Heves Megyei Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-176. szám)
1991-07-20 / 169. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. 20., szombat Miss Saigon — egy Tony-díjas a Fülöp-szigetekről Költők és sorsok Kölcsey és Wesselényi barátsága az országgyűlésben ková- csolódott — Nemes Tompa Mihály, a sárbogárdi segédtanító összeállításunkban két — egymással ugyan össze nem mérhető — férfiút mutatunk be kedves olvasóinknak, akiknek életkülönbözőségük csupán egy ponton közös: mindketten költők. A Himnusz költője, Kölcsey Ferenc, és Tompa Mihály, a virágregék nagy poétája, más és más körülmények között élték le életüket, a „balsors” vállalásától azonban egyikük sem menekülhetett. Ezúttal mélyebbre ásunk egy kicsit az olvasókönyvekben foglaltaknál, és korabeli pikantériákkal, sőt, eddig talán nyomda- festéket is alig látott érdekességekkel szolgálunk. Kölcsey Ferenc és Wesselényi Miklós báró fegyverbarátsága az 1832-36 évi országgyűlésen ko- vácsolódott. A zsiboi báró, az ellenzék vezére, Kölcsey — mint Szatmár vármegye egyik követe — az ellenzék egyik nagy hatású szónoka volt. Wesselényi csodálta Kölcseyt, úgy hallgatta szavait, mintha maga lett volna a küzdelemre termett erő, amely barátja szónoklataiból felé áradt. Kölcseyt a felismert hazafiúi kötelességét kényszerítő hatalma ragadta ki borongó ábrándjai közül, hogy a küzdő felek közé álljon. Naplója tanúsítja, hogy milyen komoly lelkiismeret-vizsgá- lattal vetett számot önmagával, amikor a megnyílt küzdőtéren úgy érezte, hogy élete csúcsára érkezettt. Mi volt Kölcsey mögött? A szülői ház melege nélkül töltött gyermekkor, a szenvedésre kiválasztott szomorú lélek magánya, az iíjú férfi első küzdelmei, amelyre gyakran meg nem értés és félreértés volt a válasz. Ezt vitte magával az akkori országgyűlésre a Himnusz költője, a lánglelkű szónok. Kortársai, a korabeli lapok megilletődve számoltak be arról a megrázó hatásról, amikor Kölcsey, az egyik szemére világtalan, tekintetét végighordozta a képviselőkön, a parlament termén. Lobogó lélekkel harcolt, ha a magyar nyelv ügyéről, vagy a jobbágyságot emberi sorba emelni hivatott örökváltságról beszélt, miközben bámulatos önfegyelemmel szorította vissza cicerói körmondatokba font mondandóját, elkerülendő még a sértegetés látszatát is. Két évvel később, miután Szatmár vármegyében a maradiak kerekedtek felül, így az örök- váltság ügyében is, Kölcsey a Karok és Rendek előtt elmondta önérzetes, kemény és visszavonhatatlan búcsúbeszédét. Az országgyűlést erre a napra felfüggesztették, és az országgyűlési ifjúság a költő kiválását gyászként értékelte. Kölcsey elbúcsúzott Pozsonytól. Ezt az összeomlást soha el nem feledte, kiheverni nem tudta, rövid három éve alatt, amit még élni engedett neki a sorsa, alig hagyta el Csekét, birtokát és családját. Magába temetkezet- ten busongott hazája szomorú sorsán. Élete utolsó napjait a lá- zítással és felségárulással vádolt Wesselényi védelmének az előkészítésével töltötte, s közben „szép Erdély barna fürtű lányának”, korán elvesztett édesanyjának az emlékét idézte fel a pusztulásra ítélt haza komor képe mellé. „Költő még nem ragyogott kétségbeesettebben a halálba!” — írtak róla. Amikor a honfi és harcostárs, Wesselényi báró hírül vette Kölcsey halálhírét, ezekkel a szavakkal fojtotta el feltörő zokogását: „Nem közénk való volt!” Az első megrendülésnek ezen tompán konduló szavai a Himnusz költőjének talán a legmélyebb jellemzését foglalták magukba... * * * A sors nem egyforma életutat jelöl ki számunkra, még akkor sem, ha a kor, amelyben élünk, erre lehetőséget nyújtana. A lelki alkat, a vagyoni helyzet, a társadalmi hovatartozás merőben megváltoztatja az életutat, még akkor is, ha két nemes, költői szívről van szó. A virágregék nagy poétája, Tompa Mihály egész iskolai pályája alatt a sárospataki öreg kollégium megbecsült növendéke volt. Méltán keltett feltűnést a főiskola tanárai és diákjai körében, hogy 1837-ben váratlanul félbeszakította tanulmányait, és húszévesen beállt a Fehér megyei Sárbogárdra segédtanítónak. Természetesen senki sem nyugodott bele a derék ifjú távozásába, és tudakolni kezdték, hogy gyors elhatározásának mi az oka. Tompa Mihály közismerten — hasonlóan a Himnusz költőjéhez — érzékeny lelkű, befelé forduló egyéniségű volt, és elmesélte legközelebbi barátainak, hogy hamar távozásának két igazi oka volt. Az egyik a rettenetes szegénység, amelyen tanítóskodással akart némileg enyhíteni, a másik — a legfontosabb — a Csorna Mihály tanár úrtól elszenvedett megbántás és igazságtalan testi fenyítés. Az osztály ifjú poétája ugyanis valamiféle diák- csínytevésbe került bele, amiért az említett tanárától jókora pofonokat kapott. „E megszégyenítés után el kellett tűnnöm Patakról!” — írta egyik közeli barátjának. így került Sárbogárdra, a református rektor mellé kántornak, vagy amint akkor nevezték: praeceptomak. Követte Arany János útját, aki annak idején ugyanezt tette Kisújszálláson. A sárospataki diák egy esztendőt töltött el állásában, és némileg bizony lendített rajta a segédtanítói jövedelem. Égyik életrajzírója erről így számol be: „Rendes kókvita. Ötven váltó forint. Könyv nélkül tanuló leánygyermektől egy váltó forint. Olvasó és ábécés leánykától harminc váltó krajcár. (A fiúk a rektornak fizettek). A temetésért 30, a búcsúztatásért egy forint és harminc krajcár a járandóság. Ezeken kívül jár még tíz forint faggyú és tíz forint útiköltség.” Mindezekért kötelessége volt a keze alá adott kisebb gyermekeket tanítani és a templomban énekelni. Hamar eltelt az egy év, enyhült a nyomor, felfejlődött a megbántás is, és szükség volt az elbocsátólevélre, amelyet a sárbogárdi lelkész és a gondnok írtak alá és nyomtak a derék ifjú kezébe. Felkutattuk az írást: „Ezen levelünket mutató becsületes ifjú Nemes Tompa Mihály a leközelebb lefolyt esztendőben, kisebb iskolás gyermekeinknek tanítására a sárospataki Anyaiskolából egy esztendőre kihívattatván. Minekutána ezen esztendejét méltóképpen kitöltötte, dicséretére bevegezte, tanulmányainak további folytatása végett a tisztelt Anyaiskolába visszaengedtetik. Mi így tehát ötét elbocsátjuk, Istentől néki boldog és szerencsés előmenetelt tiszta szívből kívánunk. Sárbo- gárdon március 13-án, 1839. So- mody István Ref. Prédikátor, Mészöly dienes Fő Curátor.” Ki gondolta volna még akkor, amikor a pataki diák a nyomor és a megaláztatás elől távolra menekült, hogy néhány év múltán személyében egy olyan magyar költő bukkan fel, aki ésszel és szívvel küzd a zsarnokság, az elnyomás ellen, saját népének boldogulásáért. Költeményeit József Attilához hasonlóan azóta is — nem középiskolás fokon — egy nemzet tanulja... (Sz.) A londoni West End közönsége minden bizonnyal mélységesen egyetért a New York-i döntéssel, amely szerint az idén a legjobb színésznek, illetve színésznőnek járó Tony-díjat a Miss Saigon című musical két főszereplője, Jonathan Pryce és Lea Salonga kapta. Pedig az előadás nem éppen új. 1989 őszén Cameron Mackintosh a Royal Drury Lane színházban vitte színre Alan Boublil és Claude-Michel Schönberg akkor új zenés játékát, már csak A nyomorultak-kal szerzett hírnevük miatt is bízva az újabb sikerben. A történet persze kellőképpen bugyuta: a vietnami háború vége felé játszódik, a főszereplő Kim (Miss Saigon), a vietnami prostituált, akibe a meglehetősen naív amerikai katona beleszeret, ám csalódik, mert a lány — a közös gyermek ellenére — nem tart ki mellette. Valójában persze a musicalek és rockoperák sikerét nem a történet zsenialitása, hanem a sodró zene, no, meg maga az előadás biztosítja. Ami a „körítést” illeti, ezúttal is remek a színpadkép, az igazi helikoptertől Ho Si Minh másfél tonnás(nak ható) szobráig minden technikai csoda felvonul a színpadon. Az igazi telitalálat azonban — s ezt jelzi a mostani Tony-díj — maga a szereposztás. A 42 szerepből 17-re találtak ázsiai színészt, de sokkal nehezebben, mint ahogyan azt az ember hinné. Mackintosh csapata már vagy háromnegyed éve járta Ázsiát, amikor a sikertelen meghallgatásoktól, próbajátszásoktól elcsigázva eljutottak a Fülöp- szigetekre — ahol viszont hirtelen a bőség zavarával kellett megküzdeniük. Végül is a főszerepet Lea Sa- longára, az akkor 18 eves manilai kislányra bízták, aki az orvosi egyetemre készült ugyan, de volt már mögötte némi színészi múlt. Főként, mert édesapja, a Fülöp- szigetek hajózási társaságának tehetős elnöke kedvét lelte leánya képességeiben, s mindig is támogatta műkedvelő próbálkozásait. Az ember azt hinné, nagyobb szerencse nem is érhet egy manilai családot, mint ha az addig éppen csak amatőrködő lányukat felfedezi a West End. Mrs. Salonga (akit nemsokára a londoni színházi világ csak Mrs. Saigonként kezdett emlegetni) másként vélekedett, különösen amikor megtudta, miféle szerepet is kell leányának eljátszania. Nyilatkozatok özöne bizonygatta, hogy Lea pont az ellenkezője annak, akit a színpadon játszik: nagyon is szemérmes, igen jól nevelt, semmi kacérság, semmi kilengés. S hogy ne is legyen, azt Mrs. Saigon hamarosan a helyszínen biztosította: leánya után utazott, mint mondotta azért, hogy biztosítsa számára a nyugodt elet feltételeit. így aztán Lea nem volt hajlandó még bikiniben sem megjelenni a színpadon; az eredetileg lenge öltözékre megkomponált jelenetet a kedvéért átírták, s ő ki- monóban tűnik fel többi, kevésbé erkölcsös honfitársnője között. Anyukával valószínűleg több baja volt a rendezőnek, mint Lea-val; Ligaya Salonga egy próbát sem hagyott ki, s e akran beleszólt az előadásba. tasította például Lea partnerét, hogy a csókjelent előtt kellőképpen borotválkozzon meg, lévén hogy leányának igen érzékeny a bőre... Rutinos rendező, producer tudja, min érdemes vitatkozni, és mit kell figyelmen kívül hagyni — Mrs. Saigont senki nem utasította rendre, s való igaz, az előadás lassan három éve telt házakat vonz, két szereplője pedig most rangos dijat kapott. Hogy mi lesz a cserbenhagyott orvosi tanulmányokkal, arról talán már a Salonga-család se nagyon beszél. Ilyen színpadi siker után szakítani a színházzal, hátat fordítani Londonnak — ezt talán az erélyes anyuka sem akaija. Világtörténelem — gyerekszemmel „Egyiptom őslakói a múmiák voltak. A Sarah sivatagban éltek”. E meglepő megállapításokat amerikai diákok iskolai dolgozataiból gyűjtötte össze Richard Lederer, a minnesotai St. Paul's iskola angol- és történelemtanára humort kedvelő kollégái segítségével, akik elküldték neki tanítványaik kedves melléfogásait. A12-20 éves ifjú amerikaiak hiányos ismereteiről árulkodó világtörténelmi összeállítás most könyv formájában is megjelent. E sajátos történelemkönyvből származnak az alábbi idézetek: Az egyiptomiak piramisokat — hatalmas, háromszög alakú kockákat — építettek — vélte tíz egyik tanuló. Míg a másik szerint a Piramisok — egy hegylánc Franciaország és Spanyolország között. A Bibliával kapcsolatos értelmezésekből is különös dolgok derülnek ki: „A Biblia első könyvében, a Guinness-könyvben egy almafa megteremtette Ádámot és Évát. Egyik gyerekük, Káin megkérdezte: „Fivérem gyermeke vagyok én?” Isten felszólította Ábrahámot, hogy áldozza fel fiát a Montezuma hegyen. Dávid egy zsidó király volt, aki a fi- latelisták, e bibliai időkben élt népcsoport ellen harcolt. Görögök nélkül nem lenne történelmünk. A görögök háromféle oszlopot fejlesztettek ki: a korin- toszi, a dór és az ironikus típusút. A Homéroszt tulajdonképpen nem Homérosz írta, hanem egy másik férfi, akit ugyanígy hívtak. A márciusi idusok megölték Julius Caesart, mert azt hitték, hogy ő lesz a király. Néró kegyetlen zsarnok volt, aki azzal kínozta szegény alattvalóit, hogy hegedűn játszott nekik. Majd jött a középkor. Jeanne DArcot szentté avatta George Bemard Shaw. A Magna Charta biztosította, hogy szabad embert nem lehet kétszer ugyanazért a bűnért felakasztani. Egy korabeli történet szerint Teli Vilmos nyíllal átlőtt egy almát, miközben a fia fején állt. A reneszánsz időszakában is történtek fura dolgok: Luther Mártont kiszögezték a wittenbergi templom kapujára. Gutenberg feltalálta a Bibliát. Egy másik fontos korabeli találmány volt a vérkeringés felfedezése. Lincoln elnök anyja gyerekkorában meghalt. Lincoln egy kis kunyhóban született, amelyet saját- kezűleg épített. Amikor Lincoln elnök volt, csak egy nagy cilindert viselt. 1865. április 14-ének éjszakáján színházba ment, és a film szereplője lelőtte. Feltételezték, hogy egy elmebeteg színész, John Wilkes Booth volt a tettes, ez tönkretette karrierjét. Bach a világ leghíresebb zeneszerzője volt, csakúgy mint Handel. Handel félig német, félig olasz, felig angol volt. Beethoven zeneszerző volt, annak ellenére, hogy süket volt. Olyan süket volt, hogy hangos zenét írt. Beethoven 1827-ben kilehelte lelkét, majd nem sokkal később meghalt. Á brit birodalomban soha nem ment le a nap, mivel a királyság keleten fekszik, a nap pedig nyugaton nyugszik Te. Egy forint A történelem fotográfusa O t év körüli fiúcska bámészkodik a nagy forgalmú üzletben. Gondosan szemügyre vesz mindent, nézeget, keresgél, magában motyog is valamit, aztán rövid időre megáll a hűtőpult előtt, ahol az üvegfal másik oldalán ínycsiklandozó finomságok kínálják magukat. A gyerek alig éri fel az üvegfalat, lábujjhegyre áll, és úgy nézi a virslit, a disznósajtot, a csemegeszalonnát, a májasokat, hogy pisze kis orrát a vastag üveghez nyomja. — Mit kérsz kisfiú? A gyerek nem szól, csak a fejét rázza, szájában bizonyára összefut a nyál a sok finomság láttán, mert mintha keserű pirulát venne be — nagyokat nyel. Nyüzsög az üzlet, emberek közöttük ismerősök jönnek, mennek, váltanak egy-egy szót, valahol valaki nagyot nevet, szinte harsog tőle a bolt. . — De jó kedve van valakinek! — jegyzi meg epésen egy testes hölgy, miközben kosarában rendezgeti a választott árut. A gyerek már a rágógumikat pislogja, aztán megakad a szeme a csokoládékon, majd sarkon fordul, és visszamegy oda, ahol a kenyérféléket kínálják. — Kenyeret kérsz? — Nem! Kenyeret nem kérek. — Akkor fonott kalácsot? — Két buktát! Lekvárosat. Kosarába teszi a süteményt, aztán újabb körútra indul az üzletben, közben kiveszi a papírból, és szagolgatni kezdi. Ácsingózik még egy ideig, figyeli a tele kosarat, végül nagy kosárlóbálás közepette beáll a pénztár előtti meglehetősen hosszú sorba. — Huszonegy forint. A gyerek a zsebében kotorászik, kimarkolja belőle a pénzt, s a pénztárosnő elé teszi. — Egy forint hiányzik! — Nincs több pénzem. — Akkor vidd vissza az árut, és máskor kevés pénzzel ne gyere a boltba. Amikor anyukád elküldött, biztosan tudta, hogy miért küld, és mennyibe kerül, és nem tehetek róla, hogy elszórtad a pénzt. Nem látod, hogy mindenki rád vár? Zsebeld ki magad, és ha megtaláltad, akkor visszaállhatsz megint a sor végére. Lesütött szemmel végighallgatja a hosszúra nyúlt szöveget, és eloldalog a buktákkal. Egy viszonylag csendesebb helyen kotorászni kezdi a zsebeit, tesz néhány kört, megforgatja a papírból kiesett süteményket, és elszántan újra beáll a sorba. — Két bukta! — emeli a péz- tárhoz a kosarat. — No, ugye! Megvan a hiányzó forint. Az aprók szétgurulnak a tányérkában, a pénztárosnő a tőle megszokott gyorsasággal kapkodja össze valamennyit, majd visszadobja. — Süket vagy? Megmondtam, ha nincs pénzed, ne vásárolj, és ne tartsd fel az embereket. Ádd vissza az egyik buktát... Eközben valaki a tányérkába csúsztatja a hiányzó forintot, és kedvesen megsimogatja a gyerek fejét, majd félbeszakítja a bőbeszédű pénztárosnőt. — Számolja meg újra! A szemek szólják a szikrát. — Mit számoljak rajta? Egy forint hiányzik, és kész! Magának pedig semmi köze az ügyhöz, kérem, ne szóljon bele. Tolongás támad a sorban, egyesek nyugtalanul izegnek- mozognak, valaki előrekiált. — Mi lesz már? Nekem indul a buszom, nincs időm a maguk torzsalkodását hallgatni. A gyerek tudja, hogy valaki a háta mögül kipótolta a pénzét, és most már magabiztosan ágaskodik lábujjhegyre. — Tessék megszámolni! Az efféle dolgok tűz módjára teijednek, és már az egész sor egyenként, gyakran egymás szavába vágva véleményt nyilvánít. — Ilyen cirkuszt a nyavalyás forint miatt! — Látszik, hogy nincs gyermeke. — Szíve sincs. Minek lenne az ilyennek gyerek? A főnök is előkerül, ó záija le a vitát. — A kartársnőnek igaza van! Az üzlet nem szociális intézmény, itt kérem, a kasszának stimmelnie kell, egy forint is hiány. — És a „többlet” — kiált valaki. — Abból persze, nem csinálnak majrét! — röhög a kamasz. A pénztárosnő zokogva elrohan, csattan a főnök szava. — Ilike! Üljön a pénztárba...! A gyereket mindezekből az égvilágon semmi sem érdekli. Még az ajtóban beleharap az egyik lekváros buktába, és akkorát nyel, hogy majd meg fullad. A papírt eldobja, a másik süteményt pedig zsebkendő módjára a zsebébe gyömöszöli. — Éhes vagy? A fiúcska felpillant, tele szájjal szólni sem tud, csak a fejével bólint. — Ühüm... Szalai István Amikor 1934-ben Velencében Adolf Hitler először fogott kezet Benito Mussolinival, egy bizonyos Alfred Eisenstaedt nevű fotóriporter el- kattintotta kameráját, és a kép rövidesen bejárta a világsajtót. Amikor a második világháború végén a New York-i Times Square-on egy búzavirágkék egyenruhás tengerész megcsókolt egy fehérbe öltözött mosolygós kislányt, Eisenstaedt megint csak ott volt és a fénykép egyike a legismertebbeknek egy hosszú élet alkotásai közül. A ma 92 éves Alfred Eisenstaedt — bár egy kicsit nagyot hall és nem áll mindig biztosan a lábán — még mindig rendszeresen fotózik a Life magazin részére, amelyhez megalakulásának évében, 1936-ban — három másik fotóriporterrel együtt — belépett. A chicagói Circle Gallery-ben ezekben a napokban látható az Eisenstaedt leghíresebb fotóit bemutató kiállítás. Eisenstaedt, aki 1933-ban lencsevégre kapta Goebbels náci propagandaminisztert és 1953-ban az egész világot bejárt képet készített Marilyn Monroe-ról, a XX. század nagyobb részének „történelmi fotográfusa”. „Legalább egymillió fényképet készítettem, de itt csak néhányat állítottam ki kedvenceim közül” — nyilatkozta az agg mester a Reuter tudósítójának. Szavai szerint a legnehezebb „modellje” Emest Hemingway volt, a legkönnyebben és legszívesebben pedig Sophia Lorent fotózta. A kiállított fotók vételára nagyon különböző: 3 425 dollárba kerül egy kép a párizsi bábszínház gyermekközönségéről; Goebbels 1 750 dollárt ér, és 1 875 dollár az ára a párizsi Nagyopera egyik Hattyúk Tava előadásáról készült képnek. Eisenstaedt ma már kevesebbet dolgozik — portréfelvételeket készít barátairól, és olykor dolgozik a Life magazinnak is. Főként azonban kiállításokat rendez és vetített képes előadásokat tart. A Reutemak adott interjút telefonhívás szakítja meg. A vonal másik végén Edward Kennedy szenátor. Eisenstaedt pillanatnyi gondolkodás nélkül válaszol: „Utoljára 1940-ben fotóztam a családját, amikor az ön apja az Egyesült Államok nagykövete voít Nagy-Britanniában. Ott volt John F. Kennedy, a néhai elnök, ön pedig még kisfiú volt.” Kennedy szenátor ma 59 éves. A 92 éves mester elmondja még, hogy a kiállításon látható képek többségét nem megbízásból készítette. „Tudja — fejezi be a beszélgetést — az a búzavirágkék egyenruhás tengerész a New York-i Times Square-en minden nőt megcsókolt, akivel csak találkozott. De mind sötét ruhát viselt. Akkor megpillantottam a fehér ruhás kislányt, odasiettem hozzá, és amikor a tengerész is odaért, megcsináltam a felvételt.” Éisenstaedt 1898 decemberben Németországban született. Az európai történelem jelentős eseményeinek is tanúja volt, amikor fotóriporterként dolgozott a húszas és a harmincas években. Hitler hatalomra jutása után, a harmincas évek közepén hagyta el Németországot.
