Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-22 / 145. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. június 22., szombat Bán Zsuzsa: Kristálygömb Változó táj, változó világ Az új veszély: a természet szennyeződése Kivirult végre a nyár, házak kertjeiben érik a cseresznye, ribizli piroslik a bokrokon, és dús virágzásából ítélve málna is sok lesz az idén. A kerítés alacsony betonperemén két tízévesforma fiú ücsörög, hallgatnak nagyokat a meleg lélegzetű nyári délutánban, távolabb tyúkok álmos káricsálása hallatszik. Álmosító, rugalmas idő. Pláne, hogy megkezdődött a nyári szünet. Egyelőre nem tudják még, hogy a sok tervből, amit szerettek volna megvalósítani a nyáron, melyikkel is kezdjék. Egyelőre nem tudnak mit kezdeni a hirtelen rájuk szakadt szabadsággal. Ülnek hát egymás mellett unatkozva, de azért békésen, amíg az egyiknek eszébe nem jut valami: — Nézz bele a gömbbe! — mondja a másiknak. — Milyen gömbbe? — A s...gömbé! — ugrik fel a gyerek, és szaladni kezd. A másik meredten ül még egy pillanatig, aztán utánaered huj- jogatva. Ugyanekkor lép be Réka a javasasszony házába, egy sarokkal odébb. Annyira mondták, hogy minden jóslata beteljesedik, meg hogy csak passzióból csinálja, és pénzt sem kér, hát tanakodott napokig, de eljött végre, hátha tud valami jót mondani. Mert hát miért is megy el az ember jósnőhöz, ha nem azért, hogy megmondja, mi jó vár rá a közeljövőben? Ugyanis néha hosszú ideig olyan reménytelenül telik az idő. Hetek mennek, hónapok, az ember dolgozik, felöltözik, levetkőzik, fürdik, bevásárol, eszik, de nem történik semmi, amit életnek lehetne nevezni. Valami kis biztatásért, jó hírért megy oda mindenki. Lehet, hogy egy hét múlva nyerünk a lottón, de ha már most megtudjuk, előre örülhetnénk neki. Ki tudja, mit rejt a holnap? Hátha valami jót, -és ha tudnék róla, nem lógatnám az orrom máma... Szóval, Réka betért a javasasz- szony házába, kicsit borzongva, hátha netán valami ijesztőt lát meg hirtelen. Annyi rosszat lehet olvasni, meg a filmekben látni az ilyen asszonyokról, sose lehet tudni. Többször is mondta, hogy jónapot, de senki nem válaszolt, elM ezítláb, trappolva vertük a port a falu utcáján, amikor váratlanul szembe találtuk magunkat Bogyó Andrissal. Tégla vörös svájcisapka volt a fején, kockás flanelingén a feszülő húzentróger bokán felül félárbocon tartotta a nadrágot. Most is előttem van dinnyekerek feje, borostás, pufók arca, fülig érő szája és borvirágos orra. — Mit eszel Andris? — Pap adta, pap adta! — mutatta az ingét, amely tele volt lopott szilvával. — Azt mondták, meghaltál! — vigyorogtunk rá, mire arca eltorzult, vasöklét ütésre emelte, és futott utánunk. Felvettük a nyúlcipőt, és menekülés közben folytattuk a csúfolódást: — Harangozik Elemér! A nagyobb nyomaték kedvéért félig visszafordulva még mutattuk is, hogy hogyan harangozik. Dühében az ingéből előkapta a szilvákat, és utánunk hajigálta. Amikor végeszakadt a hajszának, és Bogyó Andris eltűnt, felszedtük a muníciót, és hasadásig ettük magunkat. A legtöbb városnak, falunak volt bolondja, koldusa, akik búcsúkor, nagyobb ünnepeken rendszeresen megjelentek, és kéregettek. Némelyiket már hozzánk tartozóként fogadtuk, és ha nem jöttek, hiányoztak. Egyszer egy fa mögül kihallgattam, amikor két faluszomszéd összeveszett, és kígyót-békát kiabált egymásra. — Ágról szakadt népség! Úttá lan, görbe falu... lenben az egyik ajtó mögött valami csendes női hangot hallott. A javasasszony beszélt valakivel. Zavartan kopogtatott, de senki nem válaszolt, viszont a csendes duruzsolás folyamatosan hallatszott. Benyitotta az ajtót, és szembenézett a javasasszonynyal, aki ott ült az ablakhoz tolt konyhaasztalnál, és kávézott. A vállán tényleg egy macska volt, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, de nem fekete, hanem szürke. Nagyban hízelkedett, odasimítgatta a pofácskáját az asszony arcához kedveskedőn, az meg neki beszélt meghitt szelídséggel. Furcsa jósnő. Rövidujjú, piros, bő köntösben, kifestett szemekkel, szájjal, nyalogatja a kávéskanalat, a szeme sárgásbarna és barátságos. — Üljön le! Mindjárt adom a kávéját. Réka lehuppant a szemközti székre az asztal túlsó oldalán, és hirtelen nem tudta, mit mondjon. Lopva körülnézett, lát-e valami üstöt valahol, amelyben a javasasszony a kígyót-békát főzi, de csak egy piros lábast látott, fedővel a tűzhelyen. — Biztosan ez egy olyan modern boszorkány — gondolta. A kávéja ott gőzölgőit az asztalon, cukrot tett bele, és végre meg tudott szólalni: — Izé... bocsánat, hogy ismeretlenül... — Nem tesz semmit —ült visz- sza a helyére a jósnő még mindig a macskával a vállán —, tudtam, hogy jön. — Tudta? Honnan? A piros köntösös asszony rágyújtott. — Nagyon egyszerű — mondta. — Látta azt a bernáthegyit kint, a tuja alatt, a kapunál? — Jézus! Nem láttam. Bernáthegyi? Meg is haraphatott volna. — Hát meg. Réka ivott egy kis kávét gyorsan. Végül is az a fontos, hog az a sötétben bujkáló kutya nem harapta meg. — De mégis... — mondta —, honnan tudta maga, hogy jövök? — A kutya jelzett. — Igen? Én nem hallottam semmit. — Az a fontos, ha én hallom. Réka azt gondolta, hogy itt minden olyan közérthetőnek tű— Maga beszél? Maguknak még bolondjuk sincs! A falubolond, a koldus, a remete, jellegzetes figurái voltak hajdan falvainknak, a tv, a rádió, az újságok nélküli eseménytelen világban. A hét végén — emlékekben bogarászva — üldögéltem a korai napsütésben a szőlőhegyen. Élveztem a magányt, a csendet, a tüdőt átjáró tiszta levegőt. A többnapos eső után még nyirkos volt a föld, a pincék mélyén üresen álmodtak a hordók. A fák közül váratlanul toppant elém egy hosszú, nyurga ember, olyanféle, akikre a gazdák és a szőlőpásztorok felfigyelnek. — Császár vagyok! — parolá- zott. Nem szóltam. Azon járt az eszem, hogy ezt az embert én már láttam errefelé néhányszor, és télen, amikor a faház mögül a kerítésdrótomat ellopták, ugyanilyen negyvenhatos csizmanyomok maradtak a hóban... — Enyém az egész világ... nik, de valójában annál titokzatosabb, és ez, amellett, hogy kis félelemmel tölötte el, mégis megerősítette abban a hitében, hogy ez a jósnő valódi. — Kérem... jósoltatni szeretnék, ha nem lenne terhére... — Jó. Mindjárt. Az asszony kiment, de nélküle a konyha valahogy átváltozott. Az egészen egyszerű berendezés valójában díszletnek tűnt csak, ami álcázza a félelmetes lényeget. Például valami kaparászás és sóhajtozás hallatszott az egyik sarokban, s ettől Réka félrenyelte a kávé utolsó cseppjét. Egyáltalán hová ment ez a nő? Itthagyja egyedül ebben a félelmetes konyhában, ahol ki tudja, mi van a mosogató alatti szekrényben, és mi az a valami, ami a sarokban kaparász? Majdnem felsikoltott, amikor előgurult onnan egy szürke gombolyag. Amikor jobban odanézett, látta, hogy egy sündisznó. Szerencsé, hogy nyílt az ajtó, és jött a jósnő vissza, kezében egy kristálygömbbel. — Izé... — mondta Réka. — Mi ez az állat itt? — A Lumpapa. Egy sün. Nagyon bölcs állat. Na, ideteszem ezt a gömböt, maga meg adja ide nekem a bal kezét! — Miért? — kérdezte Réka vonakodva. — Mert a maga jövőjét akarom megnézni a gömbben, így nem foghatom a keze helyett az ajtókilincset, azért. Réka odanyújtotta a kezét az asztal fölött, és a jósnő megfogta. Mintha áram ment volna Réka testébe a pirosruhás nő ujjaiból, valami furcsa bizsergést érzett, de nem volt kellemetlen, inkább majdnem álmosító, megnyugtató. Szótlanul ültek így, Réka úgy érezte, gomolyogni kezd körülötte az idő. A konyha eltűnt, helyette homokot látott és piramisokat, valami hatalmas, végtelen térben. Ült ott, és száguldott mellette az idő — visszafelé. A homok és a piramisok eltűntek, a messzi ködből egy hatalmas fa körvonalai tűntek fel, a kép élesedett, a fa méltóságteljesen állt, rezzenéstelen, sötétzöld levelekkel, és mintha... mintha valaki ült volna alatta. Piros köntösben volt, és a szeme sárgásbarna, barátságos... Ebben a pillanatban megszólalt a jósnő, a konyha falai visszaBeszéltem hozzá, terelgettem a szót a drót irányába, de nem figyelt rám, messze néző tekintettel egyik csizmája orrával a másikat kaparta. — Süket maga? Rám kapta tekintetét. — Református. — Akkor mondja meg, ki lopta el a drótot? — Tudja maga! Minek kérdezi? Ültünk egymás mellett. Pufaj- kája alól áporodott, nehéz testszag áradt, álmosan hunyorgott a bágyadt napon, én az égen úszó felhőket bámultam, hogyan közelednek egymáshoz, ölelkeznek, tornyosulnak, oszladoznak. Valahonnan váratlanul egy hasig sáros, kivert farkaskutya került elő. Tisztes távolból bámult ránk egy ideig elugrásra készen, aztán, hogy senki sem bántotta, lefeküdt, és a farkával csapkodni kezdte a földet. — A magáé? Szomorú szánakozással bámulta a farkaskorcsot, a melegugrottak a helyükre, a szürke macska álmosan nyújtózkodott mellettük egy pádon. — Jót mondhatok, szerencséje van — mondta a pirosruhás. — Ma találkozik azzal a férfival, aki az igazi lesz az életében. Elengedte Réka kezét, felemelte a kis talphoz erősített kristálygömböt, és őt magára hagyta a konyhában. De hamarosan megjelent megint, és azt mondta: — Kikísérem. Réka ámultán botorkált a ház melletti járdán a kapuig, és ott jobbra nézve, a tuja alatt meglátott egy fehér-barna foltos bernáthegyi kutyát. Ügy tett, mintha aludna, de most egészen biztos volt abban, hogy figyel. Nem ugrott fel, nem ugatott, de olyan volt, mint aki a lehunyt szemhéja mögül is látna. — Mivel tartozom? — kérdezte felrázva magát, már kint az utcán. — Semmivel. Sok szerencsét! — mosolygott a jósnő, és szó nélkül visszaindult a házba. Mintha nem is igazán a járdán ment volna, hanem fölötte, lebegve. De lehet, hogy ez csak beképzelés volt. Szédülten indult hazafelé. Tehát ma találkozik az igazival. Egy férfivel, aki az igazi lesz. De mikor? Hol? És honnan ismeri meg? Ahogy a városba ért, az első férfi, akivel találkozott, a félje volt. Két nagy cekkerrel jött szembe vele, és a melegben izzadt volt az arca. — Réka fiam, hol mászkálsz megint? Hazaérek, se téged nem talállak, se egy darab kenyér nincs otthon, a hűtő üres. Bevásároltam. Tudod mit? Főzzünk ketten egy jó vacsorát! Te meg én, mint régen, szép napokon. Vettem egy kis sört is... Réka hirtelen meglátta a férjét. Most látta igazán. Kis bűntudattal tipegett mellette hazafelé, a szívében viszont egyre nagobb melegség és szeretet dobogott. Úristen, hogy eddig erre nem jött rá! Hiszen ő az igazi, ő, akit évek óta észre sem vesz, mert megszokta, hogy van. Hirtelen megcsókolta az arcát, a férfi pedig úgy mosolygott vissza, mint aki mindent tud. Réka megfogta a nehezebbik szatyor egyik fülét, és egy ütemre léptek, úgy mentek nagy boldogan hazafelé. De ha az a jósnő nincsen.. ben is fázósan húzta össze magán a spárgával megerősített pufaj- kát, majd hirtelen hahotában tört ki. A jövevény már csupán egy karnyújtásnyira volt tőlünk, kúszva közeledett, csapzott szőre tele volt bojtorjánnal, ragadós tövissel, lompos farkával szünet nélkül a földet paskolta. — Van kenyere? — A kutyának? — Nekem! A vándor kétpofára ette a kenyeret, a szalonnát, jóízűen itta a bort. — Hol lakik? — Az ég alatt. — Miből él? — Eltartanak! De ha akarja, a drótja árát ledolgozom a tavasz- szal. Embert még nem láttam ilyen mohón enni, amikor megitta a fél liter bort, elégedetten dörzsölte össze a tenyerét. — A cseresznyémet el ne lopja! Felhörgöttt, miközben csapzott szakálla között hosszan vé- gigcsorgottt a nyála. — Ezt megígérem. — Hálából? — Nem! Ezt a cseresznyét még lopni sem érdemes... Élőször a kutya ment el, azután az ember. Távol járt már, amikor visszakiáltott: — Bolondnak azért ne nézzen, mert én vagyok a császár... Szalay István Kevés olyan tájat találunk Európa térképén, amely a történelem folyamán nagyobb változást szenvedett volna természetes állapotához képest, mint a Kárpátmedence. Tudományos leírások bizonyítják, hogy a magyar alföld, erdőkkel, ligetekkel, kiterjedt mocsárvilággal borított, víz- járta síkság volt. A középhegységeket óriási bükk- és tölgyerdők borították, de a sík vidékek erdeit is ez a fa faj alkotta. A „magyar” tölgy"! Az erdőségek irtását már a római provinciák lakói megkezdték, az irtások helyén szántóföldeket, a hegyeken legelőket létesítettek! A honfoglalás után nyomban megkezdődött, vagy inkább folytatódott elsősorban az alföldi erdők irtása, éppen a legelők bővítése miatt. Sajnos, a ligetes erdők pusztulásával, a füves rétségek csökkenésével szorult vissza, illetve pusztult ki az ősi állatvilág. E folyamatban természetesen a vadászat is szerepet játszott, mint az ősi „foglalkozások” egyike, de tudni kell, hogy a „vadászat” — kiváltképpen a nagy vadak vadászata — mindenkor főúri passzió volt, amely egyben a vadak védelmét is jelentette, mert a királyi vadaskertekben a modem vadgazdálkodás alapjai manapság is fellelhetők. Összeállításunk bizonyíthatja, hogy a török hódoltság véres eseményei véglegesen felborították az amúgy is ingatag egyensúlyt. Erre az időszakra esik ugyanis a hazai faunánk második nagy elszegényedése. Az ország kifosztása, az állandó zaklatások, a rablógazdálkodásszerű vadászat mind-mind végzetesen érintették az állatvilágot. A XVII. század végétől kezdődően a tudatos természetátalakítás mind gyorsabb üteművé vált, legnagyobb teljesítményének a nagy folyószabályozásokat említhetjük. A XIX. század derekán megkezdődő munka gyökeresen megváltoztatta úgyszólván az egész ország képét, új élettereket hozott létre. Á Tisza mederszabályozása hatalmas mocsaras területeket iktatott ki, amely természetesen megszüntette az ott élő állatvilág életfeltételeit. A vadvizek, árterek lecsa- polása indította meg a Hortobágy és még más egyéb területek nagyarányú elszikesedését. Ez volt a harmadik nagy faunapusztulás hazánkban, amelyet sokan faunaváltozásnak neveznek. A XIX. század végére alakult ki az a természeti kép, amelyet nagyjából ma is ismerünk, és amely bizony már alig hasonlít a hajdani tájhoz. Az Alföld ma már csaknem kizárólag „kultúr- terület”, az itt-ott még fellelhető természetes foltok, mint a Bátorligeti láp, a pusztaszeri Dong-ér, a bugaci ősborókás, a kunkápol- nási nagylegelő és mocsár — féltve őrzött természetvédelmi rezervátumok. Évszázadokon keresztül csökkent az erdőterület, majd a második világháború utáni mélypont után lassan emelkedni kezd. Ez egyben azt is jelenti, hogy rohamosan csökken a „ természetes" erdők aránya, és ez az állatvilág számára is káros, hiszen a természetes erdők kipusztulásával egy- időben kivész az aljnövényzet is. Az értékes természetes faállomány a sivárabb papímyár, vagy erdei fenyő ültetvények váltják fel, a kép úgyszólván, teljesen megváltozott. Számos idevonatkozó szakkönyvből idézhetnénk aha vonatkozóan, hogy a növénye és állatvilág "alkalmazkodása ” miként megy végbe. Jó példa erre a szegedi Fehér-tó, a hajdani vadvízország, a Kárpát-medcence egyik legnagyobb természetes szikes tava. E terület ma már szigorú üzemtervvel dolgozó hatalmas intenzív halgazdaság. Az alkalmazkodó képesség csodája figyelhető meg itt lévén, hogy például az egyik halastóból kiemelkedő sziget Közép-Európa egyik legnépesebb dankasirály fészkelőtelepévé vált. Évente több ezerre tehető az itt fészkelő madarak száma, az állatok minden helyet kihasználnak. A felborult természeti körülmények új táplálkozási szokásokra kényszerítették a madarakat, és olyan táplálékokat kutatnak fel — szemes kukorica, cseresznyemag, stb. —, amelyre a szervezetüknek szüksége van. Sirálycsodának is nevezhető lenne némi túlzással az állati alkalmazkodási igény vagy készség. A változások újabb változásokat szülnek! Nem csupán kipusztulnak nálunk madárfajok, de jönnek is. Közismert újabb jövevényfaj nálunk a mind jobban szaporított dámvad és a muflon. Erdeink ez utóbbival tele vannak, kilövésük sürgető lenne. Mondani sem kell, hogy egyikük sem őshonos nálunk, de betelepítésük ellenére rendkívül jól érzik magukat új élőterületükön. A dámvad Kis-Ázsiából, illetve Ciprusról származik, a muflon őshazája Szardínia és Korzika szigete. Az első dámvadat — fel- tételezések szerint — Mátyás királyunk idejében telepítették be. És ismét előtérbe kerül a vadak alkalmazkodóképességének — úgyszólván — csodája! Itt van nevezetesen a mindenki által ismert fácán. Talán nem mindenki tudja, hogy a fácán „ tájidegen ” a Kárpát-medencében! És mégis, kitűnően szaporítható — természetes és mesterséges úton egyaránt —, és ma már szinte kipusz- títhatatlan. Hasonló eset figyelhető meg a vadkacsánál. A tőkésréce az egyik legközönségesebb vízimadarunk, mégis az idegen, betelepítettek közé soroljuk. Hasonló betelepítések, honosítások figyelhetők meg újabb és újabb állatoknál, így a halaknál is, amelyek ma már honosak, nagyszerűen élik világukat, hasznot hajtanak. Az amur, a busa, az angolna, egyik sem igazi vadfaj. Ellentétben például a törpeharcsával, természetes úton nem szaporodnak! Némelyik fajta azonban egyszerűen becsapta az embert, így jártunk az ezüst kárásszal, ezzel a balkáni eredetű halfajjal, amelyről azt hittük, hogy majd megnő, fejlődik úgy, mint eredeti élőhelyén. Ezzel szemben bizony ami vizeinkben kicsik maradtak, és nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. így jártunk annak idején a naphallal és a törpeharcsával is! Végezetül szólnunk kell az olyan állatfajokról, amelyek jön- nek-mennek, és úgyszólván „vendégek” nálunk, ők tudják, miért. Nem hozza, nem hívja, küldi őket senki, némelyek már-már meghonosodnak, védettekké is válnak. Ilyen a pásztormadár, a balkáni gerle, a balkáni fakopács, de terjedőben van a kis- és nagykócsag is. A nagykócsag valamikor dalokba foglalt kedvenc magyar madarunk volt, bőségesen volt belőlük, de vesztük lett hófehér tavaszi nászruhájuk, ezért pusztítani kezdték őket. így Schenk Jenő kitűnő ornitológus feljegyzései szerint 1916-ban, az akkori Magyarországon már csupán 25 pár költött belőlük. 1977-ben 215 darabot tartottak nyilván. Szerencsére, manapság a kis- és nagykócsagok alkonya helyett a kócsagok jövőjéről beszélhetünk. Ám nyakunkon az új veszély. A legnagyobb: a víz- és a levegőszennyeződés, röviden a természet elszennyeződése! Most rohamosan közeledik a világ — így hazánk is — a huszonnegyedik órához, amikor még tenni lehet és tenni is kell valamit. És ez nem kevesebb, mint a folyamat megállítása és a helyzet javítása. (Sz) A császár
