Heves Megyei Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-176. szám)
1991-07-20 / 169. szám
HÍRLAP, 1991. július 20., szombat HÉTVÉGI MAGAZIN 7. Mm a Veszélyben a svéd ipartörténet A svéd vidék emlékeit gyűjtő stockholmi Skansen-múzeum fennállásának 100. évfordulóján újabb küldetést tűzött maga elé: megőrizni a feledésbe merülő svéd ipar örökségét. „Eltűnőben van az ipari korszak” — magyarázza Marita Wikander, a Skan- sen centenáriumi ünnepségeinek fővédnöke. A Skansen 1981 márciusában létesült, amikor a pedagógus Arthur Hazelius megszerezte a királyi vadaspark egyik dombját, hogy a dombtetőn kiállítsa Svédország szerte gyűjtött falusi épületeit. A svédek akkor nagy ütemben költöztek vidékről az iparosodó városokba, és Hazelius meg akarta őrizni a vidéki élet emlékeit, méghozzá valósághű környezetben. A 30 hektárnyi területen felállított több mint 150 falusi házzal a Skansen a világ egyik legismertebb történeti élő-múzeuma lett, az egyesült államokbeli Williamsburg és az észak-írországi Ulster Folk Museum mellett. Most, amikor az információs robbanás a számítógépesítéssel karöltve felismerhetetlenségig elváltoztatja a svéd ipar arculatát, a második évszázadába lépő Skansen újabb kiállítások megnyitására készül, hogy jövendő látogatóinak megmutassa, milyen volt az ipari korszak. A múzeum május végén, centenáriumi ünnepségeinek fénypontján nyitja meg első ipari tárlatát, amelyen egy bútorgyárat és egy motorszerelő üzemet láthatnak majd a látogatók, egy valódi városnegyed épületei között. „Arthur Hazelius biztosan el lenne ragadtatva az ötlettől, hogy gyárépületeket őrzünk meg a jövő számára” — állítja Marita Wikander. „Ha még tíz évet várunk, egyetlen megőrizhető műhelyt sem találtunk volna.” Mint mondja, a Skansen tervei közt szerepel városi bérkaszámyák és az 1930-as években olcsó kormányhiteiből ezerszám épült piciny munkáslakások bemutatása. Kerstin Holm, főtárlatvezető kifejti: múzeumuk azt szeretné, ha a kiállított tárgyak felelevenítenék a látogatók saját emlékeit, vagy a szüleiktől, nagyszüleiktől hallott elbeszéléseket. „A történelemnek nem szabad túl távol kerülnie tőlünk” — mondja. A legfőbb atrakció persze továbbra is a vidéki élet megjelenítése marad a Skansen évi kétmillió látogatója számára. Megnézhetnek például egy nőt, aki épp gyapjút fon egy sötét erdei faházikóban, sétálgathatnak egy délsvédországi félig fából épült ház veteményeskertjei között, vagy bebújhatnak egy lapp rénszarvaspásztor cölöpkunyhójába. Korabeli, tájjellegű ruhákba öltözött kísérők, a megfelelő nyelvjárásban beszélve ismertetik egy-egy térség életformáját. A kihalástól épphogy megmentett háziállatok láthatók a majorsági épületekben, egészen a 14. században tenyésztett fajtákig visszamenőleg. Az épületek körül a vidékekre jellemző növényzet teszi élethűvé a tájat. Egy durva készítésű, fatörzsekből és alig illeszkedő kövekből tákolt alacsony barakk különleges jelentőséggel bír az Amerikába szakadt svéd látogatók számára: az 1868-as nagy éhínség után hasonló otthonokból vándorolt ki az Új Világba több százezer nyomorgó svéd, a jobb élet reményében. „Sok amerikai látogatónk van. Ebben a szűk és alacsony barakkban a múltjukat fedezik fel” — meséli Wikander. A múzeum mindazonáltal nem csupán a nosztalgiázásra nyújt alkalmat. Áprilisban egyebek közt számos környezetvédelmi bemutatót is tartottak, hogy régi módszerek bemutatásával megtanítsák az embereket, miképp segíthetnek ma is a természetnek. „Sokan lehetséges túléléséi stratégiák után kutatnak, mert úgy gondolják, hogy a mai modem társadalom egy sor kérdésükre nem adja meg a választ” — fejtegeti a Skansen centenáriumi fővédnöke. Az olaj és Kelet-Európa Az osztrák gazdaságtudományi intézetek szerint a demokratizálódás folyamata, az átállás a piacgazdálkodásra, nem csupán az egyes, volt tervgazdálkodó államok számára jelent belső nehézségeket, hanem az egész csoport számára is. Ennek legkézzelfoghatóbb példája az ásványolaj, amit a Szovjetunió eddig szállított, s amit ez év január 1-je óta már csak nyugati deviza ellenében szállít: az éppen érvényes világpiaci áron — értékelte az Amerika Hangja. A bécsi gazdaságkutató szakemberek értesülélése szerint a szovjet szakértők kiszámították, hogy a dollár és a világpiaci árakra való átállás évi 12 milliárd dollárral nagyobb bevételhez juttatja a Szovjetuniót. Lehet, hogy ez így lesz, lehet, hogy nem. Egy dolog bizonyos: a volt csatlós államok közgazdaságát a szovjet intézkedés úgy érinti, mint derült égből a villámcsapás. íme néhány példa: Csehszlovákia 1989-ben még 16,8 millió tonna ásványolajat importált a Szovjetunióból. 1991-re 13 millió tonnában állapodtak meg. Azonban december végén a szovjet exportőrök 7,5 miiló tonnára csökkentették. Még a csökkentett mennyiség kompenzációjának módja is problémát jelent. A Szovjetunió ugyanis nem fogadja el többé a volt csatlósok áruit, hanem dollárt követel, vagy pedig nyersanyagot — mivel a termelt árucikkek minősége már nem felel meg a szovjet kívánalmaknak. A legrosszabb helyzetben Bulgária van. Ott az illetékesek arról beszélnek, hogy felhasználták már a legutolsó csepp olajat is. Bulgára fizetésképtelen. A múlt évben a bolgár és a szovjet tárgyalófelek megállapodtak 6,5 millió tonna ásványolaj szállításában 1991-ben — mégpedig bolgár árucikkek fejében. Mégis, december 20-ika óta egy csepp olaj sem került Bulgáriába. Lengyelország és Magyarország más megoldást választott. Megemelte a benzin árát. Jugoszláviában is megdrágultak az ásványolaj-termékek. Hiszen Rotterdamban nemigen tudnak ásványolajat vásárolni — tekintve devizahiányukat. Függenek továbbá az állandóan változó világpiaci áraktól — miután ezek az árak semmiféle stabilitást sem mutatnak fel. Ugyanis az árképzés nem logikus megfontolás alapján történik, hanem — mint a börzén — az öbölbeli háború és egyéb, kiszámíthatatlan események hatására. UFO-lesen Keressük a tűt a „kozmikus szénakazalban99 Sorozatunk előző részében az élet csillagászati feltételeit elemezve arra a következtetésre jutottunk, hogy az élet kialakulásához számtalan körülménynek kell egyidejűleg jelen lennie. Ennek ellenére sok csillagász nem tartja lehetetlennek azt az állítást, mely szerint az Univerzum tőlünk távoli vidékein létezhetnek értelmes technikai civilizációk. Ösztönösen felmerülő kérdés, vajon kapcsolatba kerülhetünk-e a kozmosz távoli értelmes képviselőivel. Kapunk-e tőlük jelzéseket? És egyáltalán: miként választható el a mesterséges eredetű jel a természetestől? Már több mint harminc éve annak, hogy Frank Drake a Green Bank-i 27 méteres rádiótávcsővel (Nyugat-Virginia) a Tau Ceti és az Epsilon Eridani csillagok irányában próbált értelmes eredetű rádiójeleket észlelni. Az OZMA tervnek nevezett, 200 órás kutatóprogram eredménytelen volt. Hasonló vizsgálatokat már a Szovjetunióban is folytattak, melyek szintén nemleges eredménnyel végződtek. Persze, ez az eredménytelenség nem volt váratlan kudarc, hiszen, ha egy 200 milliárd csillagból álló galaxisban egymillió (!) technikai szintre jutott civilizációt tételezünk fel, akkor 200 ezer csillagra kellene irányítanunk felvevőkészülékeinket, hogy esélyünk legyen egyetlen Földön kívüli üzenet felfogására. Bár 1983 március közepétől a Harward rádiócsillagászati obszervatórium 25 méteres rádiótávcsövével rendkívüli megfigyeléssorozatot végeznek. A munkát nagyban segíti egy 131 ezer csatornás rádiószínképelemző készülék, amely- lyel egyidejűleg ugyanennyi sávon bele lehet hallgatni a rádiójelek tengerébe. Az ilyen korszerű vizsgálati módszerek lehetővé tehetik azt, hogy az elkövetkezendő évtizedekben jóval nagyobb eséllyel bukkanjunk rá Földön kívüli eredetű kozmikus jelekre. Nehéz a helyzetünk, de továbbra is keressük a tűt, vagyis az értelmet eláruló jeleket a „kozmikus szénakazalban”. Mert a probléma nagysága a kutatók szerint ehhez hasonlatos. A legújabb kutatási programok közül a legérdekesebb a Nyugat- Ausztráliában működő Parkes obszervatórium programja, amely az értelmes jeleket úgynevezett „mágikus frekvencián” keresi. (Ez a hidrigén 21 centi- méteres rádióvonalának frekvenciája 3,14-gyel szorozva.) A Szovjetunióban 1994-től 1,2 milliméteres hullámhosszon egy 70 méteres rádiótávcsővel szerveznek kutatásokat. A kapcsolatteremtési próbálkozásoknak másik problematikája, hogy miről is lehet felismerni a Földön kívüli értelem jeleit vagy nyomait a természetben? Vagyis: hogyan lehetne elválasztani a természetest a mesterségestől? A válasz azért is fontos, mert tudMár arról kezdtek el beszélni, hogy üzentek a „zöld, kicsi emberkék”, pedig „csak” pulzáro- kat fedeztek fel nunk kell, hogy a felfogott rádiójeleket milyen kritériumok alapján lehet teljesen elválasztani a földi eredetű jelektől. J. S. Sklovszkij szovjet csillagásztól származik az a kritérium, mely szerint egy jelenséget nem szabad addig mesterségesnek tekinteni, amíg a természetes magyarázatok összes lehetősége ki nem merül. Erre a csillagászat történetében példátlan eset volt, amikor 1968-ban A. Hewish camb- ridge-i fizikus és kutató csoportja rádióteleszkópjával igen gyorsan változó jeleket észlelt. A felfedezés következtében nagy volt az izgalom — ugyanis kezdetben sokan úgy vélték, hogy ezek a szabályosan ismétlődő jelek csakis Földön kívüli értelmes lények üzenetei lehetnek. S már- már arról kezdtek az emberek beszélni, hogy kicsi, zöld emberkék adnak hírt nekünk létezésükről. Persze a kutatók — ahelyett, hogy egy ilyen szenzációt keltő magyarázattal beérték volna — tovább keresték a jelek természetes eredetét. Végül kiderült, hogy egy ismeretlen égitesttípust fedeztek fel, a pulzárokat. (Pulzár: gyorsan forgó neutron- csillag, mely pulzáló rádiójeleket bocsát ki.) Az eset igen jól bizonyítja, hogy a fentebb ismertetett elv a csillagász-kutatók számára magától értetődőnek tűnik. Persze, ha e gyors periódusos jelek észlelése évtizedekkel korábban történt volna — amikor még nem ismertük a csillagfejlődés végállapotaira vonatkozó elméleteket —, biztos, hogy senki sem talált volna természetes magyarázatot ezekre az elképesztő pontosságú periodikus jelekre. További nehézségek a rádiócsillagászatban, hogy a megfigyeléseket nem rögzítik olyan eredeti formában, mint az optikai csillagászatban (fotók). A rádiócsillagászatban kiszűrik a zavarokat, zajokat, valamint a földi eredetre utaló jeleket is. S ezzel egyidejűleg talán az is előfordulhat, hogy a Földön kívülről érkezett értelmes jelek is eltűnnek. Először is a jeleknek hosszabb időn keresztül ismétlődniük kell. Az arecibói 330 méteres átmérőjű rádiótávcső (Puerto Rico) A pulzár modellje Miről ismerhetjük fel az értelmes jelzéseket? Létezhet-e olyan bűvös számítógépprogram, ami eldönti a kérdést? D. Werthimer amerikai fizikus szerint még ilyen programok esetében is nagy óvatosságra van szükség, hiszen gyors döntés csak abban az esetben lehetséges, ha a kapott jelzés nagy információtartalmú. Ez pedig nagyon valószínűtlen. Nemcsak a rádiójelek, hanem bármilyen idegen eredetű tárgyhoz és jelenséghez kereshetünk kritériumokat. Tehát tovább keressük, hol a határ a természetes és mesterséges között. Kepler annak idején úgy gondolta, hogy a Hold lakott. Talán azért mert Galilei távcsövén keresztül köröket látott égi kísérőnk felszínén? Ma már tudjuk, hogy ezek a körök nem mások, mint kráterek, melyek kisebb- nagyobb kozmikus testek becsapódása alkalmával jönnek létre. Most csodálkozhatunk. A természet is tud köröket és más szabályos képződményeket létrehozni. Ez vonatkozik a bolygók körüli gyűrűkre, magára az égitestek alakjára is. Sorolhatnánk tovább a példákat, amelyekkel a környezetünkben is nap mint nap találkozhatunk. Különös alakú sziklákat, melyek emberarcra emlékeztetnek, de a szél formálta ki őket. Lehet, hogy az oly sokat vitatott Mars-arc problémájának is ez a megoldása? V. Rucov szovjet filozófus az idegen civilizációk esetleges tárgyi emlékeinek felismeréséről a következőket mondotta: nem könnyű a helyzet, hogy természetes és emberi eredetű tárgyak milliárdjai közül kell kiválasztani az egykori idegen látogatók „hulladékát”. S előfordulhat az is, hogy ha az sokkal fejlettebb, akkor számunkra felismerhetet- len.(!) Erre utal A. Clarke nevezetesmondása: „Minden kellően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.” A kapcsolatfelvételnek más módja is van. Mi magunk is küldhetünk jeleket. Az üzenetküldés klasszikusai 1974-ben az arecibói 300 méter átmérőjű rádióteleszkóppal jelsorozatot küldtek a 24 ezer fényévnyi távolságban lévő M 13-as gömbhalmaz irányába. Ennek a jeladásnak, üzenetnek csupán szimbolikus jelentősége van, hiszen ezt a jelet csak 24 ezer év múlva lehet majd felfogni a gömbhalmazhoz hasonló érzékenységű rádiócsillagászati műszerrel. A legújabb mai elképzelések szerint, ha fel akarjuk hívni a figyelmet magunkra, más módszerekhez kell folyamodnunk. Mit kell akkor tenni? W. Calvin amerikai biológus szerint az állatvilágból is vehetünk ötleteket. Tehát ahhoz, hogy valóban felhívjuk magunkra a figyelmet, valamilyen maskarára van szükség. Olyanra, mint például a kétéltű- eknél és bizonyos halaknál a bőr egy részén szemet utánzó színes folt, az úgynevezett álszem. Calvin tehát azt javasolja, hogy kutassuk tovább a természetet, és a közeljövőben talán rábukkanhatunk olyan „álszemekre”, melyek látszólag természetes eredetűek, de mégis valamilyen szempontból különlegesek lehetnek számunkra. Ilyen lehet a pulzár akkor, ha a jelzések ütemének ideje több tízezerszeresére gyorsulna fel. Ilyen folyamat mai tudásunk szerint a pulzárok esetében nem fordulhat elő. Ha mégis, akkor mesterséges kozmikus beavatkozásra kell gondolnunk. Talán ezt a merőben meglepő és új kapcsolatkeresési módszert a jövőben mi is alkalmazhatnánk. Ennek a haszna — a szakértők szerint — még akkor is szembetűnő lenne, ha nem érnénk el az eredeti célunkat, az idegen civilizációk felfedezését, de az új módszerek és kutatások mindenképp közelebb vinnének a természet titkainak megismeréséhez. V. Tana Judit
