akarjuk, hogy megtaláljuk a kiutat, s fölfelé haladhassunk, akkor valamerre el kellétt indulnunk. — Azt hiszem, hogy ennek a megfogalmazása at­tól is függ, hogy milyen a véleményt alkotó helyzete. Ha a polgár a saját bőrén tapasztalja meg azokat a bizonyos „ válságjelenségeket,” akkor elbizonytala­nodik. Még a politikailag tudatos ember is, ezért minden párt küzd most a belsőfeszültségekkel. Ho­gyan lehet átvészelni ezt az időszakot? — Nagyon érthető az állampolgár közérzete. A politikus látja a folyamatot: mit miért csinál. Az egyes ember viszont belekényszerül egy helyzetbe, amely már csaknem elviselhetetlen. Viszont nem tudja pontosan, hogy miért hoz áldozatot. A leg­fontosabb feladatunk most az, hogy segítsünk el­igazodni ebben a szituációban. Meggyőződésem, hogy az ember sok mindent kibír, ha tudja, miért. A vidéken politizálóknak épp az a legnagyobb nehéz­ségük, hogy egyrészt el kell viselniük a terheket, másrészt túl kell ezeken látniuk. Másként nem se­gíthetnek a körülöttük élőknek jövőképet kialakí­tani. — A véleménye szerint a rendelkezésre álló 90 napban sikerül-e ezekkel e nehézségekkel megbir­kózva a törvényt végrehajtani? — Én bizakodó vagyok. Azt hiszem, ha bevégez­zük, amit elkezdtünk — tehát mindenkivel szót vál­tunk, segítünk —, akkor végig is tudjuk csinálni, s tulajdonképpen mindenki jól jár. — Köszönjük a beszélgetést! Gábor László „Nem lehet: a lakosságot tovább Hitegetni” Beszélgetés a Liberális megoldásról Horváth László országgyűlési képviselővel egyik oka éppen a kormány, illetve annak működé­se. Miért? — Senki sem akarja tagadni, hogy az elmúlt négy évtized súlyos károkat okozott a társadalom egé­szében, de leginkább a gazdaságban. De ugyanak­kor látni kell, hogy hazánk a rendszerváltáskor nem a nullpontról indult. Voltak olyan pozitív maradvá­nyok, amelyek révén előnyökkel rendelkeztünk a volt szocialista régió országaival szemben. Gondo­lok az adó- és vámrendszerre, valamint az úgyneve­zett második gazdaságra. Ezek olyan kapaszkodót jelenthetnének, amelyekkel a mostani feszültségteli helyzet feloldását fel lehetne gyorsítani. Azonban ezekre a kormányzat nem épít, s szinte mindenkit bizonytalanságban tart. Gondoljunk csak arra, hogy a gazdaságot érintő kérdésekben idén semmi­lyen hathatós intézkedés sem született. Olyan égető problémák, mint az infláció, a privatizáció, s a kül­kereskedelem háttérbe szorultak. Helyettük erősen ideológiai jellegű, a múlt restaurálására törekvő törvények megtárgyalása, megalkotása foglalta le a Parlament idejét. A kardinális kérdések kikerülése vezetett oda, hogy a társadalom többsége a jövő­nélküliség állapotában van. A 80-as évektől azt ál­lítják ennek a népnek: csak még ezt az évet kell ki­húzni. Ezt nem lehet tovább fokozni, az emberek­nek perspektívát kell adni. — Igen ám, de az Önök elképzelései nem állhat­ják ki a gyakorlat próbáját, mivel az SZDSZ nem tartozik a kormányzó pártok közé, így hiányzik az a végrehajtó hatalom is, amely a program kivitelezé­sét biztosíthatná. Lehet-e így hatása a téziseiknek? — Nagyon fontos, hogy megmutassuk, mit is akarunk. A kormányzat ugyanis sorozatosan söpri el az ellenzék szakmai érveit, mondván, nekünk az a dolgunk, hogy ellent mondjunk, de valójában mi sem tudunk jobb alternatívát adni. A legsúlyosabb gond az, hogy a kormányzatnak valójában nincs is gazdaságpolitikája. Inkább egymással versengő koncepciók léteznek, mint a Kupa- és Kádár-prog­ramok, de ezek sajnos homlokegyenest ellenkezői egymásnak. — Ha súlypontozni kellene, a liberális megoldás milyen gazdasági lépéseket tart mielőbb szükséges­nek? — Mindenekelőtt az infláció letörése, a privati­záció gyorsítása, és az exportorientált gazdaság- élénkítés ihegvalósítása lenne a cél. Mindezekhez egy aktív, alkalmazható szociálpolitikának is kap­csolódnia kell. Rendbe kell hozni a társadalombiz­tosítás dolgait, s az oly sokat emlegetett szociális hálót tényleg ki kell feszíteni, mert az emberek bi­zalmi tőkéje fogytán van. — Hogyan képzelik el az infláció letörését és a privatizáció gyorsítását? — Az állami túlsúlyú gazdaságban nem lehet si­keres inflációellenes politikát folytam. Példaként említeném, hogy mindenféle adókedvezmény, vagy támogatás megvonása ilyen környezetben infláció- geijesztő hatású, hiszen az állami monopol gazdál­kodó szervek állandóan tovább tudják hárítani többletkiadásaikat a fogyasztókra. Tulajdonost kell találni az állami vagyonnak, mert minél tovább nincs, annál inkább feléli vagyonát. Ma ez folyik, hiszen mindenféle ingatlanát, üdülőjét értékesíti a nehéz helyzetben levő vállalat, hogy életben tart­hassa magát. Ha ez így halad tovább, oda jutunk, hogy nem lesz mit privatizálni. — Többek szerint a privatizáció lassúságának oka éppen az Állami Vagyonügynökség nehézkes­sége. Már kormányzati szinten is hallani olyan véle­ményeket, hogy előbb-utóbb szükséges az ÁVÜ szerepmódosítása. Önök, hogyan vélekednek er­ről? — Mi egyetértünk a már tapasztalható kormány­zati felfogással, ami gyakorlatilag privatizálja a pri­vatizációt. Az Állami Vagyonügynökségről szóló törvénytervezet vitájában annak idején két dolgot kifogásoltunk. Képtelenség, hogy 150-200 fős ap­parátus képes legyen gyorsan privatizálni a 270 milliárdra becsült állami vagyont. Másrészt abszo­lút bürokratikus elven működik a szervezet, amely nem érdekelt a gyorsaságban, hiszen munkája csak addig tart, amíg a privatizáció zajlik. Szerintünk koncepcionális gazdaságpolitikai tévedés, hogy a lehető legmagasabb áron keljenek el a vállalatok. Az ugyanis, hogy valaminek mi a valós értéke rela­tív, és erősen vitatható. — A magyar gazdaságon belül súlyos gond a vál­lalatok „körtartozása”. A kintlévőségek behajtásá­ra szinte alig mutatkozik lehetőség. — Ennek megoldására készül az ősszel megvita­tásra kerülő csődtörvény. De a privatizáció ebben az esetben is célravezető lehet. Äz amúgy raktárra termelő vállalatok ugyanis hitelek és váltók formá­jában rá vannak utalva a fizetni nem tudó partnerre, mivel termékeiket csak így tudják értékesíteni. — A KGST-piac összeomlása, ezen belül is a szovjet fél fizetőképtelensége egyik oka gazdasá­gunk jelenlegi helyzetének. Megoszlanak a vélemé­nyek, ebben a szituációban szabad-e vagy sem hitel­re kereskedni a szovjetekkel? — Szerintünk nem szabad a Szovjetunióval ke­reskedni addig, amíg nem tud fizetni. Márpedig semmilyen okunk sincs arra, hogy bizakodjunk, a Szovjetunió belátható időn belül fizetőképes lesz. Természetesen nem lehet elzárni azok előtt az utat, akik a kockázatok ellenére mégis vállalkoznak erre. De kormánygaranciákat adni ilyenekre életveszé­lyes a továbbiakban. — A közelmúltban a búza ügyében ez mégis megtörtént... — Sajnos nincs másról szó, mint arról a cselről, amelyhez már az előző kormányok is előszeretettel folyamodtak. Egy szűk réteg terheit szétterítik az egész társadalomra, mesterségesen fenntartva ezzel bizonyos viszonyokat. Egy valódi piacgazdaságban ilyen lépésekre nem kerülhet sor. — Régiónkat is foglalkoztató kérdés a mezőgaz­daság problémája, jövőbeni átalakulási lehetőségei. Milyen elképzeléseik vannak erre a területre vonat­kozóan? — A kárpótlási törvénytervezet vitája során minden adandó alkalmat megragadtunk, hogy azt összekössük a szövetkezetek dolgainak a rendezé­sével. Szerintünk sokkal nagyobb szerepet kellene adni a vidéknek azért, hogy változatos és életképes gazdálkodási formák alakuljanak ki. A két véglet, a mai nagyüzem és a tőkeszegény kisparaszti gazda­ságok közötti űrt kellene úgy betölteni, hogy azt a helyben élők határozhassák meg. Mi attól tartunk, hogy a kisgazdaságok két-három éven belül töme­gesen tönkremennek, eladósodnak, s ennek belát­hatatlan következményei lehetnek. — Sokakat a gazdasági változások csupán egy szempontból érdekelnek, van-e, lesz-e megélhetést biztosító munkájuk. A statisztikai adatok viszont egyre riasztóbbak, év végére már 300 ezerre becsü­lik a munkanélküliek táborát. Miként kezelhető Önök szerint ez a probléma? — Az adott pillanatban akkor is el kell monda­nunk a legjobb tudásunk alapján kialakított véle­ményünket, ha az éppen nem népszerű. Mi egy év­vel ezelőtt sem mondtuk azt, hogy az inflációt le le­het törni úgy, hogy közben csökkentjük a munka- nélküliek számát. A szociális gondok megoldását társadalombiztosítás rendbetétele jelenthetné úgy, hogy ezen belül bizonyos területeket külön kell vá­lasztani. Ma ugyanis nem tudni, hol és hová folynak el bizonyos pénzek. Ugyanakkor elfogadhatatlan­nak tartjuk például a fiatalok segélyezésének jelen­legi formáját. Őket át kell képezni, hogy aktívan közreműködhessenek saját viszonyaik meghaladá­sában. — Köszönjük a beszélgetést! Molnár Zsolt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents