Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-15 / 139. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. június 15., szombat Millenniumra készülve Mészáros István: Iskola Szent Márton hegyén Pannonhalma a magyar kereszténység bölcsője, sorsa együtt alakult, fejlődött a magyar nemzettel. Értékei a nemzet és az emberiség kincsei is. ^ A Pannonhalmi Bencés Gimnázium történetét dolgozta fel Mészáros István, a kiváló pedagógiatörténész. Könyve, Iskola Szent Márton hegyén, a Magyar Bencés Gimnáziumok sorozatban, a Pannonhalmi Könyvek kiadásában látott napvilágot. (A sorozat első kötetének, a pápai bencés gimnázium történetének (1988) is Mészáros István a szerzője.) Szakavatott módszerrel, lényeglátó tömörséggel tekinti át a Szent Márton-hegyi iskola történetét. Anonymust idézi, aki szerint Árpád és honfoglaló vitézei a hegy lábánál vertek sátrat, a hegytetőről pedig Pannónia szépségében gyönyörködtek. Géza fejedelem hívására telepedtek le Szent Márton hegyén a bencések 996-ban. Megszervezték a szerzetesi életet, gyűjtötték, másolták, tanulmányozták a könyveket, oktatták a növendékeket, világi célokra is képezték a klerikusokat. Az 1001-ben Szent István által megújított alapítólevél szerint a kolostor célja "Pro stabilitate regni”, vagyis, hogy az ország erősítését, szilárdságát, „hazánk épségét” szolgálja. Mór, pécsi püspök írja a XI. század közepén, hogy ő egykor ”puer scholasticus " volt Szent Márton hegyén. „Ahol iskolásgyerek van, ott iskolának is kell lennie” — állapítja meg Mészáros István. Mégpedig az első magyarföldi iskolának. Éppen ezért tekintjük 996-ot a magyar iskolázás szimbolikus évének. A Szent Márton-hegyi oktatás tan- anyagmodellje, nevelési elvrendszere a nyugat-európai bencés hagyományt a magyarországi igényekhez, szükségletekhez igazodva követte. Az Árpádok korszaka 80 magyar bencés apátságot számlál, mindmegannyi szellemi, lelki, anyagi és művészeti központ. A megerősített kolostorerőd sikresen állt ellen a tatároknak, A magyar bencések kivívott rangját mutatja, hogy 1514-ben főapátjuk minden magyar apátság főapát tisztségét is betölti. Emelkedésének legmagasabb fokáról zuhant alá — a nemzet sorsát is jelezve — a rend jelentősége a török korban, amikor is másfél századon át főként végvárként tesz szolgálatot az ősi kolostor. A török kiűzés után hatalmas tetterőben, lendületben találja a barokk kor a bencéseket. Újjászervezik életüket, kibővítik a középszintű képzést. Kétségkívül az európai keresztény kultúra és a magyar szellem magas szintjén állnak, amikor rájuk is lecsap II. József rendelete (1786). Azzal az indoklással szüntette meg az ősi kolostort, hogy „a magas hegyen való fekvésénél fogva a közügyekre semmi hasznot nem hajt.” Másodszor szűnt meg a szerezetesélet Pannónia szent hegyén. A monostor, a templom, a könyvtár és az iskola értékeit elárverezték, széthordták, minden idegen kézbekerült, a szerzetesek szétszéledtek szerte az országban. 1802-ben I. Ferenc engedélyezi újra — a cisztercitákkal és a premontreiekkel együtt — a bencések működését. (A sors iróniája, hogy Pázmány Péter 1631-ben Szent Márton hegyét is a jezsuiták fennhatósága alá vonta, 1802-től pedig a jezsuiták győri temploma, rendháza és kollégiuma kerül a bencések tulajdonába.) A XIX. század első felében a bencések 9 gimnáziumot — többek közt a győrit, sopronit, pápait, esztergomit, kőszegit is — és két bölcselet-tagozatot tartanak fenn. Részesesi a reformkori küzdelmeknek, Czuczor Gergellyel az élen veszik ki részüket az 1848/49-es szabadságharcból. 1849 után a bécsi középiskolai reformrendelkezés — a Guzmics Izidor és Kazinczy Ferenc által Pannonhalmára keresztelt — Szent Márton hegyén is életbe lép. A diákok a négyosztályos elemi iskola után tíz éves kortól végzik itt is az érettségivel záruló gimnáziumot. (Igaz, a bencések az Entwurf-tói és az 1871-es új országos gimnáziumi tantervtől is igyekeztek eltérni a lehetőségek szerint.) Az 1883-tól a magyar középiskolai törvény miatt a pannonhalmi gimnázium magániskolaként szerepel. 1866-ban megindult a rendi tanárképzés is Pannonhalmán, amely 1920-tól Pannonhalmi Főapátsági Szent Gellért Főiskola néven egészen az államosításig működött. A 20-as évek elején teljes nyolcosztályos gimnázium (Szent Imre Katolikus Gimnázium) alakul, majd — a sárospataki református angol és a gödöllői premontrei francia gimnázium után — 1939-ben létrehozzák a pannonhalmi olasz gimnáziumot, a mostani gimnázium közvetlen elődjét. Önmagát becsüli meg a nemzet, hogy itt építette fel ezt a gimnáziumot, amelyről az előszóban ezt írja Korzenszky Richdrd: „Lehet, hogy közel ezeréves apátságunkban kipusztították volna a szerzetesi életet, ha nem épült volna hozzá ez a gimnázium, amely a huszadik századi önkényuralom évtizedeiben paradox módon szerzetesi életünk jogi létalapja volt.” AII. világháború idején, a front átvonulásakor fajra, vallásra való tekintet nélkül fogadták itt be a menekülteket és üldözötteket. Az óra et labora szelleme, Szent Márton irgalmas szeretete eszményként érvényesült ekkor is. Kelemen Krizosztom főapát helytállása és a svájci Vöröskereszt oltalma alatt a „szent hegy”, a „Magyar Sión” 1944/45 telén, az embertelenség dantei poklában 760 ember menedéke lett. A vérzivataros időben is folytatódik a tanítás, a gimnáziumi és polgári oktatás mellett a tanári kar — összefogva a bencés apácákkal és az irgalmas nővérekkel — az elemi és óvodai oktatást is megszervezte. 1948-ban államosítják a pannonhalmi iskolát és gimnáziumot is, 1950-ig állami négyosztályos gimnáziumként működik a várhegyi gimnázium. (Háromezer katolikus általános és népiskolát, 200 középszintű iskolát, 100 nevelőintézetet államosítottak. Közülük a hatalom 1950-ben az általa kiszemelt három férfirendnek és egy női szerzetes- rendnek hajlandó volt visszaadni a gimnáziumot, köztük a pannonhalmit is.) Az 50-es évek időszaka és 1956 forradalmának leverése a bencéseket is sújtotta. Csak a hatvanas évek elején oldódott a szorítás és válhatott nyitottabbá a gimnázium. Egykoron Kazinczy pannonhalmi látogatásakor ezt írta egy könyv margójára: „Emberi nagyság, mi volnál te ész, erény és honszeretet nélkül!” Vendégként tapasztalta meg: „itt lélek lakik”; békesség és műveltség harmóniája teszi „tiszteletessé az itt élő tudományt és mindazt, ami jó és szép, híven szerető sereget! Áldom István királyunkat, hogy őket egyesítette.” A világ sok táját megjárt Kodály Zoltán pedig így nyilatkozott: „... teljesebbé lettem Pannonhalmával. Hazánk kultúrával és művészettel megszentelt legősibb földjén meg- hatottan járok. Ott, ahol elsőként hangzott fel minden zenei stílus őse, a gregorián, az Egyház ősi éneke, mely összeköti az időbelit az időtlennel.” Az idelátogató Veres Péter a hely szellemének nevelő hatását, tudatformáló erejét érezvén írta a Nagykönyvtár vendégkönyvébe: „Jólesik szegény magyarnak ezer évre visszanézni.” A hazai katolikus nevelés kiváló műhelye, emberformáló, személyiségfejlesztő oktatási intézménye 1980-ban a rendalapító Szent Benedek másfélévezredes jubileumát ünnepelte. Mindmáig azért munkálkodik, hogy hazánk ne csak földrajzi értelemben legyen Európa része, hanem a keresztény szellem, a kultúra szempontjából is. Ennek jegyében készül a Pannonhalmi Bencés Gimnázium 1996-ra, a magyar oktatásügy millenniumára és XXI. századi tennivalóira — állapítja meg Mészáros István, aki ezzel a könyvével is folytatja a magyar pedagógiatörténet értékek szerinti helyretételét. Cs Varga István M agdolna néni a csirkék, kacsák között forgolódott, és fél szemével az eget kémlelte, nem jön- e az a fránya héja, hogy újra ri- asztgassa a csirkéket. Ä ház a falu szélén volt, és onnan egy kő- dobásnyira az erdő, ahonnan a baj leselkedett. Évente egy tyúkalj ányi csirkét hordtak el a görények, rókák, sasok., — Héja, héjasa! — lármázott Magdolna néni olyan vészriasztó hangon, hogy még a nagylány is kijött a szobából. — Úgy kiabál édesanyám, mintha akasztani vinnének valakit — nyelvelt, de az anyja nem hagyta magát. — Jobban tennéd, ha nem folyton a könyveidet bújnád, hanem kiülnél ide helyettem a héjákat zavarni. A lány már nem hallotta a további eligazítást, mert visszament a szobába, és nyomatékkai becsukta maga után az ajtót, majd végignyúlt a heverőn, és gondolataiba merülve leste a plafont. Most érettségizett, óvónői diplomát szerzett, és máris tele van újabb gondokkal. Talán el is szenderedett, amikor halkan kopogtak. — Szia, Csabi! Nem mondtad, hogy ilyen korán jössz. A fiú le akart ülni a heverőre a lány mellé, de Ani tekintetével az asztalhoz tessékelte, a mutatóujját pedig a szája elé tette jelezve, hogy a mama minden pillanatban bejöhet. — Láttam Magdolna néné- met, köszöntem is neki, de ő úgy tett, mintha nem vett volna észre, pedig a héjázás közben egy pillanatra felém fordította a tekintetét. — A „sasokat ” kergeti — igazította meg a ruháját Ani, — éppen most szóltam neki, hogy ne ordibáljon olyan sipító hangon, mintha kigyulladt volna a falu. Egy darabig ültek, nézték egymást, aztán, hogy csendesség volt Csabi rátette a kezét Aniéra, ráhajolt, és az arcával végigsimogatta. Áni beletúrt a fiú hajába, és olyan nagyot sóhajtott, mintha ki akarna szakadni a szíve. — Mi lesz velünk? — Mi lenne? Feleségül veszlek és kész! Ani felugrott, egy gyors puszit nyomott a fiú arcára, és kiszaladt a szobából, majd egy tányér málnalekváros buktával jött vissza. Úgy érezte, sírnia, zokognia kell, de csak egy nagy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. — Mi bajod? — Anyámék nem akarják. Amióta hazajöttem az iskolából, és kezemben az oklevél, egymás után, ostromszerűen kapom a lelkifröccsöket: — Szóval kevesellnek. — Mit tudom én, mit csinálnak, vagy mit akarnak, de annyit tudok, hogy nekem már az agyamra mennek a hülyeségeikkel. — Mégis, mit mondanak? — Minek soroljam neked az egész litániát? Nem elég, hogy engem szekíroznak, és teszik a jobbnál jobb ajánlatokat? Csabi a tányérra tette a félig megevett buktát, majd rövidke szótlanságban kimondatlanul önmagának beszélt: — Kereskedő vagyok, és nem szégyellem a kétkezi munkát. Már most többet keresek mint... A lány észrevette a fiú arcán a belső háborút, ezért másfelé terelte a szót. — Elmegyünk moziba? Engem most nem a mozi érdekel, hanem te, meg én! A sorsunk, a jövőnk. Megmondhatod az apádnak, hogy a múlt hónapban többet kerestem, mint a tanár urak vagy a postamester. Akkor mi baja? Ani érezte, hogy elszabadult a pokol, és csak azért imádkozott, hogy az anyja be ne jöjjön, mert akkor Csábinak le is út, fel is út. Az apja szolgálatban volt, tőle nem kellett tartania, de most végre megszólalt az udvaron az anyja sipító, héjakergető hangja: — Hééjjja, héjjá... Milyen jó volt most hallani az anyja hangját. — Tudom én, miért nem kellek! Azért, mert maszek vagyok. Ani megcsókolta Csabi vértől piros arcát, és egy kis be nem vallott büszkeséggel csitította a tomboló vihart. Jól van, jól milliomos szerelmem! Tombolj csak, fűtsd az agyad, hadd gőzölögjön még jobban, aztán amikor majd a csatákat nekem kell megvívnom... Tintaszagú úri srác kellene az anyádnak, de lehet, hogy neked is. Minek hívsz moziba? Csend volt egy ideig, és csak a héjakergető kiabálás hallatszott az udvarról. — Egyél még buktát! — Nem kell! — Na látod! Aki egy tanult, illemtudó óvónőt akar feleségül venni, annak tudnia kell, hogy erre a válaszra csakis fekete pontot lehet adni. Köszönöm, nem kérek! Ez lenne a pirospontos válasz. Érted már? A buktát pedig nem én, hanem édesanyám sütötte, és jobban tennéd, ha fejgőzölés helyett mondjuk megdicsérnéd a süteményt, aztán felajánlanád neki, hogy te, mint vadász, majd elbánsz azzal a sassal... Csabi elnevette magát: — Hogy te milyen okos lány vagy Ani? Kimentek az udvarra, de Ani- nak nemsokára dolga akadt odabent. — Mondja Ani, hogy hordja a héja a csirkéket! — ült le Csabi Magdolna néni mellé a padra. Erre aztán tele lett panasszal az asszony. — Végére járunk ennek Magdolna néném! Elkergetjük a héjákat! Már holnap kiülök a „sasra" puskával, télen meg majd a rókának is kilyukasztjuk a bundáját. Magdolna néni egyszerre odalett a boldogságtól, és amikor kijött Ani a házból, úgy ragyogott az arca, hogy Csabi már azt sem tartotta fontosnak, hogy megdi- cséije a lekváros buktát... Szalay István Alapítvány az autista gyerekekért Az értelmes életért elnevezéssel autista gyermekek szülei, hozzátartozói alapítványt hoztak létre Csongrád megyében bentlakásos gyermekszociális otthon megteremtésére. Erre azért volna szükség, mert a nem beszélő gyerekeket jelenleg a szegedi Egészségügyi Gyermekotthonban helyezték el sok más, egyéb betegségekben szenvedő társukkal együtt. A sajátos probléma megoldását azonban egy helyileg függetlenített, családias jellegű kezelési-gondozási forma segítené leginkább szakemberek közreműködésével. A szegedi székhelyű kuratórium elnöke, Kerekes Edit az MTI érdeklődésére elmondta: a gyermekszociális otthonban bentlakóként, vagy bejáróként három éves kortól életük végéig lehetnének az autista, autisztikus és — korlátozott számban — értelmi fogyatékos gyerekek, akiket korosztályuknak megfelelő csoportokban gondoznának, tanítanának. A terv szerint kialakítanak majd óvodás és foglalkoztató iskolai csoportokat, valamint autista és munkaterápiás kisközösségeket, ahol értelmes életet élhetnének a gyermekek. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége által támogatott Csongrád megyei autista csoport a Budapest Bank Rt. Szeged 284- 10924-es bankszámlaszámra várja az adományokat a nemes cél érdekében. Kőrössi P. József: Házasságban Emlékezünk gyermekkorunkból: a konyha éppen olyan. Kredenc, benne ferencjóskás poharak, vékonycsőrű csészék, ler, benne szárad a kenyérhéj, amit majd elvisz — legalább kéthetente egyszer — a tejesasszony. A falon frissen vasalt falvédő, varrott, porosodó szöveg rajta, a falióra, a küszöbön küszöbszőnyeg rongyból, és mindig van melegvíz a vaskályhán. Ez még olyan konyha, ahol meleg mindig van, kivéve a nyarat, és asszony is van benne mindig, a cseléd is az, de szag sosincs. Ilyen maradt ez a konyha, legalábbis mostanig, a mai napig. Idős házaspár lakása. Az asz- szony otthon főz. Kukta sípol benne, fedő zöttyen rajta, gőz száll ide-oda. Óra ketyeg, talán kakukkos falióra. Egyébként meg csendes vasárnap van. Kisváros, csendes vasárnap, húsleves gőze száll, ropogós rántott karaj izzad a cseréptál alatt, lassan megpuhul. Mindenütt az emeletes bérház folyosóin az illattal együtt száll a csend. Még Tillmann Fricike is érzi, hatévesen, aki éppen tizenhetedik alkalommal ereszkedik alá a lifttel. Ma ezt gyakorolja, amíg fel nem tűnik neki a lövés, akkor majd egy pillanatra elgondolkodik. Kulcs fordul a zárban. Öregasz- szony meg se rezzen. Teríteni kezd, ebédhez. Öregember érkezik haza. Vadászatból jön, a fegyverét már a garázsban hagyta. Húsz éve ezt teszi minden októberi vasárnapon, senki se tudja, mire vadászik októberben az öregember minden vasárnap. — Szervusz, öregasszony! — Szervusz, öregember! Megcsókolják egymást. — Van ebéd? — Van ebéd. Öregember kicsoszog, átöltözik, megmosakszik. — Vad nincs. — Hát akkor nincs. Öregember asztalhoz ül, újságot olvas. Öregasszony befejezi a terítést, tálal. — Készen van az ebéd, öregasszony?! — Készen van, öregember. Edények csörrennek, kanalak koppannak. Nincs már pontos mozdulat se ott, se itt, mégis minden a helyére kerül. Aztán az öregasszony is helyet foglal. — Ebédelünk? — Ebédelünk. Kanalazzák a levest. — Jó étvágyat, öregasszony! — Jó étvágyat, öregember! Felnéznek, egymásra, rövid pillanatig. Aztán tovább kanalazzák a levest. — Savanyú — mondja az öregember. — Sós — mondja az öregasz- szony. Megint felnéznek egymásra, mint akik valamit értenek. Vagy inkább értenek is, meg nem is. Volt már ilyen? Hát ez van a szemekben. Volt, nem volt, semmi se derül ki. Legalábbis. — Savanyú! — próbálkozik újra az öregember. — Sós — mondja az öregasz- szony megintcsak. És ki tudja milyen? Ki tudja mi milyen? — Mondom, savanyú! — mondja az öregember. — Mondom, sós — mondja az öregasszony. Savanyúsós, sóssavanyú. Lerakja a tányér mellé a kanalat, föláll az asztaltól, átmegy a lakáson. Sok-sok szobán kell átmennie, keresztül mindegyiken, mindig a szemben lévő ajtó felé, azon is át. Az egyik szobában kinyit egy fiókot, nem megy tovább, egy darabig itt marad a fiók előtt. Nem kell keresgélnie, kiemel belőle egy kézifegyvert, egy pisztolyt. Idétlenül áll a kezében, nem oda való, ilyet nem fogott még. Ilyet még sohasem használt, nem illik hozzá, ki se próbálta soha, idegen neki ez a hideg, pedig a fiókban volt hónapokig. Minek? Csak van, úgy, mert jó, ha van. Az öregember se használt, nem is forgatott még ilyet soha a kezében, valahogy mindig megúszta. Az öregasz- szony meg azért, mert akkoriban ez mindig másképpen volt. Kibiztosítja, csőre tölti. Visszaindul az ebédlőbe, a konyhába, útközben már hallja, hogy kanalazza a másik a levest. Még mindig a levest. Mozgása nyugodt, sohasem volt nyugodtabb. Az arca sohasem szelídebb, sohasem határozottabb. Most van minden benne, most gazdag, most szeretni lehetne. Megfontolt és természetes. Visszaér a konyhába, az ebédlőbe, és jön, aminek jönnie kell. Mint, aki naponta ezt teszi. Céloz és lő. Elég egyszer, a szeme közé, ne maradjon meg a tekintete, ne maradjon egész. A test zuhan. Kinek a teste? Már nem azé, aki lezuhan éppen. Magával rántja az abroszt, az edényeket, az evőeszközöket, a vizeskancsót legutoljára. Most látszik csak, hogy foltos, húslevesfoltos, fokhagymafoltos, mindenfoltos az abrosz. Csorog a folton a víz a megrepedt, az asztalon hintázó kancsóból, aztán a kancsó is leesik, üvegszirmok futkosnak a cementlapokon. Késleltetve, lassítva volt, van ez is, mint kint az ősz, bent a falióra, az októberi vadászat meg a többi. Tillmann Fricike megáll a lifttel, kilép belőle, lábával tartja az ajtót. Ez az a pillanat, amikor hallgatózik, aztán visszalép. Most kell menni, le és fel, most. Vasárnap van, október, ez a jó. A fegyvert a zuhanó test után dobja, rá a testre, az arcára, ahogy az oldalra fordul, véletlenül. Kis szerencséje van, sebet is ejthetett volna, ejthetne akár, de nem ejt. Élettelen testen már semmi nem ejt sebet. Mindegy, nem mindegy, mindegy. Leszedi a terítéket, összesöpri a törmeléket, feltöröl, amit a uunadékot, a maradékot a szemétbe dobja. Nem boldogul a doboztetővel, lábbal megtapossa. Valameddig. Lekváros bukta
