Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-11 / 109. szám
HÍRLAP, 1991. május II-, szombat HATVAN ÉS KÖRZETE 5 Zöld telefon A hatvani Zöld Párt szervezete immár jó ideje rendszeres telefonügyeletet tart, hogy a környezetvédelemért tenni akaró polgárok jelezhessék észrevételeiket. A 12-383-as telefon minden nap 13-18 óráig hívható. Nyelvtanfolyamok Heréden A herédi klubkönyvtárban nemrégiben indították az alapfokú angol nyelvtanfolyamot a 14 éven aluli iskolások részére. Ám a tanulás iránt az idősebb korosztály is kedvet érez, s ezért az előzetes igények felmérése után hamarosan megszervezik a német és a francia tanfolyamokat is, kezdőknek. Heti két alkalommal oktatják majd a nyelvet a TIT Hatvan Városi Szervezete segítségével. Rendhagyó irodalomórák Lőrinciben A lőrinci Magvető Könyvtár szervezésében rendhagyó irodalomórákat tartanak a helyi általános iskolásoknak 14-én, kedden. Délelőtt 10 órától Regélő címmel Kürti Papp Lászlóés Vi- tay Ildikó vidám, zenés műsorát tekinthetik meg az elsősök és a másodikosok, 11.30-tól pedig a hetedikeseknek tart előadást a két művész Haza és haladás címmel. Üjabb szakmák tanulhatók A TIT hatvani szervezete újabb tanfolyamokat indít. A kazánfűtő, hegesztő, ács-állványozó, s a kőműves szakmák iránt érdeklődők az Ady Endre Könyvtár és Közösségi Házban jelentkezhetnek, vagy a 38/ 12-059Jes telefonon. Kinek a szemét- dombja? Legutóbbi összeállításunkban „A helyzet változatlan címmel” rövidke írás jelent meg arról — fotóval illusztrálva —, hogy Ecséd határában — és nem Ecsé- den — nagy kiterjedésű szeméttelep húzódik. Az ecsédi polgár- mester, Bóta Lajosné levélben azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy tegyük közzé, hogy a képen látható szeméthalom más község közigazgatási területén található. A levélben azt is jelezték, hogy a cáfolathoz szükséges adatokat szívesen rendelkezésünkre bocsátják. Ezt követően hívtuk fel telefonon a hivatalt, ahol a jegyzőtől azt az információt kaptuk, hogy a település hírnevére nézve különösen rossz fényt vet a korábbi híradás, mivel az elmúlt időszakban a község erején felüli erőfeszítéseket tesz a szemétprobléma megoldására. Arra a kérdésünkre, hogy a több falu határán található ominózus szeméttelep melyik települést „illeti”, nem kaptunk választ, mondván az ecsédi önkormányzat nem kíván más községet rossz színben feltüntetni. Megjegyezzük, egy fél évvel ezelőtt hasonló kép jelent meg, hasonló kommentárral, de akkor nem cáfolta senki a leírtak hitelességét. A kérelemnek ettől függetlenül természetesen helyet adunk, azzal a megállapítással, hogy a szeméttelep változatlanul ahelyénvan. (bar(a) Együtt a „csapat" Nagykökényesen Amikor legutóbb tudósítottunk Nagykökényes hétköznapjairól, a polgármester szomorú-1 an adta tudtunkra, hogy hiába minden erőfeszítés, hiába adták fel sorra a drága hirdetéseket lapunkban, nem érkezett pályázat a jegyzői hivatalra, márpedig szakember nélkül az önkormányzat nem teljes, s ez gátolja az eredményesebb gazdálkodást, a tervezést is. Azóta eltelt néhány hét, s most örömmel számolhatunk be a kedvező fordulatról. A lapunkban megjelent információ után ugyanis napokon belül hat pályázó kereste fel a hivatalt. Közülük Keresztúri Péterre esett a választás, aki már több mint egy hónapja tölti be a jegyzői státuszt a községben. Őt kérdeztük választásának okairól: — Nagykökényest nem ismertem. A pályázatot azt követően nyújtottam be, hogy előzetesen beszélgettem a polgármesImmár két nagyobb terjedelmű cikkben is foglalkoztunk a hatvani Palisander Fa- és Asztalosipari Kisszövetkezet Hatvani Építőipari Kisszövetkezetből történő kiválásával, s az azt követő bonyodalmakkal. Először Asztalosmonológ címmel jelent meg írás az ügyről, amelyben a kiválni szándékozó felek foglalták össze véleményüket. Ezt követően a kiválást akadályozó anyaszövetkezet elnökének érvei láttak napvilágot. Ez utóbbi írásban az is szerepelt, hogy a szövetkezet a Legfelsőbb Bírósághoz fellebbezett, így egyelőre nincs jogerős döntés. Mindezt azért jelezzük, mert a Palisander jogi képviselője leveterrel. Ó meggyőzött arról, hogy ez a falu a legszebb a környéken. De komolyra fordítva a szót, nekem mindennél vonzóbb érv volt az a tapasztalat, hogy az itteni önkormányzat valóban új korszakot akar nyitni a falu életében. Nagykökényes csak nemrég vált függetlenné, s úgy látom, az itt élőkben erős a szándék: tiszta lappal kezdeni, és megmutatni, mire képes a falu önállóan. Ez a legfontosabb. Az biztos, hogy az apparátus tagjai kivétel nélkül jó szakemberek. A hivatali ügyintézést pedig korszerű, számító- gépes rendszer segíti. — Hallhatnánk valamit az idei községépítő tervekről? — A részletes munkaterv e hónap közepén kerül a testület elé, ezért erről még nem időszerű nyilatkozni. Annyit azonban már most is mondhatok, hogy nagy terveink vannak. Ha legközelebb erre járnak, már a részletekről is beszámolhatunk, (b.k.) let küldött szerkesztőségünkbe, amelyben az anyaszövetkezet elnökének legutóbb megjelent nyilatkozatát cáfolja, illetve az abban szereplő pontatlanságokra és valótlan állításokra reagál. Úgy véljük, szerkesztőségünk tisztességesen járt él, amikor az ellenérdekű felek véleményét nyilvánosságra hozta. Mindaddig azonban, míg nem születik jogerős döntés az ügyben, nem kívánunk újabb részleteket közölni a perben álló felek véleményéből. Ettől függetlenül bízunk abban, hogy a hónapok óta húzódó vita mielőbb igazságosan dől el, s erről hamarosan mi is hírt adhatunk. Lapunkban is hírt adtunk róla, hogy Hatvanban, a Hatvány Lajos Múzeumban nemrégiben nyílt meg V Kedei Zoltán kiállítása. A tárlat katalógusa ennyit árul el a festőművészről: 1956. július 14-én született Marosvásárhelyen, 1967 és 1975 között a marosvásárhelyi Művészeti Iskola növendéke. Itt érettségizik, maid a kolozsvári „Ion Anarees- cu” Képzőművészeti Főiskolán szerez diplomát. 1981-től a segesvári Zománcedénygyár tervezőművésze, majd egy marosvásárhelyi nagyvállalat ipari formatervezője. 1990-ben telepedett át Magyarországra. Jelenleg Lőrinciben él. V. Kedei Zoltán jelentős egyéni kiállításokat tudhat maga mögött, többek között Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Budapesten, Pápán, Győrben és Hatvanban, ahol édesapjával, Kedei Zoltánnal mutatkozott be. Alkotásait Kubában, Londonban és Bredaban is megismerhette a nagyvilág. Lőrinci otthonában kerestük fel a művészt, aki így vall magáról: — Egy művész szerintem mindig magányos. Nem értettem soha azokat, akik különböző csoportokhoz tartoztak. Most, hogy itt telepedtem le, inkább itthon érzem magam a magyar művészek között, mint otthon, a román képzőművészekkel... Nem mondhatom azt, hogy menekültem, de azt sem, az én elképzelésem az, hogy itt fogok élni, Lőrinciben. Nekem ez egy kiindulópont, ahonnan el tudok menni Münchenbe, Hollandiába. És mondjuk ott leszek egy évet, és tíz év múlva visszatérek esetleg Marosvásárhelyre. Vallom, hogy egy művésznek meg kell mérettetme magát a nagyvilágban. Nem véletlen, hogy ré- geobcn nemcsak a roman, de más nációbeli festők is elmentek. Az olasz elment Párizsba, a müncheni Olaszországba. Ez nem egyfajta hazamegtagadás. Kell, hogy lásson, tanuljon, hogy élményeket gyűjtsön, magába szívja más nepek filozófiáját, művészetét. Ha elszalasztja ezt a lehetőséget, óriásit veszít. Mindenkinek, aki érez erőt magában, ezt meg kell ragadnia, meg kell csinálnia. S ezt nem lehet ösz- szehasonh'tani azzal az erdélyi dilemmával, hogy menni, vagy maradni Hiszen ha visszamegy, többet tud adni az erdélyi nejnek, mint addig adhatott. Mas kérdés, hogy egy romániai magyar művésznek milyen akadályokkal, buktatókkal kellett megküzdenie. Bár én ott voltam és verekedtem március 15-én, beláttam, hogy semmi értelme. Mikor azt kiáltottad, most, vagy soha, nem jött senki, hogy segítsen. Még a Jóisten sem segített. — Egy kicsit térjünk rá talán arra, hogy téma szempontjából mit talált itt Lőrinciben... — Nem találtam még meg. Itt nem kaptam új motívumokat, még mindig Erdélyből élek. Abból, amikkel foglalkoztam, amit eddig csináltam. Bár, megmondom, nem könnyű most a művész dolga. Lezárult — fogalmazzuk így — a szocreál, kezdődik egy uj, amely még csak ala- kulpfelben van... Például itt született már az a festmény, amely jobbára „Az erdélyi kapuk sorsa” folytatása. Itt született, de az élményvilága nosztalgikus. Az emlékezés a forrás. S természetes az is, hogy amit ezután fogok alkotni, azon alapul majd, amit magamba szívtam odaát, a gyermekkorban. Végül is ez minden képzőművésznél, aki kiszakadt a gyökerekből, megvan eleinte. Azt hiszem, úgy, mint a szerelemben. Egy ideig vágyódik a rég ’ után..., s aztán elfelejti szépen. e hisz ez természetes dolog. Mint amikor a palántát új földbe ültetik. Szomorkodik, kókad. Meg kell szoknia, hogy erőre kaphasson. — Korai lenne még azt mondani hát, hogy otthonra talált? — Azt mondanám: itthonra találtam, de nincs más megoldás. Otthon érzem magám, mert magyar vagyok. Nem Korai viszont a tervekről beszélni. Megkeresett egy müncheni menedzser. Most hat a következő lépés: fessek olyan képeket, amelyeket ő Németországba visz. Szeptember(Fotó: Perl Márton) ben Amszterdamban lesz kiállításom. Nemrégiben Budapesten volt képzőművész-találkozó, amelyet követően egy Németh Géza nevű lelkész a holland királynőnek mutatott be néhányat a munkáimból. Nos, így kaptam levélben meghívást az amszterdami tárlatra. — Nézegetvén a képeit: motí- vumvilágaban egyre-másra felbukkan a megtépázott, öreg Ja... — ... igen, de ezeken a fakon ott a rügy is! A remény szimbóluma. Ennek ellenére mégsem jelképekre építem a képeimet. Leginkább azon kísérletezek, hogy olyan határra jussak, amely egyszerre realista és elvont. Egy abszolút valós témát megfesteni, amelyről mégis higgyék azt, hogy absztrakt. — Az tény, hogy a természetnek igen nagy szerepe van egész festészetében. De milyen hangsúly jut az embernek? — Egyenrangú. Azért is jelennek meg a figurák minden háttérben, mintegy a környező világ részeként. Viszont a fáim, melyek gyakran szerepeltek kiállításon, metafórikusak. Valójában ők az emberek. Nem pusztán lemásolt fák: az élő szomorúság megszemélyesítői. Maga a csend, egy virágzó fa itt, Lőrinciben, csak háttér. Hangulatkeltő. És esetleg, ha megfestem azt a virágzó fát, azért teszem, hogy az a másik magyar ember, aki éppoly szomorú, búskomor, mint en, vidámabb legyen. És ne tudja, hogy én bús vagyok. — Emberi,, művészi sebeket csak hozott? Úgy érzi, ezeknek ki kell szakadniuk a képek segítségével? — Nem. A sebek azért vannak, hogy kiengedjenek. És minél hamarabb. Egy művésznél ez nem azt jelenti, hogy lemond a szülőföldről. Csak vállalja azt a kínt, hogy állandóan honvágya van. De tudja: azért van, hogy alkosson. Én nem akarom elhagyni azt, amit Marosvásárhelyen keményen megtanultam. De az a nehéz dolog: eire építeni, erre a hagyományra. És lépésről lépésre haladni... Mikes Márta Még tart a vita Az asztalosok nem adják fel Szökés haza két határon át 11/1. Lehotai Istvánnak mindig szerencséje volt Noha Jászfényszaruban született, Lehotai Istvánt joggal tartják hatvaninak, hiszen 1936-ban költözött ide a szüleivel. Itt tanulta ki a kereskedő szakmát Bartos üveges boltjában, innen hurcolták el 1944-ben a leventékkel együtt, ide jött haza három évi külföldi bolyongás után, itt alapított családot, és itt dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Mostanában rendezgeti a régi iratokat, fényképeket, és gyakran eleveníti fel családi-baráti körben élete legmozgalmasabb szakaszának emlékeit. A Hírlap hasábjain már mi is megemlékeztünk a hatvani leventék elhurcolásáról, arrpl, hogyan jutottak el a Dunakanyarba, hogyan oszlott fel az alakulatuk. Most hadd folytassuk innen a Lehotai István szavaival.: A hatvani leventék útja Minket Padányból vittek sorozásra Szencre. Nem tudtuk, mit csináljunk. Volt, aki azt javasolta, álljunk be a Hunyadi páncélosokhoz, de szerencsére amikor erre sor került volna, már megvolt a létszám. Beosztottak bennünket az Önkéntes Rohamzászlóaljba. Ebben voltak tizenhét éves leventék és hatvanéves népfelkelők is. Egy csallóközi faluban kaptuk meg a katonai kiképzést. Én olyan jó eredményt értem el, hogy szerencsémre nem vittek ki a frontra, hanem elküldték tisztes iskolára. Ott is jól szerepeltem, amiért jutalmul előléptettek őrvezetőnek. A frontra még most sem vittek el, de jött az hozzám. 1945 áprilisában kaptuk meg a parancsot, hogy el kell vonulnunk Ausztriába. Akkor már engemet kineveztek egy aknavető raj parancsnokának. Volt öt alárendeltem, egy lesoványodott lovunk, egy taligánk és egy aknavetőnk. Ocsovai Sanyi hatvani leventét bíztam meg az irányzói feladattal. A visszavonulás nem volt leányálom. A hegyek között vezetett az utunk a Kis-Kárpátokon keresztül Ausztria felé. Kegyetlen hideg volt, ráadásul nagy havazások is. Ha megálltunk valahol pihenni, először mindig a lovat kellett ellátni, az emberek csak azután következtek volna. Az élelmünk azonban nagyon kevés volt, mert azt az ökrös szekeret, ami az élelmünket hozta utánunk, az oroszok utolérték. Ebben az időben a hatvani leventék közül már csak hárman maradtunk együtt: Ocsovai Sanyi, Huczka Jancsi és én. A fogságba esés Bécs közelébe érve közölték velünk, hogy hamarosan bevetnek bennünket az oroszok feltartóztatására. Kaptunk is az aknavetőnkhöz néhány rozsdás lőszert, de azok olyan rozsdásak voltak, hogy három közül csak egyet lehetett volna használni. A bevetésünkre mégsem került sor, mert szerencsénkre a német parancsnokság megbízhatatlanság címén hátra irányította az egységünket. Passau és Linz között egy hegyi faluban állapodtunk meg. Itt estünk amerikai fogságba. Pedig az osztrák faluban igen jól éreztük magunkat: a szénapajtákban volt a szállásunk. Hanem egy napon a falu alatt elvezető főúton megjöttek az amerikai páncélosok. Eszünk ágában sem volt szembeszállni velük. Hanem a mi parancsnokaink „nagy okosan” felsorakoztattak bennünket ’’sima derékszíjjal”, vagyis köpeny, hátizsák, pokróc nélkül, kézifegyverrel. Az amerikaiak a puskáinkat halomba dobáltatták, csak a pisztolyokat vették magukhoz, mert azt nagy előszeretettel zsákmányolták. Bennünket pedig ’’sima derékszíjjal” vittek a fogolytáborba. Minden felszerelésünk ottmaradt a faluban: a hátizsák, az élelem, a meleg ruha, a takarók. Ennek nagyon keserves következményei lettek aztán. Francia fogságban Sok viszontagság után, miután a szövetségesek felosztották Németországot, mi a francia zónában találtuk magunkat. Bingen- ben voltunk, amikor a franciák be akartak toborozni az idegenlégióba. A foglyoknak nagyon rossz ellátást adtak, de akik jelentkeztek a légióba, azok ehettek, ihattak amennyi beléjük fért. Szerencsére én ellenálltam a csábításnak. Miután lezajlott .a toborzás, megjavult a mi ellátásunk is. Kiadtak bennünket munkára a közeli városokba. Én Ocsovai Sanyival együtt először Marx szülővárosában Trierben álltam munkába, aztán voltam Luxemburgban, végül Rhein- fartban egy parasztcsaládnál dolgoztam: szőlőt műveltem, kertészkedtem. Szerencsémre nem féltem a munkától, mindenütt megbecsültek. Dolgoztam a francia hadsereg szolgálatában is. Egy fél évre leszerződtem a Külföldi Kisegítő Csapatok kötelékébe. Itt raktárosnak osztottak be. Sok barátra tettem szert a franciák köréből is. (Folytatjuk) Németi Gábor Egy festőművész otthonra talált
