Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-05 / 130. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. június 5., szerda Az egységes társulat szárnyakat kaphat... Beszélgetés Gáli Lászlóval, a Gárdonyi Géza Színház igazgató-főrendezőjével Az elmúlt időszakban annyit beszéltünk az egri színházról, hogy közben éppen a lényeg sikkadt eL Az intézmény fenntartásáról vitatkoztak, sokáig nem született döntés arról: a megye és Eger milyen arányban részesedjen a költségekből. Ezért aztán néhány válságos pillanatban még az is felmerült, hogy a térség nehezen visszaperelt, néhány esztendő alatt rangossá vált művészeti műhelye széthull. Nem múlhatott el nyom nélkül ez a kötéltánc, a feszültség nem kímélte a teátrum alkotóközösségének idegeit. A közönség ellentmondásos híreket hallhatott arról, hogy mi is történik ott. Ezért Gáli László igazgató-főrendezőt az elmúlt évadról kérdeztük, arról a megfeszített munkáról, melynek révén sok érdekes bemutatónak lehetett tanúja a néző. — Egyetlen mondatban azt válaszolhatom — kezdi —, hogy ez az évadunk magán hordozta azt az átalakulást, azt a történelmi változást, forrongást, amely az egész társadalmunkban megvan. A színház sem tudja kivonni magát az átalakulások alól, amelyek hétköznapjainkat agresszívan és erőteljesen átszövik. Ugyanakkor mégis szeretnénk magunkat függetleníteni ezektől, megőrizni erkölcsi függetlenségünket. A társadalmi mozgásokat nem politikai síkon, hanem az eszmények oldaláról kell megmutatnunk. Az a feladatunk, hogy felmutatható, követhető emberi példákkal próbáljunk utat mutatni mindennapi tévelygéseinkben. A színház nem tud adni napra kész recepteket a pillanatnyi politikai fordulópontokhoz, hanem eszményeket kínál, amelyek mellé az emberek odaállhatnak. Az évadunk kiemelkedő pillanata volt a magyar színjátszásnak: megszületésének 200 éves évfordulóját ünnepeltük. Igyekeztünk feltérképezni ezt a két évszázadot, attól a pillanattól, amikor a hivatásos színjátszás megteremtődött. Az kísértetiesen emlékeztet a mostani időszakra, mert most is újjá kell születnie ennek a művészeti ágnak, mert most is a színházteremtés időszakában vagyunk. Ennél is fontosabbá vált, hogy az évadunkat ennek a jegyében fogalmaztuk meg. — A néző — különösen, hogy ha bérlettulajdonos — végigkövethette a bemutatókat. IVfilyen logika szerint építették ezeket egymásra? — A magyar színháztörténetből felevelenítettük a Pikko hert- zeg és Jutka Perzsi című darabot, amellyel Kelemen Lászlóék 1790-ben indították színházukat Budán, Csokonai Vitéz Mihály Karnyónéját, Jókai Mór művét, amelyet Thália szekerén címmel játszottunk. De színpadra vittünk Móriczot, Sütő Andrást, s mai magyar szerző, Eörsi István alkotását is. Arra törekedtünk, hogy ezekkel a darabokkal ne csak színháztörténetet adjunk a nézőknek, hanem különböző színházi irányokat is próbáljunk megfogalmazni. Nemcsak korban, de stílusban, kifejezőeszközökben is egymástól távol álló szerzőket és műveket játszottunk. A korai darabok a születés pillanatát mutatták, erősen kötődve az iskoladrámákhoz, de ettől fényévnyi távolságra fogalmazódik meg Sütő modem, ízig- vérig XX. századi műve. Ez utóbbi azt igényelte tőlünk, hogy összehozzuk a drámai és a bábszínházi társulatot, két kifejező- eszközt elegyítsünk. De meg kell itt említenem a legfrissebb magyar musicalt, A padlást, s még ide sorolható A Szabin nők elrablása is, amely Kellér Dezső magyarítása nyomán teljesen a miénk lett, s nem jut senkinek eszébe, hogy osztrák testvérpár alkotása. A Pikko hertzegtől A padlásig tartó vonulat mutatja az alapvető szándékunkat: a magyar színjátszás lehetséges keresztmetszetét adni úgy, hogy közben ne tévesz- szük szem elől az elevenséget, hogy mi közük lehet a mai magyar valósághoz. De nem csináltunk olyan évadot, amely kizárólag csak ehhez a két évszázadhoz kötődik. Számunkra meghatározó, hogy Eger iskolaváros, így a külföldi klasszikusoknak is — például Shakespeare vagy Goldoni — színpadra kellett kerülniük. Ezt mindig szem előtt tartjuk, akár csak azt, hogy modern szerzők is színpadot kapjanak, mint például Ionesco Ketten félrebeszélnek című darabja is. — A színház nemcsak ilyen áttételesen, politikán, eszményeken keresztül találkozott a társadalmi átalakulással, hanem „saját bőrén” keresztül is. A legnagyobb mecénás — az állam — megváltozott, az eddigi formák átrendeződtek. Hogyan élte meg ezt a társulat? — A színháznak olyan helyzetekkel kell szembenéznie, amelyek teljesen felkészületlenül érték. Alkotóműhelyek és önkormányzatok, a színházak és az állam sötétben tapogatózva keresgélik a nincstelenségből a kivezető utat. Életképes és életképtelen koncepciók fogalmazódnak meg, röppennek fel, s változnak naponta. Ebben a légkörben dolgozni igen nehéz. így különösen fontossá válik, hogy műhelyként tudjon működni a színház, tudja tenni a dolgát céhes ipar módjára. Gúzsba kötve kell táncolni, mert a néző számára mindegy. hogy mi történik a kulisszák mögött. Nem törődhet a közönség azzal, hogy egy balettelőadáson fáj-e a balerina bokája. Nem úgy nézi a festményt, hogy kí- nozta-e a köszvény a festő kezét. Lehet, hogy tud ilyesmiről valamit, de ez nem jelenhet meg. Ráadásul a színház nemcsak egy alkotó kitartásától függ, hanem attól, hogy mint „üzem”, tud-e dolgozni. Ha nem alakul ki harmónia, nem születhetnek életképes előadások. Ezért a színház vezetőinek és fenntartó testületéinek óriási felelőssége van abban, hogy a működés feltételeit hogy szabják meg. Vannak bizonyos határok, amelyeket nem lehet átlépni alapvető minőség- romlás nélkül. Ezért az új önkormányzatoknak a szakmára jobban oda kell figyelniük, mint ahogy az elmúlt fél évben tették. Nemcsak itt, a Gárdonyi Géza Színházban, de az országban mindenhol. Nem volt még elég idejük, energiájuk, hogy a szakmai műhelyekre kellőképpen odafigyeljenek. Hiányzik egy láncszem: a színházak teszik a dolgukat, egyre nehezebb körülmények között, az önkormányzatok pedig ezt úgy érzékeltetik, hogy nem tudnak eleget adni. Sokkal több közös gondolkodásra, megbeszélésre van szükség, mert ha a párbeszéd nem születik meg, az katasztrófához vezethet. A színházak szétzülléséhez, erkölcsi lerombolódásához, mert páni félelem uralkodik a művészeti ágban. Ez pedig jellemtorzulásokat szül, meneküléshez vagy túlzott alkalmazkodáshoz vezethet. Pedig ha tönkremegy az előadásokat létrehozó emberek karaktere, akkor vége a műnek is, nemcsak az alkotójának. — Ez az elkeseredett vélemény egy olyan folyamatot tükröz, melyben pénzügyi és más konkrét gondok nehezítették az életüket. Értesüléseink szerint ezért például 15 év óta először nem lesznek Agria Játékok. Milyen következményekkel kell még számolni? — Az 1991-92-re rendelkezésünkre álló költségvetés 30 millió forinttal kevesebb, mint az előző. És akkor még nem beszéltem az ellenőrizhetetlenül emelkedő inflációról. Mivel mi szezonálisan működünk, a mi évadunk átnyúlik 1992. június 30- ig, s nem tudom, hogy van-e valaki hazánkban, aki megmondhatja, hol tart majd a pénzromlás. Ennek a leépítésnek most az volt a következménye — a megyei és a városi önkormányzat feladatunká is tette —, hogy 15- 20 százalékkal kellett csökkenteni a létszámot. Ez rendkívül fájdalmasan érintette a színházat. Ráadásul a háromtagozatos — báb-, kő- és nyári színházi — társulatunk még igazából ki sem épült. S egy félig kész „házat” kellett bontani. Emberi, művészi, műsortervi és működésbeli sérülésekkel járt ez. Ezzel a két önkormányzat olyan mértékben szembenézett, hogy az elbocsátottak felmondási idejére külön pénzt biztosított. Erre végképp nem volt pénz a költségvetésünkben. S nekünk is szembe kellett azzal nézni, hogy ez alá már nem tudunk menni anélkül, hogy ne veszélyeztetnénk mindazt, amiért ez a színház létrejött. Egerben ez a Gárdonyi Géza Színház a Nemzeti Színház, nem tud kereskedelmi jellegűvé válni, revüvé átalakulni. A magyar művelődés egy helyi műhelye lehet, amely ezer szállal kötődik az egész nemzeti színjátszáshoz. Ennek a változásnak persze műsortervi következményei is vannak, két nagyszínházi és stúdiószínpadi előadással kevesebbet tarthatunk. Eközben pedig azt követeli tőlünk a megváltozott helyzet, hogy új piacokat keressünk, könnyen mozdítható, alkalmazkodóképes produkciókat teremtsünk. Kisebb műfajokat, könnyen „eladható”, jövedelmet is hozó vállalkozásokat kell megvalósítanunk. Tehát miközben alapvető dolgokra sem telik, új formákat kell kitalálni. Magyarán az egyik darab bevételéből ki kell hozni egy másikat. A költségvetési kényszerűség megtanít bennünket gazdálkodni. Természetesen — ismét hangsúlyozni szeretném — van egy határ, amely alá menni nem lehet, mert fel kell magunknak tenni a kérdést: mire jött létre ez a társulat, mi a feladata. Úgy gondolom, ez alapvetően nem változott, művészszínházat kell csinálnunk, amely nem jelent arisztokratizmust vagy sznobizmust, hanem egy olyan műsortervet, amelyben a magyar és világirodalom különböző műfajai megjelenhetnek, lehetőség szerint jó színvonalon. A drasztikus költségvetési csökkentés nyomot hagy az arculatunkon, az arányoknak meg kell változniuk. Eddig a műsorterv négyötöde volt, amit a zászlóra tűzhettünk, most viszont lehet, hogy csak a kétharmada lesz. De az nem lehet, hogy az arány megforduljon. — Ez a leépítés, ez az átalakítás, létszámcsökkentés sok feszültséget jelentett a társulaton belül. Nyilvánvalóan megoszlik a külvilág véleménye is arról, hogy kinek kellett volna meghosszabbítania a szerződését, és kinek nem. Hogyan élte meg az együttes a belső viharokat? — Amikor a költségvetési tárgyalások során idáig eljutottunk, én elmondtam a városi és megyei önkormányzat képviselőinek, hogy tisztában kell lenni azzal, hogy ez személyi sérülésekkel, s azt követő agressziókkal jár. Akkor úgy fogalmaztam, hogy számtalan vád és feljelentés lesz a következmény. Mindez az én fejemre hullik vissza, természetes módon. A két önkormányzat vezetői azt mondták: ha nincs más kiút, akkor vállalni kell, bármilyen fájdalmas is az operáció. Erkölcsi támogatásukról biztosították a színház vezetőit, akik ezt nem jókedvükből teszik, hanem rá vannak kényszerítve. Ha ezt nem lépik meg, már évad végén, júliusban a béreket nem tudjuk kifizetni. Már most is havonta kapjuk a 12 hónapra megszavazott költségvetést, pedig 3 és fél hónapi pénzre volna szükségünk a szezonális működés miatt. Erre is gondoltam, amikor úgy fogalmaztam: az önkormányzatoknak sok konzultációra van szükségük ahhoz, hogy megértsék a működésünket. Tudom, hogy rengeteg teendőjük van, de ilyesmire is kell figyelni. — A sokféle, egymásnak is ellentmondó vélemény együtt él, hol az egyik, hol a másik az éppen divatos, aktuális. Azt hiszem, abban, hogy nem lehet objektív álláspontot hallani a Gárdonyi Géza Színházzal kapcsolatban, közrejátszik a szakma és a közvélemény bizonytalansága, fellazultsága is... — Ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak a szakma ön- szerveződését. Erre biztató jelek vannak. Elnökségi tagja vagyok a Magyar Színházművészeti Szövetség színházvezetői tagozatának, ezért látom, hogy mi történik a különböző műhelyekben. Az én két évtizedes működésem alatt a művészeti ág képviselői soha ilyen aktívan nem szervezték önmagukat. Természetesen ez még mindig nem elégséges, de legalább elindultunk. Meg kell fogalmaznunk önmagunkat és működésünk feltételéit. Ezeket kikerülhetetlen tényként kell megállapítani. Egy polgári demokrácia szerveződik Magyar- országon, amelynek nincs szüksége pártirányított művészetre. Ezért a kézivezérlés helyett a szakmai meghatározottságnak, önirányítottságnak kell előtérbe kerülnie. Ezért alapvetően fontosnak tartom, hogy a művészeti fórumok irányítsák a színházak működését. Ilyen a Színházművészeti Szövetség, a Színészkamara, a minisztérium színházi főosztálya és a Színész Szakszervezet. E fórumok egységes állás- foglalását figyelmen kívül hagyni nem lehet, mert kötelező tudomásul venni, hogy szakmai kérdéseket szakmai érvek alapján kell megválaszolni. Különben ott vagyunk, ahonnan indultunk, ahol valamiféle politikai érdekek és szempontok döntenek. Én úgy gondolom, nem lehet, hogy fontosabb legyen a politikai döntés egy olyan kérdésben, hogy egy színház igazgatója vagy művészeti vezetője kicsoda. Ha ezt elértük, már mondhatjuk, hogy kopogtatunk azon a bizonyos európai ajtón. — Itt vissza kell térnünk egy olyan kérdésre, amelyről már volt szó. A társulat formálásakor több olyan színésznek a szerződését nem hosszabbították meg, akikkel a közönség jelentős része rokonszenvezett. Több fórumon az ő véleményük is hangot kapott, megkérdőjelezve a színház mostani működését. Mi a véleménye erről, kíván e vitába szállni ezekkel a nézetekkel? — Alapvető kérdés, hogy egy színházi műhely mennyire tud egységessé vállni, mennyire tud közös arcéit kialakítani. Elsősorban természetesen az előadásokban kell ezt megteremteni, de ehhez egy út vezet. Egy jó előadás csak csapatszellemben tud megszületni. Ez nem jelent uniformizálást, kizárólagosságot, de sok embernek egy irányba kell törekedni. A maga hoszabb-rövi- debb tévelygésével, de mégis csak egyfelé szükséges elindulni. „Háborús időkben”, mint például most, még hangsúlyosabb az a kérdés: az „edző”, vagyis a művészeti vezető kikből állítja össze a csapatát. Kiüt, mint télen a cipőre a só, hogy ha széthúzás tapasztalható. Én azt hiszem, hogy egy-egy olyan előadásból mint a Kalandozások Ihajcsuhajdiában, vagy a legutóbbi nagy sikerből, A padlásból kiviláglik az egység. És ez az embereket tehetségessé teszi, az előadást harmonikus egységbe foglalja, ez az ütőképességét eredményezi. Különböző művészi alkatú és képzettségű emberek szerepeltek, más és más személyiségek működtek együtt, de közös volt az akaratuk. Ha mindenki úgy érzi: a magam akaratával a célt támogatom, a szekeret egyfelé tolom, akkor a társulat szárnyakat kap. Ez a színház értelme. Széthúzó együttesben, mást akaró emberekkel az a bizonyos szekér megáll, öngyilkos a vállalkozás. Ezeket nem lehet vállalni, meg kell próbálni meggyőzni, és ha nem megy, akkor végül operálni kell, különben elhatalmasodik a betegség. Ehhez annak van joga — de ez kötelesség is —, aki meggyőzően tudja irányítani az együttest. A legutóbbi bemutatóink bizonyságul szolgálnak erre. A padlásban sokféle egyéniségjelent meg, s mindenki a legjobb formájában. Ebben van a színház igazi titka. — Köszönjük a beszélgetést! Gábor László ^1— f : V eytf moyí Sztálin menyasszonya * 1 -W? • ÍJ ' \ Svájci, nemet es természetesen magyar alkotok - stúdiók - jegyzik Bacsó Péter legújabb filmjét. És ez a nemzetköziség rá is nyomja a bélyegét a kivitelezésre: valahogy hiányzik az orosz hangulat... Adott egy falu, Ukrajnában, ami már-már a westemek világát idézi. A kocsma, hogy, hogy nem, tomácos, oszlopfős, a szörpöt árusító kebles némber pedig szinte Dior-technikával sminkelt - a parasztok ingje ropogósra vasalt, vakítóan fehér, sehol egy gyűrődés, hogy enyhe trágyafoltokról ne is beszéljünk. A főtér megvilágítása pedig olyan, hogy az ember csak arra vár, mikor nyargal be Clint Eastwood egy hosszú csövű mordállyal Ha ő nem is, Zorka (Cserhalmi György) azért bevágtázik Szamatina nevű lován, „akit” be kell szolgáltatnia a közösbe. És ez már egy konfliktus. De a továbbiakban nem a magán- és a szocialista vagyon ellentmondásaira pontozódik a film, hanem valami egészen másra. Ez az egészen más: a sztálini éra, amit túlkarikíroznak az alkotók. Bacsó Péter egyszer már bravúrosan jellemzett egy kort, egy politikai légkört a Tanú című filmben. Ott a túlzások, a végletekig kiélezett, mulatságosságukban is komor helyzetek alázatosan szolgálták a mondanivaló megfestését. Itt viszont minden túlzás magáért való, nem fűződik egységes lánccá: dirib-darab jellemek, összetákolt szituációk keverednek egy masszában. Pedig a lehetőség ott volt: Paranya, a debil lány (a tökéletes ártatlanság, mint a szocializmus ellensége, mint diverzáns nyugatbarát) meghurcoltatása alkalmas lett volna arra, hogy az akkori idegbeteg hangulatot kifejezze. Sajnos, „belőle” is nagyot markoltak. Paranya túl hülye. Annyira, hogy már egy szuper- bolsevik rendőr sem láthat benne ellenséget. Éppen ezért romba dől minden elvárható gyűlöletünk a szovjet szocializmus ezen szakaszával szemben; még a legtájékozatlanabb néző sem olyan tájékozatlan, hogy ezt bevegye. Innentől kezdve pedig hiába próbálják megmutatni nekünk a félelmet, a hirtelen rideggé és zárkózottá vált falusiakat - az elhárítás egész mechanizmusa komolytalanná lesz abban a pillanatban, amikor Paranyát elviszi a rabkocsi. Mintha az egész filmet csak azért csinálta volna Bacsó, hogy Básti Julit, a szép színésznőt megfelelően elrondíthassa. Ami sikerült is - egy alig huszonéves ismerősöm kétségekkel telve kérdezte: de hát melyik volt a filmben Básti Juli, az nem lehet, hogy Paranya, a szeme se olyan volt, az egész arca - ő lett volna a Vörös grófnő? Igen: a maszkmester és a hihetetlenül torz protézist gyártó fogtechnikus tökéletes munkát végzett. Básti Juli pedig a tőle telhető legszínésznőibb módon figurát gyúrt a kellékekből. Nem rajta múlt, hogy ez a figura egyedül kevésnek bizonyult a valóság érzetének megteremtéséhez. Doros Judit A kisebbségi let egyetemes színháza Vásárhelyiek vendégjátéka Egerben Külföldről jött magyarokat köszöntött két napon át az egri színházban a közönség tapsa: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Magyar Tagozata vendégszerepeit a városban. A két teátrum közötti, egyre szorosabbá váló kapcsolat újabb állomása volt ez a turné, melyen három darabot mutattak be repertoárjukból az erdélyi színészek. A legnagyobb várakozás a Marathon című groteszk parabolát előzte meg, s nemcsak frissessége okán, de azért is, mert a vásárhelyi társulat igazgató-renJ* dezője, Kincses Elemér új oldaláról, drámaíróként is bemutatkozott vele. A gyakran felcsattanó taps és nevetés jelezte, hogy az ókori görögök történetét figyelve mindenki pontosan érti, félmúltunkról és jelenünkről van szó valójában, s arról a fenyegető veszélyről, mely — ha nem is egyforma mértékben — minden volt szocialista országra leselkedik: hogy acsarkodásaink és a továbbélő múlt miatt végül a koldusok demokráciáját tudjuk csak megvalósítani. A szinte paródiáig fokozott keserű szatíra után másnap újabb oldalairól mutatkozott be a társulat. Délután Tamási Áron: Csalóka szivárvány című drámai játékával fogadták a közönséget, Tompa Miklós rendezésében. Áron bácsi műveit nem lehet csodálat és meghatottság nélkül végignézni, különösen, ha a színészek — mint ez esetben is — szuggesztíven képesek újrateremteni a székely néplélek legavatottabb ismerőjének sajátos világát. Este a Vásárhelyt élő neves drámaíró, Székely János: Irgalmas hazugság című alkotása került színre, ugyancsak Kincses Elemér rendezésében. Egy halálos beteg embert próbálnak életben tartani szerettei úgy, hogy ne sejtse a közelítő véget. Ám kegyes hazugságaik csak újabb hazugságokat, majd sötét gyanakvásokat szülnek, és végül senki nem marad tiszta ebben a játékban, melyet nemcsak a halálvá- rás, de a diktatúra embertelenségeinek kikerülhetetlen hatása is nyomasztóvá, feketévé tesz. A közönség véleményét vastaps jelezte mindhárom előadás után, ami a művészi értékek elismerése mellett — Ady szavaival — azt is jelentette: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!” Kincses Elemér mondta a harmadik előadás után: — Nehéz három nap volt, mert ügynek, küldetésnek fpgtuk fel az egri előadásokat. Úgy jöttünk, hogy nem szabad csalódást okozni. Á saját teljesítményünket nem illik nekem értékelni, de a közönség tapsa azt mutatta, értik, amit csinálunk, képesek egy hullámhosszra kerülni a gondjainkkal, gondolatainkkal. Meglepett, hogy az itteni nézők sokkal szabadabban, szenvedélyesebben, szélsőségesebben reagálnak. A turné folytatódik: fellépünk még Kisvárdán, Nyíregyházán és Ungváron is, majd hetedikétől Vásárhelyt várjuk az egri társulatot viszontfellépésre... (koncz)
