Heves Megyei Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-176. szám)
1991-07-20 / 169. szám
HÍRLAP, 1991. július 20, szombat HÉTVÉGI MAGAZIN 9. Kravcsenko, a kigolyózott cenzor ■< 0 te Egy illusztris taggal szegényebb lett a Szovjet Újságírók Szövetsége. A népes szövetség moszkvai szervezete a közelmúltban saját elhatározásából hajtotta végre az „öncsonkítást”, amely ezúttal azonban inkább nyereségként, nem pedig veszteségként könyvelhető el a szövetség életében. Leonyid Kravcsen- kót, a Szovjet Állami Televíziós és Rádiós Bizottság elnökét érte a ritkaságszámba menő ítélet a szakmai szervezet részéről. Kravcsenko minden kétséget kizáróan az átalakítás éveinek egyik legellentmondásosabb vezető sajtos személyisége volt. A kézikönyvekben újságírói pályája azóta követhető folyamatosan nyomon, hogy a Trud című szak- szervezeti lap kollektívájának élére került. Ebből a pozícióból emelte őt az átalakítás meghirdetésével egyidejűleg kibontakozó glasznoszty — a nyilvánosság politikája — a televíziós és rádiós bizottság első elnökhelyettesének székébe. Szerencsés egybeesésnek köszönhetően a külvilág, a nézők milliói szemében Kravcsenko személye szervesen összekapcsolódott a televízióban napról napra kibontakozó megújulással. Ennek folytán személyes szerepének is tulajdonították sokan, hogy olyan szókimondó, formájukban, tartalmukban szokatlan szellemi frissességet sugárzó műsorok kerültek képernyőre, amilyenek korábban elképzelhetetlenek voltak. Közülük egyre több azonban már a múlté, de legalábbis eredeti szelleme már csak a nézők — és a televíziós újságírók — nosztalgikus emlékezetében él. A Peresztrojka reflektora hosszú ideig az esti híradó után tíz percben tárta fel a szovjet társadalmi, gazdasági élet visszásságait, az igazi szenzációk leleplező erejével. A műsor ma már csak a közelmúlt sajtótörténetének része, a képernyőről eltűnt (mintha ma már nem volna mire ráirányítani ezt a leleplező erejű fénysugarat). Helytelen volna, természetesen, minden „visszarendeződést” Kravcsenko számlájára írni, de az tény, hogy az igazi nagy „ügyek” már az ő elnöki idején történtek. Előbb azonban Kravcsenko pályáján egy kitérőt tett. A nyolcvanas évek végén a TASZSZ hírügynökség vezér- igazgatói posztjára került. Itt mindenki a meglehetősen nehézkes hírügynökség megújulását várta tőle, ez azonban kétértelműre sikeredett. Egyfelől valóban olyan anyagok kezdték jellemezni a korábban unalmas hírügynökség munkáját, amelyek a megújulást bizonyították, másfelől azonban a konzervatívok is megtalálták a maguk — olykor otrombára sikeredett — megnyilvánulásaihoz a lehetőséget. 1990-ben kanyarodott vissza a pályaív a televíziós és rádiós bizottsághoz, de Kravcsenko egy pillanatig sem áltathatta magát azzal, hogy kollégái osztatlan örömmel fogadták. Kinevezését, amely Mihail Gorbacsovtól eredt, a szakma úgy fogadta, mint a cenzúra intézményének visszacsempészését. A szakítópróba nem tartott sokáig, s máig kavargó botrány lett belőle. Az egyik legnézettebb és leghatározottabban reformpárti műsor, a péntek esténként jelentkező Vzgljad (Nézőpont) — amelyet több más nyitott szellemű műsorhoz hasonlóan az ifjúsági szerkesztőség készített — elbukott Kravcsenko cenzori gáncsában. Először csak egy adást parancsolt le az elnök a képernyőről, azt, amelyben lemondásának körülményeiről nyilatkozott — volna — Eduard Sevard- nadze volt külügyminiszter, egykor Gorbacsov egyik legközelebbi munka- és harcos társa. A Vzgljad és az elnök csatájából végül a nézők — és a Vzgljad — került ki vesztesen, a műsor eltűnt alkotóival együtt. Az USA az ENSZ legnagyobb adósa Továbbra is az Egyesült Államok az ENSZ legnagyobb adósa: amerikai források szerint is Washington mintegy 300 millió dollárral tartozik a világszervezet költségvetésének. Amerika azonban — amely az utóbbi időben, főként az Öböl-válság alatt megkedvelte az ENSZ-t — késznek mutatkozik adósságai rendezésére. Az Egyesült Államok egy évtizede még élesen az ENSZ szemére vetette, hogy az a szovjetek politikai eszköze lett, s a szervezet nem más, mint a harmadik világ vitafóruma. Az amerikai politikusok mostanság azonban rá- éreztek az ENSZ hasznosságára, s egyes politikai célokat annak keretén belül igyekeznek elérni. Lépéseik igazolására amerikai tisztségviselők mind gyakrabban emlegetik az ENSZ határozatait. Talán a viszony javulásának jeleként értelmezhető, hogy mind gyakrabban kerül szóba: az Egyesült Államok gazdasági nehézségei ellenére kiegyenlíti ösz- szes hátralékát; a pénzügyi kötelezettségek teljesítése érdekében a kormányzat igyekszik szorosabban együttműködni a Kongresszussal —jelezték a külügyminisztériumban. A törvényhozás egyik tagja azonban a hét elején közölte: az amerikai költségvetési szigorítások megakadályozhatják a tartozások kifizetését. ENSZ-diplomaták a világ- szervezet iránti újdonsült amerikai elkötelezettség próbájának tekintik a pénz kifizetését, hiszen amikor az Egyesült Államok politikája eltért az ENSZ-étől, Washington évekig nem járult hozzá azokhoz az alapokhoz, amelyekből a PFSZ-t és a SWA- PO-t segélyezték. Amerikai tisztségviselők rámutatnak, hogy a hátralékok ellenére Washington jóval nagyobb mértékben járul hozzá az ENSZ költségvetéséhez, mint bármely más országos a világtestület éves, mintegy egy milliárd dolláros költségvetésének egynegyedét állja. Tavaly pedig az amerikaiak összesen 1,12 milliárd dollárt utaltak át az ENSZ, annak szakosított szervezetei és más szervezetek számára. Nézeteltérés mutatkozik egyébként az amerikai tartozásokat illetően. Míg az ENSZ szerint az amerikai kormány összesen 567,7 millió dollárnyi díjjal és hátralékkal tartozik, addig Washington azt mondja, hogy csak 296,1 millió dollárral maradt el, mivel — érvelése szerint — az 1991-ben esedékes 271,6 millió dollárra rúgó befizetések nem tekinthetők tartozásoknak, hiszen a Kongresszus az október 1-jén induló új pénzügyi évben bocsátja csak rendelkezésre az összeget. A világszervezet tisztségviselői szerint Washington még 150,7 millió dollárral tartozik. Ezt az összeget a békefenntartó erők tevékenységének finanszírozására kellett volna befizetnie. Washington ezt is túlzottnak tartja, s csak 132,4 millió dollár tartozást ismer el. Ebben még nincsenek benne az iraki — kuvaiti határ mentén húzódó ütköző övezetben majd szolgálatot teljesítő békefenntartó erők költségei, amelyek az első évben 123 millió dollárt tesznek ki, s az Egyesült Államok ennek több mint 30 százalékát fedezi. A Biztonsági Tanács négy másik állandó tagjához hasonlóan Washington is ígéretet tett, hogy befizeti a rá eső részt. Az ENSZ költségvetésének azonban nemcsak az Egyesült Államok tartozik, s ha létrehoznák a világszervezet adósainak képzeletbeli börtönét, akkor nem okozna gondot annak megtöltése. A Szovjetunió (Ukrajnával és Belorussziával együtt), valamint Japán több mint 100-100 millióval, Németország 43 millióval, Nagy-Britannia és Francia- ország 33 illetve 28 millióval, Brazília 24 millióval tartozik. Vannak persze pedáns országok is — többek között Ausztrália, Kanada, Norvégia és Svédország —, amelyek már befizették idei kvótájukat. Mindennap bekopogtatunk Önhöz! Ugyancsak a nézők károsodtak, amikor az esti „hivatalos főhíradó,” a Vremja mellett naponta többször jelentkező TSZN (a Televíziós Hírszolgálat orosz nevének rövidítése) került szembe a glasznoszty határait mind szűkebbre vonó elnöki akarattal. A TSZN népszerűségét azzal vívta ki, hogy a képeket és a tényeket hagyta beszélni, s nem a ma ismét polgárjogot szerző kommentárokkal traktálta a nézőket. A felsőbb szándék ezúttal is „diadalmaskodott”, a TSZN teljes eredeti gárdája lemondott, a műsor névleg megmaradt... Bár egyelőre a kizáró határozat hírén túl részletek nem állnak rendelkezésre, az újságíró szövetség a döntéssel nyilván nem — vagy nem csak — személyesen Kravesénkön akart ütni, hanem tiltakozni akart azon veszély ellen, amelyet a kranvesenkói magatartás sugall. Ez pedig nem más, mint hogy „valakik odafen tről” szájkosarat szeretnének tenni a sajtó szájára. Széles körben hallható — bár cinikusan egyszerűsítő — vélemény, hogy az átalakítás egyetlen igazi vívmánya — a külpolitikáról ezúttal nem szólva — a szólásszabadság. Márpedig ha ezt is farigcsálni kezdik, vajon mi marad az elmúlt hat év szovjet belpolitikájának vívmányaiból? A név eltűnik — a névadó marad Ami a nagy szász iparváros legtöbb lakosa számára már tavaly június óta kész tény volt, az egy évvel később hivatalossá vált: Chemnitzet újból Chem- nitznek hívják, a Karl-Marx- Stadt név használatára megszabott 12 hónapnyi „kegyelmi idő” lejárt. Tavaly nyár elején a városatyák elsöprő többséggel a város visszakeresztelése mellett foglaltak állást, hitet téve ama név mellett, amelyet a 300 000 ezer lakosú „szászországi Manchester” a tizenharmadik század óta viselt — egészen 1953-ig, amikor Berlinből elrendelt utasításra fölvette Marx Károly nevét. A városi elöljáróság döntését a helybeliek megkérdezése előzte meg, s ennek során a polgárok háromnegyede a történelmi elnevezés helyreállításáért szállt síkra. Ily módon az 1990. évi névcsere teljesen legitim volt — szemben az 1953. évivel, amikor a chemnitziek két héttel az ünnepélyes aktus előtt tudták meg, hogy az NSZEP Központi Bizottsága „Marx Károly dicső nevével tünteti ki” városukat. Az elmúlt 12 hónapban nagy konjunktúra köszöntött a helybeli cégtáblafestőkre, bélyegző- készítőkre, nyomdaüzemekre. A névcsere nyomán ugyanis ezrével kellett kicserélni közúti jelzőtáblákat, pályaudvari névtáblákat, vállalati cégtáblákat, neonreklámokat, illetve újranyomni várostérképeket, fejléces és cégjelzéses levélpapírokat, borítékokat. Emellett nagy kereslet mutatkozik új utcanévtáblák iránt is. A városi képviselőház már tavaly szeptemberben határozatot hozott az első 36 utca nevének megváltoztatásáról. Az utóbbi időszakban azonban megtorpant a visszakeresz- telési hullám. A városi képviselőház különbizottságot hozott létre a célbavett 81 utcanév további sorsának eldöntésére, miután a helybeliek körében heves vita robbant ki. Egyre több chemnitzi vetette föl, hogy a névcserék helyett sürgetőbb feladatok is akadnak városukban — arról nem beszélve, hogy a kampány súlyos pénzekbe kerül. Sokan azt is fölvetik, vajon értelmes dolog-e közismert német humanisták nevét száműzni a házfalakon levő kék zománctáblákról, hogy helyüket a hagyományos — ám sokszor semmitmondó — nevek foglalják el újra. Egy „valaki” szilárdan tartja helyét Chem- nitzben: a bronzból készült, hatalmas Marx-fejről van szó, amelyet a helyiek csak „kobak”-nak becéznek. Hír minden mennyiségben Háború, időjárás, sport, politika, vagyis hír és hír és hír — mindez egy kis zenével fűszerezve: ez a France Info Rádió, Európában az egyetlen állandóan híreket sugárzó hálózat, amely — úgy tűnik — egyre előkelőbb helyre kapaszkodik fel a rádió- hallgatók piacán. A France Info az Öböl-háborúnak köszönhetően 3 millió hallgatójával a negyedik leghallgatottabb adás Franciaországban, ahol több mint ezer ultrarövidhullámú rádióadás tölti meg az étert. Párizsban, ahol az ezernyi adóból 80 működik, az Info hat hónap alatt megduplázta hallgatóközönségét, és ezzel az első helyre tornázta fel magát. A legkedveltebb a Radio-Television Luxembourg, a hallgatók mintegy 20 százalékát tudhatja maga mögött, a France Info már a harmadik helyet ostromolja, amelyet jelenleg még a Radio France-hoz tratozó France Inter őriz. A négy éve alakult France Info igazgatója szerint az elmúlt tíz évben jelentős változáson ment át a francia társadalom. A városlakók élete állandóan mozgásban zajlik, az életritmus iszonyatosan felgyorsult. így jóval kevesebb ideje van az információkra állandóan éhes embereknek arra, hogy olvasással vagy a tévéből szerezzék meg az országról és a világról szóló híreket. Ezért az igazgató szerint szükség van a főként híreket sugárzó adókra. Tíz évvel ezelőtt, amikor a szocialisták hatalomra kerültek, jelentősen megkönnyítették az ultrarövidhullámú frekvencia- sávhoz jutást. Akkor mindössze három adó, a Radio France, az Europe 1 és a Radio-Television Luxembourg volt hallható, azóta az új FM-hálózatok szárba szöktek. Érdekes módon kevés a középhullámú adó, a második világháború után az állami rádiós monopólium az ultrarövidhullámot részesítette előnyben. A France Info hallgatóinak 75 százaléka 35 éves kor alatt van, a rádió legalább 15 percenként sugároz híreket, időjárásjelentést, közlekedési és sporthíreket. Közben interjúkat, hírkülönlegességeket és háttéranyagokat ad. Felmérések szerint nagy a keletje az újonnan felkapaszkodott rádióknak, főleg, ha valami különös dolog, például háború zajlik a világban. Egy 28 éves építész elmondta, hogy újságolvasás helyett inkább más dolgokat csinál, s ezért a rádióból szerzi be információit. Annál is inkább — tette hozzá —, mivel a rádió szerkesztői a híreket súlyuk szerint válogatják ki. A rádió stábja 20 bemondóból, 11 újságíróból, néhány szerkesztőből, 25 mérnökből és egy titkárból áll. Az éves költségvetés 9 millió dollár, amelyet az adó a Radio France hírszolgálatra fordított költségvetéséből kap. Ezentúl a France Info-nak 250 tudósító dolgozik országszerte, a tengerentúlon pedig egy tucat helyről jelentkeznek riporterek. „Keményen dolgozunk öt napon át, majd öt nap pihenő, utána 3 napon át vagyunk bent, majd három nap pihenő” — mesélte az egyik újságíró, aki szerint ez a beosztás frissítőén és serkentőleg hat. A bemondók közül csak egy nő, mivel a rádió vezetése szerint jobb, ha férfi olvassa be a híreket. A rádióban viszont egyáltalán nincs nemi megkülönböztetés, hiszen az újságírók között többen is a gyengébb nemet képviselik. A France Info-ban több exkluzív interjú is elhangzott, például Vytautas Landsbergis litván elnökkel azon az éjszakán, amikor szovjet katonák megöltek négy függetlenséget követelő litván tüntetőt. A rádió a helyszínről jelentkezett akkor is, amikor a francia páncélos hadosztályok az Öböl-háború szárazföldi of- fenzívájának kezdetekor harcba indultak. Most, hogy a háború véget ért, a rádió vezetése még több sport- és gazdasági hírrel akar szolgálni. „Mi közszolgáltatás vagyunk, s azt bizonyítjuk, hogy egészen új szolgáltatási formákat is lehet teremteni és sikeresen működtetni” — mondta Pascal Delannoy, a France Info igazgatója. Hersant a lengyel sajtó „Keresztapja”? A sajtó privatizálását Lengyelországban is viharok kísérik. Bár törvény szabályozza az egykori RSW Prasa pártkiadó több száz lapjának magánkézbe adását, a szabályok nem egyértelműek, és a kijelölt bizottságnak szabad kezet adtak. Ez a bizottság először a sajtó- szabadság olyan értelmezése mellett foglalt állást, hogy mintegy szétosztani akarta a lapokat a politikai pártok között azok befolyásának arányában. E szándékuk óriási vitákat és ellenállást keltett, ezért, bár sosem ismerték be a sajtószabadság megsértésének szándékát, de csendben elálltak e gyakorlat folytatásától. Jelenleg egy teljesen áttekinthetetlen és esetlegesnek tűnő gyakorlat alapján folyik a privatizálás. Elméletileg árverésen dől el, ki lesz a lapok új gazdája, de a lengyelek utat mutatnak a Nyugatnak: az árverést ugyanis nem szükségszerűen a legtöbbet ígérő nyeri meg, sőt, szinte már gyakorlat, hogy nem azé lesz az újság, aki a legjobb ajánlatot teszi, hanem amelyik a legnagyobb „társadalmi támogatást” élvezi, így például az egyik legnépszerűbb lengyel újság Lech Walesa államfő, a miniszterelnök, az Egyetértés Centrum (PC) és Ta- deusz Mazowiecki volt kormányfő véleménye alapján cserélt gazdát. A Zycie Warszawyt 40 milliárd zlotyért a lap újságíróinak többsége, az olasz STEI konszern és lengyel vállalkozók közös társasága kapta meg. Maxwell 42 milliárdot, egy német konzorcium pedig 52 milliárdot ajánlott. E különös privatizálásnál azonban nem a pénz a legfontosabb, hanem a már említett „társadalmi támogatás”. így lett az egykori pártlap Trybuna Lu- duból alakult Trybuna a Lengyel Köztársaság Szociáldemokrata Pártja lapja, a népszerű esti újság, az Express Wieczomy a Szolidaritás sajtóalapítványáé, de gyakorlatilag az Egyetértés Centrumé. A legkirívóbb eset talán a krakkói Dziennik Polskié, amit a Jagelló Egyetem, a helyi Szolidaritás és a krakkói ipari-kereskedelmi bank kapott meg 8 milliárd zlotyért — a francia Socpresse, vagyis Hersant éppen négy és félszer ennyit ajánlott érte, de elutasították! Ebben a döntésben szerepe lehetett a Gazeta Wyborcza című lapnak, amely éppen az árverés előtt húzta meg a vészharangot: Hersant a lengyel sajtó „Keresztapja” lesz, hiszen már hat újságban szerezte meg a lehető legnagyobb részesedést. A lap felidézte a Magyar Nemzet esetét, emlékeztetett Robert Hersant nem éppen dicsőséges háborús múltjára, és arra, hogy legfőbb lapja, a Le Figaro az utolsó pillanatig aktívan támogatta a lengyel kommunista vezetést és Ceausescu rezsimjét. A külföldi részesedést amúgy is korlátozó rendeletek és a privatizálással kapcsolatos általános félelem, hogy a gazdag Nyugat egyszerűen felvásárolja az országot együttesen — s talán e cikkel együtt — megfosztották a Zycie Warszawy megszerzésének lehetőségétől a francia mágnást. A Dziennik Lodzki című újságért Hersant 25 milliárd zlotyt fizetett, amikor Maxwell korporációja 12 milliárdot ajánlott, a Független Lengyelország Konföderációja nevű párt 8,5 milliárdot. Hersant azonban itt sem a pénzzel nyert csupán, hanem jól megválasztott társaival — a lodzi helyi önkormányzattal és a Szolidaritás két lapjával lépett szövetségre, így megszerezve a mindenható „társadalmi támogatást”.
