Heves Megyei Hírlap, 1991. június (2. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-15 / 139. szám
HÍRLAP, 1991. június 15., szombat HÉTVÉGI MAGAZIN 9. Csárdaromantika Essék itt néhány szó a csárdákról. A csárdák egymástól lóita- tásnyi távolságra voltak a főbb kereskedelmi utak mellett. Kármentős ivójukban egyszerű, leginkább hideg ételek mellett italt, pihenőhelyet nyújtottak az elfáradt utasnak, kereskedőnek, stb. Istállójukban abrakolhattak a lovak, jóízű kútjuknál itatni lehetett. Egyik-másik csárdában szerény berendezésű, a tájnak megfelelőstílusú népi bútorral berendezett vendégszobát tartottak fenn, a rangosabb utazók ellátására. A kármentők személyi és vagyonbiztonságot is jelentettek a tulajdonosoknak, de nem ritkán az oda menekült vendégnek is. (A települések vendéglátóhelye a korcsma, az utak melletti magányos vendégvárók a csárdák voltak.) A műit századi csárdák szinte mindegyikében menedéket kaptak a katonáskodás elől bújdo- sók, a törvény elől menekülők, az utasoknak szánt gyorskocsiállomások rémei, gulyák, ménesek megrablói. (Orczy Lőrinc költő „csikósok oltáija, betyárok barlangjaiként emlegeti a csárdát egyik versében.) Innen a csárdák betyár-romantikája. Volt, ahol a velük való együttérzés diktálta a segítő szándékot, ahol csak a tőlük való rettegés. Egyes helyeken a csaplárosok, árendások, iccé- sek, (ahogyan az ott dolgozókat nevezték) — de leginkább a csaplárosnék és a szolgálólányok sok szegény legényt segítettek, etettek, rejtettek. Másutt rendszeres járandóságot adtak nekik pénzben vagy természetben, — csakhogy zaklatásaiktól magukat, csárdájukat és vendégeiket megőrizzék. Közülük orgazdák is kerültek ki. Ám a becsületesek is tisztes hasznot húztak az ilyesféle vendégeiktől! Sokszor és nem minden csipkelődés nélkül szokták idézni velük kapcsolatosan Petőfi 1847- ben kelt alföldi útleírásából: „Ha az Alföldön utazik az ember, a sáron kívül még a kocsmá- rosokkal is meggyűl a baja. Clas- sicus nép a magyar kocsmáros, barátom. Fizetned kell, hogy szóljon hozzád egy-két szót, enni pedig fizetésért sem ád. Nem a’. Ha kérsz tőle valamit, azt mondja, hogy nincs, vagy hogy ő biz ezért nem rak tüzet. így jártam Bihar megye két helységében, Okányban és Körös-Ladányon. Ettem is nem is; azt adták, a mi nekik tetszett, nem amit kértem, s ezt is úgy tették elém, mintha Isten irgalmából adnák. De nem bosszankodtam, sőt jól esett, igen, jól esett, mert ebből is láttam, hogy a magyar restell szolgálni, hogy nem termett szolgaságra, az angyalát is!” A csárdásokat, kocsmároso- kat elmarasztaló Petőfi-sorok után érdemes idézni a költő barátjának, Szuper Károlynak ugyancsak 1847-es, az év január 8-10-e között tapasztalt kalandjait. Bepillantást engednek a múlt századi csárdák hétköznapjaiba: Szuper Károly (1821-1892) író, színész, színigazgató volt. Segítségével léphetett Petőfi a székesfehérvári színpadra 1842- ben. Haladó gondolkodású, bátor embernek írják. A szabadságharc alatt honvédként harcolt. A későbbi színigazgató társulatainál sok bújdosót, törvény elől menekülőt rejtegetett. Szuper Károly vándorszínész- társaival a Bajához közeli Madarasra szándékozott eljutni. Nagy hóvihar támadt, és útközben eltévedtek. Korábban megtett csapásaikat járták körbe. Majd „...délután eloszolván a köd, kalaúzt fogadtunk, ki el vezetett estig a mélykúti csárdáig, hol nem lévén külön szoba, a nők az ivóteremben telepedtek le, a férfiak pedig kártyázással töltötték az időt. Egyszerre csak betoppant három gyanús kinézésű ember két czigánnyal és nagy het- venkedéssel parancsolván bort, egyszersmind ráparancsolva a férfijátszókra (szülészekre) is, hogy osszanak nekik is, midőn pedig ezek kijelentették, hogy tovább nem kívánnak játszani, azt kezdték követelni az asszonyoktól, hogy tánczoljanak. Miután a korcsmáros figyelmeztetése szerint ezek híres szegénylegények s nem jó velők ellenkezni, egy pár nő rá szánta magát a tánczra, míg végre mi lenyugodni óhajtván, szépszerivel kituszkoltuk őket az ivóbul. Alig hajtottuk fejeinket nyugalomra, midőn éktelen zaj keletkezett a kocsiszín alól, hol egyik kocsisunk azt vette észre, hogy a betyárok ládáinkat feszegetik. Miután felugráltunk s fenyegetőig lekiabáltunk hozzájuk, de ők nem tágítottak ládáink mellől, sőt fenyegetőzni is kezdtek affelől, ha mozdulni merünk, előszedtük puskáinkat s minthogy ez időben csaknem minden vándorszínésznek volt puskája, a korcsma tomáczából feléjük irányzott lövéseinkkel elriasztottuk őket, s ezután egyik kocsisunkat töltött puskával őrül állítottuk holmink mellé.” Szuper Károly naplórészlete hűséggel idézi a ma sokszor rózsaszínű romantikával mesélt betyáridők valódi történéseit, — de az utazók —, és jelen esetben a vándorszínészek kiszolgáltatott, hangulatosnak alig nevezhető hétköznapjait is. Azt is megkelljegyezni, hogy a szabadságharc után sokszor fonódott össze a zsarnokság ellen küzdők, politikai bújdosók és a törvény által üldözött betyárok érdeke, sorsa. A 60-as évektől az újságokban megszaporodtak az ilyen témájú leírások, elbeszélések, rajzos jelenetek. (Pl. a Vasárnapi Újságban a következő képek találhatók 1860-1870 között: Csárdában mulató betyár; Szegény legények a csárdában; Pandúr a csárdában; Rablókísérő pandúrok; Duhajkodó betyárok; stb. Közülük két szép képet választottunk illusztrációul.) A betyártörténetek messze idegenbe is eljutottak. Belőlük kerekedett az izgalmas, romantikus kép a betyárcsárdákról, a krimiszerű kalandokról, mozgalmas pusztai jelenetekről. Nem ritka közöttük a vértől vastagon csöpögő, később ponyvára is megírt rémtörténet. Egy részük napjainkig él, — egyike-má- sika színes mesévé szelídült. Érdekesség az is, hogy a csárdák nemcsak fogadóként, vendéglátóhelyként ismertek.A múlt század húszas éveiben gr. Keglevich Miklós kezdeményezésére tehetős nemesifjak „ Csárda”-nak nevezett egyesületbe tömörültek. A maguk korában nagy feltűnést keltettek, hogy csikós kalapban, pusztai ruhában járva tüntettek. Ilyesfajta külsőségekkel akarták bizonygatni hazafiságukat. A konzervatívok elszánt forradalmároknak hitték, — beléjük kötöttek, inzultálták őket. Számos utcai csetepatéjuk akadt a városi hajdúkkal, akiket öltözékük után „pesti veres rákokénak gúnyoltak. Ma már megmosolyogtató különcségüknek és a csárdaegyletesdinek semmi eredménye nem lett. Rövid „működés” után a titkos po- licáj közreműködésével tevékenységükre a hatóságok tettek pontot... A csárdások között is akad számos jó hazafi. Sokan sokféleképpen segítették a nemzeti öntudat ébrentartását, a haladó és hazafias kezdeményezéseket. Jó példa, hogy a kiegyezés (1867) évének márciusában arról értesülünk a sajtóból, hogy; „... az aradi „Csokonai” csárda csárdása, Lestyán Sándor legközelebb bált tart, melynek tiszta bevételéből 3/4 részt az írói segélyegyletnek ad át.” Abban az időben a csárda neve magáért is beszélt, politikai hitvallásnak is felfogható. Nem véletlen. A csárdás ugyanis a hasonló névre hallgató író és művelődéstörténész — az „Utazás a fehér asztal körül” című népszerű könyv szerzőjének őse! A fentiekre is gondolnunk kell, ha a napjainkban divatos nosztalgiázásnak és csábításnak engedve, csárdának nevezünk el olyan vendéglátóhelyeket, melyeknek az általunk ráaggatott álromantikán kívül vajmi kevés köze van az egykori utakmenti vendégváró, jó értelemben vendégmarasztaló csárdákhoz. Dr. Draveczky Balázs a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója HÉTVÉGI MINIKRIMI Frederic Brown Nagymama születésnapja Halpcrin nagymama nyolcvanadik születésnapját ünnepelték. Smith-t és a másik idegent kivéve mindenki a Halperin családhoz tartozott, és mindenkit Halperinnek hívtak. Tizenhárom Halperin — számolgatta Smith; vele és a másik idegennel, egy Cross nevű emberrel összesen tizenöten voltak, mármint a felnőttek... Smith cllágyulva arra gondolt, mindannyiukat kedveli, bár most, hogy a gyerekeket lefektették, és az ital egyre bőségesebben fogyott, ízléséhez képest kissé túl hangossá és féktelenné vált a társaság. Mindenki ivott: a nagymama trónusszerű székén sherryvel telt poharat tartott kezében, aznap este már a harmadikat. A terem túloldalán Cross beszélt Hank Halperinnel. Smith észrevette, hogy valamilyen okból hirtelen alaposan felemélték hangjukat; remélte, hogy az ügy elsimul; az estély túlságosan kellemes volt, semhogy verekedés vagy akárcsak vita megzavarja. Ekkor Hank Halperin ökle hirtelen meglódult, és nekicsattant Cross álkapcsának. A férfi megingott, majd elvágódott, feje hangosan koccant a kandalló kőpárkányán. Cross mozdulatlanul hevert. Hank felugrott, melléje térdelt, megérintette, majd elsápadt, felnézett és felállt: — Meghalt — szólt rekedten. — Tejó ég, nem akartam, de ő azt mondta... Nagymama már nem mosolygott. Hangja élesen és vészjóslón csengett: — ő akart először megütni téged, Henry. Saját szememmel láttam. Mindnyájan láttuk, igaz? Utolsó mondatát homlokát ráncolva Smith-hez, a túlélő idegenhez intézte. Smith kényelmetlenül fészkelődött: — Én... én nem láttam, hogyan kezdődött, Mrs. Halperin. — Hogyne látta volna — csattant fel nagymama hangja. — Éppen féléjük nézett. Önvédelemből történt! — Én... én úgy vélem, nem is tudom... Ekkor a nagymama a nagyszámú Halperin-gyülekezet- hez fordult: — Még ha önvédelemből történt is, Henry bajba jutott. Azt hiszitek, megbízhatunk ebben a Smith-ben, ha egyszer kikerül a házból, és tanúskodik a bíróság előtt?... En láttam, mi történt. Mindnyájan láttuk. Cross és Smith összeverekedett, és meggyilkolták egymást! Cross megölte Smith-et, majd az előzőleg kapott ütésektől szédülten elvágódott, és beverte a fejét. Csak nem hagyjuk Henryt börtönbe jutni, gyerekek! Egy Halperint, a mi fajtánkat! Henry, kuszáid össze egy kicsit az áldozatot, hogy lássák, verekedés történt, nem csak egy ökölcsapás esett. Ti többiek pedig... Ä hím Halperinek, Henryt kivéve, már közre is fogták Smith-et, a nők, a nagymama kivételével, mögöttük sorakoztak — a kör bezárult. Smith utolsó világos pillantása nagymamára esett: a trónszéken ült, kerek szeme izgatottan csillogott, tekintete határozott. Smith rádöbbent a hirtelen beállt csöndre, melyet hangja már nem volt képes megtörni. Majd az első ütéstől megtántorodott... (Zahemszky László fordítása) Delel a gulya, amíg delelhet Van egy rossz hírünk: fogy a magyar marha, az a szürke fajta, amire pedig olyan büszkék vagyunk. Ezer darab, ha van még az országban, de mióta megszűnt az állami támogatás, igen nagy gondban vannak a gulyák tulajdonosai: ha a gazdasági oldalt nézzük, már holnap le kellene mészárolni az egész állományt. Csakhogy itt többről van szó: történelmünk egy darabja ez a viszontagságokat jól tűrő, rendszerint nagyon békés állatfajta. így hát pénzért kilincselnek mostanában a marhatartók, reméljük, sikerrel. Az egyik gulyát a Hortobágyi Nemzeti Park területén, Gyűrókútpusztán gondozzák a Tiszaigari Mezőgazdasági Kft. gulyásai. Meovan itt am; a pUSztai r0. mantikához kell: pé!T.SS»uí, ísiáiió, nádfe- deles pásztorszállás, végtelen virágos rét, sőt még trágyadomb is. Legyünk őszinték, magányos, nehéz munka ez, dehát a kibic- nek semmi sem drága: megéri rásszánni egy napot, hogy megnézzük a magas fűben kérődző szürke marhákat — ki tudja, meddig láthatjuk őket...
