Heves Megyei Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-176. szám)
1991-07-06 / 157. szám
HÍRLAP, 1991. július 6., szombat HÉTVÉGI MAGAZIN Washingtoni viták a Szabad Európa Rádió jövőjéről Az MTI a közelmúltban azt jelentette az amerikai fővárosból, hogy egy elnöki bizottság ajánlja: szüntessék meg hamarosan a Szabad Európa Rádió Magyar- országra, Cseh-Szlovákiába és Lengyelországba irányuló adásait, mivel azokra immár nincs szükség. A hírügynökségi jelentés alapjául a The Washington Post beszámolója szolgált, amely — mint kitűnt — összecserélte két, a kérdésben érdekelt testület tevékenységét. Az MTI washingtoni tudósítója ezért arra kérte az érdekelteket, hogy a helyzet tisztázására világítsák meg álláspontjukat. Patricia Sowick, a SZER-t felügyelő kormányhivatal, a Nemzetközi Rádiózási Testület szóvivője a magyar sajtónak e kérdésben adott első nyilatkozatban közölte: — Mark Pomar, intézményünk igazgatója és a külügyminisztérium egy illetékese májusban felkereste a három országot, tanácskozott az adások kérdéséről a kormányzat illetékeseivel. Az említett országok kormányfői a SZER-adások ügyében George Bush elnökhöz fordultak. Az elnök a legközelebbi jövőben válaszolni fog ezekre a levelekre, kifejtve a SZER jövőjével kapcsolatos politikát. Jelenlegi terveink szerint adásainkat legalább két évig folytatjuk, s ezalatt felülvizsgáljuk a kérdést. Tom C. Korologos, a nyilvános diplomáciai tanácsadó bizottság alelnöke: — Testületünket 43 éve hozta létre a törvény- hozás. Hét tagját az elnök nevezi ki, mindkét pártbeli magánszemélyekből. Feladatunk, hogy elfogulatlanul értékeljük az Egyesült Államok tájékoztatási hivatalának tevékenységét, ajánlásokat tegyünk a törvényhozásnak, az elnöknek, a külügyminiszternek a külföldre irányuló rádió- és tv-adások, a kulturális csere kérdéseiben. — A napokban kiadott éves jelentésünk rámutat, hogy legalább évi 50-100 millió dollárral növelni kell e területeken a költségvetést, ugyanakkor át kell szervezni a rádió- és tv-adáso- kat. Hallottam a SZER tiltakozásáról, de nem hiszem, hogy indokoltak a belső harcok, a SZER-munkatársak eltúlzott érzékenysége. A lényeg, hogy megállapítsuk: mi a leghatékonyabb külföldön, hogyan tudjuk — például a magyarokat — a legjobban tájékoztatni. Nem látszik célszerűnek, hogy Amerikának több hangja legyen, s tudomásom szerint a törvényhozásnak igenis az a szándéka, hogy összevonja az Amerika Hangját a SZER-rel. Hadd emlékeztessek arra, hogy a SZER vezetői maguk is mondták: rádiójuk, ha eleget tett küldetésének, vissza fog vonulni. Nyilvánvaló, hogy misz- sziójuk még nem ért véget. Én úgy látom, Magyarország jóval messzebb jutott már a szabad tájékoztatás útján, mint Bulgária vagy Románia. így ajánlásaink szerint a SZER adásainak megszüntetésére egyes országoknál 1-2, másoknál csak több év múlva kerülne sor. Ami a SZER érvét illeti, hogy nincs hatáskörünk felettük, csak annyit mondhatok: senki felett sincs... Tanácsadók vagyunk, akik az elnök és a törvényhozás megbízásából, önként, társadalmi állásban dolgozunk. A testület jelentése egyébként megállapítja, hogy az Amerika Hangja és a SZER sok esetben ugyanazokért a hallgatókért verseng. A kormány máris megkezdte a SZER lengyel, magyar és cseh-szlovák adásai költség- vetésének csökkentését. Míg a Voice of America globális rádió, addig a SZER-t és a Szabadság Rádiót „pótlékként” hozták létre azon országok számára, ahol nincs szabad sajtó. A bizottság leszögezi, hogy országonként differenciáltan kell dönteni: így nem ajánlják a Szovjetuniónak (oroszul és 11 más nyelven) sugárzó Szabadság Rádió, sem a Balti országokat szolgáló adások leállítását. Az Amerika Hangja tovább sugároz Kelet-Európá- nak, egyúttal immár lehetséges fokozatosan megszüntetni a SZER magyar, lengyel és csehszlovák adasait, s ki lehet dolgozni a terveket a „pót-rádió” adásainak csökkentésére Bulgáriában és Romániában — mutat rá a jelentés. A döntéseknek világos elveken kell alapulniuk: vannak- e demokratikus intézmények, szabad sajtó, alapvető emberi jogok. A bizottság úgy véli, hogy az ilyen döntéseket megértik az érintett országokban. Á demokráciák, ellentétben a kommunista államokkal, nem ösztönöznek más kormányokat arra, hogy pót-rádiókat állítsanak fel — hangzik a jelentés. Priscilla Buckley, ismert konzervatív szemleíró, a National Review szerkesztője, a bizottság tagja: — Véleményem szerint fokozatosan, 2-3 éven belül lehetne megszüntetni a SZER adásait e három országban, de annak függvényében, nogy a magyar sajtó át tudja-e venni a SZER által oly jól végzett munkát. Magyarországon immár nem kell az embereknek a SZER-t bekapcsolniuk ahhoz, hogy megtudják, mi történik a sajat országukban. Ugyanakkor, bár nem ismerem pontosan a helyzetet, el tudom képzelni, hogy rádiójuknál sok olyan ember dolgozik, aki a kommunista rendszerben is ott volt. így nyilván időre van még szükség a változásokhoz, s addig a SZER segítsége értékes lehet. Egyébként feltétlenül szorgalmazzuk a román, a bolgár, az albán és a Szovjetunióba irányuló adások fenntartását. A Fehér Ház április 29-én jelentette be független, mindkét párt képviselőit egyesítő munkabizottság felállítását, hangoztatva: — A világméretű, drámai politika fejlemények közepette, beleértve Kelet-Európa demokratikus forradalmát, a hidegháború befejeztét... Időszerű megvizsgálni az amerikai kormány nemzetközi rádióadásait. A bizottság hat hónapon belül ajánlásokat tesz majd az elnöknek arra, hogyan lehet végső soron — fokozatosan — egyetlen kormányhivatalban összpontosítani minden anyagi forrást és tevékenységet, és mikor kerüljön erre sor. A testület feladata az is, hogy megvizsgálja az amerikai kormányzat és az amerikai magán rádióvállalatok viszonyát a nemzetközi porondon. Edward Dillery, a testület apparátusának ügyvezető igazgatója elmondotta az MTI-nek, hogy a nyolctagú bizottság élén John Hughes, a The Christian Science Monitor Pulitzer-dijas szemleírója, az USIA korábbi igazgatója áll, tagjai ugyancsak neves szakértők, közéleti személyiségek. Eddig egy ülést tartottak, így nagyon korai még a kérdés, hogy. milyen ajánlásokra jutnak majd egyes rádióadások megszüntetésében vagy fenntartásában. A kiindulópont mindenesetre a külföldre irányuló tájékoztatás összevonása — mondotta. * Az Amnesty International három évtizede Peter Benenson brit ügyvéd cikke 1961. május 28-án jelent meg az Observer című lapban: „Lapozzon csak bele újságjába a hét bármelyik napján, biztosan talál benne jelentest arról, hogy valahol a világon valakit bebörtönöztek, megkínoztak vagy kivégeztek, mert a véleménye vagy a vallása nem tetszett a kormányának. Több millió ilyen személy van börtönben, és számuk egyre nő. Az újságolvasó a tehetetlenség émelyítő érzésével küzd. De ha a világon mindenütt érződő undort közös cselekvésre lehetne váltani, akkor mégis lehetne tenni valamilyen hatásos lépést”. A cikk hat, azonnali akciót sürgető esetet sorolt fel, az érintett személyek fényképét is közölve. „Hat politikai fogoly: Constantin Noica, filozófus, román börtönben. Ashton Jones tiszteletes, a négerek barátja — börtönben az Egyesült Államokban. Agostinho Neto, angolai költő és orvos — a portugálok fogságában bírósági ítélet nélkül. Beran prágai püspök — a csehek letartóztatták. Toni Ambatielos, görög kommunista és szakszervezeti vezető — börtönben hazájában. Mindszenty érsek, Magyarország prímása — korábban rab, most politikai menekült, a budapesti amerikai követség csapdájában” — szólt a hat képaláírás harminc évvel ezelőtt. Ha volt valaha újságcikk — a Dreyfuss-ügyet felkaroló egykori zolai J’ Accuse óta —, amely tartós hatást ért el, Benenson ügyvéd írása feltétlenül ezek köze tartozik. Ez a cikk volt ugyanis az Amnesty International, a ma is Londonban székelő nemzetközi emberijog-védő szervezet zászlóbontása. Az Amnesty International tekintélye ma már vitathatatlan. Egyedi eseteket felkutató, s a világ figyelmébe ajánló jelentései kormanyakciók, diplomáciai tiltakozások, jószolgálati vállalkozások „nyersanyagai”. Elemzéseit figyelembe veszik az ENSZ- ben éppúgy, mint az amerikai kongresszusban, a világ országai emberi jogi bizonyítványának elemzésekor, s ennek fontos következményei vannak a nemzetközi politikai és gazdasági kapcsolatokban. Ki kaphat nyugati segélyt, kölcsönt, es ki nem — ennek megítélésekor az is számba jön, mint vélekedik az illető ország emberi jogi helyzetéről a londoni szervezet, mely jogállása szerint ma is jótékony célú alapítvány. Kelet-Európában az utóbbi évekig az imperializmus ügynökségének, a belügyekbe való beavatkozás és felforgatás faltörő kosának tartották az Amnesty Internationalt, amelyet a CIA pénzel. Ez utóbbi persze nem lehetetlen, hiszen az évi 20 millió dollárból gazdálkodó, ma már elég nagyszabású emberi jogi ügynökséget valószínűleg nem lehetne pusztán magánszemélyek tíz-húsz dolláros adományaiból fenntartani, s az információt sem könnyű mindenütt megszerezni. Az évfordulóra időzített legújabb adománygyűjtő felhívásában az Amnesty International által magánszemélyektől kért legnagyobb egyedi összeg mindössze 250 font (mintegy 400 dollár). A cím: Amnesty International, Freepost, London eclb lhe. Az Amnesty Internationalt támogató brit művészvilág alapgyűjto bált is rendez, melynek neve, némi gúnynyal: a „titkosrendőrök bálja”. A pénzforrások elképzelhető sokoldalúsága azonban nem változtat a tényen: a szervezet, az indító felhívás szellemében, kezdettől fogva egyenlő mértékkel mért. Keleten és Délen éppúgy felkutatta a védelemre szoruló személyeket, mint Nyugaton, és ahhoz sem fér kétség, hogy az általa támogatott személyeket minden esetben és alapvetően véleményük, gondolkodásuk, az általuk elképzelt szabadság utáni vágyakozásuk miatt érték bán- talmak, az őket körülvevő társadalmi rendszerre való tekintet nélkül. Ha egymillió ember odavész a földrengésben, az felfoghatatlan számadat. Ha egy ember pusztul, az tragédia. Ezt a pszichológiai taktikát követve az Amnesty International által felkarolt esetek túlnyomórészt egyéniek, a jelentések nem tömegekről, hanem emberekről szólnak. Ez az Amnesty International sikerének és tekintélyének titka. Az évforduló alkalmából az Observer megkérdezte az immár idős Peter Be- nensont Londonban, vajon élete legnagyobb sikerének tartja-e az emberijog-védő szervezetet. „Azt hiszem... talán” — felelte Benenson igen szerényen. „A szédelgő öndicséret végtére is a zsarnokok kenyere. A jóságnak elég, ha cselekedetei önmagukért neszéinek” — írta a londoni Observer a közelmúltban, az Amnesty International harminc évvel ezelőtti indulására emlékezve. Fre u cl fala n í t ás ” Sigmund Freud, a pszichoanalízis atyja csekélyke bizonyítékok alapján „párolta le” tudományos következtetéseit, gyógymódja eredményességét illetően túlzásokba esett, és általában még csak figyelemre sem méltatta a tudományos kutatás alaptörvényeit. A íélektan nagyjának szigorú bírálata amerikai szakértők részéről fogalmazódott meg nemrégiben egy tanulmányban. Szerzői állításaikat arra alapozzák, hogy átvizsgálták az osztrák pszichológus alapvető teóriáit, s végkövetkeztetésük szerint Freud inkább minden hájjal megkent üzletember volt, semmint tudós. Freud legjelentősebb munkájának, a pszichoanalízis kidolgozásának egyik alappillére az volt, hogy miként kezelt hat pácienst az úgymond beszéltető kúrával. Nos, a hat közül az egyik nemhogy megnyugodva, hanem egyenesen felháborodottan távozott a kezelés közepén, kettőt nem Freud kúrált, egy pedig nem is kapott valódi terápiát. A fennmaradt két páciens közül az egyikkel évekkel később hosszú interjú készült. A jelenkor amerikai tudósai szerint az interjú alapján felderíthető, hogy a tényeket — enyhén szólva — elferdítette Freud. Az osztrák tudós 1856-ban született és 1939-ben halt meg. Amerikai „kollégautódai” szerint munkássága XIX. századi, idejétmúlt tanok ötvözetén alapul, s nem a XX. századba mutat előre. Logikai következtetései egyszerűen igazolatlanok. Fre- udnak egyes mostani bírálói szemére vetik azt is, hogy titokburokkal vette körül munkáját, amolyan alkimista mesterkedés- szeruen, és sohasem vetették egybe, mind a mai napig — mondhatni — nem „szembesítették” a pszichoanalízist más módszerekkel. Márpedig egy módszer elterjedt használata előtt ez alapvető feladat. Emberek milliói éveket töltenek el azzal, hogy pszichológushoz járnak, s mentális zavaraikat, szorongásaikat gyógyítójuk a freudi beszélgetős- vitázós módszerrel próbálja orvosolni. Az amerikai szakértők szerint azonban egyre erősebb a szakmai kételkedés a pszichoanalízis iránt, s nem kizárt, hogy — hacsak nem bizonyítódik be a módszer használhatósága — idővel kivonul a lélekgyógyászok módszertárából. A bírálók között akad olyan, aki még a híres „freudi elszólás” igazságát is megkérdőjelezi, mondván, Freud valójában sohasem bizonyította kutatásaiban, hogy az önkéntelen verbális S iíatkozás mélyebb lelki at árulna el. Meglehet, ám azt "elég jól felfedi, hogy valakinek mason — is — jár az esze, mint amiről épp beszél. A Carnegie Hall jubileuma Az új, még pislákoló villanylámpák alatt 1891. május 5-én este hosszú sorokban várakoztak a New York-i úri társaság konflisai az akkor még a város szélének számító 57. utcában, hogy elegáns utasaik egyenesen az új Zeneterem lépcsőire szállhassanak ki: mindenki ott volt, aki számított, mindenki látni akarta, milyen is a terem, amelyet egy bőkezű milliomos, Andrew Carnegie építtetett. Talán csak az est főszereplője érkezett gyalogosan, s észrevétlenül lépett be az épület hátoldalán lévő művészbejárón: Pjotr Iljics Csajkovszkij Ünnepi indulóját vezényelte a Zeneterem megnyitásán, amely annyi világpremier színhelye és minden muzsikus álmainak netovábbja lett. A kelet-európai származású Andrew Camegie acélmágnás volt, s eddigre kezében tartotta szinte az ország egész acéliparát — mindazt, ami ma a United Steel Corporation. Camegie a jelek szerint önfejű, de igen széles látókörű ember lehetett: mikor a New York-i Szimfonikus Társaság akkori karmestere egy Európába vezető hajóúton rábeszélte, hogy New Yorknak szüksége van egy olyan zeneteremre, amely kifejezetten nagyzenekari koncertek számára épült, még alig volt a világon ilyen építmény, Amerikában pedig egyáltalán nem volt. Camegie kétmillió dollárt — akkoriban hatalmas vagyont — adott a célra, s nem csupán a kiszemelt telekhez ragaszkodott a korabeli kritikusok ellenére, akik azt firtatták: „vajon ki fog ilyen messzire utazni, hogy valami nagyképű zenét meghallgasson”, hanem ráadásul egy teljességgel ismeretlen építészre bízta a terem megtervezését: az illető a Szimfonikus Társaság fiatal csellistája volt, aki építészi végzettséggel is rendelkezett. A választás talán éppen muzsikus volta miatt esett a fiatalemberre, s Camegie döntése helyesnek bizonyult. A kívülről ormótlan épület belső terei a 2800 férőhely ellenére kecsesek, homokszínű és arany díszítése egyszerű és szép, de a lényeg: a zenekarnak helyet adó színpad van a terem fókuszában, s minden helyről nemcsak látni, hanem a kiváló akusztika folytán hallani is lehet a színpadon történő legapróbb rezdülést is. A terem mindjárt első alkalommal kiállta a kritika próbáját: még azt is megírták a lapok, hogy még abból a szempontból is jobb minden eddiginél, hogy a hallgatóságot — ha netán azért jött, hogy őt lássák — jobban látni, mint más színházakban. A terem — amely csupán néhány évvel később vette fel Carnegie nevét, mivel az eredeti elnevezés, a „Music Hall” túlságosan emlékeztetett az angliai mulatóhelyek elnevezésére — megfelelt annak, amit építtetője megnyitóbeszédében mondott, s az évtizedek során nem csupán a zenetörténettel, hanem Amerika történetével is összefonódott. A történelemből csupán néhány epizódot: itt mondott gyújtó hangú beszédet Mark Twain, amelyben követelte, hogy a fekete bőrű amerikaiak is tanulhassanak; a még ismeretlen, fiatal Churchill beszédében a brit ko- lonializmust védelmezte; 1941. december 7-én a rádió a Camegie Hall fennállásának 50. évfordulójára tartott sorozat egyik koncertjének közvetítését szakította félbe, hogy beolvassa az elnök közleményét a Pearl Harbour elleni japán támadásról, s itt szólította fel Albert Schweitzer a világot, hogy fogjon össze Hitler ellen. A legtöbb muzsikus csak álmodik arról, hogy valaha eljuthat a világ zenei életének csúcsára azzal, hogy felléphet a Camegie Hallban, néhány kivételezett szerencsés azonban itt debütált az Egyesült Államokban, köztük Jasha Heifetz. Különleges de- bütként tartják számon, amikor a pályája kezdetén álló Wladimir Horowitz és Thomas Beachem együtt szerepelt: a kritikusok szerint inkább versengés, semmint együttműködés volt a két kiváló muzsikus között. A koncertterem történetének egyik rendkívüli eseménye volt, amikor 1943-ban, a New York-i Szimfonikusok akkori karmesterének, Bruno Waltemek a megbetegedése miatt egy ismeretlen és alig 22 éves ember ugrott be, aki ráadásul az első amerikai születésű és csak Amerikában képzett karmester volt: Leonard Bernstein, akinek ez a beugrás másnapra meghozta a világhírt. Itt mutatkozott be Isaac Stem is, aki 31 évig volt a Camegie Hall elnöke, s aki kimagasló érdemeket szerzett a Camegie Hall 1960-ban tervezett lebontásának megakadályozásában, s abban, hogy a termet a lebontás helyett 60 millió dollárért renoválták. Akadt mű is, amely itt műt tatkozott be: például 1893-ban Dvorak Új világ szimfóniája, vagy az utóbbi időben a szovjet Alfred Schnittke Concerto Grosso No. 5. című alkotása. A könnyebb zene csupán a háború utáni években jutott el a Camegie Hall színpadára, később azonban játszott itt Lionel Hampton és Benny Goodman, énekelt Judy Garland és nem utolsósorban alighanem a Carnegie Hall-beli koncert tekinthető a Beatles zenei téren való lovaggá ütésének. A jubileumi ünnepi koncerten a virágokkal gazdagon díszített teremben ismét mindenki ott volt, aki számít a zenében: Isaac Stem, Zubin Mehta, a New York-i és az Izraeli szimfonikusok művészeti vezetője, Yo-Yo Ma, a világhírű csellista, az operától visszavonult, de koncerten még éneklő Leontyne Price, James Levine, a Metropolitain Opera művészeti vezetője, Placido Domingo, Jessie Norman, Msztyiszlav Rosztropovics, Pin- chas Zuckermann és sokan mások — a közönség száz év után is változatlan nagy örömére. 1 Egy kényszerleszállás késleltetett története A kezdeti ködösítés és tizenhárom év titkolózás után a KGB végre betekintést engedett azokba az aktákba, amelyek pontosan regisztrálják, miként lőtték le 1978-ban a koreai légitársaság Boeing-707-es gépét a Barents- tenger fölött. Áz eset körülményei kísértetiesen hasonlítanak a nat évvel későbbi, ugyancsak szovjet légtérbe tévedt KAL-gép — akkor egy — Boeing-747-es — lelövéséhez, amely minden idők egyik legsúlyosabb katasztrófájaként vonult be a repülés történetébe. Volt viszont egy lényeges különbség, amelyre csak most derült fény. Tizenhárom éve a pilóta gondolkodva hajtotta végre a parancsot. Ennek volt köszönhető az, hogy annak idején a gép fedélzeten tartózkodók két utas kivételével túlélték a szörnyű kalandot, míg az 1984-ben lelőtt KAL-gép több száz utasával együtt suly- lyedt a hullámsírba. Az 1978-as tragédiával kapcsolatban az igazság kiderítését azok a helyi újságírók kezdeményezték, akik a Szovjetunió északnyugati részén fekvő Karéba fölött történteket annak idején nem írhatták meg, lévén akkoriban még hétpecsétes titokként kezeltek a Szovjetunióban történteket. (Itt jegyzendő meg, hogy ugyanezt megpróbálták a szovjet tájékoztatás korifeusai hat évvel később is, azonban a dolog akkora port vert fel külföldön, hogy egy hét takargatás és ködösítés után a TASZSZ egy néhány soros rövidke hírben a történtek beismerésére kényszerült.! Most maga Vlagyimir Kijucs- kov, a KGB főnöke bocsátotta a karéliai újságírók rendelkezésére az egykori titkos iratokat. Ezekből Kiderül, hogy 1978. április 20-ról 21-re virradóra a KAL koreai légitársaság Boeing-707- es gépe több mint száz utassal a fedélzetén Párizsból Alaszka érintésével a Szöul-Tokió-Oszaka útvonalon repült, amikor a Barents-tenger fölött letért a légifolyosóról, és a szovjet légtér felé tartott. A szovjet légvédelem vadászgépének pilótája felszállt, és a nemzetközi előírásoknak megfelelően a szokásos figyelmeztetéssel, előbb a szárnyak billegtetésével, majd a gép törzsének előredöntesével jelezte, hogy a gépnek le kell szállnia. Miután a KAL-gép pilótája nem reagált, s a gép közben egyre mélyebben hatolt a szovjet légtérbe, a vadászgép pilótája a földről azt a parancsot kapta, hogy semmisítse meg a célt. Ekkor dőlt el a sorsa a gépén utazóknak. A pilóta ugyanis nem a törzsre irányozta a rakétát, hanem a szárnyakra, így csak a szárny egyik darabját taíálta el, s a gép meg másfél óráig a levegőben tudott maradni. Ezalatt az utasszállító pilótája lázasan fürkészte a földet, hogy hova tudná letenni a gépet. Vef ül úgy döntött, hogy a befagyott lorpijarvi-tó jegén, Kern város közelében próbálja meg végrehajtani a kényszerleszállást. A fedélzeti pilóták tudásának köszönhetően a kényszerleszállás sikerült, azonban két utas még így is életét vesztette. A gép földet érése után a helyszínre érkeztek a mentők és a helyi hatóságok emberei. Az utasokat elsősegélyben részesítették, majd másnap, akinek állapota azt megengedte, folytathatta útját. A személyzetet a szovjet légtér megsértése miatt nem marasztaltak el, hanem — a feltűnést elkerülendő — kitoloncolták az országai ból. A gépet feldarabolták és beolvasztották. A jelek szerint azonban a légierőnél nem vonták le a tapasztalatokat. Ugyanis ha mást nem, azt megtaníthatták volna a parancsot gondolkodva végrehajtó pilóta példája nyomán, hogy a „célt megsemmisíteni” parancs nem feltétlenült azt jelenti, hogy egy utasszállító gépet le kell lőni.
