Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-01 / 127. szám
4. CTTMTAi €7K'IURK' HÍRIAP, 1991. június 1., szombat A tanulságokról dr. Murvay Sámuellel, az Erdélyi Szövetség Heves megyei elnökével Jelentős visszhangot keltett itthon és külföldön az erdélyi magyarság sorsát is érintő egri konferencia. A híresztelések tükrében azok, akik nem voltak jelen, különféleképp értékelik az itt elhangzottakat. Dr. Murvay Sámuelt, az Erdélyi Szövetség Heves megyei elnökét épp emiatt kerestük fel: — Az Egerben 1991. április 13- 14-én tartott Erdély múltja és jövője című tanácskozáshoz szél- tében-hosszában mindenki hozzászólt — hangsúlyozza —, főleg azok, akik ott sem voltak, és kevés fogalmuk van az ott történtekről. Csak azokat nem kérdezte senki, akik a való helyzetet ismertethették volna. Most talán eljött az ideje, hogy mi is levonjuk a tanulságokat. Nem valamiféle vitaingertől buzdítva, hanem kizárólag azok okulására, akik a jövőben még hasonló vállalkozásba fognak. — Ha az értekezlet rendezői azt tűzték volna célul, hogy a hazai és külföldi közvéleményt álmatag szendergéséből felrázzák, az alaposan sikerült... — Ez a „siker” azonban kétélű. Kézzelfogható, pozitív eredmény, hogy az egri értekezlet után még egy teljes hónap sem telt el, és az RMDSZ-t, mint a romániai magyarság képviselőjét, teljes jogú tagként felvették a FUEV-be. (Ez az Európai Népcsoportok Föderális Uniója, amely az Európa Tanácsnak a kisebbségek helyzetével foglalkozó szerve.) Ehhez azt hiszem, szükségtelen a további kommentár. Ugyancsak kedvező hatásnak tekinthetjük, hogy az eleddig annyit bizonytalankodó RMDSZ most mintha magára talált volna, és egy érett képviseleti szervhez méltóan, határozottan foglal állást az erdélyi magyarság jogainak elismertetéséért. Nem kisebb jelentőségű az a körülmény, hogy mióta az RMDSZ megalakult, legelső alkalommal éppen az egri értekezleten (az Eraelyi Szövetség segítségével) találkozhattak minden erdélyi megyéből és városból meghívott vezetői más kisebbségben élő magyarok küldötteivel és a Nyugaton működő erdélyi világszövetségek képviselőivel. — Hogyan értékeli a romániai visszhangot? — Kevésbé kellemes az, ami Romániában történik. Az ottani sajtó, tévé és más szervek nagyon éles támadássorozatot indítottak a magyarság ellen annak ürügyén, nogy Egerben „revizionista-nacionalista megmozdulás, szervezkedés történt. Egyik külpolitikai szakértőnk, aki csaknem két hetet töltött Romániában, és a napokban érkezett haza, ismertette, hogy ott a rendkívül nehéz gazdasági helyzet, a Szovjetunióval kötött külonmeg- állapodás és a nyugat-európai támogatás hiánya miatt nagy az elkeseredés. Ebben a helyzetben kapóra jött egy olyan ügy, amellyel a figyelmet el lehet terelni, és az egy eb bajok miatti elkeseredés minden súlyát a magyarság ellen lehet fordítani. Különösen szükségesnek vélhették ezt az RMDSZ kongresszusát közvetlenül megelőző időszakban. Egyesek még azt is hangsúlyozták, hogy éppen most akartak közeledni a magyarsághoz, és pont ezt a szándékot hiúsította meg az egri értekezlet. Ami a közeledési szándékot illeti, az utóbbi egy év történései — enyhén szólva — nem ezt bizonyítják: az alkotmány módosítása, az egységes „nemzetállam”, ami azt jelenti, hogy a nem román nemzetiségűek jogokra ne is számítsanak, vagy a földtulajdon rendezésére vonatkozó új tervezetek. (Például, aki a magyar hadseregben szolgált, mondjuk Észak- Erdélyben, 1940-1944 között, az ne kaphassa vissza a földjét!) Ezek annyira megkérdőjelezhető lépések, amelyekről, ha nem mondták volna, bogy a megbékélést hivatottak szolgálni, kony- nyen ellenséges magatartásnak vélhetnénk. — Többen véleményt nyilvánítottak az itthoniak közül is. — Ami talán még elszomorítóbb, az a hazai „illetékesek” nyilatkozata, akik ahelyett, hogy a tudatos ferdítésekre alapozott álsérelmek miatt tiltakozókat leintették volna, inkább meghunyászkodva — csaknem bocsánatot kérve — fogadják el a reklamációt, ezzel azt a látszatot keltve, mintha az ok nélkül háborgónak igaza volna. Vajon a sajat nemzetének nem tartozik annyival mindenki, aki ilyen helyzetben nyilatkozik, hogy tárgyilagosan, barátságosan, de határozottan közölje a másik féllel a tényt: a vádaskodás alaptalan. Ezzel egyúttal a további rága- lomhadjaratnak is elejét lehetett volna venni. Akadt néhány más „hozzáértő” is, aki lekicsinylő, dorgáló hangnemben közölte, hogy most igazán nem volt időszerű ilyen hangulatot kelteni. A véletlen játéka — vagy talán mégsem —, hogy akik így vélekednek, azok közül egy sem volt jelen. Egyikük sem vette azt a fáradságot magának, hogy legalább utólag nézze meg az értekezlet anyagát, amely Különben rendelkezésre állt. Megelégedtek azzal a feltételezéssel, hogy a Magyar Televízió Napzárta műsorának Romániában lemásolt és román szöveggel újra átírt változata alapul szolgálhatott az ottani felháborodásra, ők sajnos, ezt sem látták! így azt sem tudhatják, vajon a két változat azonos-e? Aligha! Hiszen az ottani magyar tévé állítólag azért tagadta meg a harmadszori közlést, mert a hitelességgel kapcsolatban súlyos kételyek merültek fel. — A legsúlyosabb rágalom a határrevízió kérésére vonatkozik... — Tudvalevő, hogy az egész romániai hecckampany kizárólag a magyar tévé Napzárta műsorában közvetített anyagon alapszik. Akármilyen furcsának tűnik, sem a Napzártában, sem az egész értekezlet alatt egyszer sem hangzott el az a szó, nogy „határrevízió”. Sem a Napzárta közvetítésében, sem azon kívül senki nem beszélt területi igényekről, határok módosításáról. Azért nem, mert az értekezletnek ez egyszerűen nem volt témája. Ezekkel kapcsolatban javaslatot nem tett, és határozatot nem hozott! (Hogy mit javasolt „volna”, ha a kérdés megbeszélés tárgya „lett volna”, azt tényként megállapítani és bűnként az értekezlet fejére olvasni: több mint nevetséges!) Az erdélyi magyarság számára javasolt önren- delkezesi jog sem nem revízió, sem nem területi követelés. Ez egyszerűen egy olyan jog, amit az erdélyi magyarságnak 1918-tól kezdve — különböző formában — román részről sokszor ígértek, de mostanig nem adtak meg. Olyan jog ez, amit például a román nép is követei a moldáviai románok számára, és amelyet ma minden európai nép az anyaország határain kívül elő faj testvérei számára a leghatározottabban igényel. Az önrendelkezési jog ilyen követelése nem szolgálhat ürügyként az erdélyi magyarság ellen kezdeményezett gyűlöletre uszító kampányhoz, hiszen aki ma körülnéz Európában, ezt az alapjogot egészen természetesnek es általánosan elfogadottnak fogja látni. Ha most nem időszerű erről beszélni, amikor Romániában állítólag az új, demokratikus rendszer kiépítésén dolgoznak, mikor válik azzá? Meddig váljon még az erdélyi magyarság, hogy vitathatatlan jogait anélkül követelhesse, hogy ezért valaki megsértődne? Hogy az erdélyi egyhazak mióta követelik és küzdenek az autonómiáért, és hogy az erdélyi magyarság jelenleg is Erdélyben élő vezéregyéniségei nyilvánosan követelik az „általános autonómiát”, azt a nyilatkozók is teljesen figyelmen kívül hagyják. A támadásra ürügyet keresők számára mindegy volt, hogy Egerben mi történt, vagy mi nem történt. Az alkalom jól jött, és azt ki (Fotó: Gál Gábor) kell használni. Ha nem lett volna egri értekezlet, lett volna RMDSZ-kongresszus vagy FU- EV-határozat, vagy ki tudja, mi más. A kitervelt kampány úgyis létrejött volna. Nem tudom, hogyan segítenek az erdélyi magyarságnak itthonról azok, akik a valótlanságok egyszerű felfedése helyett inkább övéik ellen fordulnak, és a magunk ostorozását választják mondvacsinált és nem létezőbűneinkért, ezzel is lovat adva a támadó alá? Nem is merek arra gondolni, milyen könnyedén lehetett volna elhárítani a? erdélyi magyarok ellen induló támadást, és milyen egyszerűen szakadt volna férne az egész gyűlölethadjárat, ha az első „illetékes” nyilatkozónk minden magyarázkodás helyett kijelentette volna, hogy Egerben nem történt az, amit a hírverés állít. — Az értekezlet másik „ bűne ” állítólag a nacionalizmus szítása. Ennek alapjául szolgálhat zárónyilatkozata, amely — többek között — arra kéri Romániát, mondjon le a nemzetállami jelleg alkotmányba foglalásáról. — Ezzel kapcsolatban fel lehetne tenni a kérdést, mi is itt a nacionalizmus? A nem román nemzetiségűek alkotmányos kirekesztése az államalkotó közösségből, vagy a tiltakozás ez ellen? Az anyanyelvű iskolák megtagadása azon a címen, hogy az amerikai bevándorlók sem kérnek külön iskolákat? Annak állítása, hogy az erdélyi magyarok nem „bevándorlók , és nem most kérnek új iskolákat, hanem csak a tőlük ezrével elvett — évszázados — iskoláik egy részének visz- szaadását kérik? Hozzátenném még: kevésbé közismert az a körülmény, hogy az egri értekezleten elfogadott zárónyilatkozat tartalmával megegyező felhívást fogadott el a FUEV 1990. évi közgyűlése, és azt még akkor — tehat egy évvel az egri értekezlet előtt — meg is küldte az Iliescu úr címére. Érdekes, hogy azt akkor sem revizionistának, sem nacionalistának nem titulálták, inkább bölcsen hallgattak róla. Nyomatékosan szeretném hangsúlyozni, hogy sem más nép, sem más állam, és egyáltalán senki ellen sem kívánunk szervezkedni. Inkább az együtt élő népekkel való őszinte, nyit barátság megvalósítására törekszünk. Hisszük, hogy Közép-Kelet-Európa népei akkor lennének valóban boldogok, ha félretennék a nacionalizmus és sovinizmus gerjesztette indulatokat, és mindnyájan együtt dolgozhatnánk az egyelőre csak álmodott közös Európáért. Mindezekért cserébe természetesen mi is jogaink teljes és egyenrangú elismerését, érvényesítését kérjük. Semmivel sem többet, de nem is kevesebbet, mint amit akármelyik szomszédunk a saját — határain kívül élő — népe számára igényel! Végül minden hasonló kérdéshez hozzászólót arra szeretnénk kérni, mielőtt nyilatkozna, gondoljon arra: egy közös ügyért küzdünk. Ez a küzdelem nem könnyű, és súlyos károkozás nélkül nem engedhetjük meg magunknak a felületességet, a tények hiányos ismeretén alapuló ítélkezést! Inkább építsünk együtt, minthogy külön-külön rombolgassuk, amit mások csak nagy üggyel-bajjal tudtak összehozni! J. 1. Kampány az egri konferencia ellen? Nyugodt légkört szeretne Hatvan kórházigazgatója Dr. Freili Géza a hatvani kórház új igazgató-főorvosa. Talán emlékeznek rá olvasóink: kisebbfajta „viharok” jellemezték mintegy fél évvel ezelőtt a igazgatóválasztás mozzanatait. Az önkormányzat ezért is írt ki újabb pályázatot, amelynek eredményeképp Freili főorvos május 15-én beülhetett az igazgatói székbe. — Köztudott, hogy már korábban is sok gondot okozott a kórház épületének meglehetősen leromlott állapota. Milyen örökséget vett át? — Nem látom olyan veszélyesnek a dolgot. Ehhez figyelembe kell venni: milyen környezetben vagyunk, milyen az ország helyzete. Ha azt nézem, miféle gondokkal küzd az egészségügy, s mifélékkel sok más kórház, azt kell mondanom, nem vagyunk tragikusan lemaradva... Magyarul, nem rosszabb, s nem jobb ennek az intézetnek a helyzete, mint a többié. Tény, hogy az épület több mint húszéves — ez mindenképp mérlegelendő, megérett a rekonstrukcióra. Már korábban volt elképzelés arra, hogy mit kellene itt megvalósítani. Ám az önkormányzat, mint mindenütt, Hatvanban is szegény. S bár tulajdona a kórház, a működési költséget nem az ön- kormányzat viseli, hanem a társadalombiztosítás. Mindössze három százalékát adja a városvezetés annak, amennyibe kerül az intézmény üzemeltetése. Jelen pillanatban nincs is pénze arra, hogy az épületet felújítsa. A központi támogatás ma már megszűnt. Senkire nem lehet hát vár(Fotó: Perl Márton) ni, mindössze a pályázati lehetőség maradt fejlesztésre, műszervásárlásra. Meg lehet pályázni egy központi keretet, amelynek 60 százalékát adja a helyi önkormányzat, a kórház, a többit a társadalombiztosítás. Ám arra jelenleg nincs lehetőség, hogy ezt egy összegben letegyük. így korszerűsítésre, felújításra saját erőből nincs is mód. Még előttem áll a feladat — hiszen két hete vettem át az igazgatást —, hogy gazdaságilag is áttekintsem a kórházat. — Milyen szakmai elképzelései vannak? — Elsősorban a műszerezettséget, például a laboratóriumot kell fejleszteni. Ez a kórházi szakmai rész ezt igényli is, hogy olyan gyógyítómunkát lehessen végezni, amely a kor követelményeinek megfelel. Ahhoz, hogy a beteg ugyanazt kapja meg, amit máshol, kell egy biztos háttér. A pályázatomban is több olyan elképzelés szerepel, ami egyrészt újszerű, másrészt helyi jellegű. Ismerem a kórház helyzetét, hiszen az indulástól kezdve itt gyógyítottam a sebészeten, s azt hiszem, ez egyfajta előnyt jelent. Ismerem az intézmény személyi összetételét, s azt, mennyiben erősödött maga a gyógyítómunka. Meg kell mondanom, ezen a téren nem vagyunk lemaradva. Változásokra természetesen szükség van, erősíteni szeretném tehát a szakmai gárdát. Olyan vezető csoportva van szükség, amely mindenképpen húzóerőt jelent a fiatalok számára is, s amely megfelel a várható minőségi követelményeknek. Mindig magasabb mércét állítani — ennek alapkövetelménye a sokoldalú képzettség. Van egy-két osztály, ahol még több szakember szükséges, például az ideg- gyógyászat, az aneszteziológia, a laboratórium, a röntgen. Az egyik fontos feladatom: a várható feladatokra megfelelő embereket kell idehoznom, ezért abban bízom, hogy az egészségügyben napjainkban tapasztalható átrendeződés, mobilitás segít ebben. A célom olyan szakmai műhelyeket kialakítani, amely a betegeket itt tartja Hatvanban, s nem mennek el más kórházakba... — ...Mennyire tapasztalható ez a jelenség? — Ez inkább várható lesz... A társadalombiztosítás jövőbeni működése kényszerít majd bennünket arra, hogy még inkább igyekezzünk megtartani a betegeinket. S itt a szabad orvos- és kórházválasztásra gondolok. Ehhez azonban nemcsak szakmai feltételek kellenek, hanem olyan infrastruktúra a kórházon belül, melyek megfelelnek a korszerűségnek. S ebben — úgy érzem — sok tennivalóm lesz. Hiszen az elmúlt években a városi kórházaknál tapasztalható volt egyfajta mesterséges visszafejlesztés. Ugyanakkor az is tény: a jövőben a kórház működését az biztosítja majd, hogy mennyi betege lesz. Ha nem ide jön a beteg, a támogatást sem mi kapjuk. Ez mindenekelőtt szemléletbeli változást kíván. A gyógyítómunkában, de a bánásmódban is. A betegfogadásban a portástól kezdve az igazgatóig mindenkinek részt kell vennie. — Ezt a változást milyen módszerekkel kívánja elérni? — Semmiképpen sem diktatórikus intézkedésekkel. Sokkal inkább nyitott vezetést szeretnék megvalósítani. A megértésre apellálok, közvetlen emberi kapcsolatot tartok szükségesnek a gyógyítókkal, a a kiszolgáló személyzettel. A beteg érdekében az a legjobb, ha az itt dolgozókat az önmagukból fakadó hivatásérzet viszi arra a munkára, amelyet végeznek. S nem pedig a kívülről rájuk erőszakolt nyomás. A rend akkor „születik”, ha mindenki tudja a helyét, megérti a feladatát, s azt lelkiismeretesen elvégzi. Nem pályázom semmiképp a „rettegett igazgató” címre. Mindenkivel szót értve szeretnék irányítani, s azt hiszem, úgy nem lesz nehéz. Most az elbeszélgetések idejét éljük. A nehézségeket, problémákat kölcsönös egyetértéssel szeretném elsimítani, megoldani. Mikes Márta Mit adnak ma tíz fillérért? Nem fogják elhinni: egy kiló papírt. Dühös nyugdíjasok levelét hozta a posta. „A gyöngyösi papírátvevők leírhatatlan rablógazdálkodást folytatnak, kérem: egy kiló papírt tíz fillérért vesznek át, kötegelve, odaszállítva — az eddigi 2 forint hatvan fillér helyett. A sok szorgos gyerek és kisnyugdíjas évek óta ebből gyűjt magának némi mellékkeresetet, zsebpénzt. De meg is van az eredménye ennek a pazarlásnak: május elseje körül láthatta az utakon mindenki, hogy az újságok kötegével kidobva, ott hevertek a gödrökben, sőt, olyanról is hallottunk, hogy valaki felgyújtotta az addig összeszedegetett halmazt...” Felhívtuk a MÉH gyöngyösi átvevő telepét, ahol Hajdú László üzemvezetőt kérdeztük: — Tényleg igaz, hogy tíz fillér egy kiló papír? — Sajnos, igaz — válaszolta. — Ä vegyes papír kilója 10 fillér, a tiszta újságé 2,50, a színesé hetven fillér. — De hát ez nevetségesen kevés...! — Mi is tudjuk. De nem tehetünk mást, mert a papírgyár közölte: sok a papír, nem hajlandó, csak ilyen összegért átvenni a hulladékot. — Mit jelent az, hogy „ vegyes papír”? Ha négy kiló újság közé becsúszik egy liszteszacskó? — Ennyire azért nem vagyunk szőrösszívűek. De látványosan túlsúlyban kell lennie az újságpapírnak ahhoz, hogy két forint ötven fillérért vegyük át. — ...S van még egyáltalán munkájuk? Visz még be valaki papírt magukhoz? — Papírt nem nagyon, inkább más jellegű hulladékot. Gondolja el, ha valaki ideáltít 30 kiló papírral, hazavihet érte három(!) forintot. Többe van a benzin... (Na, ilyenkor nyílik ki a bicska az ember zsebében. Mert közben eszébe jut, hogy a papír alapanyagát külföldről vesszük, súlyos pénzekért. Eszébe jut, hogy egy Hírlap például a vásárlónak 7,90-be kerül, amiből 2,20 a papírköltség. Aztán elkezd számolni. Egy nyolcoldalas Heves Megyei Hírlap körülbelül 3 dekát nyom, pontosabban: 3,265 dekát. Harminc Hírlap — majdnem egy kiló. Harminc Hírlap nekünk — a kiadónak — kb. 70 forintba kerül, ha a papírköltséget vesszük. Ugyanez a MÉH-nél: 2,50 forint. Osztunk, szorzunk: a végeredmény 3000 százalékos árcsökkentés. Ez — mondjuk — lehet, hogy durva összehasonlítás, de ne felejtsük el: még csak nem is 10 filléres alapon számoltunk. Ha azt tennénk, még arcpirítóbb végeredményre jutnánk.) Nem tudok mást kérdezni: tényleg ilyen gazdagok vagyunk? Doros Judit
