Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-29 / 151. szám

4

SZEMTŐL SZEMBE

HÍRLAP, 1991. június 29., szombat

Péter-Pál

A pápaság ünnepe

„A tiszta újságírás az, amit minden olvasó elvárhat”

Beszélgetés a sajtó újjászületéséről

Lapunk szerkesztőbizottságának van egy olyan tagja, akinek az olvasóink kevésbé ismerik a nevét. Pedig jelentős szerepe van abban, hogy kedvelt újságuk, a Heves Megyei Hírlap ilyen formában s tartalommal kerül nap mint nap kezükbe. Herbert Godyla a Hamburg elővárosában megjelenő Bergedorfer Zeitung főszerkesztője, aki segít az Axel Springer kiadóhoz tartozó magyar megyei lapok megújulásában. S mivel elképzelései lapunk törekvéseivel találkoztak leginkább, már szerkesztőbizottsági tagként, barátként üdvözölhetjük szerkesztőségünkben, ahol a héten — több lap vezetője számára — szakmai tapasztalatcserét vezetett. Ebből az alkalomból tettük fel neki kérdéseinket.

— Ezt a megbízatást úgy vállalta el, hogy közben nem kis feladat és felelősség hárul Önre saját lapjánál. Miért vállalta ezt a küldetést?

— Megkérdezték tőlem — válaszolja —, hajlandó lennék-e arra, hogy tanácsokkal lássam el külföldi regionális lapok szerkesztőségeit. Világos, feladataim miatt nem volt időm arra, hogy ezt megtegyem. De megkérdeztem, hogy melyik országról is lenne szó. Azt mondták, hogy Magyar- országról. Erre azonnal azt feleltem: igen. Azért, mert a magyaroknak jelentős szerepük volt abban, hogy a két Németország újra egymásra talált. Ez egy nagyon szerény, személyes köszönet e népnek. Minél több sikerük van a magyar kollégáknak, annál nagyobb örömet szerez nekem ez a tevékenység.

— Gyakran jelentősen eltér egy népről alkotott kép a valóságtól. Valószínűleg volt egy előzetes elképzelése rólunk, ennek szellemiében is vállalta el ezt a nem könnyű megbízatást. Azt találta-e nálunk, amire számított?

— Nem csalódtam, sőt többet találtam Magyarországon, mint amit vártam. Olyan népre számítottam, amely a közel öt évtizedes elnyomás pecsétjét még a mai napig is magán viseli. De ezzel szemben olyan népet találtam, amely minden elnyomás ellenére sok-sok patriótából áll, és szellemének minden erejével megpróbálta ezt a kényszerzubbonyt levetni magáról. Ezért tulajdonképpen nagyon egyszerű dolgom van, amikor magyar újságírókkal a szabad, demokratikus sajtóról beszélgetek. Arra igyekszem őket rávezetni, hogy kizárólag az olvasó érdekében, az olvasóért tevékenykedjenek.

— Beszélgetéseink során sokszor

megvilágosította számunkra, hogy egyszerűbben és optimistábban is megközelíthetjük problémáinkat. Nemcsak mi, újságírók, hanem az egész ország az önismeret és az önbizalom hiányával küzd. Lehet, hogy más területeken is eredményre vezethetne az Ön által képviselt gondolkodásmód?

— Nem tudom megítélni, hogy

ennek az országnak a sorsán könnyű-e segíteni. Csak egy dolgot tudok: minden ember — akivel eddig Magyarországon találkoztam — nyitott a szabadság, a demokrácia iránt, nyitott az Európa nyugati részéhez való kapcsolódás iránt. Rövid ismeretség után is azt mondhatom, hogy a magyarok az európai közösség létrehozásában ideális partnerek lehetnek. S mivel ez így van, nagy örömet jelent a magyar kollégákkal ezen dolgozni. Különösen az tesz boldoggá: hozzásegítem

őket ahhoz, hogy „kényszer-pesz- szimistákból” maguktól optimistákká váljanak.

— Sokszor hangsúlyozza, hogy milyen jelentősek a területi lapok, így a Heves Megyei Hírlap is. Mi teszi annyira fontossá szerepüket?

— Szinte minden olvasóhoz el lehet jutni ezekkel a lapokkal. S ha a szerkesztőség csak az olvasó iránt érzi magát elkötelezettnek, akkor megadja a polgároknak azt a biztonságot, hogy a jövőben egy erős eszközt csak az ő érdekükben használnak fel. Számomra egy területi lap feladata az, hogy képviselje az állampolgárok érdekeit, minden állami és társadalmi szervezettel szemben. A lakosság jóléte mindennél fontosabb. S mivel ügy érzem, hogy a Heves Megyei Hírlap szerkesztősége ezt megértette, megvan bennem a teljes bizalom, hogy

Herbert Godyla, a Bergedorfer Zeitung főszerkesztője

(Fotó:

Gál

Gábor)

eszerint is dolgozik. Ez a szerkesztőség már be is bizonyította, hogy így működik. Mindazt, amit ez a lap 1990. november elsején az olvasóknak megígért, messzemenőkig teljesítette. Persze mindnyájan tanulunk, s ez a szerkesztőség is elsajátítja majd, hogy hogyan kell még jobban, még intenzívebben élni a demokratikus szabadságjogokkal. De ez a lehetséges legjobb képviselete a polgároknak, amelyet el tudok képzelni.

— Az bizonyára jobban meg tudja ítélni lapunk átalakulását, aki távolról látja. Véleménye szerint az elmúlt hónapokban hogyan változott a Hírlap?

— Ez a lap elnyerte a függetlenséget az állami intézményekkel szemben. Kritikusan, ugyanakkor pozitívan figyelemmel kísérte ezek sorsát. Ennek az újságnak az újságírói, szerkesztői bebizonyították: messzemenően

képesek a demokratikus szabadságjogokkal bánni. Mert ezek lényegéhez hozzátartozik a tisztesség a beszélgetőtárssal szemben, a hír és a vélemény egyértelmű elkülönítése, saza sokrétű tájékoztatás, amelyet már ma is meg lehet találni a lapban. Az elmondottakat ki kell egészítenem azzal, hogy mindegyik fél hallgattassák meg. Ha ez egy szerkesztőségnek nem mindig sikerül, különösen akkor, ha öt évtizeden keresztül mindig mások utasításai szerint cselekedett, akkor ezt megértéssel lehet fogadni. De

csak addig, amíg szem előtt tartják a feladatukat, hogy függetlenek, s pártokon felüli őrzői legyenek a polgárok érdekeinek. Számomra ez a legfontosabb elkötelezettség, amely egy újságot vezethet. Biztos vagyok benne, hogy a magyar kollégáim ezeknek a várakozásoknak majd megfelelnek.

— Nem kis utat tettünk meg idáig, de előttünk is jócskán van még feladat. Ön szerint miben kell még előrelépnünk, mi a gyenge pontunk?

— Én nem mondanám úgy, hogy ez gyenge pont. Ingadozást érzek abban, hogy néha a tájékoztatás és a beszámoló nem válik el egyértelműen a saját újságírói véleménytől. Egy hímek hímek kell maradnia. Az újságíró véleménye erről a kommentárok rovatába kell, hogy kerüljön. Egyértelműen kell jelezni: ez magánvélemény, ez kommentár. Ez a munka nehéz fázisa, amit nem lehet azonnal megvalósítani. De ennek kell lennie a távoli célnak. Mert csak akkor mondhatja a szerkesztőség el magáról, hogy tökéletesen kiszolgálja az olvasót, s ugyanakkor közli a saját véleményét is. De tárgyilagosan, fair módon, egymástól elkülönítve. A köz érdekében, de a saját véleményt is felmutatva. Ez utóbbi szolgálhat vitaalapul. A tiszta újságírás az, amit minden olvasó elvárhat az újságtól.

— Köszönjük a beszélgetést!

Gábor László

A vesebetegnek nem kell alázatoskodnia

„Ne fecséreljük el maradék kis életünket”

Régebben a beteg nem volt más, mint beteg. Kiderült, hogy megtámadta a kór, s nem tehetett mást, mint hogy befeküdt a kórházba, bízott vagy nem bízott az orvosokban, s várta, hogy a sorsa jobbra forduljon.

Ma már a beteg politikai tényező is, az érdekvédelmi szervezet tagja. Igaz, hogy most is befekszik a kórházba, s eldönti, hogy bízik-e az orvosokban, valamint várja, hogy a sorsa jobbra forduljon, de eközben szót kér és szót kap.

A beteg nemcsak a kezelőbe jár, hanem gyűlésekre is. Szervez, hozzászól, voksol, ellenérveket sorakoztat. Akár egy egészséges ember. Csak éppen ő beteg.

Nemrégiben megyegyűlést tartott a Heves Megyei Vesebetegek Egyesülete. Eljöttek a betegek — néhányan egyenesen a műveseállomásról —, eljött a főorvos, az igazgató-főorvos és a főnővér — nem szavazati, hanem hozzászólási joggal —, és eljöhetett mindenki, aki akart.

— A betegek érdekeit védeni kell — jelentette ki bevezetőjében az egyesület elnöke, s felszólította a betegtársakat, hogy ne legyenek passzívak, vegyenek részt az adományok gyűjtésében. Keressék fel régi munkahelyeiket, amelyek közül a tapasztalatok alapján sokan segítenek az egyesületnek, csak éppen ez maguktól

nem jut eszükbe. Valamennyiük érdeke ez, hiszen azt szeretnék, ha minél több veseátültetés lehetne Egerben is.

— Lehet, hogy a vezetőség sem állt a helyzet magaslatán — vallotta be —, de a betegtársak közül sokan nem vesznek részt a munkában. Nem olvassák el a hirdetményeket, nincsenek javaslataik. Most kérek mindenkit, hogy mondja el a problémáit, itt vannak az orvosaink is, és válaszolni fognak.

És a betegek elmondták. Sokan panaszolták, hogy autójukkal nem hajthatnak be a kórház udvarára, pedig egy-egy kezelés után sokszor úgy legyengülnek, hogy nehezen ballagnak ki a parkolóig is. Mások azt szeretnék, ha nem kezdő orvosok foglalkoznának velük, hanem olyanok, akik tapasztaltabbak. Javasolják, hogy ezentúl kétezer forint temetési segélyt kapjon a hozzátartozó, ha a beteg meghal, hiszen emelkedtek a költségek.

De a legtöbben természetesen azt szeretnék, ha új veséjük lenne.

— Kérem — mondta az igazgató-főorvos —, aki olyan rossz állapotban van, hogy a parkolóig alig tud kimenni, az vezetni sem tud. Tudom, hogy kevés a mentő, éppen ezért szeretnénk egy szerződést kötni, s egy mikrobusz hazavinné akkor a betegeket. De javaslom, hogy forduljanak a polgármester úrhoz, hogy engedélyezze, hogy a Minaret felőli kapunál parkolhassanak. Onnan már csak pár lépés a mű- veseállomás. Mi örülünk annak, hogy két pályakezdő kollégát felvehetünk, ők ezt önként vállalják, számukra ez nem kényszer, bizonyítani is akarnak, s ez mindenképpen jobb annál, mint ha más osztályokról vezényelnék oda két-három hónapra olyan kollégákat, akiknek ehhez semmi kedvük. Az elmúlt évben Egerben hét veseátültetés volt, ezzel országosan a harmadik helyen vagyunk. A jövőben ez a helyzet javulni fog.

— Ez az állomás a megye lakóinak adakozókedvét dicséri — vette át a szót az osztály főorvosa. — Annak idején hiába mentem volna fűhöz-fához, fórumtól fórumig, ha az adományokból nem jön össze hárommillió forint. A pénzre most is nagy szükség van, hiszen egy betegnek — aki kétnaponta jár kezelésre — egyévi életben tartása egymillió forintba kerül.

— Nincs precíz nyilvántartás, nem lehet tudni, hogy összesen mennyi vesebeteg él az országban — mondta egy vezetőségi tag, aki nemrégiben részt vett a Vesebetegek Országos Egyesületének kongresszusán. — Az biztos, hogy jelenleg 8-900 beteg jár rendszeresen a műveseállo- másokra, de az is biztos, hogy jóval többen szorulnának rá. Heves megyében most nincs baj, minden rászorulót el tudnak látni. De arra is felhívom a betegtársak figyelmét, hogy az ő magatartásukon is sok múlik. Nem azt mondom, hogy éljünk betegségtudattal, de ne fecséreljük el a maradék kis életünket. Sokan felelőtlenül összeesznek, összeisznak mindent, holott tudják, hogy ez káros. Viszont azt is kérem, hogy senki ne érezze úgy, hogy a dialízisért neki alázatoskodnia kell. Nekünk ez jár!

A betegeken ilyenkor nem látszik, hogy betegek. Az egész teremből csak egy ember szundikál el néha, a többiek figyelnek, tréfálkoznak a szomszédjukkal, röpít rágcsálnak, kólát isznak — pedig azt nem is volna szabad. Az első sorban „újvesések” ülnek, nekik valamivel derűsebb az arckifejezésük a többieknél, ők már túl vannak a műtéten, bár ahogy elhangzik: nekik is vigyázniuk kell magukra. Olyan minden, mint máshol — egészséges a szellem. Csak a test beteg.

És amikor több mint két órája tart a rendezvény — az orvosok már pillantgatnak az órájukra —, a levezető megköszöni a vendégek részvételét, vezetőségválasztás következik, ahol csak a tagság lesz jelen.

Elvégre ez belső ügy. Akárcsak a kórház falain kívül.

Kovács Attila

Péter-Pál napja többdimenziós ünnep az egyház és a magyar népünk éltében. Utóbbi vonatkozásban évszázadok óta az aratás megkezdésének, az „élet” betakarításának szertartásokkal körülvett szent nyitánya, a liturgia viszont a két apostol fejedelem halálára, illetve mélyebb vallási kifejezéssel, „mennyei születésnapjára” emlékezik. Szent Péter és Pál ugyanis e napon szenvedett vértanúhalált 67- ben, a Néró-féle egyházüldözés véres napjaiban, Rómában. Az ünnepnek van mégis további, még mélyebb vallási tartalma, legalábbis a katolikus egyház számára, tudniillik Péter kiemelkedő személyiségéhez és Rómához kapcsolódóan az egyház és %konkrétan a pápaság ünnepének «tekintjük. Ehhez kapcsolódjék néhány aktuális, eszmélkedő gondolatunk.

Nemrégiben a miskolci rádió reggeli, telefonos műsorában többszörösen is felvetődött a kérdés, ami az elmúlt idők rosszindulatú propagandájából, de a vallási tájékozatlanságból is érhető: kicsoda, mi tulajdonképpen a pápa és a pápaság? Van-e létjoga a kereszténység eredeti, krisztusi meghirdetése szerint, vagy csak későbbi eltorzulás, történelmi képződmény, ami „fejként” rátelepedett a „tiszta” kereszténység nyakára?

A hitbeli meggyőződés és hittudomány válasza így adható meg. A Krisztus életét és tanítását rögzítő evangéliumok sokszorosan megemlékeznek arról, hogy Jézus az eltávozása utáni időre az ő művének, az emberi üdvösség munkálásának folytatására szervezett intézményt hozott létre, amelyet egyháznak nevezett. E célra vezetőket is választott, a 12 apostolt (=kül- dött), akinek fejéül ugyancsak nagyon világosan Pétert jelölte ki, akit egész egyháza „sziklaalapjának” mondott (ahogy a görög név is jelenti). Ezt a péteri főséget az apostolok és az ősegyház egyértelműen elismerte akkor is, amikor Péter már a birodalom központjába, Rómába távozott az ige hirdetésére. Az egyház azonban „a világ végezetéig” való szolgálatra rendeltetett alapítójától, és természetszerűen azzal a struktúrával együtt, ami már az ősegyházban megjelent Krisztus rendelkezése szerint. Ezért Péter utolsó működési helyének, Rómának püspöke átvette és gyakorolta folytatólagosan azt a főségi, vezetői szolgála- tpt, amelyet Péter kapott meg az Ürtól: „ Vezesd, pásztorold egyházamat, erősítsd hitben testvéreidet!”

Ezt jelenti tehát a hívőknek a pápaság, de a világ számára is — a feszültségek és szakadások ellenére — megvolt a pápaság páratlan erkölcsi jelentőségének és történelmi hivatásának a tudata. Ez különösen elmondható Péter mai, 264. utódáról, 11. János Pál pápáról.

Ha majd egyszer kellő történelmi távlatból is értékelésre kerül az utolsó pápaválasztó konk- lávé (1978) döntése a lengyel Karol Wojtyla személyéről, biztosan az egyház-, sőt világtörténelem sorsfordító, prófétai döntésének fog bizonyulni azon túl, hogy 450 év után nem olasz bíborost választottak meg. De hogy ez a döntés milyen következményeket hordoz még Európa, különösen Kelet-Európa számára, azt a legmerészebb jövőkutatók se igen álmodhatták meg. Pedig már a pápa első en- ciklikája az ezredforduló felé tekintett, és vállalta a felelősséget a világ jövőjéért. „Nehéz volna megmondani — írta —, mit fog hozni a 2000. év az emberi történelemben, és milyen lesz a népek, nemzetek élete!” Ki gondolhatta volna akkor, jó tíz évvel ezelőtt, a mára lezajlott lélegzetállító változásokat! A Szentatya mindenesetre meghirdette, hogy „Krisztus az ember megváltója”, és csak benne és általa lehetséges az üdvösség, de a világ bajainak megoldása is. Ezért sürgette: „Ne féljetek, nyissátok ki a kapukat Krisztus előtt!”

Ez a program a nyolcvanas

években abba a nagy látomásba olvadt, melyet a Szentatya „Európa újraevangelizálásának ’’hirdetett meg: „Öreg Európa, találj vissza önmagadhoz (=a keresztény örökséghez)!” Európa lelki újjászületésének ” ez a meghirdetése elvben már akkor az egész Európát vette célba, a kelet-európai országokat is, minden elnyo- mottságuk és béklyózottságuk ellenére. De hogy igazában hogyan jöhet létre, miképpen lesz megvalósítható mindez — a „vasfüggönyök”, a berlini fal zord valóságai mellett, az akkor teljességgel ködbe vesző, távoli látomás volt csupán. így is maradt egészen 1989-ig, amikor a lavina elindult, és először nálunk kezdték lebontani a határzárat, majd következett a berlini fal le- rohanása, aztán Csehszlovákia, Bulgária felszabadulása, és legutoljára — végképp istenadta ajándékként — Romániáé is. Ösz- szefoglalóan — a Szentatya szavaival — „a tragikus utópiák ösz- szeomlottak”.

E megrázó eseménysor — nemcsak a mi magyar öntudatunkban, de nemzetközi értékelésben is — az okozati összefüggések szempontjából jórészt a magyar határnyitásra vezetődik vissza: a nagylelkű és emberséges (de akkor nem kockázat- mentes) döntésre, a német menekültek átengedésével. Mégis az összefüggések és okok feltárásakor távolabbi tényezőkre is figyelemmel kell lennünk. Az első, legalapvetőbb politikai tényező és „ősrobbanás”, amelyből minden elindult, de aztán három évtizedre befojtódott, az ’56-os magyar forradalom volt. A nyolcvanas évek elejére aztán e forradalmi parázs újra izzadni kezdett, de immár a Szentatya hazájában, Lengyelországban. Nem feledhetjük a Szolidaritás megalapításának, harcainak bátorságát, áldozatait, az 1981 végén rájuk szakadt katonai diktatúrát, az utolsó „visszarendeződési” kísérletet, az üldözések, letartóztatások, titokzatos gyilkosságok próbatételét. És ez a nép mindennek ellenére, a teljes gazdasági leromlásban, „Európa koldusaként”, évek hosszú során át hősiesen kitartott, kikényszerítette a szabad választásokat, megbuktatta a pártállamot, és elsőnek vett irányt a demokrácia és jogállamiság felé... Szentatyánk, a lengyel pápa az a személy, aki Péter trónjára kerülve is népének és szülőhazájának hűséges fia maradt, sorsközösséget vállalva velük.

És biztos, hogy a mai Lengyel- országot ez a legnagyobb fia tette azzá, amivé — minden gondja ellenére — napjainkban válhatott, a kelet-európai népek sorában és sorsának alakulásában. Ahogy már 1979-ben hirdette nékik: „Lengyelország korunkban egy különleges, felelősségteljes tanúságtétel országa lett.” És annak ellenére történt mindez, hogy a pápa soha, sehol hazájában (háromszori hazalátogatásakor) sem avatkozott be kifejezetten a politikába, ilyen tanácsokat, bátorítást nem mondott. Hacsak azt nem veszik annak, amit az emberi méltóságról, szabadságjogokról nem szűnt meg sohasem hangoztatni, beleértve kiemelten a vallásgyakorlás jogát és az Isten-hit, a vallásos élet és értékeinek személyes és társadalmijelentőségét. A Szentatyának e hivatásteljesítő magatartását mégsem tartotta mindenki veszélytelennek politikai hatásszempontból sem, és most már bizonyos, hogy ez volt a háttere az ellene elkövetett, Keletről megszervezett, megdöbbentő 1981-es merényletnek, amely majdnem életébe került...

Azt a pápát várjuk tehát most hazánkba — testén a sebhelyekkel —, akinek Isten után (mert a történelmet mindig Isten irányítja!) és emberi tényezők, küzdelmek áttételein keresztül is — megszületett szabadságunkat mi is köszönhetjük, és aki a szabad magyar élet kibontakoztatására hitben és bizakodásban meg fog erősíteni bennünket.

Dr. Koncz Lajos