Heves Megyei Hírlap, 1991. július (2. évfolyam, 152-176. szám)

1991-07-20 / 169. szám

4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. július 20., szombat Hogyan lehet biztosítani a nemzetiségek jogait? Egri képviselő — genfi tanácskozáson A jugoszláviai polgárháború nyomasztó hírei közben rendeztek Svájcban emberi jogi és kisebbségi kérdésekről konferenciát. A tárgyalóasztalhoz ültek, hogy békés eszközökkel tisztázzanak olyan prob­lémákat, amelyek háborús veszélyeket rejtenek magukban. A hirtelen oly törékenynek látszó kelet-eu­rópai egyensúly fenntartása minden résztvevőnek fontos volt, de ezen túl hazánk — sajátos helyzete miatt — különösen érdekelt volt a megbeszélések sikerében. Egy magyar hatpárti parlamenti küldött­ség is részt vett ezen az eseményen, amelyet dr. Lukács Tamás egri képviselő, az emberi jogi és kisebb­ségi bizottság alelnöke vezetett. A napokban tért vissza a tárgyalássorozatról, s utána tettük fel számá­ra kérdéseinket. Dr. Lukács Tamás: Az európai felelősség közös — Mi volt ennek a konferenci­ának a célja, s milyen légkörben zajlottak a tárgyalások? — Az európai biztonsági és együttműködési értekezlet genfi konferenciája volt, amely három szinten zajlott. Az első a kor­mányküldöttségek munkája, a második a parlamenti delegáció­ké — amelyek megfigyelői stá­tuszt kaptak —, a harmadik pe­dig a társadalmi szervezeteké. Az egész tanácskozásra rányom­ta a bélyegét a jugoszláviai hely­zet, ennek következtében polari­zálódott a harmincöt ország. Az ottani események több országra bénítóan hatottak, s inkább a „minimálelv” irányába igyekez­tek elvinni a tárgyalásokat. Más országok — többek között ha­zánk is — azt az álláspontot kép­viselték, hogy éppen arra figyel­meztetnek az ottani történések, hogy ki kell dolgozni a helsinki folyamatnak azt az ellenőrző rendszerét, amely megelőzi az ilyen konfliktusokat, és hogy az aláírt szerződések számonkérhe- tők legyenek. Tehát a nemzetisé­gi konfliktusok ne csak utólago­san regisztrálhatók, de megelőz­hetők is legyenek. — Milyen megbízatással utaz­tak Svájcba, s hogyan láttak munkához? — Gyakorlatilag mi az Entz Géza államtitkár úr által vezetett kormánydelegáció tevékenysé­gét erősítettük meg. A hatpárti küldöttség reprezentálta azt, hogy a nemzetiségi és a kisebbsé­gi kérdésekben e politikai erők között egyetértés van. Egyrészt erre jó egy ilyen parlamenti bi­zottság. Hozzáteszem, hogy nem sok ország élt ezzel a lehetőség­gel. Másrészt abban segítettük a kormányküldöttséget, hogy a plenáris ülések ideje alatt talál­kozókon vettünk részt. így — eléggé erőltetett ütemben — tíz ország küldötteivel tárgyaltunk. Szakértői szinten egyes részkér­déseket megvitattunk, különféle álláspontokat fejthettünk ki. Ilyenkor nemcsak a végső szöve­gezésre lehet figyelni. A nemzet­közi dokumentumoknak a legse­bezhetőbb pontja éppen az, hogy egy 35 ország által elfogadott szerződésben a „minimum nor­mák ” és a mindenki számára ki­fogástalan megfogalmazások szerepelnek. A mi véleményünk szerint azokban a térségekben, ha valóban kezelni akarjuk eze­ket a problémákat, ahol a legna­gyobbak a feszültségek, nem elégségesek ezek a normák. 1990-ben Koppenhágában a helsinki folyamatban résztvevő államok már aláírtak egy doku­mentumot. A mostani kérdés az volt a jugoszláviai események fé­nyében, hogy a koppenhágai do­kumentum jogi és ellenőrzési ré­szét fejlesszék-e tovább, vagy pe­dig ezt a következő, a moszkvai kongresszusra hagyják. Hazánk külpolitikai váltást igyekszik — hatpárti egyetértés­sel — megalapozni. Vélemé­nyünk szerint ki kell építeni a nemzetközi ellenőrzés rendsze­rét, melyben a kisebbségi jogsé­relmek akár nemzetközifórumo­kon is orvosolhatók. Az elméleti kérdésekben eléggé eltérőek az álláspontok, a magyar jogtudo­mány által kidolgozott kollektív vagy közösségi jog elméletét e\ég sok támadás éri. Hozzáteszem, hogy például az amerikai kül­döttség vezetője már bizonyos csoportjogokat elismert. Az el­mélet szociológiai háttere abban áll, hogy egy közösség nem azo­nos az egyes emberek „halmazá­val,” hanem szerves egység. — Hazánk a történelmi okok miatt a többi európai országtól eltérő földrajzi és etnikai helyzet­ben van. Hogyan lehet ezt a kü­lönbséget megértetni az alapve­tően más körülmények között élő államokkal? — Az európai lehetőség és fe­lelősség közös. Hazánk az érdek­lődés középpontjába került azál­tal, hogy a finneken kívül egye­dül nálunk készülünk arra a kö­zeljövőben, hogy az alapvető ki­sebbségijogokat törvényben rög­zítjük. Ez a munka rendkívül ne­héz, annál is inkább, mert a világ figyel rá. Külföldi útjank során ezért is igyekeztünk segítségül megnyerni nemzetközileg ismert professzorokat. Az Európa Ta­nács több szakértője elvállalta, hogy a bizottságunk mellett mű­ködik a törvényelőkészítésben. Már a román fél is kérte tőlünk ezt a törvénytervezetet, s a cseh és szlovák félnek is ígéretet tet­tünk, illetve a határon túl élő ma­gyarság minden szervezetének, hogy eljuttatunk hozzájuk egy- egy példányt. Nem mozdulatlanok az állás­pontok, például a román küldöt­teket is meglepte, hogy tárgyalás közben közöltük velük, hogy a saját román parlamenti csoport­juk Bécsben július 4-én aláírta azt a szerződést, amelynek a 40. cikkelye elismeri a közösségi jo­gokat. A román fél válasza erre azt volt, hogy a parlamenti kép­viselők szabadok, tehát Románi­ában erről többféle nézet létezik. Az egyik komoly kérdés tehát az volt, hogy miként kezelhetők a közösségi jogok, s milyen ga­ranciák nyújthatók egyénnek és közösségnek. Mi lényegesnek látjuk, hogy jogosultak legyenek az anyaországgal való kapcsolat- tartásra. Ennek módját és lehe­tőségét kell — garanciaként — a belső jog részévé átalakítani. Ar­ra készülünk — anélkül, hogy a másik féltől elvárnánk —, hogy olyan törvényt alkossunk, amely nemcsak a nemzetközi mini­mumnak felel meg, hanem töb­bek között az emberi jogi bíróság idevonatkozó gyakorlatát is fi­gyelembe veszi. — Ezek szerint nemzetközi tárgyalásaink és a belső törvény- alkotási folyamatunk logikája összefügg egymással. Ezekkel az eszközökkel meg tudjuk-e értet­ni, el tudjuk-e fogadtatni néző­pontunkat? — Úgy érzem, nagy volt a fe­lelősségünk a tárgyalások során, éppen azért, mert — furcsa mó­don — a környező országokból (kivéve a Cseh és Szlovák Köz­társaságot^ a magyar szervezetek nem képviseltethették magukat. Legalábbis kormányzati és par­lamenti szinten nem, mert példá­ul a társadalmi szervezetek kongresszusán Tőkés László fel­szólalt. A jugoszlávokkal való kétoldalú tárgyalás során is — úgy érzem — képviselhettük, ami a vajdasági magyarok kongresz- szusán elhangzott. Furcsának ta­láltuk, hogy úgy próbálták a konfliktust beállítani, mintha a nemzetiségi kérdésnek ehhez semmi köze nem volna. Egyes országok igen eltérő tárgyalási pozíciót fogadtak el, mert példá­ul az amerikai féllel azt kellett megértetni, hogy mi az a nemze­tiségi kérdés. Számukra kezelhe­tetlen ez a fogalom. Mondhat­nám azt is, hogy boldog embe­rek, hogy ilyesmivel nem kell szembenézniük. Olyan példát kellett fölhozni, hogy képzeljék el, miszerint az indiánok az ősla­kosok, ezért a többieknek keve­sebb joguk lenne, mert később vándoroltak be őseik. — Az, hogy már háborús konfliktus is tört ki Európában ilyen háttérrel, nem siettette-e a megoldás keresését? — Elsősorban a belső jogban lenne jó megfogalmazni a garan­ciákat. Az igazi előrelépés, áttö­rés pedig abban áll, ha az orszá­gok alávetik magukat egy ellen­őrzési rendszernek, ha közvetlen nemzetközi bírósághoz lehet fordulni egyéni vagy csoportos hátrányos megkülönböztetés miatt. Ez történt például a szlo­vák nyelvtörvénnyel, amelyet az Európa Tanács külön is vizsgált. A rendszer így hatékony lehet. A koppenhágai egyezmény mögött nem állt ilyesmi. A kisebbségi és emberi jogi kérdésekben és a határon túli magyarság problémájában a hat parlamenti párt között teljes konszenzus alakult ki. Ezért lé­nyegesen hatékonyabbá válik a magyar politika. Sokan megle­pődtek például, amikor a genfi konferencián ó franciák és a ma­gyarok közös javaslattal álltak elő. Mondanom sem kell, hogy ezekben a kérdésekben ők az­előtt soha nem voltak partnere­ink. — Közelebb kerültek-e a ma­gyar elképzelések ahhoz, hogy az európai gondolkodás részévé váljanak? — Minden politika annyit ér, amennyire hiteles. Ezt minden ország küldöttségének el kell fo­gadnia. Abban is történt nagy át­törés, hogy kevésbé próbálkoz­nak hamisításokkal. A román fél például kiadott egy fehér köny­vet, amiben nem kevesebbet állí­tottak, mint azt, hogy 6 995 ma­gyar professzor dolgozik Romá­niában. Az amerikai küldöttség magyar származású tagja azon­nal cáfolta ezt az adatot. Ilyen megoldásoknak nem lesz létjo­gosultságuk nemzetközi konfe­renciákon. A németekkel folyta­tott kétoldalú tárgyalások során hangzott el először, hogy az eu­rópai kisebbségek kérdésének megoldásának nincsenek meg az anyagi garanciái. Ezért nemzeti­ségi alap létrehozása szükséges. Valóban, önmagukban a jogi ga­ranciák még keveset érnek. — Nem értették vagy magya­rázták félre a környező országok küldöttei a magyar megfogalma­zásokat? — Az ember ilyenkor mindig vigyáz arra, hogy egyértelmű le­gyen az álláspontja. Lehet törté­nelmi és erkölcsi ítéletünk Tria­nonról, de semmiképpen sincs megoldás Európában a határok bármiféle átrendezésére. Bizo­nyos autonómiák megszerzésé­vel, vagy visszaállításával lehet­séges megoldást találni, különö­sen akkor, ha a kialakuló nem­zetközi jogrendszerben az anya­országgal való kapcsolattartás zavartalan. Ekkor lehetséges bé­késen egymás mellett élni. Elég különös álláspont az, ha valaki azt állítja, hogy Európa egységét kívánja, ugyanakkor egyes or­szágoktól hermetikusan elzárkó­zik, vagy nem a nemzetközi nor­mák szerint biztosítja a jogokat. Felállítható tehát egy olyan mo­dell, amelyben meg lehet hatá­rozni, hogy milyennek kellene lennie a nemzetiségi politikának Európában. Ezek után nem az lesz a kérdés, hogy önmagát egy ország nemzetiségi vagy nemzeti államnak tekinti-e, hanem az, hogy tartozni kíván-e Európá­hoz. A starthelyzete mindenki­nek más, de erről senki sem te­het. El kell döntenie, hogy kí- vánja-e az európai közösség nor­máit. Nagyon megkínlódunk még a megoldás megtalálásáig. — Milyen élményekkel tért vissza, milyennek találta a svájci miliőt, a delegáció fogadtatását? — Rendkívül jó hangulatot teremtettek részünkre a Svájc­ban élő magyarok. Segítették a munkánkat, külön rendezvénye­ket tartottak, felvilágosító kiad­ványokat nyomtattak. Különbö­ző nyelveken adták tudtul a kongresszus küldötteinek a ma­gyarok valós helyzetét. Nagyon tisztességes, szép munkát végez­tek. Reméljük, Moszkvában úgy folytatódik ez a genfi kongresz- szus, hogy megállapodás szüle­tik: Európában csak úgy előzhe­tők meg a Jugoszláviához hason­ló helyzetek, ha — egy hatékony ellenőrzési rendszer mellett — kiteljesednek a nemzetiségi jo­gok. Gábor László Mire jó a gyergyói pálinka meg az egri bor? Beszélgetés a testvérváros műszaki küldöttségének tagjaival Úgy látszik, mégsem tört meg a tavalyi nagy lendület. A Hargi­ta megyei Gyergyószentmiklós követei egyre-másra érkeznek Egerbe. Viszonozzák az itteniek látogatását. Legutóbb, június­ban a MTESZ küldöttsége járt Erdély szívében, dr. Kovács Je­nőnek a Mátra — Nyugatbükki Erdő és Fafeldolgozó Gazdaság nyugalmazott vezérigazgatójá­nak vezetésével. Július elején pe­dig öt gyergyószentmiklósi mű­szaki szakember járt Egerben, az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság ottani szervezete kép­viseletében. Itt-tartózkodásuk negyedik napján, némi egri ta­pasztalattal a tarsolyukban nyi­latkozott lapunknak Elekes Jó- zsa Márton, egy vállalat főmér­nöke, Nagy István, a faipari gép­gyártás kéviseletében, Cs. Szabó József agronómus, Bakos Sán­dor öntő üzemmérnök, illetve Minier Ga'borvegyészmémök és környezetvédő. Az eszmecsere mindegyre a gazdasági kapcsolatfelvétel kö­rül forgott, jóllehet, a vendégek jogosítványa nem erre szólt. Hi­szen a műszaki tudományos együttműködés is éppen eléggé biztosítaná az előrelépést. Ám, ha távlatokban gondolkodunk, érdemes felrajzolni a perspektí­vákat. Erdély természeti kin­csekben gazdag, az ottani ipar piacot keres, csakúgy, mint a mi­enk. Nem lebecsülendő lehető­ség a szakemberek cseréje sem, de az oktatásban, a műszaki egy- gyüttműködésben is érdekeltek vagyunk. De hogyan látják mindezt barátaink? — Elöljáróban kérem, mutas­sák be a MTESZ gyergyói társ- szervezetét! E. J. M: — Az Erdélyi Tudo­mányos Társaság 1990. március 10-én alakult. Az első ülésen már részt vett a gyergyószent- miklósiak küldöttsége. Fiókszer­vezetünknek körülbelül hatvan tagja van, és nyolc szakosztá­lyunk működik. A célunk első­sorban a gyergyói műszaki értel­miség tudásszintjének az emelé­se — ezt magyar nyelven akarjuk előírni — és a kapcsolattartás az anyaország műszaki értelmisé­gével. Mi kezdeményeztük a kapcsolatot, erre a Heves megyei kollegák azonnal válaszoltak. Véleményem szerint őrömmel fogadták szándékunkat. Ezt kö­vette a MTESZ-küldöttség láto­gatása. Most, ittjártunkkor pedig már konkrét megállapodások is születtek. Magam az ÉMTgyer­gyói szervezetének elnöke va­gyok, és az öntészeti szakosztály­nak a vezetője is. Most tehát az egri öntödében is jártunk, ahol tárgyaltunk Hubai János igazga­tó úrral. A készség mindkét rész­ről fennál a gazdasági együttmű­ködésre. Jelezték, hogy öntészeti nyersanyagokat szeretnének Ro­mániából behozni, s öntvényeket eladni, mi ezt közvetítjük. — Ok tehát piacot keresnek? — A cégeink törekvései ha­sonlóak. Az ismerkedés az első. Beszéltünk a szakemberek köl­csönös látogatásáról, ami a leg­kézenfekvőbb. Aztán következ­het a kereskedelem, az árucsere. — Milyenek a gyergyói és az egri öntöde adottságai? Említet­te, hogy mindkét cég eladni akar... — A problémák hasonlóak. Ám — ne vegyék szerénytelen­ségnek — más a két vállalat lép­téke. Az egri havi háromszáz tonnás kapacitású üzem, a mienk havi kétezer tonnát termelhet. A gépesítettség is eltérő. — Az önök cége korszerűbb, vagy az egykori elképzelésekhez igazodó, úgynevezett mammut- üzem? — Mindkét megjegyzés igaz. A gépesítettség foka magasabb, de a gondjaink is nagyobbak... Szerencsére értékesítési problé­máink nincsenek, mert a termé­keink alacsony ára miatt ver­senyképesek vagyunk a román piacon. Mondják, a kelet-euró­pai olcsóság titka többnyire az, hogy keveset fizetnek az embe­reknek, de mi nagyon olcsó nyersanyagot is használunk. Egy szintetikus előállítási módszerrel csak acélhulladékból dolgozunk, ami a piacon ma a leggazdaságo­sabb. Ez rengeteg gonddal is jár, mert ugyanazt a minőséget kell produkálni, mintha nyersvasból gyártanánk. — Vajon, ha a faipart, vagy a faipari gépgyártást nézzük, ugyanilyen következtetésekre juthatunk? N. /: — Egerben sikerült két faipari üzemet meglátogatni, az erdő és fafeldolgozó gazdaság fűrészüzemét és gépgyártó üze­mét. Az itt látottakról azt mond­hatom: műszaki szempontból az üzemek messzemenően fejlet­tebbek, modernebbek. A MTESZ faipari szakosztályával való együttműködésünk talán le­hetőséget ad a szakemberek to­vábbképzésére is. Az igény meg­van. Bátran be kell ismerjük, óri­ási lemaradásunk van a techno­lógiát illetően. A nyersanyagból az adottságaink sokkal jobbak, ám nem tudom, hogy az anyagi hátteret hogyan sikerül megte­remteni a fejlődésre. Addig is a a szaknyelv ápolása az egyik leg­fontosabb teendőnk. Mi a társa­ságon belül csak szakemberek vagyunk, de javasolni fogjuk a korszerű technológiát az itt látot­tak alapján. — Milyen tapasztalatokkal tér haza az agronómus, a tudomá­nyos kutató? Mi a különbség és a hasonlóság a két vidék mezőgaz­dasága között? Cs. Sz. J: — Tréfásan szólva, a mezőgazdasági bartellkereske- delemről csak úgy beszélhet­nénk, ha a gyergyói burgonyából pálinkát főznénk, s azt cserél­nénk el egri borra. De komolyra fordítva a szót. Lényegesen kü­lönböznek a két vidék természeti adottságai: nálunk a burgonya, itt a szőlő a fő termék. Inkább a szakmai tapasztalatcseréknek, diákkapcsolatoknak vannak perspektívái. Magyarországgal korábban is volt együttműködé­sünk; mezőgazdasági területen a pannon agráregyetemmel, Keszthellyel, Kaposvárral. Ta­valy az egyik hevesi iskolából jöt­tek hozzánk a gyergyószentmik­lósi mezőgazdasági szakközépis­kolába egy hétre diákok. Most az Egri Csillagok Termelőszövet­kezettel vettük fel a kapcsolatot. A megjegyzésem ellenére, lehet, hogy közvetíteni tudunk a boruk értékesítésében. — Lenne igény az egri borral — Hogyne! — mondják kó­rusban és nevetve. — A legfőbb akadálya a lei konvertibilitásá­nak hiánya, amelyben — ha az ígért hitelek megérkeznek — el­mozdulás várható. S érdemes fi­gyelembe venni azokat az adó- kedvezményeket, melyekkel ro­mán rendeletek a vegyes vállala­tok alapítását támogatják. Cs. Szabó József még meg­jegyzi: — Rövid volt az idő a tu­dományos kapcsolatok felvéte­lére Egerben ez alkalommal, de remélem, erre még lesz mód. — Milyen benyomásokat szerzett a környezetvédelmi szak­ember? M. G — A miénk az ország egyik legszebb megyéje termé­szetvédelmi szempontból is. Le­hetne, vagy reméljük, hogy lesz idegenforgalmi szempontból is. A Gyilkos-tó és a Békás-szoros Hargita megyében van — ki­emeltterületek. Mégis: negyven­öt esztendőn keresztül nem épült szálloda. — A környezetvédelemnek voltak-e hagyományai? — Szólam volt. A létező, na­gyon komoly problémákat nem lehetett kimondani. Tavaly au­gusztusban alakult meg a kör­nyezetvédelmi hivatal. A mi köz­pontunk Csíkszeredán van. Any- nyit elértünk: most már minden új beruházást véleményezünk, környezetvédelmi szempontból ellenőrzünk. Nálunk minden ipar szennyező. Sok a teendőnk, és a felelősségünk nagy. Sajnos, az elveink megvédésére túl sok pénzünk nincs. A levegőnk vi­szont tiszta fenn, a Kárpátokban. Meg lehet próbálni! (A kedves invitálás — úgy vé­lem — nemcsak a környezetvé­dőknek szól, hanem azoknak az egrieknek, Heves megyeieknek, akik a testvérvárosi kapcsolatok ápolásában részt vállalnak.) Bakos Sándorhoz, aki szintén öntödei szakember, ipari terve­zéssel foglalkozik, már csak egy kérdésem van: — Mi az, ami a mostani egri látogatás programjából kima­radt? Amit legközelebb bepótol­na... A válasz hirtelen és egyértel­mű: — Szeretnék alaposan meg­nézni egy magyar műszaki, tech­nikai könyvtárat! — Köszönjük mindannyiuk- nak. Viszontlátásra! Jámbor Ildikó

Next

/
Thumbnails
Contents