Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-26 / 148. szám

4.

HORIZONT

HÍRLAP, 1991. június 26., szerda

Egy évad képei

Nem volt könnyyű az idei évad az egri Gárdonyi Géza Színházban sem. Anyagi nehézségek, kényszerű létszámleépítés, politikai színezetű támadások „színesítették” a társulat életét. A közönséget azonban nem ezek a belső gondok, hanem az előadások érdeklik, azért ül be a tavaly felújított széksorokba,

hogy estéről estére megmerüljön a művészek által teremtett világban. Utólag egyébként is csak a szépre emlékezik az ember, s mi is azért közöljük e képösszeállítást, hogy felidézzük az elmúlt évad emlékezetes előadásait, kiragadva a játék folyamatából cgy-egy pillanatot...

Az évad egyik érdekes kísérlete: Sütő András Kalandozások Ihaj- csuhajdiában című mesejátékát a bábtagozattal közösen állították színpadra (Sziki Károly és Korcsmáros Jenő) — balra A Sírkő és kakaóban az öregasszonyt férfiszínész, M. Horváth József alakította — fent

Egy elmaradhatatlan klasszikus, Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című vígjátéka volt az egyik legnagyobb siker (Pálfi Zoltán, Soltis Lajos, Balogh András) — balra lent És a másik közönségkedvenc darab, A padlás egy jelenete — lent

A borászmérnök szemével

Az Egri Bikavér története

Nemrégiben jelent meg egy újságcikk a Hírlap hasábjain Sugár István történész tollából, amiben a szerző megütközéssel ír arról, hogy az Egervin az exportra kerülő Egri Bikavér palackjain a bor eredetét a XIV. századra vezeti vissza. Az általa valótlannak minősített állítás igazolásaként azzal érvel, hogy az ő kutatásai szerint az egri ”vö- rösborkultúra elterjesztői a török hódoltság alatt a hazánkba telepedett szerbek voltak”, és ez a XVII. századra tehető.

Jómagam mindig arra törekedtem, hogy minél szélesebb ismeretekhez jussak az egri vörös- borkészítést illetően, és a sors megadta számomra, hogy azt ösz- szehasonlítsam a XX. századi borkultúra legjobb minőségű, legdrágábban értékesített francia, olasz, szicíliai vagy osztrák boraival. Megismerve azokat a rendkívüli helyi adottságokat, amelyek lehetővé tették, hogy az Egri Bikavér a Föld legjobb vörösborai közé sorolhatóvá váljék, érdeklődésem az egri vörösborkészítés hagyományai irányába fordult. Gondolkodásomban meghatározó volt az, hogy összevessem az egri borkészítés hagyományait az egri vörösbor számára legnagyobb konkurenciát jelentő franciaországi borvidékek tradícióival, hiszen az Egervin jelenlegi technológiája, a lehetővé vált önálló exportgazdálkodás új fejezetet nyitott az Egri Bikavér és más egri borok külföldi megmérettetésében.

Ma Franciaország meghatározó szerepet játszik a borkészítés szakmai alapjainak kialakításában, és arra törekszik, hogy sok évszázados tradíciói alapján francia szőlőfajtákat és borászati technológiát terjesszen el a Föld olyan újabb és újabb területein, ahol a szőlőtermesztésnek még nincsenek hagyományai (Kalifornia, Kína, Japán). A borkereskedelmet meghatározó minőségszabályozásban kialakult erős pozíciói alapján ezt bízván megteheti. Ebbéli törekvése nem új keletű, és így lehetett ez már a középkorban is? Az én válaszom az: minden bizonnyal!

IV. Béla királyunk a XIII. század közepén a tatárjárás során elpusztított szőlők újratelepítésére Franciaországból vallonokat hozatott az országba. A francia telepesek magyarországi betelepítése a magyar király döntése alapján történt, de az is nyilvánvaló, hogy a betelepülők saját maguk dönthettek arról, hogy az ország melyik részét választják hétköznapi munkájuk, megélhetésük végső helyszínéül. Mivel a dél-franciaországi telepesek a XIII. században mezőgazdasági ismereteiket elsősorban a szőlőtermesztésből szerezték, hazájuk sajátos, szinte kizárólag csak a szőlőtermesztésre alkalmas talajai miatt (köves, kavicsos talajok) Eger és környékére érve néhány év alatt rádöbbenhettek, hogy a vidéknek kivételesen jó talaj- és éghajlati adottságai vannak — jobbak, mint amit addig hazájukban tapasztaltak.

Most vetődik fel annak a kérdése, hogy milyen szőlőfajtákat hozhattak magukkal? Ma a délfranciaországi borvidék a Föld legnagyobb összefüggő borvidéke, ahol főként vörös tömegborokat (csak néhány A. O. C. terület van, ami kiváló minőséget terem), illetve muskotályos vagy édeskés fehérborokat termelnek, amik jellegükben a tokajihoz hasonlíthatók, de azt éppen csak megközelítik. A téma szempontjából az a fontos, hogy ezek a lelkes, francia szőlőtermesztők a XIII. században már sok évszázados szőlészeti-borászati tapasztalatokkal rendelkeztek, s

ami a legfontosabb, a vörösbort már az V. században értékesebbnek tartották, mint a fehéret. Életfelfogásukra az volt a jellemző, hogy amikor a NarbonneáéX- franciaországj várost meglepetésszerűen támadó, ellenséges csapatok a települést szinte üresen találták, mivel a lakosság a környékbeli szőlőkben szüretelt, mondván: „A háború várhat, a szőlővel viszont nem lehet késlekedni.”

Ilyen emberek voltak tehát a XIII. században ide került franciák. Békések, munkaszeretőek, és igen kedvelték a jó vörösbort. A franciák, jó kereskedő nép lévén (ma Franciaország a világ legnagyobb borexportőré, és importja is a legjelentősebb), nyilván felvirágoztatták városunk középkori szőlőkultúráját. A borkereskedelemhez kapcsolódik egy általánosságban megfogalmazott borászati recept, ami bizonyítottan dél-franciaországi eredetű. Mégpedig az, hogy igazán jó minőségű vörösbor csak több, megfelelően összeválogatott kékszőlő cefréjéből készíthető. Az Egri Bikavérről pedig jól tudjuk, hogy ilyen bor. Az így készült vörösbor pedig biztonságosabban értékesíthető, s mivel az egyes szőlőfajták színanyagtartalma az évjárattól függően jelentősen változik, több szőlőfajtával dolgozva mindig lehetőség volt a kívánt szín beállítására. (A több évszázados tapasztalatok alapján ugyanis javarészt a színe alapján ítélik meg a vörösbort.)

Ez egy nagyon fontos szakmai ismeret, hiszen egy borvidék létét határozza meg az, hogy évről évre az értékesítés során milyennek ítélik meg borát, mennyit fizetnek érte. Burgundiában például egyetlen szőlőfajtával dolgoznak, megtartva a helyi, sok évszázados szőlőtermesztési gyakorlatot, azonban egy olyan

„primőr vörösbort” állítanak elő, amit a professzionális marketing tett óriási üzletté (Beaujolais). Az egri borkészítés azonban a dél-franciaországi tapasztalatokon alakult ki, megtartva annak lehetőségét, hogy pl. a Cabernet Sauvignon borát kiemelkedő évjáratban önálló borként forgalmazza.

Egy másik dolog, egy legenda is azt erősíti meg, hogy a törökök XVI. századi támadása idején már elterjedt volt az egri borvidéken a vörösbor. A hős egri várvédők kimeríthetetlen küz- dőerejét a mohamedán (nem borissza) törökök állítólag azzal magyarázták: „Ezek biztos a bika vérét isszák”. Lehet, hogy ezek a törökök voltak az Egri Bikavér névadói? Ma már ezt lehetetlen megállapítani.

Eszembe jut ugyan nápolyi barátom, aki a Vezúv-hegy fehérborát, a Lacrima Christi bor nevét lefordította számomra, s ez azt jelenti: Krisztus könnye. Az elnevezés legalább olyan meghökkentő, mint a bikavér, és mégis milyen találó, kedveskedő. A bikavér elnevezés predig — bármikor született is — pontosan jelzi az egri vörösborról szerezhető benyomásunkat, nem is beszélve az erjedő, habzó egri kékszőlő cefréjének a látványát.

Mindenki számára könnyen megérthető Váradi Jánosnak, az Egervin vezérigazgatójának a megállapítása ebben a történelmi, borászati, marketing-vitában, miszerint a nyugati tőkebefektetők elsősorban olyan partnerekkel alakítanak ki hosszú távú üzleti kapcsolatokat, amelyek komoly tradíciót mondhatnak magukénak, hiszen így a befektetett pénz szilárd gazdasági alapokhoz került.

Farkas Flórián okleveles kertészmérnök

_________

(?daÁ ecftf

( Cyrano de BergeracJ

v m

.......1_______________

G

erard Depardieu nem kapott Oscart, pedig kaphatott volna. A Cyrano-ból nem volt túl nehéz jó filmet csinálni. Bravúros forgató- könyvként szolgált Rostand drámája, akár becsukott szemmel is élvezhető a film, hála a sziporkázó riposztoknak, a lendületes gúnyver- seknek, a csattanós rímeknek. (Bár azért a szemünket nem árt nyitva tartani, mégiscsak moziban vagyunk). Némi izgalommal várja az ember a kapaszkodó sorokat: „Mondhatta volna szebben, kis lovag...” — amely után a világirodalom egyik legvagányabb monológja következik egy bizonyos — hosszú — orról.

Kellenek nekünk a történelmi filmek, kell a romantika, a szenvedély, nem kétséges. Hogy legyen végre „ideálunk”. Különösen egy olyan korban — és ezt most női voltomat nem tagadva jegyzem meg —, amelyben mintha eltűntek volna az igazi férfiak. (Nem a testépítos izomkolosszusokra gondolok persze...). Cyrano Különleges férfi, amolyan „leg” — a legbátrabb, a legerősebb, a legszerelmesebb. Neki van a leghosszabb orra is, ami miatt talán a leggátlásosabb embertípust is megszemélyesítheti. Akik nem küszködnek ilyen-olyan (kisebb vagy nagyobb) testi hibával, át sem élhetik az örökös bizonyítás és a folytonos kudarc élményét. Hogy a tett önmagában kevés, száz tett kell egy ilyen alkatnak, hogy felfigyeljenek rá, hogy az orráról a szellemére, a szívére irányulják a figyelem.

Depardieu eddig sem volt jelentéktelen színész. Most viszont valami olyat tett, amit eddig kevesen produkáltak ebben a szakijában (talán csak Dustin Hoffman az Éjféli cowboly „Patkányaként”), elfeledtette, milyen is ő valójában. Nem láttuk azt a tipikus „depardieus,” kesernyés mosolyt, nem vettük észre a markáns, mégis kissé lágyított arcvonásokat — nem vettük észre magát a színészt. És döbbenten figyeltük meg a legfontosabb változást: egy másfajta szem nézett ránk a vászonról. Cyrano szeme.

Nem volt hát nehéz elrontani a filmet: jó darab, tökéletes színész... Mégis: a rendező, Rappeneau ennél azért többet tett: fegyelmezetten vigyázott az arányokra. Sosem untuk a filmet, akkor sem, ha perceken at csak szerelmes verseket hallottunk, akkor sem, ha csatajelenetek sorjáztak gyors egymásutánban — végig lenyűgöző, élvezetes mozit láttunk. Es valami kis elégtétel az amerikai filmdömping mellett: a franciák bizony megmutatták, hogy — ha pénzük van — legalább olyan látványos filmet tudnak csinálni, mint Steven Spielberg vagy Francis Coppola. T

Doros Judit

*

■

I

I

»

I

!

4

I

A Musica Aulica a Vitkovics-házban

Nemcsak a királyi párnak...

Az egri Vitkovics-ház az idei nyarat is komoly szórakoztatással kívánja megtölteni, ezért is hívta meg a Musica Aulica együttest az elmúlt péntek estére..

Ez a régi zenei együttes — Kovács István, Molnár Emília, Sze- redi Andrea, Baran Grzegorz, Deáki András, K. Gulyás Zsuzsanna és Ágoston Ottó felállásban — évekkel ezelőtt célul tűzte ki, hogy az egri közönséget a reneszánsz udvari zenével szórakoztassa. A gondolat — annak életre hívási szakában — bizarr- nak tűnt, hiszen az udvari zene, a maga néhány hangszeres, húros, fúvós, ütő-kombinációjával a mai zenei divat, a gépzene harsogása mellett esetleg szúnyogdön- gicsélésnek hathat. Kellett attól tartaniok a jó szándékú zenepedagógusoknak, hogy a sok mindenre rászoktatott hallgatóság majd nem veszi észre az értékét, ami ebben a kedves dallam- és táncvilágban rejlik, nem tetszik majd ki, mennyire bemutatja, élővé teszi azt a századokkal ezelőtti európai légkört, „az idő és az érzések űzesének tisztább módját”, ahogyan akkor eleink viselkedtek, múlatták az időt és mulattatták magukat. Játszottak a népszerűsítés és a népszerűség megszerzése érdekében az egri tereken, a várban, a belső terekben, változó létszámmal, változó sikerrel. És a kitartás meghozta a gyümölcsét. Eljutottak Francia- országba, műsoraikat hizlalták, bővítették a reneszánszon túl a középkorig, az udvari zene darabjait kiegészítették olyan gyűjtemények dallamaival is, amik már a katona- és paraszti világot is megszólaltatták. Sőt, a szigorúan vett olasz-francia-német zenei háromszögből kilépve „beszereztek” északi zenei emlékeket is, és a svéd királyi pár egri látogatása alkalmával „hazaival” is

kedveskedni akartak a magas vendégeknek.

Néhány év alatt az Ágoston Ottóék által elgondolt együttes kezdeményezése szárba szökött.

Ma nemcsak egy jó szándékú baráti együttes játssza a XIII. századi Saltarellot, Susato Thilman Német táncait, a XVIII. századi svéd Nyárköszöntőt, a XVI. századból ránk maradt Magyar táncokat, Haydutzky-Lublini János tabulat órájából vett darabot vagy egy velencei gyűjtemény bájos remeklését a XVII. század elejéről. Miközben különféle eredetű és hangulatú táncformák képzeltetik el a hallgatósággal, hogyan is ment végbe a társasági élet, amikor se rádió, se tévé, se film, se egyéb nem adott lehetőséget a közösségi együttlétre, mint a színház, vagy az a kisebb- nagyobb méretű terem itt-ott, ahol a zenészek számára a pódiu- V

mot felállították.

A Musica Aulica szereplésekor szinte meglepődtünk, hogy erre a kimondottan kamarame- retekre kigondolt fellépésre mennyien lettek kíváncsiak. Azzal is megragadták érdeklődésünket, hogy első szereplésüktől fogva a szólisták együttesének képzelték el működésükét: minden hangszer gazdája — sok korhű másolaton is játszanak — teljes csiszoltsággal használja hangszerét. Innen is származik az a jó hatás, a zenészek magas szintű teljesítményéből az az elégedettség, amely a lelkes tapsig elragadtatja a zenerajongókat.

Amikor a rendszerváltás után az új önkormányzat kezdi kialakítani elképzelését Eger kulturális életének folytatásara, nem árt felfigyelnie a kisebb együttesekre sem, mert ezek eleven munkája, készsége és ügyszeretete szol- gálja-táplalja azt a szimfonikus zenekart is, amely ezek nélkül a szólisták nélkül elsorvadna.

(fa.)

BÜKK-ÉP Építőipari Kft- Eger, Dobó u. 30. Telefon: 10-967