Heves Megyei Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-14 / 190. szám
4. HORIZONT . HÍRLAP, 1991. augusztus 14., szerda Akire várunk A „lengyel pápa” portréja Az egyháztörténet-írás más tudományokkal összefogva a múlt ködén át is igyekszik megérteni és feltárni egy-egy kor pápáinak egyéniségét, és ezen túl a titokzatos összefüggést, kölcsönhatást a történések és a személyi adottságok között. Jelenlegi Szentatyánkat hazánk földjére várva és az érdeklődés sokszorosan érthető, joggal szeretnénk őt jobban megismerni, teljesen Mini. Főképp ha már olyan történelmi ajándékban részesül a ma élők nemzedéke, hogy a római pápát láthatja vendégül öt teljes napon át, és egészen emberközelbe kerülhetünk vele — személyesen, vagy a rádió, televízió közvetítésével. II. János Pál személyiségéhez az elsődleges megismerés kulcsát valószínűleg annak a ténynek tudatosítása adja kezünkbe, hogy honnan jött. Szimbolikusnak is érezhetjük, hogy történetesen most is onnan érkezik hozzánk, ahonnan 1978-ban Szent Péter székébe került: lengyel hazájából. Ezért elég általános vele kapcsolatban a jelző: a szláv, a lengyel pápa, akit „egy távoli országból hoztak el”, ahogyan ő saját magát bemutatta az első pápai áldás alkalmából. És ez bizony nem kis dolog. O az első szláv pápa, amilyen még nem volt az egyház kétezer éves történetében. Az pedig külön drámai tény, hogy egy szláv pápa megválasztásának látomása már 1848-ban felmerült bizonyos Slovaczki lengyel költő versében (ezt a pápa első lengyel útján el is szavalták előtte): „Ha vész tör ránk, a Mindenható / Messze zúgó harangszóra /: Új pápa kell, új helytartó! / Egy szlávot helyez a trónra.” Ez a páratlan tény, a pápának ez a jellegzetessége, amely természetesen lelki alkatot, sajátos szellemi örökséget, vagy például érzelmi gazdagságot jelent, a nyugatitól mégiscsak eltérőt, némi kritikus értékelés hangsúlyaival is jelentkezik egyes nyugati országokban, egyházi körökben. És az is biztos, hogy sajátos, pregnáns karaktert jelent a pápa egyéniségében, aki nehezen sorolható be az elmúlt századok pápáinak megszokott „típusaiba”. Nem olasz, nem nyugati, nem volt római, kuriális benső munkatárs sem, így egyéniségét kötöttség nélkül tudta átvinni hivatali munusába. S bár a vatikáni kúria modernizálása már XXIII. Jánossal megkezdődött és VI. Pál alatt tovább folytatódott, igazában a „lengyel pápa” alakította ki mostani atmoszféráját. Ebbe az új stílusba tartozik például olyan egyszerű dolog, mint a „munkaebédek” bevezetése püspök-testvéreivel, ami azelőtt teljesen hallatlan volt. (A múlt év decemberében például az egri érsek volt ilyen vendége ötödmagával a mostani látogatás végső megbeszélésére.) De ugyanilyen példátlan a pápa sok külföldi és olaszországi mozgása, lelkipásztori látogatása. Málta szigetén mondotta, hogy ő „Péter apostol mellett, Pál, a népek apostola utódjának” is tekinti magát, aki a történelemben eddig a legtöbbet utazott. Mostani lengyelországi, majd magyar látogatása az 52. lesz külföldön, de közel 100 az Olaszországon belüli utak száma és 800 ezernél több ezen utazások együttes kilométertávolsága. A pápa ezen „modernségei” mellett mentalitásának értékelése már nem ilyen egyszerű. Megválasztása után rögtön elkötelezte magát egyértelműen a II. Vatikáni Zsinat „nyitása, aggioma- mentója” mellett, ami a modern világ elfogadását és az ehhez való alkalmazkodást jelenti. De ez csak a módszerekre, lelkipásztori stílusra, eszközökre, emberi magatartásra vonatkozik jórészt, mert a lényeg, az isteni kinyilatkoztatás megőrzése és továbbadása a mai világnak- változatlan. Hosszú ideig egyetemi tanárként az erkölcstant tanította, a legmodernebb világi gondolkodók antropológiai tanaival gazdagította a teológiát, és a zsinati állásfoglalások, okmányok ilyen megszületésében sok része volt. De ami megváltoztathatatlan isteni igazságként él a lelkiismeretében (pl. abortusz-kérdés), bátran és megalkuvások nélkül képviseli. A modern életben és európai kultúrában két lábbal bennélő mai ember, aki irodalmi, színművészeti alkotásokban maradandót alkotott (még püspök korában is írt), de hogy csak a kereszténység és Krisztus a szekularizált, sőt emberségében megrövidített és deformált ember igazi megváltása és magáratalálása, azt ugyanolyan meggyőződéssel hirdeti. Minden emberi személyiség igazában, végső dimenzióiban titok. De hogy mi még a további titka egy ilyen formátumú, vará- zsos hatású, karizmatikus egyéniségnek, mint II. János Pál, azt még kevésbé lehet „okos”, tudományos kategóriákkal kifejezni. Újságírók, spontán szemlélők és értő szakemberek ezrei teszik fel újra meg újra a kérdést a ” Wojty- la-jelenség” titkáról. Minden külföldi útja ebbe a rejtélybe torkoll, és sokan próbálják a választ megadni, ilyesfélékkel. Nem a hatalom, állás, pozíció valamiféle titokzatossága vagy tekintélye a magyarázat, hanem hogy személyéből megnevezhetetlen erő, nyugalom, biztonság és szeretet árad. Érezni, hogy mély és biztos gyökerei vannak, és azok a transzcendens világból valók. A teljes önátadás kiszolgáltatottságában a napnak egyetlen, reggeli órájában nem szabad őt zavarni: amikor ő maga jelenik meg „kihallgatásra” Mestere és Istene előtt. Ezért azt is meg lehet érezni nála, hogy mögötte maga Krisztus fénylik föl, akivel egészen azonosult, akit emberi-művészi érzékenységével szavakban és gesztusokban, egész magatartásában spontánul megjelenít. És általa az egyház, ahogy a Zsinaton a Szentlélek ihletésére vállalta, ismét és ténylegesen olyan emberközelségbe került, ahogyan az a megtestesült Istenember történeti megjelenítőjéhez megfelelő. Ahol a rendezés és biztonsági óvás gátlásaiból ki tud szabadulni, mindig odamegy a hívek, tömegek közé. Integet, mosolyog, végigjárja a megközelíthető sorokat, sokakkal kezet fog, és láthatólag alig tud elszakadni övéitől. „Megjelent a mi Istenünk jósága és emberszerete- te” — juthat eszünkbe a Titusz- levélből (3,4)... Milyen messze van innen a kortárs Malraux sötét döbbeneté: Az Isten után már az ember is halott. És hogy az európai ember fáradt, olyan fáradt lelkileg-szellemileg, amilyen történelme folyamán még sohasem volt. És ebben a fáradtságban és letörtségben sajnos már mi is egészen „európaiak” lettünk... A Szentatya közelében nincs fáradt ember, még kevésbé bármilyen halott. Csak ujjongás van, belső öröm és végtelenre tágult remény és bizakodás az egész lét és jövő iránt. S mindez belőle árad, ő a forrása. De nem valami naiv, a bajokon átnéző, lebegő optimizmus az ihletője. Ez a pápaság 13 éve alatt is mind alázatosabbá hajló fej és vállak és a Szentatya minden megszólalása az egyház és világ bajainak mélységes érzékeléséről tanúskodik. De ugyanakkor még meggyőzőbben sugározza a hitet, hogy biztos áz emberiség jövőjében, mert biztos az emberszerető Istenben. Nekünk is ezt fogja sugallni: biztos a magyarok boldog jövendőjében. Dr. Koncz Lajos Emlékező időzés Berzsenyi Dániel falujában Heves megyei ember ritkán jut el Somogy megye belsejébe, Niklá- ra, ahol a legnagyobb magyar ódaköltő) Berzsenyi Dániel sírja található. Diákkoromból sok versére emlékezem, s az országot járva eszembe jutnak felejthetetlen sorai, ő írja A magyarokhoz című versében, hogy „minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely ha megvész, / Róma ledűl s rabigába görbéd”. Ez az immár másfél százada halott költő a hazaszeretet, a jellemes, becsületes élet, a „derék”-ség szószólója volt. Hirdette, hogy az önzetlen hazaszeretet és cselekvőkészség érdeme a halálunkkal sem múlik el: „A derék nem fél az idők mohától, / A koporsóból kitör és eget kér, / Érdemét a jók, nemesek s jövendő / Századok áldják” (Felsőbüki Nagy Pálhoz.) Az idén júliusban Balatonsze- mesen töltöttem néhány napot, s úgy éreztem, egy napra el kell szakadnom a szép Balatontól: el kell zarándokolnom Berzsenyinek a szállásomtól körülbelül negyven kilométerre fekvő falujába, ahol még sohasem jártam. Petőfire gondoltam, aki 1847 júliusában az ország másik felében, a Sátoraljaújhely melletti Széphalmon fölkereste Kazinczy Fe- rencsírját, megjegyezvén XII. úti levelében: „Kötelessége volna minden emelkedettebb lelkű magyarnak életében legalább egyszer oda zarándokolnia, mint a mohamedánnak Mekkába. ” Petőfi sokfelé vándorolt az országban, de úgy tudom, Berzsenyi falujába, Niklára sohasem jutott el. Gépkocsim nem lévén, vonattal utaztam a Balaton déli partján Balatonjenyvesig. Onnan a kes- kenyvágányú gazdasági vasút hangulatos kis személyvonata vitt el a déli irányban Táska faluig. Sajnos, a kalauz nem tudta megmondani, megy-e innen autóbusz a még négy-öt kilométerre lévő Niklára, elindultam hát gyalog. Élvezetes volt az út a madárdalos erdők és mezők között. A mintegy ezer lakosú Nikla szép fekvésű, kedves és tiszta falu. Hogy jó emberek lakják, azt a főutca villanyoszlopainak tetején fészkelő gólyák is tudtul adják az odavetődő idegennek. Első utam a temetőbe vezetett, amelynek kimagasló részén — messziről is jól láthatóan — emelkedik egy magas obeliszk: Berzsenyi síremléke. Ezt Somogy megye állíttatta ’’Berzsenyi Dániel hamvainak” a múlt század derekán. Egyik oldalán az van följegyezve, hog'1 let Hetyén (a mai Egyházashetyén) 1776-ban, a másik oldalán pedig, hogy meghalt Niklán 1836- ban. Az obeliszk felső részén lant emlékeztet a költőre, s alatta ez a nagyon ideillő két verssor: „A derék nem fél az idők mohától / A koporsóból kitör és eget kér”. Ugyanebben a sok virággal pom- azó, körülkerített szép sírkerten van eltemetve Berzsenyi felesége is (Dukai Takács Zsuzsanna), továbbá gyermekeik és későbbi utódaik egészen az 1980-as évekig. Neveiket egy fekvő nagy fekete márványkő őrzi. A falu központjában találjuk a Berzsenyi Dániel Emlékmúzeumot. Az épület előtti szép park árnyas fáival és sétaútjaival természetvédelmi terület. Öröm betérni ide a júliusi kánikulában. A park közepén áll a költő mellszobra. A ház falán emléktábla hirdeti, hogy itt lakott Berzsenyi Dániel 1804-től haláláig, 1836- ig. Ezt a néhány szobás, földszintes, szép, klasszikus stílusú nemesi kúriát a költő építtette a megrongálódott régi helyén, az 1810-es évek elején. Itt élt családjával a gazdálkodó és mellékesen versírással is foglalkozó Berzsenyi Dániel. Például itt született az én diákkoromban gyakran idézett szép költeménye, a Fohászkodás, mely így kezdődik: "Isten! kit a bölcs Iá. "eszme fel nem ér, / Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: /Léted világít, nfhtt az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet. ” Ez a jól rendezett múzeum rendkívül szemléletesen mutatja be a költő életét, műveit s azt a kort, amelyben élt. Kalauzom volt a múezumban a gondnoknőn kívül a kilencvenedik évében járó — ott lakó — Piroska néni is, Berzsenyi Dániel dédunokája. Piroska néni félje már az említett Berzsenyi-sírkertben nyugszik. A Rákosi-korszak kegyetlenségei bizony őket sem kímélték: ki voltak telepítve innen több száz kilométerre, a Berety- tyóújfalu közelében lévő Nagy- rábéra. Szerencsére elmúltak azok a szomorú idők! A Berzsenyi Dániel Emlékmúzeum azt is jelképezi — a költő szavaival szólva —, hogy azoknak van igazuk, akik ,, a jobb s nemesb telkeknek útján’’ járnak. Berzsenyinek az épület háta mögött lévő hatalmas kertjét már nem tudtam egészen végigjárni, mert el kellett érnem az autóbuszt, amellyel Nikláról hazafelé indultam. A kert öreg szelídgesz- tenyefája már Berzsenyi korában is megvolt: lehet, hogy e mellett és ez alatt is sok szép időt töltött a költő gondolkodással, írással, olvasással. A múezumban még megvettem A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól című prózai munkáját, amelyet 1833-ban írt. (Három évvel Széchenyi híres Hitelének megjelenése után.) Berzsenyinek ezt az 1842-ben Budán kiadott könyvét az idén a Somogy Megyei Könyvtár reprint (hasonmás) változatban jelentette meg, ezer számozott példányban. Dr. Pásztor Emil Van úgy, hogy az ember szerelmes lesz, aztán azon veszi észre magát, hogy már regesrég nem ő irányítja a tetteit. Ha ez a szerelem ráadásul nem piától, hanem beteljesült, valóban lelket-testet megbolygató, zaklatott érzés, azt talán nevezhetjük igazinak is. Amilyenből egyszer, ha jut az embernek az életben. Erre a mindent elsöprő vonzalomra épül a film, melynek forgató- könyvét Neil Simon, számos vígjáték kiötlője jegyzi. Igazából persze nem tudjuk, vígjátékot látunk-e, bohózatot, vagy inkább egy jó kis zenés, nyáresti mozit. És talán az se mindegy, férfiként, avagy nőként szemléljük az előttünk pergő eseményeket. Mert ha az előbbi vagyunk, bizony szkeptikussá válunk ennyi bonyodalom láttán. Adott egy bomba no: Kim Basinger, a telt szájú a dús keblű, aki egy Las Ve- gas-i gengszter barátnője. Érkezik a csábító, Alex Baldwin, néhány perccel később következik egy jól fényképezett szeretkezés (azaz nem látszik semmi, de az meglepően fülledt és erotikus). Eddig még rendben is lenne minden. Csakhogy némi gengsztert zsarolásra a csábító kénytelen nőül venni vonzalma tárgyát, aztán még egyszer és még egyszer... Szóval ez egy férfinak a nézőtérén biztosan sok(k) lehet. A nők a nőnek drukkolnak — természetesen — ,s ebben a filmben törvényszerűen győz a nő. Mert ő a független, az élettel teli, és valljuk be: valójában ő a csábító is, ahogyan ez már lenni szokott itt a nemek harcában. Vigyáznak is rá, hogy egy percig se csorbuljon a tökéletesség érzésünk vele kapcsolatban: megszaggatott kombinéban legalább olyan gyönyörű, mint meztelenül, vagy épp matrózblúzban. Szájrúzsa a legvadabb csókok után is szétmajzolatlan, szeme mindig kellőképpen fénylő’. Szóval nő. Olyan, amilyenek mi, földi halandók sose lehetünk, a mosogatás, takarítás, és az, hogy nem vagyunk gondtalan énekesnők, óhatatlanul nyomot hagy a saját női bajainkon. De legalább van, aki helyettünk tündököl, s igazza le a férfit, amikor csak akaija. S ráadásul olyan finom bájjal teszi ezt, hogy szerintem a legvadabb nőgyűlölők és legrégibb agglegények is ellágyulnak a széken, szívük gyorsabban dobog* hogy egy eb jelekről ne is beszéljünk. De hát ezért lett Kim Basinger a főszereplő, nem pedig a szomszéd Mari néni. Itt persze most sorolhattam volna közismert pártpolitikai asszonyságok neveit, akik legalább annyira Mari nénik, de jobb, ha nempoénkodunk. Azzal se, hogy a film 1956-ban játszódik, s erről az évszámról Amerikában egészen más villan az ember agyába, mint Magyarországon... Ám ez a bő másfél óra pontosan azért van, hogy nekünk semmi se villanjon az agyunkba, azonkívül, hogy ió a zene, és még jobb, hogy az eniDerfajnak vannak majdnem tökéletes példányai. Hogy nekik is lehet büdös a lábuk, vagy odvas a foguk — ez csak néhány intrikusabb hajlamú mozinézőnek, vagy rosszkedvű háziasz- szonynak jut eszébe. Ők meg magukra vessenek... Doros Judit Mi is a Mandragora? A Vajdaságban szervezett és a Szent Genéziuszról elnevezett nemzetközi színtársulat előadta Macchiavelli Mandragora című komédiáját a Franciskánus udvarban. A reneszánsz író, diplomata, politikai gondolkodó, szellemi kóborlovag és nagy emberismerő Macchiavelli illetlen játékát éppen a Franciskánusok udvarára vezérelte a jókedvű komédiások szelleme: az a bizonyos Szent Genéziusz, akinek neve hazai naptárainkban fel sem lelhető. A tettet és a gondolatot azonban bocsánatos bűnné fokpzza le az a mód, ahogyan az Újvidékről, Kassáról, Pozsonyból, Szabadkáról, no meg Egerből összeverbuvált csapat elővezette. Igazi „tábori kiadása” volt ez a Mand- ragorának, hiszen egy szellemesen háttémek-öltözonek kifeszített sátorlap előtt, alatt bonyolítottak le mindent az aktorok, úgy, ahogyan azt Vidnyánszky Attila, a kijevi szakintézetben most végzős rendező-fiatalember elképzelte. Maccniavelli színpadi bohém- sága megunhatatlan. Válaszol, kétértelmű feleletet ad kérdéseinkre. Valahányszor látjuk, és ha a színészek jól teszik a dolgukat, elfeledjük, minő pofonegyszerű a vígjátéki képlet. Adva van egy tanult, de magtalan férfi, aki végül is apává szeretne lenni. De mert ami nem megy, azt erőlteti az ember. Ismeijük ezt a hiúsági, egyébként is az ostobasággal, hiszékenységgel jól megalapozott állapotot. Még a fiskális is belemegy a hókusz-pókuszba, hiszen a világ szeme előtt mégiscsak kell az a minimális látszat, a szarvak pedig láthatatlanul nőnek ki a homlokcsontból. A látszat jókedvű tragédiája ez a darab. És mert ilyen lélektani adottságok között csupán a szakma és a jóízlés szabhat határt a bolondozásnak a bolonddá tevés koreográfiájának, ezek a kopaszra nyírt színészfiatalok még külsejükkel is csavartak egyet a mutatványon: kitűnt, hogy a kopasz fejből jobban kivilágít az arc, a szem, a tekintet és mindaz, amit esetleg a hajjal jól keretezett arcról ngm olvastunk le értéke szerint. És még egy csavarás, ha már komédia: Lucréziát és anyját is, a nézőket férfiszínészek jelenítették meg, s ezzel a bohém évődés új elemekkel bővült. A rendező jó játékmesternek bizonyult. Ötletesen, a pantomin határáig elvezetve irányította színészeit, akik a verses szövegek ötleteit átjuttatták a „rivaldán”, nem sértve a jóízlést „bohóckodtak” a liturgikus szövegekkel. S ha talán ez a vállalkozás azért jutott el Egerbe a zentai ősbemutató után, mert Balogh András kitűnően alakította hoppmester Liguriot, azért ez a vállalkozás több, mint esemény. Mert Bo- csárszky Attila, Callimacoja Kassáról érkezett, Siro szerepéért Tóth Loon Újvidékről, Nicia mester szégyenével és szarvaival Bubos András Szabadkáról, Sostrata miatt Magyar Attila Újvidékről, Frater Timoteasz kámzsájával Fabó Tibor Kassáról, az asszony szerepéért Vukosaljev Iván Újvidékről és a mindent elsöprő szerelem tárgyát ellebegő Lucrezia alakításáért Mokos Attila Pozsonyból. Talán nem a móka kedvéért, de ezt a férfitársulatot az újvidéki Faragó Edit vezeti. És az is valami, hogy ezt a színészgárdát szponzorok tartják fenn és össze. No meg az a lelki egység, amit még csak bele sem kell magyaráznunk ebbe a példaértékű vállalkozásba. (farkas)
