Heves Megyei Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 179-204. szám)

1991-08-13 / 189. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. augusztus 13., kedd Diákmunka Talán soha nem volt annyi ténfergő vakációs diák az utcákon, mint a mostani nyáron. Bizonyára közrejátszik ebben, hogy tavaly óta is tovább drágult — mondhatni: drasztikusan emelkedett — az utazga­tás, a táborozás költsége, dolgozni pedig csak nagyon kevesen, úgy­szólván a munkát legkitartóbban keresők vagy kerestetők, a legsze­rencsésebb fiatalok mehettek. Hiszen egyre szűkül a lehetőség a fel­nőtteknél is, napirenden vannak a felmondások, elbocsátások. Okosabb választás, megoldás htján hát csellengnek a gyerekek. Azok is, akik korábban esetleg már próbálkoztak ilyentájt az „elhe­lyezkedéssel”, s azok is, akiknek ez mindmáig eszükbe sem jutott. Többen az előbbiekkel együtt folytatják az idén is a lötyögést, mivel az sem mind munkával töltötte vakációjának egy részét, akit fizettek már a nyári műszakokért. A teljes foglalkoztatás világában ugyanis sok esetben még véletlenül sem jutott a munkáltató eszébe, hogy fi­gyelje az igyekezetét, számon kérje a végzetteket. Ami elmaradt, pó­tolták az idősebbek valamikor. Belefért az idejükbe. S a bérkeretbe is, általában. Kiváltképpen a törzsgárda felé egyféle nemes gesztus volt, hogy gyerekeiket is bevihették magukkal, bedughatták valami köny- nyebb helyre néhány hétre. Nagyvonalúan elnézték használhatatlan­ságukat is a főnökök, többet-kevesebbet mindig adtak az időtölté­sért. Tisztelet a kivételnek, amikor valóban az ifjú ment állása után, de sokszor kemény erőfeszítéseit sem méltányolták kellőképpen, meglehetősen becsapták az egyiket és másikat is a fizetésnél. Mindez így is, úgy is a múlté. A gyerek is jobbára az utcán van, és semmittevő. Némelyikük — mert így szokta meg — még otthon sem talál magának elfoglaltságot az egész vakációban. A leány nemigen akar osztozni anyjával a házimunkán, még nagyobbacska létére sem veszi észre, hogy legalább olykor bizony szükség lenne rá a konyhán, netalán a mosógépnél, a szobanövények körül agy éppenséggel az ud­varon, a kertben. Egyiknek-másiknak még a tenyérnyi zöldre sincs gondja. A gazt, dudvát, gyomot sem képes kihúzni az ablak alatti te­nyérnyi veteményesből, virágágyból — nemhogy esetleg a nagyma­mának, nagypapának is segítsen valamit. S a fiú sem mind szorgal­masabb, kevés kérdi apját, hogy könnyíthetne-e valamit rajta elfog­laltságában. A szülő — sajnos — elnéző, türelmes a nála már megtermettebb, erősebb, teherbíróbb gyerekével szemben is. Hadd pihenjen csak a leány vagy a fiú — tartja —, arra való a vakáció! S újra meg újra oda­adja neki, ő adja a pénzt a nyári költekezésre, a csavargásra, strandra, diszkóra, fagyira, kólára, mozira, hangversenyre, s még ki tudja, mire. Dehogy mondja, hogy bizony maga is előteremthetné valahol, vagy ha nincs ehhez kedve, legalább valamivel legyen mértéktartóbb a kí­vánságlistával. Csupán csöndesen, amúgy befelé aggódik. Vajon mi lesz csemetéjével, ha egyszer felnő? Noha a kérdésen — van hozzá elég idő a vakációban — a diák is el­gondolkodhatna valamelyest... Gyóni Gyula Csákányi Eszter és Kulka Já­nos a mai színház- és tévésélet új sztárpárosa három estére jelent­kezett be az idei nyári progra­mok közé, azt várván-remélvén, hogy a kánikulai időszak mégis­csak kedvez majd a szabadtéri el­gondolásoknak itt, és jöhet az a varázslat, amit a romantikusnak is minősíthető környezet, a Fran- ciskánus-udvar meg az egri kö­zönség — velük együtt — össze­hoznak. Azért a dolog mégsem ilyen egyszerű. Az ég egyik este fél nyolc előtt önteni kezdte a hű­vös esővizet,- a közönségnek csak a legmegrögzöttebb-megátalko- dottabb tagjai vállalták a körül­ményeket, hogy rokonszenvük- kel-megjelenésükkel szavazza­nak a népszerű páros mellett. így is csak a Fehér Terem maradt a helyszín a helyőrségiben. Nem mindig jön be a tapaszta­latunk, hogy a színészek olykor csak „hakniszinten” dobják be magukat az ilyen nyári szórakoz­tatásba, mondván, könnyedek­nek és lezsereknek kell lenniük. És ezt a törekvést nemegyszer könnyelműen fogják fel, teret engednek annak a lekezelő véle­ménynek is netán, hogy a vidék­nek minden jó, a név megjelenik, néhány közvetlenkedéssel pó­tolják azt, amit a szakmai szabály és a szerződés követelményei szerint teljesíteniük kellene. Csákányi Esztert és Kulka Já­nosi ilyesféle vád nem érheti. Jól átgondolt, szervesen felépített jelenetsorral álltak ki a vihartól megtizedelt közönség elé, és bő másfél órán át azt adták, amit tő­lük — eddigi szerepléseik után — joggal el is vártunk. Arra a kér­désre ígértek választ: Miért kell a szerelem ? Hogy ez a fogalmazás pontos-e, a miértre milyen szem­pontból lehet a legtisztábban és a legeredményesebben válaszolni, azt nem sikerült kideríteni most sem. Van válasz egyáltalán? Mert a szerelem belső-külső kényszer, ez a kérdésfeltevésből is kiderül, de hogy milyen okból, milyen összetevőkkel, összedró­tozó vagy szétválasztó erőkkel, hangulatokkal, szenvedélyekkel, ütközőzónákkal, váratlan, netán előkészített lobbanásokkal e- gyütt, kalandszerűen vagy hosz- szú fontolgatás után, az összekö­tő zsinegek ilyen-olyan összeku­szálása mellett az igazi? — nos, az itt sem derül ki. Mert a szenve­délynek, az érzelemnek, az ösz­tönéletnek más a logikája, mint egyebeknek — ha van ilyen a sze­relemmel kapcsolatban —, olyan, mint a földrengés vagy a szerencsejáték, de lehet egyálta­lán lehetőségről beszélni? Kulka és Csákányi — mond­ják a magukét. Azokból a nekik is tetsző darabokból vett jelene­tekkel, amelyek nekünk is tetsze­nek. A Lila ákácból, ahol Szép Ernő figurái a „lizsében” amúgy földszagúan, darabosan vezetik elő az első csók koreográfiáját. Majd a Pygmalion megzenésí­tett változatában panaszkodik Prof. Higgins, milyen átok is a nő, ha az egy finom angol úr fejét csavarja el — akaratlanul? És így tovább! Felépítették a maguk konfliktussorozatait, hogy egy percig se álljon le a támadás-visz- szatámadás lélektani vívása: mert végső soron a kipattant ér­zés, a szerelem megháborodott- jai folyton féltik állapotukat, azt, hogy a másikban elvesztik magu­kat. Vagy amit veszteségnek hin­nének, ha bekövetkezne! Ez a páros nem született pódi­umra. Mintha ezt a műfajt most szabná rájuk a siker és az a kész­tetés, amit a nyilvánosság ereje mozgat, a divat, a kíváncsiság törvényei szerint. Mindkettőjük­nek edzhető orgánuma van, Kul­ka tenorja színes is — csak még bele kell szoknia az éneklés igé­nyes megoldásaiba. Most még csak azt érzékeltük, hogy a próza simán ment, a mondatok ott cél­ba találtak. A „nótáknál” a da lam, a hangsúly és a szöveghang­súly rafinált kombinációit még lehet fokozni. (farkas) Mottó: „mondjátok meg végre...” Hogyan került Kelet-Európa és Magyarország a „Kreml árnyékába”... ...És hogyan próbált onnét el­szakadni. Ez a sommázott kér­dése annak a vaskos kötetnek, melyet a Magvető és a Párizsi Magyar Füzetek közös kiadásá­ban az ismert történész és polito­lógus, Fejtő Ferenc jelentetett meg a közelmúltban. Amikor el­ső olvasatban, szamizdatként ezt a könyvet kézbe vehette az em­ber — a nyolcvanas évek legele­jén történt —, az izmosnak és be­tonalapozásúnak tűnt szocializ­mus építményén bekövetkező teljes összeomlást senki sem merte volna prognosztizálni. S most olvasva és újraolvasva — közelmúltban lejátszódott viha­ros átalakulások optikáján ke­resztül — az az első, higgadtabb érzése az embernek: ennek elke­rülhetetlenül így kellett történ­nie... A szerző találó mottót válasz­tott Marc Blochtól, a francia An- na/es-iskola nagy hírű mesteré­től: a forradalomban diktátorrá váló Robespierre-ről vitatkoz­nak hívei és ellenfelei, az Isten szerelmére könyörgünk, mond­játok meg végre, milyen volt Ro­bespierre? Igen, ez a lényegi kér­dés a szocializmussal kapcsola­tosan is: minden eszme — ha gyakorlatba történő átültetése során nehézségekkel találkozik — csak egyféle eszközhöz folya­modhat, a diktatúra és a terror eszközéhez. A történelem ítélő­széke előtt ez a legsúlyosabb vádpont, ha egy gazdasági, társa­dalmi és etikai normával leírt rendszert csak diktatúrával lehet „elfogadtatni”, annak a rend­szernek messzemenően nincs jö­vője. A történelmi összefoglalás szándékával írott elemzés az 1945 utáni kelet-európai fejlő­dés három szakaszát taglalja na­gyon részletesen. Az időben el­térő és lényegesen kiterjedő adatbázison született elemzés el­sődlegesen azt a folyamatot kísé­ri nyomon, ahogyan a kelet-eu­rópai országok — rövid demok­ratikus intermezzo után — áldo­zatul esték a bolsevizáció folya­matának, s mindenütt kiépült a monolitikus rendszerű, diktató­rikus hatalmi modell. Az 1953 utáni korszak az ellentmondásos desztalinizációs periódus, mely akként is értelmezhető, mint a térség egyelőre sikertelen levál- tási ldsérlete a szovjet blokktól. Nehezebb meghúzni a harmadik etap vonalát, hogy mikor kezdő­dött az út a végleges bomlás felé, ami köthető az 1979-es afganisz­táni invázióhoz ugyanúgy, mint Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerüléséhez. Ha ebben a kötetben együtt olvassuk a szovjet befolyás alá kerülő országok történetét, a számtalan variációk mellett is meglehetősen egysíkú kép rajzo­lódik az olvasó elé. Szinte meg­döbbentő az a meglepetés: a szovjet vezetés mennyire nem vet­te figyelembe ezen országok nemzeti, társadalmi és történelmi tradícióit, s próbált reájuk kény­szeríteni olyan gazdasági-politi­kai rendszert, melynek egyálta­lán nem volt semmilyen szerve- sültsége. Második tanulságként azt konstatálhatja az olvasó, mennyire azonos módszerek és klisék segítségével dolgozott a szovjet vezetés. De mindezek el­lenére talán legfelfoghatatla- nabb és legtalányosabb az embe­ri, morális tényező: örök igazsá­ga ez a történelemnek, és meg- fejthetetlenebb talánya, minden történelmi és társadalmi célkitű­zéshez megtalálható a véghezvi- vők azon embercsoportja, akik­nek ráadásul tevékenységük fénykorában magas társadalmi presztízsük is keletkezhet. Mert talán a könyv tanulságai alapján a fő kérdés az: milyen társadalmi-politikai alakzatok születtek az 1945 utáni Kelet- Európát illetően, melyek időben ugyan rövid, néhány éves agónia után — úgy tűnik, végletesen — a történelem kidobható kelléktá­rába kerültek. A régiónak az el­múlt negyvenéves történetét úgy is felfoghatjuk, mint a Jaltában ráerőszakolt hatalmi, uralmi for­mától való megszabadulás kísér­letének történetét. A kötet világosan érzékelteti: a jaltai és potsdami nagyhatalmi paktumokkal Kelet-Európára is rákényszerített világrend egya­ránt megfelel a második világhá­borúban győztes hatalmak érde­keinek, számtalan lavírozási le­hetőséget biztosítva az amerikai­aknak és oroszoknak arra, hogy hatalmi pozícióból főleg a kis né­pek érdekeit semmibe vevő ér­dekszférákat kreáljanak. Kelet- Európa névlegesen ugyan három nagyhatalom kezébe került, de a katonailag meglévő erőfölény nem hagyott kétséget afelől: az oroszok minél előbb politikailag is profitálni akarnak ebből a szá­mukra kedvező helyzetből. Nem illethetnénk ugyan bölcs előrelá­tással az akkori szovjet vezetést, de a tények pontos, utólagos is­meretében elmondhatjuk: átme­neti lavírozást az általuk meg­szállt országok bizonyos vezető köreinek azért biztosított. Köte­lezte őket erre egyrészt az Atlanti Charta — fél évszázados aláírá­sára éppen a napokban emlékez­hetünk —, mely kimondta: „minden népnek joga van meg­választani, milyen kormányzat alatt kíván élni”. De azért az is fontos és elhallgathatatlan kö­rülmény, hogy Sztálin már a Szovjetunió német megtámadá­sa után — amikor az államszö­vetség fizikai léte került veszély­be — a Moszkvába látogató brit külügyminiszterrel, Edennel, a fegyverszállítás és a segítség megadásának mikénti módja he­lyett „a jövendő határok és befo­lyási övezetek kérdéséről kívánt tárgyalni”. Álljon itt bizonyság­ként egy magyar hivatkozás is: Rákosit gy 1952-es előadásában tesz említést, a moszkvai emigrá­cióban lévő, kelet-európai kom­munista vezetők már 1942-ben utasítást kaptak arra, hogy dol­gozzanak ki terveket az ország politikai jövőjét illetően. Az a rövid két-három év, melyet a tör­téneti szakirodalom, inkább po­litikai terminusokat használva, népi demokratikus korszaknak nevez, valójában a koncentrált kommunista hatalom taktikus és kissé leplezett előkészítésének a korszaka volt. A korszak fő jelle­ge abban ragadható meg: a de­mokratikus fejlődés irányába mutató kísérletek, főleg a kom­munista arrogancia következté­ben jutottak zsákutcába: Egy könyv igazán hazatalált. Belső viszonyaink fundamentá­lisan még alig változtak. De az talán többet nem ismétlődik meg, hogy a tiszta szellemnek, könyvek miatt magyarázkodnia kelljen a hatalom érdekeit vitat­ható eszközökkel képviselő fogdmegjei előtt... Szőke Domonkos Balogh Edgár születésnapi ajándéka Megjelent a Romániai Magyar irodalmi Lexikon újabb kötete — ünnepi estek Hatvanban, Vásárhelyen A Temesváron született Ba­logh Edgár a maga 85 esztende­jével máig friss, elevenen ható erő az erdélyi magyar irodalmi életben. Nemcsak írásművei ta­núsítják ezt, de az a hatalmas vál­lalkozás is, amibe 1968-ban kez­dett, tucatnyi irodalmárral bás­tyázva körül magát, s akikkel rögtön nekifogott a négy kötetre tervezett Romániai Magyar Iro­dalmi Lexikon szerkesztésének, kiadásának. Jeles újságíró kollé­gánk, a kolozsvári Okos György jóvoltából kezemben az első, 650 oldalnyi kötet, amely A-tól F-ig fogja össze mindazt, amit egy ilyen tárháznak nyújtania kell, s rögtön a belső címoldalon az ajánlás: „Moldvay Győzőnek, a Délsziget szerkesztőjének, test­véri kéréssel az erdélyi magyar­ság szigetéről! Kolozsvár, 1991. június 18. Balogh Edgár.” Torok­szorító ez a néhány sor, amely kötetbe tűzve másfél hónapot utazott, amíg birtokomba került. S e tény is arról tanúskodik, hogy irodalmunk nagy öregje izgalma­san nagystílű és nagy fontosságú munkafolyamat megkezdésére, befejezésére kötelezte el magát. Hogy a kezdet kezdetén kik éltek, dolgoztak Balogh Edgár holdudvarában? Az első kötet tanúsága szerint Benkő Samu, Jancsó Elemér, Jordáky Lajos, Kacsó Sándor, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Mikólmre, Réthy Andor, SőniPál, Venczel József alkották az indító csapatot, ki­egészülve persze csaknem száz szakszerkesztővel. De az is tény­kérdés, hogy ezt a népes, min­denre elszánt társaságot az indu­lás éve óta alaposan megtizedel­te az idő. Bőséges lapozgatás, böngészés után mégis azt -kell megállapítanunk, hogy a Romá­niában kibontakozott magyar- irodalom-kutatás. olyan eredmé­nyekre támaszkodhat, amelyek 1919. január 1-jétől 1981-ig ran­gos vizsgálati anyagot, alkotók és műveik termésének műves gaz­dagságát reprezentálják. Pedig a szorongatottság, a kisebbségi sors terhe nem új valami volt mar az induláskor sem, s bizton nehéz harcok eredménye a bukaresti Kriterion testes kiadványa. De fontos, hogy létezik. Sőt! Immár ujjonganom kell: Balogh Edgár 85. születésnapja küszöbén meg­élhette, elégedetten vehette kéz­be a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon második kötetét is, amely G-től K-ig tartalmaz cím­szavakat, gyűjti fókuszába az er­délyi magyarság irodalmának legfontosabb eredményeit, mi­kent erről épp most bizalmasan értesültem. íme, mit szül a szolgálat szelle­me, amelynek szinte mesébe illő elkötelezettje Balogh Edgár, aki az újabb kötettel myilván lendü­letet ad a vállalt feladat tovább- munkálásához, s idővel elhozza a koronát, a beteljesülést, a záró lexikonkötetet is. Mi viszont méltatlanok lennénk e csodála­tos férfiúval, de magunkkal szemben is, ha közelgő szeptem­beri születésnapjának küszöbén nem készülnénk fel e nagyszerű őskohó, a nemes eszméket egy­ségbe olvasztó, ötvöző férfiú, Balogh Edgár köszöntésére. Nos, a Nemzetközi Tőkés László Mozgalom készül erre a napra, de készül a Hatvant Hódmező­vásárhellyel egy szellemi áram­körbe fogó Délsziget című folyó­irat is, amelyek szeptember 5-én, csütörtökön este 7 órakor a Hat­vani Galériában, szeptember 6-án, pénteken este ugyancsak 7 órakor Hódmezővásárhelyen az Állami Zeneiskolában rendez­nek ünnepi irodalmi műsort Ba­logh Edgár köszöntésére. Mind­két esten dr. Czine Mihály érté­keli a nagy erdélyi alkotó életmű­vét, jeles fővárosi színészek köz­reműködnek az erdélyi magyar irodalomra, költészetre épülő műsorban, továbbá erdélyi zene­művészek szereplésében gyö­nyörködhetnek majd a progra­mok vendégei. Moldvay Győző Amikor a romániai diktatúra utolsó éveiben — vagy talán hó­napjaiban — a rendszer számára ijesztővé kezdett válni az egyház befolyása a lakosság széles réte­geire, Kolozs megye egész terüle­tére (de úgy tudom, országosan) összeírás, részletes tanulmány elkészítését írták elő a vallásos érzület és jelleg helyzetéről, tér­hódításáról. Aj? elnyomó rend­szer számára „megdöbbentő” adatokat tártak fel ezek a vizsgá­lódások. Kiderült például, hogy a falusi lakosság döntő többsége templomba járó. Fizeti az egyhá­zi adót, a három legfontosabb családi esemény — keresztelés, házasságkötés, temetés — elkép­zelhetetlen a hitnek megfelelő papi részvétel nélkül. Nagyon fájt a rendszernek az, hogy a leg­több helyen a kommunista párt tagjai, sőt választmányi tagjai is támogatták az egyházat. Kiderült a felmérésből, hogy a falusi —• különösen pedig a Kalo­taszeg vidéki magyar ember — istenhite mély: a pap, a lelkipász­tor, a plébános számára a legna­gyobb tiszteletet kiérdemlő em­ber a faluban. S milyen szép szo­kása volt — és reméljük, marad — az emberi magatartásnak: a nép nemcsak a hite szerinti lelki- pásztort, de más hitűek lelki ve­zetőjét, ápolóját is mélységesen tisztelte. Megható volt Kalota­szeg falvaiban az egymás és az egymás hite iránti tisztelet meg­nyilvánulása. Volt! Mert újab­ban egyes szélsőséges román pártok és bizonyos „kulturális tűzhelyek” mind jobban igye­keznek befolyásuk alá vonni a falusi román papságot. Már per­sze csak azokat, akiknek istenhi­te és az ember iránti megbecsülé­se ingoványos talajon áll. Sok kalotaszegi falu templo­mában megfordultam. Elődeim születési helye szerint én is hoz­zájuk tartozom. Mindig megha­tott az a szeretet és az a lelki fennköltség, amely az istentisz­teleteket jellemezte, mert a kalo­taszegi ember istenfélő, s ebből szinte következőleg család- és munkaszerető. Az Isten nevét hi­ába fel nem veszi, de ha baj van, összekulcsolt kézzel, akár letér­depelve is, megbocsátásért kö­nyörög a Mindenhatóhoz. Hosz- szasan néztem a mellékelt képet: ünnepi alkalomkor készült. Nem tudom pontosan, miről is prédi­kál a lelkipásztor, de az ünneplő­be öltözött asszonyok arcáról szinte lerí a megbánás, a fohász­kodás. Mintha minden otthoni bajukat, gondjukat félretették volna, s egy érdekelné őket: az is­teni kinyilatkozás és tanítás: légy jó, légy megbocsátó, légy könyö­rületes és — a megpróbáltatás éveiben is — légy mindig Istentől félő, azt tisztelő ember... Képze­letben tudom: nemsokára vége a prédikációnak, elhangzik a Mi­atyánk, és Szentlászló falu temp­lomában felcsendül a XC. zsol­tár, amely így kezdődik:,, Teben- ned bíztunk elejitőlfogva. Uram, téged tartottunk hajlékunk­nak...” Szól az ének. Belerezzennek az ősi templom falai... Erősek azok, akik hinni tudnak, s akik­ben az istenhit tartja elszántan az erőt! Okos György =gri nyár ’91 Miért keit a szerelem? Erőseik azok. akik hinni tudnak...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents