Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-08 / 106. szám

HORIZONT HÍRLAP, 1991. május 8., szerda

„Angyalbőrben

Gyorsfénykép a Hatvanba készülő Sáfár Anikóról

Aranysárkányához kerestek új arcot. Ám siker helyett az első nagy pofont kaptam ekkor az élettől, hiszen kész, aláírt szerződésem ellenére másnak adták a nekem szánt szerepet.

— Könnyen túltette magát a csalódáson... ?

— Darab ideig vívódtam, hogy érdemes-e ragaszkodnom a

Í

>ályához. Aztán nekivágtam új- ent, s hitem igazát Berta Bulcsú ’’Harlekin és szerelmese” című darabja jelzi, amelyben Bujtor Istvánnal osztoztunk a főszerepeken. Közben fölvettek a főiskolára is, majd egymást érték az olyan szerepajánlatok, filmrendezők, mintpeldául az olasz Lat- tuada volt. De ötéves szerződést akart kötni velem, amit azért utasítottam el, mert magyar színésznő akartam maradni. S e szándékomban az sem zavar, hogy a főiskolát követően Kazimir Károly hét évre a Thália Színházhoz szerződtetett, s rám osztották Csusingura „Színház” című darabjának néma, ám végig színen lévő figurájának formálását, és olyan hittel és alázattal csináltam, mintha főszerep lenne. Itt ugrottam be egyébkent Weöres Sándor Holdbéli csónakosába is, hogy aztán 1986-ban, már Kecskeméten, Shakespeare Velencei kalmárjában Porcia legyek, akinek figuráját mintha

csak rám írta volna a nagy angol alkotó.

— Tudtommal játszott Székesfehérváron is, majd a televízió ’Angyalbőrben ” című filmsorozata révén a legeldugottabb kis faluban is megismerhették Sáfár Anikói. Most hogyan tovább... ?

— Igen, a székesfehérváriak ”Egy úr a kriptából” című darabjában — amely Szerb Antal Pendragon-legendájából született — Szegedi Erikától én vettem át a női főszerepet, éspedig kedvező fogadtatással. Ami az említett televíziós filmsorozatot illeti... Nem kívánom túlértékelni. Viszont úgy informáltak, hogy újabb sorozat készül a témából, és számítanak rám. Szóval, voltak sikereim, nem lehetett eltüntetni, de ha korábban vállalom a külföldre szólító szerződéseket, előbb járnék e műfajban, amire az életemet tettem föl... Bár az is igaz, hogy a közönséggel való olyasféle találkozások, amilyenre most, azaz holnap a Hatvani Galériában, pénteken pedig a vásárhelyi Petőfi Művelődési Házban kerül sor, sok mindenért kárpótolnak. S igazolni tudom, hogy zajos sajtó- kampány, úgymond futtatás nélkül is becsülettel szolgálni lehet a magyar színjátszás ügyét.

(moldvai)

Harsányi Gábor, Bessenyei Ferenc után holnap este Sáfár Anikó lesz a Hatvani Galéria vendége, hogy a helybéli műbarátok a Délsziget új számának megjelenése alkalmából közelebbről megismerhessék sokszínű, de sohasem hivalkodó művészetét. Honnan indult? Milyen utat tett meg eddigi pályája során?

— Már diáklányként vonzott a kulisszák világa, s minden, ami a

színjátszással kapcsolatos. Az 1950-es évek derekán bejártam Újpestről különböző fővárosi színházakba, mozikba, hogy az ott szerzett élmények hatasára színházasdit csináljunk a házbelieknek. Aztán balettra jelentkeztem, sőt, koreografáltam diákfejjel. Nyertem szavalóversenyeket is, majd színésziskolába jártam, s egy hirdetés nyomán 1965-ben filmes próbafelvételre jelentkeztem a Pasaréten. Ranódi

Egri évadzárás a Filharmóniánál

A zene figyelmeztet

Az idei egri zenei évad záró- hangversenye az Egri Szimfonikus Zenekarnak jutott. Műsorukon két Mozart-mű, a Cosi fan tutte nyitánya és a C-dűr zongoraverseny szerepelt Ránki Dezsővel, valamint Beethoven V. szimfóniája.

A Mozart-évforduló, de az egész évad programja is indokolta, hogy Haydn és Beethoven mellett az egri közönség ízelítőt kapjon Mozart világából. A XVIII. század és Bécs mintha szellemi tűzijátékot rendezett volna hosszú évtizedeken keresztül, akkora lobogással szólt a zene és benne az a szellem, aminek tündöklését annyi idő után is örömmel és szorongva emlegetjük, idézgetjük. Ha a Mozart- nyitányt az ő operai világa felől közelítjük, hangulatok, szenvedélyek, apróbb-nagyobb cselvetések, az asszonyi esendőség és álhatatosság, a művelt, de olykor cinikus, öreg életművész ravaszsága, a fiatal férfiak lobbanó szerelme és sebezhetősége körül forognak. Mindenütt bonyodalom, tiszta és tisztátalan szándékok sorozata, mint amilyen az élet általában az emberek között — és mégis. Az emberi léleknek az a mélyebb ismerete-megérté- se, az ember ilyen-olyan fokú értékének felismerése, megszólaltatása, feltérképezése, majd a boldogító és megtisztító összefoglalásban, a „helyretevésben” az igazságnak, mint a lélek kegyelmének a gyakorlása — nos, mindez a muzsika. Könnyeden, itt-ott ábrándosán, hiszen a zenében gondolkodó fiatalember közben bevallja önmagát is: azt a monológot meséli el, amiben ő a főhős és a közönség is egyben. Mert az alkotó minden kottafejben a saját sorsát írja meg. És itt már a C-dúr zongoraversenyre utalnék elsősorban, arra a sokrétű, derűs-játékos vallomásra, amely végighullámzik az egész alkotáson.

Mozart zenéje — éppen a köny- nyed, szellemes fordulataival, halkan elmondott titkaival, a belső rezdülések, ijedelmek, örömök, szellemi mámorok leírásával — figyelmeztet minket arra, hogy a mi mai harsogásunk, nemcsak a zenében, a testiségben, a kapcsolatainkban, keménységeinkben, olykor tapintható durvaságainkban rossz gyakorlat, egy hamisnak tűnő élet- felfogás külső megjelenése. Jó elmerülni Mozart finom hangulataiban, önfeledt játékaiban, magányos, sosem szomorú gondolataiban, mintha mi is arra használnánk, használhatnánk ezeket a koncerten eltöltött órákat, hogy felfedezzük belső hiányainkat.

És még csak fokozódik ez az érzésünk, amikor a sorssal együtt ránk kopogtató Beethoven dörömböl tudatunk bejáratánál. Igaz, ezernyi minden elválaszt minket itt, a XX. század végén a két klasszikustól, de hasznos odafigyelni a kezük és a szellemük mozgására. Mozart kedélyes és szórakoztató, elegánsan nagylelkű társalgása után Beethoven szinte ránk ront hangtömbjeivel, hogy vennénk komolyan az élet tragikumát, a tragikumban is kutassuk azt a reményt, amely a boldogságra, az életre méltóvá formálhat minket.

Ezeket a gondolatokat köszönhettem az Egri Szimfonikus Zenekarnak, amelynek a sorsa a dirigáló Gémesi Géza kezében jó helyen látszik lenni. Főképp az V. szimfóniában teljes erővel ránk szabadította azokat a szenvedélyeket, amelyekért a nagy sörényű zenei titánt annyira szeretjük. A pótszékes ház közönsége az est végén lelkes ovációval ünnepelte együttesét.

Ránki Dezsőről a lexikonból tudjuk, hogy éppen negyvenéves. Hogy már 1969-ben a zwickaui Schumann-zongora- verseny első diját nyerte el, s hogy Éurópa vezető zenekaraival hangversenyezik. Ezek azonban csak adatok. A mosolygós szemű művész a C-dúrban azt a lelkesítő világot és életfelfogást közvetítette a tőle elvárt felsőfokon, amely — életrajzi adataitól függetlenül — örök fiatalságában rögzíti számunkra Mozartot.

(farkas)

Több szempontból is nagyon elégedett vagyok ezzel a filmmel.

Az, hogy amerikai a produkció — hál istennek ezúttal nem lesz nyilvánvaló már a kezdeti képsorokból. Sőt, a végén sem, és ez rendkívüli erény egy amerikai alkotók által jegyzett munkánál. A durva és harsány profizmus eszközzé vált Kevin Costner a rendező-főszereplő kezében, megszelídült általa, szinte már európaian gyengéd és finom lett — és minket is ugyanilyen módon ringat a „mese”. Ha nem tűnne túl nagyképűnek, azt mondanám: valódi intellektuális élmény a film, de ehelyett inkább azt mondom: végre egy film, amelyik pontosan tudja, mi a film dolga. Üzen, és nem kényszerít, érzéseket kelt, de nem szívfacsar, esztétikai örömöt okoz, ám közben nem teszi a látványt egyeduralkodóvá.

Felrémlik a Don Quijote-i motívum: a magányos hős, aki kívülről naivnak és mulatságosnak tűnik, még haragszunk is rá egy kicsit, amiért nem áll be a sorba — de az egyedüli alak, akihez hasonlítani szeretnénk. John Dunbar hadnagy romantikus ötlettel jelentkezik parancsnokánál, a határvidékre kéri magát. „Amíg van még határvidék” — teszi hozzá kesernyésen, és körülbelül sejthető már ekkor, hogy nem lesz itt jelmezes indiánábrázolás, Gojko Mitic-arcű, tomahawkos apacsjellemek. Gyermekkorom olvasmányélményeiből feldereng, hogy a sziú indiánokat sohasem festette túl pozitívra egy könyv sem: ezért is tetszik, hogy Costner épp ezt a törzset választotta. Ragaszkodott a valósághoz: az ő indiánjai nem kakaóvajasra barnított, acélos orrú szülészek, hanem tényleg sziúk. Saját nyelvükön beszélnek, saját viseletűkbe öltöznek, saját történelmüket mesélik. Hogy mégsem do- kumentarista alkotást látunk — újabb ok az elégedettségre. A konfliktus persze adott: jönnek a fehérek, és az ősi földet akaiják... de addig még elviharzik néhány bölénycsorda, addig még harcossá válik egyikét ifjú, s addig még van idő a szerelemre is. A természetesség illata érződik a vászonról: a megható humor, a nyugodt mozdulatok, a selymes fű mind ugyanazt a hatást váltják ki belőlünk.

Hogy szeretjük az indiánokat.

És ez a szeretet fájdalmas dühbe csap át, mert a végsőpillanat közismert: talán egyedül a fasizmus végzett akkora pusztítást a Földön, mint annak idején a kék egyenruhás hódítók. Merengésünk egy nép halála felett csendes, de konok. Az idő — a jelen — pedig alkalmat ad az összehasonlításra. Élnek köztünk indiánok, lehet, hogy mi magunk is azok vagyunk, és az utolsó bölények talán most haladnak el mellettünk. De az indiánlét épp arra bizonyíték: nem mindenki hódolt be és adta fel hovatartozását egy más, ám genetikailag idegen élet kedvéért. Ha pusztulásra ítéltetett is ez a nemzetség, büszkeségét és nemességét — magamagát — az utolsó pillanatig megőrizte. Alkalmatlanok voltak a hazudozásra.

Doms Judit

A Buborék csatád

kálváriája

Láttunk már néhány megrázó felvételt, olvastunk már nem egy riportot utcára került családokról, hajléktalanokról. Mindennapos dologgá váltak a kilakoltatások, s lassan nem lepődünk már meg semmin sem. A szerencsétlenül jártak látványa közvetlen közelről mégis felkavaró élmény. Legutóbb Hortról hívtak bennünket, hogy mennénk már kr megismerkedni egy asszony és két kiskorú gyermekének embertelen kálváriájával.

A történetet Sultics Béláné, a helyi MDF-csoport egyik tagja vázolja fel, aki férjével pártfogásába vette Buborék Ferencnétés két gyermekét:

— Az asszony tavaly fordult az MDF-irodához azzal a panasz- szal, hogy férje italos állapotban megfenyegette és elüldözte a lakásból. Azt az éjszakát a kukoricásban töltötték. Később a megüresedett tűzoltószertárban húzták meg magukat, ahol nem volt fűtés. Aztán jött a karácsony. Jeleztük az égjük önkormányzati tagnak, hogy próbáljanak meg tenni valamit, mert megfagynak ezek a szerencsétlenek.

így aztán ideiglenesen felajánlották nekik az orvosi szolgálati lakást, ami üres volt. A férjem költöztette át őket. Eltelt néhány hónap, és most, április 19-én egyszerűen kitették őket a lakásból az utcára. Nem volt hova menniük. Nem nézhettük tétlenül, hogy a két kicsivel a szabad ég alatt töltsék az éjszakát. Felajánlottuk nekik, hogy költözzenek apósom volt házába, amit nem használ senki. Ez a ház romokban áll, hiszen évek óta üres, de legalább tető van a fejük fölött. Érthetetlen számunkra, hogy lehet ilyen közömbös az önkormányzat, hiszen nem is próbáltak meg segíteni. Nézze, én jól ismerem ezt az asszonyt. Nem iszik egy kortyot sem, becsületesen dolgozik, a gyerekeit ellátja, tiszta ruhákban járatja őket... Azt mondták neki, költözzön vissza a férjéhez. Ezt azonban nem meri megtenni, mióta életveszélyesen megfenyegette az ura.

Buboréknét a munkahelyén kerestük fel délután. Takarítónő a Mezőgép vállalat helyi részlegénél. Vele volt a négyéves kislánya, Alexa is. Kértük, mutassa meg, milyen körülmények között él most.

Útközben mesélte el, hogy válófélben van a férjétől, s hogy a közös lakásba nem teszi be a lábát, míg a férje ott lakik. A jelenlegi „menedékhelyről” — azt hiszem — eleget mondanak fotóriporterünk felvételei. Egy biztos: emberléptékű életre nem alkalmas, különösen nem két gyermek számára.

(Fotó: Perl Márton)

Ezt követően kértük Kassa László polgármestert, hogy kommentálja a történteket.

Mondandóját kiegészítette a polgármesteri hivatal gyámügyi előadójának tájékoztatásával is. Ennek lényege, hogy Buborékék eredetileg egy háromszobás, összkomfortos lakásban éltek együtt az asszony elköltözéséig. A hivatal ideiglenes jelleggel ajánlotta fel a szolgálati lakást azzal a megkötéssel, hogy ez év március 15-ig ki kell költözniük, mivel hozzákezdenek az épület felújításához a leendő körzeti orvos számára. A család szociális helyzetét figyelembe véve a lakhatásért, a villanyhasználatért nem kértek pénzt, ellenben rendkívüli gyámügyi segéllyel, valamint rendszeres étkezési térítési díjjal segítették a gyerekeket. A félj ezzel párhuzamosan

többször kérte a feleséget, hogy költözzenek vissza a lakásba. Azt ígérte, hogy nem bántja őket többé, s külön bejárattal megosztja velük a lakást. Ezt az állítást egyébként megerősítette a válóperi tárgyalást lebonyolító bírónő is.

A szolgálati lakásból április 19-én a hivatal műszaki csoportjának segítségével és a férj beleegyezésével a volt családi házba költöztették volna át Buboréknét és a gyermekeket, de ő azzal fenyegetőzött, hogy inkább megöli gyermekeit és önmagát, minthogy visszaköltözzön.

Eddig a történet. A válóperi, illetve a vagyonperi tárgyalás minden bizonnyal jó ideig elhúzódik, s addig nincs megnyugtató megoldás. Buborékék kálváriája tehát tovább tart. A két gyermek nem érti, mi történik, csak azt tudja, hogy villany nélkül, romok között, otthontalanul kell élnie, ki tudja meddig, ki tudja, kinek a hibájából. Ők még nem tehetik meg azt, amit 19 éves bátyjuk, aki hátat fordított mindennek és mindenkinek, és Budapestre költözött egy munkász- szállóba. Barta Katalin