Heves Megyei Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-176. szám)

1991-07-06 / 157. szám

8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. július 6., szombat Konczek József: Üdülői história Ilyen liftet még nem látott Ró­zsi. Az ajtók maguktól kinyíltak a várakozók előtt, amikor pedig beszálltak, a gombnyomásra az ajtó is bezárult, és azonnal fd is vitte a másodikra az utasokat. K&, nem kellett megvárni, amíg ki­szállnak, s majd utána nyomni meg a következő kiszállóhely gombját, hanem mindjárt a be­szálláskor mindenki beprogra­mozhatta a megfelelő emeletet. S még az sem okozott galibát, hogy a hetedik emeletet előbb kérte valaki, a másodikat pedig csak utána. A lift agya szépen sorba szedte az emeleteket, és még olyan helyen is megállt, ahol nem kérték a liftben ülők. Ilyenkor azok álh'tották meg, akik vala­melyik szint folyosóján felfelé igyekeztek. De azért akármilyen okos is volt ez a gép, azt már nem tudta, hogy ha négyen vannak benne, akkor ne álljon meg a kül­ső kérésre, hiszen csak négyen szállhatnak be egyszerre. így hát a folyosón álldogálók bocsánatot kértek, a lift pedig"becsukta az aj­tót, és ment tovább. Egészen a hetedikig, ahová Rózsit irányí­tották. Amikor másodszor fordult a nagyobbik bőröndjével, szerette volna maga kezelni a gombokat, de sajnos, a három fehérkendős nővér közül az egyik, udvarias­ságból, megelőzte, s benyomta a hetest. Pedig nem is oda mentek. Bizonyára a fagolyós kulcsról ol­vasta le a nővérke, amit Rózsa a kezében szorongatott. A bőrönd egy kicsit lökdöste a térdét, míg sikerült az ajtóig ci­pelnie. Ott várt már a szobatársa, összecsapta tenyerét, mi a csudá­nak ide ennyi holmi, elég volna egy sporttáska, meg a ridikül. Vagy talán itt van az egész ruha­tára? Joli is így jött, beutalóval, özvegy, egész évben a kis szőlőt műveli, amit még a férjével együtt vásároltak s így, amikor már az utószezon is elmúlt, min­dig kap a szakszervezettől beuta­lót. „Hát te?” — kérdezte Rózsi­tól. Nem esett jól megmondani, mi az igazság, de azért csak ki­bökte Rózsi: „Elment a Cafkájá­val.” Ezen lehetett hümmögni egy sort, ebédig még megbeszél­ték azokat a keresztszemes min­tákat, amelyek Joli sálját díszítik, aztán itt volt az ebéd ideje. Ami­kor megették a három fogást — a krumplipürét jó tejesen csinál­ták, és kanállal mintákat nyom­kodtak bele, meg tettek rá egy szál petrezselymet is, a hús nem volt sok, de friss és jó, aztán jött az a poharas valami, a tetején hab, hát affljó volt —, maga a fő­orvos úr állt ki egy pillanatra az asztalok elé, és köszöntötte őket. Egészségcsapatnak nevezte a társaságot, finoman beleszőtte beszédébe, hogy öregember nem vénember, ezzel meg is nevettet­te őket, no és, ha meg nem is tap­solták, de nagyon megszerették az első perctől mindnyájan. „S hogy a kedves hölgyek jól érez­zék magukat (ez igen jól esett, hi­szen valóban a nők voltak na­gyobb számban), lehet sétálgatni a parkban, felhívom a figyelmet a platánsorra, a park végében pedig van egy kis márványtábla is, annak emlékére, hogy Vak Bottyán generális itt gyógyíttatta a köszvényét, ki lehet menni a városba is, az étkezési időt, ké­rem, pontosan tartsák be, van itt tévé, rádió, lemezjátszó, magne­tofon, sakk, kártya, biliárd, s ha valaki még ettől sem kerül emel­kedett hangulatba, annak javas­lom a liftet.” Nevettek. A főorvos úr aztán, aranyos ember, moso­lyogva bocsánatot is kért ezért a kis tréfáért, hozzátéve, hogy ők itt, a házban ezt így szokták mon­dani, ne haragudjanak meg érte. Ebéd után gyógyszerrendelés volt, ott is személyesen a főorvos úr foglalkozott velük, Rózsi ed­digi gyógyszereit például leállí­totta, Joliét helybenhagyta, de kiegészítette egy kis erősítő in­jekció kúrával, Rózsi testsúlya többnek találtatott azon a gyö­nyörű szép kis mérlegen, a főor­vos úr — miközben levette keret nélküli szemüvegét, és fáradtan megsimogatta szemhéját — java­solta neki, hogy a diétás étrendet ikszelje be az étlapon, mozogjon sokat, megmászhatná például naponta az épület mögött húzó­dó japánkert enyhén emelkedő dombját, egészen a barackfáig és vissza, no, és úszni, úszni, sokat. „Miért, talán a mi orvosunk nem tudja, milyen gyógyszer kell nekem? Jó orvos a Palika, nem­hiába, a falu taníttatta, szeretjük is nagyon...” Nem úgy van, Ró- zsikám, ez itt más. Azok az or­vosságok jók voltak otthon, de itt más a környezet, érted, itt úszni kell, naponta mérik a súlyunkat, szóval ez más, érted.” „Otthon is mérik a súlyt.” Rózsi egész dél­után dünnyögött. Ezzel még nem is lett volna baja Jolinak, ha­nem az, hogy Rózsika, enyhén szólva egy fűszergattert lepipáló hangerővel húzta a lóbőrt négy után, amikor a beszélgetés végén kicsit szenderegni kezdtek, ezt már nehezen viselte Jolika. El­ment sétálni, és rettegve gondolt az éjszakára. Mi lesz akkor? Va­jon mi lett? Csak az, hogy Joli bi­zony alig aludt egy keveset, azt is csak hajnaltájban. Nnnaül .Hát így van ez. A csí­zek, a rigók, a magasban köröző gólya ott kinn a hegyen nem hor­kol, az biztos. Joli megpróbálko­zott a horkoló ember jobb belá­tásra bírásának ismert módsze­reivel, hajnali háromnegyed öt­kor már olyan hangosan cuppo- gott-csemcsegett, hogy maga is megsokallotta, aztán kis papucsa sarkával kopogott a parkettpad­lón, ám Rózsi, némi feleszmélés után átváltott egy oktávval mé­lyebbre, és a legnagyobb nyuga­lommal brácsázott tovább. De ha még csak azt! Ennek a horkolás­nak stílusa volt! Nyugodt és laza horkanásokkal kezdődött, las­san bátorságra kapott, a kifejlet tetőpontja felé haladtában még egy kicsit rá is hortyolt az alap­motívumra, ott valami csavarvo­nalat vett, aztán teli tüdőből és megállíthatatlanul, győzedelme­sen, elsöprően recsegte-bratyog- ta-fodrozta tovább. S az elége­dett nagymotívum fölött kis hu­rokvonalak képződtek, egy-egy világosabb hangszínű elkalando­zás, mint a méhek, amikor a nyár közepén a virágok fölött zsuzso- rognak, s egyik-másik már meg­telt kis lábzsákokkal, boldogan hátralöki magát a szirmok közül, harci repülő, kiélvezve könnyen mozgása technikai lehetőségeit. Joli karikás szemekkel, térdeit felhúzva üldögélt az ágyon, eszé­be jutottak a repülőgépek, ami­kor az állomást bombázták. Iste­nem!!! Igen, a nehéz bombave­tők, most meg a vadászok, kísé­retül. Megrázta a vállát, Rózsi el­fordult. Akkor Joli vizet öntött zsebkendőjére a kancsóból, megmosta vele Rózsa arcát, nem ébredt fel. Csak kevés tartotta vissza, hogy arcába ne öntse az egész maradék vizet. Elszívott a folyosón egy cigarettát, sétálga­tott, majd visszament. „Nesze neked emelkedett hangulat...” — mondogatta magában. Ablakot nyitott. Hat óra lesz három perc múlva. Ébredt a park. A rigó az ablakpárkányra röppent. Bizto­san beetették az előzők. Talált egy fél kiflit, odamorzsázta neki, a madár nyugodtan eszegetett. Rózsinál lassan elvonult a hang árhulláma, csendesen szuszo­gott. No, aludjunk egy kicsit. ' Hét óra sem volt, amikor fel­ébredt a becsapódó ajtó zörejére. Álmosan feltápászkodott: „De Rózsikán, az isten szerelmére...” Rózsi végighallgatta. Szuszogva felhúzta a zoknit, jaj, fehérsávos zöld melegzoknit a nylonharis­nyára, és oda sem nézve Jolira, csak ennyit mondott: „Ha kinyi­tod az ablakot, huzat lesz, a huzat pedig bevágja az ajtót.” Joli meg­adással hanyatlott a párnájára. Rózsi nem ment be a vízbe. A nővér biztató szavaira is csak a medence szélén locsolgatta ma­gát. „Persze, hiszen nem tud úsz­ni!” — értette meg Joli. A nővér­nek volt elég gondja másokkal is, nem törődött vele. „Na, gyere, te...” — nyújtotta neki a kezét. A medencét belülről övező korlát mellett biztonságban haladhat­tak volna, a víz különben is csak másfél méter, és mozogni kell, úszni sokat. „Most nincsen hoz­zá hangulatom” — felelte Rózsi. Joli még sétált egyet ebéd előtt, Rózsi az ágyon feküdt. Felhúzott lábáról vágta a körmöt egy kisol- lóval. „Nem fogja összeszedni...” — gondolta Joli. Szólni kellene a főorvosnak, helyezze őket kü­lön. „Tudod, mit álmodtam az éj­jel?” — mondta, miközben ügye­sen lekanyarította a nagylábujja körmét.” Álmomban a főorvos úr megsimogatta az arcomat, és azt mondta, hogy te, Rózsika, nem is gondoltam, hogy te még csak tizenkilenc éves vagy. Kép­zeld, én, tizenkilenc... hogy hon­nan vehette ezt” — kuncogott elégedetten. Joli egy szót sem tu­dott szólni. („Azt tudom... — őr­lődött magáoan. — Azért szalad­tál el reggeli után, rámhagyva az asztal lerámolását, pedig az este is én tálaltam le. Mert a főorvos urat szeretted volna elpípni. Igaz, hogy ma délelőtt nem jött be. Talán megkérdezted volna, hogyan is gondolta ezt a dolgot az álmodban?) Hopp! Ebédnél megint ott volt a főorvos úr. Rózsi most nem sietett az asztaltól, sőt, maga ajánlotta fel, hogy majd lerámol. A főorvos úr a villájára tűzött húsdarabbal élénken magyará­zott az aranyfülbevalós főnővér­nek, aki szemközt ült vele a két­személyes asztalnál. Nemde...? — mondta a főorvos úr, és mind­ketten nevettek. A főorvos úr so­káig ebédelt a főnővérrel, Rózsi kinézegetett az ebédlő üveges aj­taján a lifthez, sokan álltak már sorba, az meg, ugye, csak négye­sével... s látta azt is, hogy Joli be­áll a sor végére. Sokáig sündör- gött a tálalóablaknál, a főorvos urat várta... Ez az aranyfülbeva­lós elmehetne már... Egyszer- csak, hipp-hopp, a főorvos úr meg a fülbevalós felálltak, s már el is mentek. Lógó orral ballagott a lifthez. Hát Joli hová lett? Az előbb még itt állt a görbebotos öregember mögött, tartotta neki a helyet... Érthetetlen... Egy fél­óra múlva jutott fel a szobába. Joli az ablaknál ült, és egy színes pulóvert kötött. „Hát te, hogy tudtál feljönni? Előreengedtek? Én kérdeztem ott lenn, de azt mondták, senkit nem engedtek előre... Felgyalo­goltál a lépcsőn? Hét emelet! Gyalogoltál?... Neked nem sza­bad...” „Nem gyalogoltam” — mond­ta nyugodtan Joli. („Türelem, türelem — mondogatta magában —, nekem lett volna beszélniva- lóm a főorvos úrral, de ez a jóféle még ezt is elvette tőlem. Most bezzeg szívesen rakosgatta a tá­nyérokat. Úgy kell neki. Majd beszélek a főorvossal holnap.” Azt pedig, hogy miképpen jutott fel hamar a szobába, a legszíve­sebben odakiáltotta volna neki: „Te, ostoba, ha az ember felgya­logol egy emeletet, ott már akad hely a liftben, mert ott kiszállnak belőle. Te meg ott ácsorogtál a földszinten félóra hosszat.” De nem szólt. Ez a kis bosszú nyugalommal töltötte el, és csak forgatta a kötőtűket. Lassan jó­kedve lett. Dudorászni kezdett. Rózsi ki-bejárt, fogat mosott, a bőröndjéből nagy halom illatos szőlőt rakott az asztalra, „Egyél!” — s megint azt mesélte, hogy a főorvos úr álmában meg­simogatta az arcát. Később el­szunyókált. Rózsi fokozódó in­gerültséggel figyelte a horkolás erősödő fokozatait... Atya úristen, mi lesz itt megint éjszaka! Ha innen kezdve azokra a pletykákra hagyatkoznánk, amelyek pár nap múlva lábrakel- tek a beutaltak között Rózsika éjszakai bolyongásait illetően, bizonyára tévednének. Az igazi, hogy többen is erősítik, látták gyalogolni felfelé a földszintről a hetedik emeletig, s Jolika is be­vallotta, hogy ő bizony kizárta Rózsikát a közös szobájukból, amikor az éjszaka pisilni ment. Rózsika viszont emiatt nem tett panaszt az éjszakás nővérnek, sőt, nem is akarta elhinni, hogy őt Jolika kizárta a szobából. Az tény, hogy ő egész éjszaka le-föl gyalogolt az emeleteken, helye­sebben lefelé lifttel járt, s azt sem tagadja, hogy közben mindig azt sóhajtozta, hogy „drága főorvos úr!” Szögezzük le azt is, hogy a fő­orvos úr nem szokott éjszaka az üdülőben tartózkodni, ha tehát néhányan Rózsikát a főorvos úr szobája környékén is látták éj­szakánként, ennek — a főorvos úrra nézve — az égvilágon semmi jelentősége nincsen. Szép élet, diákélet... Ballagás cigányzenével — Diákbokréta a menet élén — Sörbíróságok és egyéb tisztségek Tegyük szívünkre a kezünket, és valljuk be, hogy kellemes em­lékeink vannak a boldog ifjúkor diákéveiről. Egy-két pohár jó bor vagy sör, és máris kinyílnak lelkünk zsilipjei: se szeri, se szá­ma a régi történeteknek, sztorik­nak, diákcsínyeknek, amelyek­nek részesei voltunk. Minek is ta­gadnánk! Ezek az emlékek hol­tunkig élnek bennünk, mindig szívesen gondolunk reájuk. Kiváltképpen így van ez azok esetében, akik híres, nevezetes iskolákban, diákvárosokban él­ték le fiatalságukat, olyan helye­ken, ahol szinte tobzódtak a régi hagyományokban, szokások­ban, és a városnak volt „diákat­moszférája”, a diákság hangula­ta, megmozdulásai, tettei rá­nyomták bélyegüket az egész vá­rosi életre. Híres iskolák közötti futballmeccseken, sportvetélke­dőkön, rendezvényeken részt vett a polgárság apraja-nagyja, izgalommal várt eseménynek számított valamennyi. Eger, Sopron, Sárospatak, Debrecen diáksága fontos ténye­zője volt a városkormányzásnak, a kulturális, a kereskedelmi, a társadalmi életnek. Összeállításunkban tekint­sünk ki a világra, vessünk egy pil­lantást Európára, és máris kide­rül, hogy a diákhagyományok gyökerei nagyon mélyre, messzi­re nyúlnak, az ifjak nélkül sem politikát, sem gazdagságot, kul­túrát sem lehet csinálni. Úgy tűnik, hogy a német diák­élet volt a legszínesebb, a leggaz­dagabb, így nem véletlen, hogy Nyugat-Magyarország diákvá­rosainak szokásai, hagyományai jobbadán ezekre hasonlítanak. Sopron, Magyaróvár, de még Selmecbánya erdész- és bá­nyászfiatalsága is innen mentett, ezekhez vonzódott. Selmecbá­nyára, az erdészeti és bányászati főiskola hallgatói körébe a né­met származású tanárok és bá­nyatisztek vitték be a kedves, jó hangulatú szokásokat. Ezek kö­zül is a legszívhezszólóbb volt a végzett növendékek, a „valettán- sok” búcsúzása. Hosszú sorok­ban, összekapaszkodva járták be a várost, a sor elején a legidősebb valettáns egy bot végén hatalmas virágbokrétát vitt, amelyet a vá­ros lányai kötöttek. A búcsúzók után az alsóbb osztályú diákság vonult, kezükben bányászlám­pával, foltokból összevart bá­nyászruhában. A menetben — annak hosszától függően — két- három cigánybanda is muzsikált az ünnepeiteknek és az ünneplő közönségnek. Ez a ballagás való­di népünnepély volt, ezen a na­pon Selmecbányán egyéb emlí­tésre méltó esemény nem történ­hetett. Debrecenben, Nagyenyeden, Kolozsvárott, Zilahon „préto- rok”, vagyis helytartók képvisel­ték a diákság önálló szervezetét a hatóságok előtt. Ezekben a főis­kolai városokban a diákság tevé­kenyen részt vett a városok életé­ben, az ifjak hallatták hangjukat, tiltakoztak is, ha erre szükség volt. Ezeken a helyeken a diákság rangfokozatbeli megkülönböze- tése fontos volt. Az első diák a már említett prétor volt, alattuk, egy rangfokozattal lejjebb a „skribák”, majd a „konstraskri- hák”, és a legalsó fokon álltak a „medikánsok”, azaz az elsőéve­sek. Kevesen tudják, hogy száz esztendővel ezelőtt Debrecen­ben a diákok vállalták a cívis vá­ros tűzoltói feladatát, megtanul­ták az iskolában a tűzoltás mes­terségét, és ha felhangzott az „ad arma”, vagyis a „fegyverbe” ki­áltás és a vészharang kongása, a „nagybotos” vezényletével, vízá­gyúkkal felfegyverkezve rohan­tak a vörös kakas, a tűz színhe­lyére. A legfiatalabb diákok úgy­nevezett gerundiumokat, hosszú botokat vittek magukkal, és azokkal verték le a korabeli há­zak nád- vagy zsuptetejét, az égő fapalánkokat. A német diákok kifejezetten különálló testületnek tekintették magukat, és közös életük, a be­csület, a társadalmi kötelezettsé­gek tiszteletben tartása minden­nél fontosabb volt. A diákélethez mindenütt Eu­rópában — Hollandiában, Dáni­ában, Franciaországban és ha­zánkban is — hozzátartozott a csapszékek, a „kneipe” gyakori látogatása. A nagyobb diákegy­letek saját italboltokkal, sörö­zőkkel rendelkeztek, és tulaj­donképpen családi körben folyt a kneipolás. Előkerültek a legkü­lönbözőbb diákdalok, ahol min­den strófa után fel kellett hajtani egy pohár sört. Ittak, nevettek, gúnyolódtak, és ha nagy volt a botrány, jött a börtön, a „kar- cer”. Az iskolai fogság volt az egyik legsúlyosabb büntetés, amely több napig is eltarthatott, persze vízen és kenyéren. A fog­da fölött ez a felirat volt olvasha­tó az egyik Rajna menti város­ban: fogadó az egyetemi szabad­sághoz. El ne feledkezzünk a becsüle­tet, illetve a kedves becsületét megvédeni hivatott diákpárba­jokról. A sértések többnyire a csapszékekben történtek italo­zás közben, ilyen csapszék volt a königsbergi Fischer nénié, aki semmiféle újdonságot el nem fo­gadott: nem használt gyufát, nem ült vonatra, és kiüldözte a bajor sört. A csapszékben köte­lező volt a tegezés, és mindenki bort ivott! Nem borivó, vagy sö­rös be sem tehette a lábát. — „Háromemberitta” tréfaházi bor — ez volt a színvonal. Ettől már csak a még jobb borok következ­hettek. A tüzes diákvér, a diákbecsü­let nem tűrt sértést! Gyakran megesett, hogy kihívták egymást párbajra, karddal, pisztollyal, se­gédekkel, vagyis a párbajozás korabeli kellékeinek pontos be­tartásával. A diákbecsület nem tűrt magán foltot, azt vérrel kel­lett lemosni, ehhez természete­sen elegendő volt már egy-két csepp vér is. Ennek láttán a bírák nyomban leállították a kakasko­dást, befejezettnek nyilvánítot­ták a párbajt, az eredményt ki­hirdették. A német diák — a régi írások szerint — elengedhetet­lennek tartotta, hogy mire el­hagyja az alma matert, arcát, tes­tét néhány “becsületesebb heg tarkítsa. A vívóhelyeket termé­szetesen jól ismerte a rendőrség, és miután a hölgyek az eseteket már jó előre elpletykálták, ők is megjelentek a tett színhelyén, és vigyáztak arra, hogy túl komoly­ra azért ne forduljon az ügy. Töhhnyire karddal a kézben — egy-két vágással — el lehetett in­tézni az ügyet, amelyről aztán volt sok szóbeszéd. írhattak róla a diáklapok, a hölgyek kedvenc témája lett néhány kakaskodó if­jú hőstette. Híresek voltak a szabadban megült diák május elsejék! Ez Európa-szerte így volt, de külö­nösen francia és német honban. Ősi körtáncokat lejtettek fáklya­fény mellett, de ezúttal is külö­nösen kedvelték az utcai álarcos meneteket, nemkülönben híre­sek voltak a sörivó versenyek, mulatságos nyilvános játékok, bohózatok, amelyek mellett a politikus diákok elvonultan, szinte inkognitóban maradhat­tak, tárgyalhattak, politizálhat­tak a hatóságok tudta nélkül. A diákok bekapcsolódtak az egyházi ünnepek körüli mozgal­mas jelenésekbe is. így szintén német szokás volt a húshagyó keddi banzáj. A jelmezesek ilyenkor csodálatosan díszített lovaskocsikon utazgattak ide- oda, közben megálltak a nyílt ut­cákon felállított csapszékek, pe­csenyesütők előtt, ahol kedvükre — több helyen — ingyen ettek, it­tak, temették a böjtöt. A nyílt ut­cán ilyenkor — húshagyó kedden — megengedték a hatóságok, hogy a diáknótákat hangosan, kiabálva énekeljék. Nem lehet nem szólni a sport­ról, amely az iskolai nevelés egyik alappillére volt, a legjob­bak vetélkedői pedig népi látvá­nyosságnak bizonyultak. A kö­zeli múltból ki ne emlékezne az egri prepakerti futballmeccsek­re, amelyek még néhány évtizede is megdobogtatták a város lakói­nak a szívét. Ott aztán volt lelke­sedés, a jó hírnév, a nimbusz mindennél fontosabb volt! Kolozsvárott, Enyeden, Sel­mecbányán a vívás, a szertorna és a füleslabda járt az élen a spor­tokban, az úszás, a korcsolyázás is dívott, de az előkelő német, olasz iskolákban a lovaglás hódí­tott tért. A diákélet előkelőségé­hez tartozott egy-kétszáz eszten­dővel ezelőtt, hogy minden diák tudjon lovagolni. A tübingeni egyetemen még azt is megenged­ték, hogy a diákság lovaglócsiz­mában hallgassa az előadásokat. Egy 1690-es feljegyzés a diák- egyesületeknél elengedhetetlen­nek minősítette a magas szinten való lovaglást és annak minden válfaját. A diákegyesületek mecénásai — többnyire volt gazdag diákok — gondoskodtak arról, hogy pártolják az iskolát, az iskolai szervezeteket, a sportot. Berlin­ben, Budapesten inkább a politi­ka felé fordult a fiatalság, Mün­chenben, Jénában, Bonnban in­kább a művészetek, az ősi hagyo­mányok iránt érdeklődtek, eze­ket kutatták, tárták föl és ápol­ták. A rajnai iskolavárosok a cso­dálatos tájak természetvédelmé­ért szorgoskodtak már száz-száz­ötven évvel ezelőtt is, mindemel­lett jelezték, hogy a gondtalan diákélet nem semmittevésből áll, lényegében előkészület az életre. Ma is élnek, sőt — szerencsére — felelevenítenek diákszokáso­kat. Az iskolai ballagás manap­ság is népünnepély, sőt, családi szertartás rangjára emelkedett. (Sz.) Tolsztojok világtalálkozója A legfiatalabb 8 éves és Pá­rizsból érkezett, a legidősebb 88 éves és Floridában él — csaknem negyven szovjet, francia, olasz, amerikai és svéd Tolsztoj talál­kozott és tett tíznapos nosztal­giautazást Oroszországban. Vi­lághírű és ellentmondásos ősük, Lev Tolsztoj gróf nyomát követ­ték. A különc író sokat tett azért, hogy családja a világ minden tája felé elterjedjen: 13 gyermeke és 30 unokája volt. A „külföldi Tolsztojok” eddig csak magánlátogatást tehettek az óhazában. Mostani útjuk viszont hivatalos támogatást kapott: az alapításának 70. évfordulóját ünneplő Tolsztoj Múzeum és a Rogyina Társaság szervezte; ez utóbbi útján tartották a kapcso­latot a család Szovjetunióban maradt, illetve az októberi forra­dalom után emigrált tagjai. A re­pülőjegy kivételével szovjet hi­vatalos szervek fedezték a láto­gatás minden költségét, és meg­szervezték a programjukat is. A Tolsztojok néhány napi moszkvai nézelődés után Tulába utaztak, s innen a nevezetes csa­ládi birtokra, ahol annyi remekmű született. A családtagokat szállí­tó autókaraván „Leó gróf’ egyik szintén feledhetetlen író-kortár- sának, Ivan Turgenyevnek a kö­zelben fekvő birtokát is megláto­gatta. A nagy család vitathatatlan kedvence a 88 éves Vera volt, aki a 20-as években emigrált, s azóta először járt otthon. Párizsban, majd Amerikában kabarééne­kesnő volt, s a több nyelven be­szélő, még ma is szép es fáradha­tatlan öreg hölgy mindenki cso­dálatát elnyerte. Vera volt a „Tolsztoj-show” sztárja — ahogy Olga elnevezte, a Szovjetunió­ban élő festő-unoka, Oleg fele­sége. A család leggazdagabb tagja az olasz Luigi, az író Tánya lá­nyának és Leonardo Albertini- nek, az II Corriere della Sera volt főnökének fia. — A család olasz ága a legtehetősebb, de ezt nem a nagypapának köszönhetik: vég­rendeletében művei kiadásának minden jogát az orosz népre tes­tálta — mondja Pjotr Tolsztoj, a 23 éves szovjet újságíró-hallga­tó. S Jiogy a szovjet valóság se hi­ányozzon, a család otthon ma­radt tagjai között jelen volt a nagypapa egy névrokona is: Lev Tolsztoj, a KGB, az állambizton­sági hatóság ezredese...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents