Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-11 / 109. szám

A CTtMT/il dTiTHflltC 4* SWulLiVl ft fLMu 3/XlVSftSf, HÍRLAP, 1991. május 11., szombat Miért kerül ellentétbe Eger és Heves megye? Higgadtan egy szenvedélyes vita okairól Az utóbbi időben olvasóink ügy érezhették, hogy egy mélyülő ellentétről tudósítunk. A megyei és az Eger városi közgyűlésekről beszámolva szóváltásokról, éles hangú vitákról írtunk. Arról ad­tunk hírt, hogy e testületek megválasztott vezetői számonkémek egymástól ígéreteket, pénzössze­geket a közös, illetve az átvett intézmények működtetésével kapcsolatban. Ahogy beszélgetéseink során később megfogalmazták: sebeket adtak és kaptak. Néhány esetben az általunk közzétette­ket is kifogásolták, mondván, hogy egyik vagy másik oldalra billentettük a mérleg nyelvét. Ügy éreztük, hogy ilyen módon nem lehet igazságot tenni, mert a kölcsönös vádaskodások mindenre jók, csak arra nem, hogy mindenki által elfogadható megoldások szülessenek. Ezért arra kértük a megye és a város egy-egy tisztségviselőjét, hogy a Hírlap számára igyekezzenek megragadni az el­lentét gyökerét. Kérdéseinkre dr. Vass Géza, Heves megye főjegyzője és Habis László, Eger me­gyei jogú város alpolgármestere válaszolt. — Arra kérjük Önöket, elő­ször mondják el, hogy miben látják Eger és a megye közötti ellentét okait! Habis László: — A konfliktus abból származik, hogy normális körülmények között a költségve­tés decemberben elkészül. Eb­ben az esztendőben az országét szilveszter napján fogadták el. A költségvetési törvény megyén­ként 50 millió forintot biztosít, plusz az illetékbevételeket a me­gyei levéltár, a könyvtár, a múze­um, a művelődési központ, a me­gyei pedagógiai intézet és a sport- hivatal működtetésére. Ehhez még azt tenném hozzá, hogy nem mondja ki, mi a helyzet a színhá­zakkal. Ez utóbbiakra egy költ­ségvetési támogatási koncepciót hozott létre. Elsőszámú problé­mává időrendben a színház sor­sa, megmentésének kérdése vált. Ezért határoztuk el február 8-án közösen, hogy megkísérlünk or­szágos támogatást szerezni. Ha­mar világossá vált — hiszen há­rom minisztérium képviselője volt jelen —, hogy a megye által fenntartott színház csak akkor kaphat különleges elbírálást, ha a megye költségvetése forráshiá­nyos. Ezt nyilvánvalóan nem vállalhatták, hiszen elég jelentős tavalyi pénzmaradványuk volt. Tarthattak attól, hogy azt azon­nal bevonják. Ezen az úton — derült ki hamarosan — nem tud­tunk elindulni. Ezt követte egy­fajta kötéltánc: mi lesz a színház sorsa. A városi közgyűlés szinte egy emberként mondta, hogy a teátrum létrejött öt évvel ezelőtt, s a város szellemisége indokolja — még ha csak hatvanezer ember is él itt —, hogy megmaradjon. A szakirodalom szerint pedig egy minimum kétszázezres város tud eltartani — normális körülmé­nyek között — egy önálló társu­latot. Az alkuban — úgy érzem — a város egészen a határig elment annak érdekében, hogy műkö­dőképes legyen a színház. Ezek után folytatódott a sor a további intézményekkel. Ma leginkább a könyvtár és a művelődési köz­pontsorsa borzolja a kedélyeket. Az országban különböző megol­dások születtek, más és más arányban részesednek a megyék és a városok a fenntartásban. Mindenütt sok a gond, ahol a vá­rosok vették át az intézménye­ket, nincs költségvetés, tehát nem tudják miből tartják majd el. Nem egy speciális Heves me­gye kontra Eger vitáról van tehát szó. Inkább arról, hogy ezeknek megyei finanszírozásúvá kellett volna válniuk, de ez nem valósul­hatott meg, s mindenütt elkezdő­dött valamilyen egyezkedés. Patikamérlegen méricskéljünk? — Nem hiszem, hogy itt csu­pán egyszerű pénzügyi problé­máról, költségvetési kérdésről van szó. A vita során is több íz­ben felmerült, hogy kik is a használói ezeknek az intézmé­nyeknek, s hogyan működnek. Tehát amikor fenntartási gon­dokról beszélünk, a mélyben ott húzódik a rendszerváltás terem­tette új helyzet, amely alapvető­en megváltoztatta a települések kapcsolatát és a megye fogal­mát. Hogyan lehet számot vetni ezekkel az ellentmondásokkal? Habis László: — Amennyire megváltozott a megye helyzete, annyira átalakult a városé is. Nyakába szakadt egy olyan in­tézményrendszer, amelyet soha nem a város működtetett, de itt tevékenykedett. De nagyon rossz szemléletnek tartom, ha patikamérlegen kezdjük mérics­kélni, hogy melyiknek milyen a kisugárzása. Itt van például a Gyermek-Szabadidőközpont, amelynek rendezvényein egy se­reg városkörnyéki gyermek is résztvesz. De úgyanígy szólhat­nék a bölcsődéló'ől is: a most végzett vizsgálódásoknál kide­rült, hogy egy millióba kerül ne­künk azoknak a gyermekeknek az ellátása, akiket a környékről hordanak be. De sorolhatnám tovább ezeket a dolgokat. A vá­rosok költségvetési lehetőségei nem javultak, miközben a szín­ház, a Gyermek-Szabadidőköz­pont, és a többi plusz feladatot jelent a számunkra. Valójában az egész elmúlt évtizedekben létre­jött intézményrendszer bizonyos szempontból felülvizsgálatra szorul. Dr. Vass Géza: — Az elhang­zottakkal egyet lehet érteni. Ön­hibáján kívül került minden ön­kormányzat ilyen helyzetbe. A feszültség tízért keletkezett, mert az intézményrendszerrel kapcso­latos rendszerváltás most zajlik. Rendes körülmények között is jelentkeztek volna problémák, ha az átmenet végbemegy, s de­cember előtt el lehetett volna vé­gezni ezeket tíz egyeztetéseket. Csak akkor a múlt évben alakul ki konfliktus. Miben látom a gond lényegét? A tanácsrendszer megszűnésé­vel — szerencsére — a múlté az a paternalista költségvetés-felfo­gás, amely „leosztó” szerepet szánt a megyének. Egyetlen egy települési önkormányzatnak sem lehetett vitatkozni a dönté­sekkel. Jelenleg — hála a sorsnak — egyenrangúak és egyenjogúak az önkormányzatok. A normatív költségvetési támogatást nem át­tételesen kapják meg. Ez elke­rülhetetlenül olyan feszültségek­hez vezetett, amelyek nem róha­tok fel senkinek. Mindenütt fi­nanszírozási gondok keletkez­tek, mert a régi formában ezek az intézmények nem tarthatók, funkciójukat is meg kell vizsgál­ni. Ilyen szempontból mindegy is, hogy melyik a fenntartó ön- kormányzat. Ezek alapján álla­píthatjuk meg, hogy a rendelke­zésre álló költségvetésből mit tud fenntartani. A megyei költségve­téshez csak annyit, hogy márci­usban a megyegyűlés elfogadta, ahogy áprilisban a pénzmarad­ványról szóló beszámolót is. Ez utóbbit nem is kötötte le, mert mindnyájan tudjuk, hogy a szá­mok olyan „feszítettek”, s az inf­láció miatt komoly gondok ke­letkezhetnek az év vége előtt. A nyár végén szükség lesz ezekre az összegekre, tehát nem lehetett ezeket felhasználni intézmények támogatására, azok „átvüágítá- sa” nélkül. A forráshiányt képte­lenség volt ebből eltüntetni, mert akkor nem hajtottuk volna végre ezeknek a létesítményeknek a funkció- és rendszerváltását. Egy esztendővel tovább csúsz­tattuk volna a problémát — an­nak megoldása nélkül. Elkerül­hetetlenek a viták a megyék és a megyei jogú városok között. Ezekben a magam részéről nem érzek feszültséget, bár voltak ezeknek torz megnyilvánulásai mind a két közgyűlésen. Mégis úgy érzem, hogy mindkét testü­let felelősen foglalkozik e kérdé­sekkel, s meg is fogunk állapod­ni. Az más kérdés, hogy olyan körülmények között kell egyez­kedni, amikor nincs hatásköri törvény, s hiányoznak más olyan alapvető törvényi kiindulópon­tok, amelyek eldöntenék a nézeteltérések jelentős részét. Ebben már nyugati típusú a költségvetés — Azt hiszem, most nem ér­demes szakmai részletkérdé­sekbe bonyolódni. Ezeket nyil­vánvalóan tisztázni kell. Ben­nem azért felvetődött, hogy mi­ért éppen a kultúrában mérge­sedett el ez az ellentét először. Mi lehet ennek az oka, hiszen más ügyekben is dűlőre kell majd jutnia a megyének és a megyei jogú városnak? Habis László: — Azért alakult így, mert az önkormányzatok fi­nanszírozása annyiban nyugati típusú — a fejlett országokhoz hasonlatos —, hogy a közműve­lődési feladatokra alig szán a költségvetési törvény „címzett” pénzt. Nyugat-Európában ezek az intézmények többnyire a pol­gári társadalom fejlettségi szín­vonalával összhangban egyesü­letek, egyházak, s más szerveze­tek támogatásával működnek. Az önkormányzatok nagyon kis mértékben támogatnak ilyene­ket. Ehhez hasonlatos a magyar szabályozás is. A hagyományok azonban nálunk teljesen mások, szinte elképzelhetetlen, hogy egy népdalkor vagy egy folklór- együttes ilyen értelemben ön­fenntartó legyen. Ilyesmi a me­gyei közgyűlésen is elhangzott, azt mondták: meg kell szabadul­ni mindattól, amelyhez nincs olyan háttér, ami eltartja. Ha ezek a szándékok kölcsönösek, akár meg is „halhatnának” ezek az intézmények. Szerintem ilyen jellegű problémák miatt éleződ­tek ki ezek az ellentétek. S mint ahogy a főjegyző említette, nincs tulajdoni és önkormányzati ha­tásköri törvény. Ezért más vona­lon is lesznek komoly csatározá­sok. Például akkor, amikor egy vízmű vállalat jövője, sorsa kerül terítékre. Szó is volt már ilyesmi­ről a strand ügyében. De hasonló vita várható azoknak a vállala­toknak a sorsáról, amelyeket va­lamikor a megye alapított. Ezek­ben az ügyekben sok a tisztázat­lanság. Arra kell felkészülnünk, hogy egy korrekt vitapartner sze­repét vállalhassunk. A tulajdoni törvény megszületésével elkez­dődik a vagyonátadó bizottsá­gok munkája, s egy csomó konf­liktus várható. A hamis egyöntetűségből elég volt Dr. Vass Géza: — Szerintem is nyilvánvaló, hogy lesznek konf­liktusok. Ha jó értelemben be­szélünk a vitáról, akkor az kell is. Mi végeztünk egy előzetes szá­mítást annak alapján, hogy az át­alakulási törvény tavalyi módo­sításával a volt megyei tanácsi alapítású vállalatok jelenlegi tu­lajdonosa az Állami Vagyonügy­nökség. Az pedig ezeket értéke­síti majd, s az árbevétel fele, pon­tosabban 40 százaléka az alapí­dr. Vass Géza tót illeti meg. Amennyiben min­den ilyen vállalat elkél, úgy 1,2­1,6 milliárd forinthoz jutna az alapító jogutódjaként a megyei önkormányzat. Teljesen termé­szetesnek tartom azt, hogy az így kapott pénzen is lesznek vitáink, elsősorban a városi önkormánya zatokkal, leginkább Egerrel. Eb­ben én semmi kivetnivalót nem látok, mivel mindnyájan egyet­értünk abban is, hogy a hamis egyöntetűségből már elég volt. Csak kultúráltan kell ezeket a kérdéseket tisztázni. Teljesen érthetően a városi és a megyei önkormányzat is a saját érdekeit próbálja érvényesíteni. A kultú­rában megint csak futunk az idő után. Ha már tavaly december­ben sikerült volna — bár objektí­ve lehetetlen volt — önkormánya zati rendeletet alkotni a költség- vetésről, még mindig hiányzott volna a vállalatok értékesítésé­nek kérdése. Ez jelentős árbevé­telt jelent a városnak is az ingat­lanokból. Sokkal gazdagabbak lehetnének az önkormányzatok, ha az értékesítés az Állami Va­gyonügynökség révén megtör­tént volna. Reálisan még talán a következő évi költségvetésbe sem építhetjük mindezt be, csak 1992. január 31-ig. Ez azért függ össze a kultúrával, mert nálunk most két mecénása lehet. Az ál­lam — a normatív támogatás ál­tal — és az önkormányzat. Ez ki­kerülhetetlen mind városi, mind megyei részről. Azt, hogy a for­ráshiánnyal küszködő költségve­téseikkel hogyan lehet megálla­podásra jutni, el lehet képzelni. Egyik felet sem lehet hibáztatni. Egy speciális dolog persze el­mérgesíti a vitát. A megyei köz­gyűlésben létezik egy részben érthető, mégis veszélyes irracio­nalizmus: Eger-ellenes hangulat. Vannak történelmi okai, ame­lyek tipikusak az egész ország­ban. Lényegesen kedvezőbb helyzetben volt a megyeszékhely sok szempontból, s ehhez hozzá­járult a megyei költségvetésből való aránytalan részesedése. Az ellentét veszélyes elmélyülésé­hez vezethet, ha a megyei önkor­mányzatok úgy kezelnék a me­gyei jogú városokká vált megye- székhelyeket, mint egy-egy ide­gen testet a többi település kö­zött. Véleményem szerint Heves megyének 118 egyenrangú tele­pülése van, s ugyanolyan fontos és elkerülhetetlen az együttmű­ködés Egerrel, mint bármelyik másik várossal. Más ellentétek is színezik a képet — Itt elérkeztünk az ellenté­tek okainak feltárásához. Eger aránylag kis város, az eddigi köz- igazgatási szerkezet, az ország felépítése révén mégis mindazt megkapta, mint egy lényegesen nagyobb megyeszékhely. Most pedig ez a sok előny gondot je­lent, mivel önmaga szinte kép­telen fenntartani mindazt az ér­téket, amire szert tett, s egyúttal kivívta a többi település — in­dokolt vagy indokolatlan — el­lenszenvét is. De mi legyen most azzal a kétségtelen kincs­esei, amit a színház, a könyvtár, a múzeum — s még lehetne folytatni a sort — jelent, s amely nemcsak a várost, de a megyét és az országot is gazdagítja? Dr. Vass Géza: — Kétségte­len, ez a legnagyobb gond, de más ellentétek is színezik a ké­pet, belső aránytalanságok is meghúzódnak a háttérben. A színházat például a megye öt év­vel ezelőtt alapította, s húsz esz­tendő után született újra meg Egerben. Ez alatt az idő alatt olyan kulturális tényezővé vált, amely kisugárzik a megye tele­püléseinek jelentős részére. Ez a pozitív oldala, viszont nemrég láttam egy kördiagrammot, amely az intézmények támogatá­sát mutatta. Ebből az vált nyil­vánvalóvá, hogy a teljes összeg fele a színházra ment. Ezért jut­hatott a többi kulturális intéz­mény abba a helyzetbe, melyben most van. Hogy mást ne említ­sek, itt van a könyvtár. Az összes más megyebeli társa közül a leg­áldatlanabb állapotok között te­vékenykedik. A volt megyei ta­nács kulturális támogatásának jelentős részét — érthetően — el­vitte a színházalapítás. Ezt a problémát sem lehet megoldani egyik évről a másikra. Nem kinyilatkoztatások, hanem álláspontok — A gondok megoldását még egy tényező nehezíti. A vi­ták során úgy tűnt, hogy maguk az önkormányzatok tagjai és ve­zetői sem szoktak még hozzá az önkormányzatiság gondolatá­hoz. Ugyanis több ízben bizo­nyos ígéreteket, megegyezése­ket kértek számon egymástól, holott manapság egyetlen tiszt­ségviselő sem tehet olyan „ki­nyilatkoztatásokat”, mint a pártállami rendszerben, ahol a döntés egyszemélyi és megfel­lebbezhetetlen volt... Dr. Vass Géza: — Mélyen be­vésődött, hogy ha egy városi vagy egy megyei vezető mond valamit, az szinte isteni kinyilat­koztatás. Az elmúlt évtizedek­ben eltorzult köztudat miatt erre többször is fel kellene hívni a fi­gyelmet, így sok felesleges és sze­mélyeskedő vitát elkerülhet­nénk. A vezető valóban felelős a nyilatkozatáért az önkormány­Habis László (Fotó: Szántó György) zatának, de a testület a döntés hatáskörét nem ruházhatja rá. így ha állást foglal bizonyos kér­désekben egy vezető, az olyan egyéni vélemény, amely nem biz­tos, hogy a testületét tükrözi, mert az határozhat egészen más­ként. Habis László: — A kirobbant vita politikai kultúránk helyzetét jellemzi. Ilyen szituációkban a sajtónak különösen nagy a fel­előssége abban, hogy a különbö­ző nézeteknek, véleményeknek egyaránt helyt adjon. Ütköztesse az álláspontokat, és lehetőség szerint ne az igazságosztó szere­pében lépjen fel. Sokkal inkább informálja a lakosságot. Szeretném, hogy ha mi is ele­get tehetnénk ennek a követel­ménynek. Különösen azért, mert ilyen a közhangulat. Az emberek idegesebbek a kelleténél, megél­hetési és egyéb gondok nyo­masztják őket. Ezért nem tartom szerencsésnek, hogy ilyen szen­vedélyes színezetet kapott a vi­tánk. Jobb lenne, ha higgadtan tudnánk érvelni az érdekeink mellett, s nem vádolnánk egy­mást a szavahihetőség hiányával. Engem ebben az ügyben ez za­vart leginkább. Sokat tipród- tunk, gyötrődtünk a megoldás lehetőségein, a konfliktusok ke­zelésének módján. S közben az a vád érte a városi önkormányza­tot, hogy nem a megoldást keresi. Hyen stílusban kell a megoldást keresni — Az, ami eddig itt elhang­zott, azt bizonyítja, hogy na­gyon is valóságos ellentétről van szó. Ráadásul mélyebb okai is vannak, mint amelyeket eddig megismerhetett a közvélemény. Nem hiszem, hogy a sajtó „fújta volna föl” ezt a konfliktust... Habis László: — Nem, nem ezt akarom mondani. Mindössze arra utalnék, hogy amilyen hig­gadtan, s az okokat tekintve is egyetértve beszélgetünk, ilyen stílusban kellene a továbbiakban is megkeresni a problémák meg­oldásának lehetőségét. — De akkor végül is nem a sajtó, hanem a közélet politikai kultúrájáról van itt szó. Mind­két közgyűlés alaposan előké­szíti a saját üléseit, szakembe­rek és bizottságok dolgoznak az előterjesztéseken. De amikor az együttműködés vagy annak zökkenői kerülnek napirendre, hasonló gondossággal lehetne felkészülni, hogy elkerülhetők legyenek az ilyesfajta viták. Azt hiszem, természetessé válhat­nának az ilyenfajta higgadt ta­lálkozók a városháza és a me­gyeháza, a két „szomszédvár” között.

Next

/
Thumbnails
Contents