Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-04 / 103. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. május 4., szombat Őrizzétek álmotokat! A KGB és Ha egy antropológus profesz- szor előadást akar tartani az európai népfaiokról, legcélszerűbb, ha hallgatóival megáll a budapesti metró mozgólépcsője mellett, s egy fél óra alatt maguk előtt láthattak az európai embertani típusok nyolcvan százalékát, noha az utasok nyolcvan százalékának nagyszülei a Kárpát-medencén belül születtek. Hasonló eredményre jutna az a nyelvész, aki megvizsgálná a budapesti te- lefonkonyv vezetékneveinek etimológiáját. Ha azonban a fonetika, vagy a népzene tudósa hallgatózna bármelyik magyar iskola udvarán, megfigyelve a játszó gyermekek beszédét és énekét, olyan fonetikai anyagra lelne, amihez hasonlót csak Finnországban talál, vagy olyan zenei struktúrákra — például a pentatóniára —, amilyenek csak az Ural környékén élő kis népeknél — vogulok, osztjákok, zűrjének, cseremiszek — találhatók. De az egyszerű turista is olyan benyomásokat szerez Magyarországon, melyek hasonh'thatatlan élményt jelentenek számára. Két példával tudnám ezt megvilágítani. Angol barátnőjével sétált a falunkban egy budapesti vendégem. — Milyen lehet ez a ház belülről? — kerdezte az angol. — Menjünk be! — javasolta barátnője. — Csak úgy egyszerűen? — Majd kérünk egy pohár vizet. Miért, talán nálatok nem adnának? — De. biztosan. Csak utána nagyon furcsán néznének rád. A másik példa „Inove bácsi”, egy nyolcvan év feletti japán buddhista szerzetes, az akupresz- szúra nemzetközi tekintélye, aki évekig élt nálunk, mint a budaE esti zeneakadémia hallgatója egedű szakon, mivel a kommunista rezsimben ezt az egyetlen jogcímet találta a tartós ittlakás- ra. — Miért jöttél el Japánból? — kérdezték magyar barátai, akiknél afféle nagyapa szerepet töltött be. — Mert az otthoni zsúfoltság lelkileg már egészségtelen — volt a válasz. — De miért éppen Magyarországot választottad? — Mert itt a villamoson nem éreztetik velem, hogy idegen vagyok. Az előző mondat leírása után el kellett mennem egy gyári munkás hívemhez, aki munkaidő után megjavította a porszívómat. Sietve távozni akartam, de a háziasszony marasztalt: „Üljön le plébános úr, nehogy elvigye az álmunkat!” Ekkor döbbentem rá, hogy a magyar népi mondás, amit minden családban használnak az esti vendégre, milyen ősi mítoszt őriz: ha a vándort nem fogadják be éjszakára, vele távoznák a ház jó szellemei. A keleti sztyeppéken, ahol a családok napi jaroföldre laknak egymástól, nyári forróságban á pohár víz és téfi hidegben az éjszakai menedék élet-halál kérdésé volt, amit a vendégjog szigorúan előírt, hiszen mindenki kerülhetett hasonló helyzetbe. A magyar nyelv és nép — ellentétben. például a mongollal, kazárral, vagy a bizánci göröggel —, sohasem volt egy ezer kilométer sugarú eurázsiai biroda- lonj nyelve és vezető népcsoportja. így szükségképpen a hatalmi tömbök peremén helyezkedett el. Történelme ezeknek a nagyhatalmaknak a vonzásában és taszításában zajlott. A nagy tömegek dinamikája egyfajta történelmi völgyet képzett, melyben mint ko a patakmederben görgött lefelé két évezreden át, egy több ezer kilométeres bonyolult útvonalon. Mi volt a fennmaradásának titka? Azt hiszem az identitástudat és az alkalmazkodó képesség sajátos ötvözete, különleges egyensúlya. Azok a népek, melyeknek túlságosan erős, görcsös identitástudatuk volt, folmorzsolódtak annak védelmében, vagy erdők, hegyek, lápok közé vonultak visz- sza. Azokat viszont, amelyek túlságosan könnyen alkalmazkodtak megváltozón geográfiai, etnikai, hatalmi környezetükhöz, a fejlettebb kultúrák, az erősebb hatalmak asszimilálták. így rekedtek meg az őserdők melyén a fent említett, a magyarsággal rokon törpe népcsoportok, és így cserélte fel a saját nyel vét britre az etnikailag eltérő viking, vagy szlávra a bolgár nép. Végül ez a vándorút a Kárpát- medencébe vezetett. Ez a sajátos földrajzi alakzat a történelem folyamán körülbelül egy tucat nép temetője lett, melyek mindegyikének önálló nyelve volt. Ma már csak a nevük ismeretes és esetleg néhány tucat szavuk, melyeket a magyar nyelv asszimilált, vagy a bjzánci feljegyzések megőriztek. Úgy tűnt, a magyarságra is ez a sors vár. Azonban sajátos módon a magyar nép történelme jellegzetes vonásaiban itt is tovább folytatódott egy újabb évezreden át. Csakhogy most már nem a magyar nép vándorolt a hatalmi centrumok által megszabott kényszerpályán, hanem a centrumokforogtak” körülötte, s neki ezek feszültségét kellett felvenni és kiegyenlíteni, sajátos dialektikus érzékkel kifürkészni és átvenni az idegenek, a hatalmasok értékeit, és szívósan őrizni és védeni az ősök hagyományait. Az ezredforduló előtt száz évvel a nomád besenyők nyomása és Bizánc taszító hatása hozta át őseinket a Kárpátokon. Az első térítők bizánci papok voltak. De mire a bizánci befolyás totális lett volna, a magyarok érdeklődése a nyugati kereszténység, az Ottók birodalma felé fordult. Mikor pedig a német hatás elnyeléssel fenyegette az országot, a magyar királyok figyelme újra meg újra Franciaország és Itália fele irányult. Az oszmán befolyás 150 éve ismét keleti erőteret eredményezett, majd ezt az Ausztriával való kényszerű perszonálunió követte. Az Osztrák — Magyar Monarchia szétbomlása után az országot a nagyhatalmak Hitler, majd Sztálin karmaiba dobták, hogy végül az utóbbi évtizedben Kelet és Nyugat közös kísérleti laboratóriuma legyen. Tízmilliós optimális nagysaga, keleti hagyományai és nyugati tapasztalatai, közepes fejlettsége, a mezőgazdaság és az ipar egyensúlya^ valósággal predestináltak erre a' kísérleti szerepre, melynek célja a nyugati technika adaptálása a keleti viszonyokra. Azonban ez a szerep a magyarságot olyan stresszállapotba hozta, mely történelmének legnagyobb megterhelését jelentette. Egyetlen nemzedék élete folyamán bizonytalanná váltak évezredek óta nyugalomban őrzött alapvető normák, arányok, értékek, mint példáula férfi és a nő viszonya a családban és a családon kívúl, a vérségi kapcsolatok, a munka és a pihenés, a kötelesség és igények, az államforma legitimitása, apo- zitív jog és az erkölcs viszonya, a tulajdon fogalma, és mindenek felett a metafizikai válság: a világegyetem harmóniájának tudatat felváltó szkepszis, a totális ateista propaganda eredménye. Az öngyilkosság, a válás növekedése, a katasztrofálisan romló egészségügyi statisztikák (rák, infarktus, idegbetegségek stb.) a leiek legmélyebb rétegeit érintő sokkos állapot bekövetkezésére utalnak. Ötven évvel ezelőtt alig volt különbség Magyarország es Ausztria egy főre eső termelése között. Ma ez a különbség öthatszoros Ausztria javára. De a várható felzárkózás,;,gazdasági csoda” ára tradicionális értékeink minden eddiginél nagyobb veszélyeztetettsége lesz. Csak remélni lehet, hogy az identitástudat és alkalmazkodó képesség háromezer éves tapasztalata egyensúlyba hozza a jövő század Magyarországának hármas erőteret: a német, az amerikai és a japán kultúra növekvő befolyását. Talán a nemzetközi kommunizmusnál is nagyobb veszélyt fog jelenteni a „nemzetközi kon- zumizmus” a maga csillogó látszat-értékeivel, gazdasági és információs mindenhatóságával. És csak remélni lehet, hogy a nagyhatalmak fél évszázados cinizmusát — Trianon, Jalta, Potsdam — végül felváltja a szolidáris felelősségtudat és segítőkészség. Ennek a reménynek a záloga az a szívósság, amit a földrajzi-történelmi környezetünk kifejlesztett bennünk, és ez a gazdag örökség, amit nyelvünk, kutúránk hordoz. Ez az örökség a világ kultúrája számára kincsesbánya lehet. Egy budapesti gimnázium fizika tanárának féltucat növendéke a háború sodrával az USA-ba kerülve — Neumann János, Wieg- ner Jenő és barátaik — jelentős mértékben hozzájárultak a mp- dem fizika megteremtéséhez. És persze ott van Bartók, aki már óriásként érkezett, de korát rpegelőző múzsájával a háborús Újvilág nem tudott mit kezdeni — nyomorgott, elpusztult. ’’Azért szeretem a magyar nyelvet, mert egyforma aranyban ötvözi a keleti és a nyugati elemeket” — mondotta nekem Peter Sherwood, a londoni egyetem finn-ugor nyelvésze. A napokban pedig dr. Habsburg Ottó egyik magyarországi előadása közben nmegemlítette, hogy egy küldöttséggel Japánban járva rendkívüfnagy problémát jelentett számukra a vendéglátók gondolkodásának különbözősége. Mintegy tíz nap múlva észrevette, hogy jobban érti a japánok észjárását, mint a társai: a magyar nyelv segítette ehhez, melyet 0 beszél egyedül az Európa Parlamentben. A szőlővesszőt és a bort érlelő erjesztő gombákat vallon telepesek hoztak Magyarországra a kora középkorban. Ezeknek az organizmusoknak odahaza -10, +25 Celsius fokot kellett elviselniük. A Kárpát-medencében -25, +45 fokhoz kellett adaptálódniuk. Ennek az alkalmazkodásnak az eredménye a borok királya, s a királyok bora: a tokaji aszú. Ez az „evolúciós nyomás^’ lehet a magyarázata a fizikusok és a muzsikusok rendkívüli teljesítményének, amit az amerikai művelodéskutátók „Hungarian phenomenon” névvel illettek. Ma — és e sorokban is — egy végveszélyben élő nép üzen testvéreinek a keresztény Európába: Hozzatok nemes vesszőt, itt nektárt fog teremni, és ha elmegyünk hozzátok porszívóért, kínáljátok hellyel, nehogy elvigyük az álmotokat! ■ Kuklay Antal É rdekes lenne kibogoznunk, hogy az évszázadok során hogyan, hányféle módon titulálták egymást az emberek, ezek miként vertek gyökeret, majd felejtőd- tek el. Pihent ész és sok ráérő idő kellene ehhez, és nem utolsósorban ambíció arra, hogy végignyálaz- za valaki a megsárgult iratokat, átlapozza a korabeli könyveket. Mindezek htján régi olvasmányainkra hivatkozhatunk, és pusztán emlékezetből citálhatunk egy-két megszólítást, amelyekből kiderül, hogy ezek a titulusok társadalmi osztályok szerint rendeződtek, és iszonyatos baj támadt volna abból, ha netán a nagyságos vagy tekintetes úrnak azt mondta volna a kocsisa: — Kend! Fordítva mindez helyénvaló volt, mint ahogyan az is, hogy a diák ragyogott a boldogságtól, ha a tanára megkérdezte tőle: — Hogyan megy a sora amice? Az egyenlő társadalmi viszonyok között élők, urambátyá- mozták, öcsémuramozták egymást, mások ragaszkodtak a ranghoz, a vagyonhoz illő és kijáró tekintetes, nagyságos, kegyelmes és ki tudja milyen titulushoz. Ezekből bárki leckét kaphat, ha a levéltárban elolvas egy kérvényt vagy folyamodványt, amelyben alaposan megeksze- lenciázták a tekintélyedet. Mikes Kelemen idején az urunk, nagyurunk cím azoknak az előkelőségeknek járt ki, akiket alattvalói nem csupán tiszteltek, de szerettek, becsültek is. Mindenesetre mi magyarok mindig sokat adtunk a megszólításra és akkor, amikor Amerikában egy milliomos beérte a „misz- ter”-rel, nálunk ezt kevésnek találta még a kurtanemes is. Címek és rangok Manapság talán a legkisebb gondunknak is nagyobbnak kellene lennie annál, hogy effélékkel tömjük az emberek fejét, de még sincs így. Az olvasói levelek ennek a megmondhatói, ők, akik nem restellnek tollat ragadni, hogy kifejtsék ez irányú véleményüket. Égyet-kettőt ízelítőül: — Tíz éve még sértésnek számított, ha valakit leuraztak. Elvtárs volt a miniszter és a kéményseprő! Most itt a többpártrendszer és nyilván, hogy a kommunistának nem lehet elvtársa a fi- deszes vagy a kisgazda. A közéletben terjed az „úr” megszólítás. Ha nincs jobb, ez is jó. Legyünk hát urak! Egy másik levélben valaki felháborodva írja, hogy amikor a napokban használt gépkocsit akart vásárolni, az egri telepen valaki így kíváncsiskodott: — Milyen autó kellene „epi- ber”? — Felugrott a cukrom, mert ideges természetű vagyok — tele gonddal, bajjal -elöntött a forró- ság, és a képébe vágtam: — Állattal nem tárgyalok! Szóval adunk magunkra, és egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan és miként titulálnak minket, mint ahogyan az sem, hogy az üzletben, a vendéglőben, a benzinkútnál pénzünkért milyen udvarias kiszolgálásban, tiszteletadásban részesülünk. — Tankoljon „apuskánt7 Akadnak szülői levelek, amelyek a gyermekek, a fiatalok tiszteletlenségét tűzik tollhegyre. Egy anyuka elpanaszolja, hogy a nagyfia hányaveti, szinte frics- kázza magáról a felnőtteket, és úgyszólván alig vesz emberszámba valakit. A napokban egy hivatalos felszólítást találtam az asztalon. Vártam már régen ezt a papírt, fontos volt a számomra, hogy megérkezzen, ezért érthető, hogy nyomban vallatóra fogtam az otthon tartózkodó gimnazista fiamat: — Ezt ki hozta? — Egy fazon. — Miféle fazon? — Egy ürge! Legyünk őszinték. A fiatalok zsargonja mindig „gazdag” volt, most sincs másképpen. Kénytelenek vagyunk megszokni, hogy a leány szavunk hovatovább kimegy a divatból, és helyette a csaj létezik, a fiút — a csajok — a legjobb esetben is sráccal helyettesítik, aki ha különösképpen tetszik, akár menő fej is lehet. Olvasgatva a leveleket rádöbbenek arra, hogy honfitársaim — akiket az élet során annyi megaláztatás, semmibevevés ért —, tulajdonképpen emberi méltóságukat követelik akkor, amikor tisztességes és általánosan elfogadott megszólításra várnak. Ezzel a magyar nyelv mindig is birkózott a történelem során, így — jobb híján — talán fogadjuk el az „úr” titulust. — Ha úr van, akkor szolga is! — aggályoskodik valaki, és más megszólításokat ajánl. Életviszonyaink közepette — úgy tűnik — valóban nincs alkalmasabb megszólítás, mint az úr, azzal a tartalommal, hogy a kivétel nélkül mindenkinek kijáró tiszteletadás tényleg a szó nemes értelmére vonatkozik. A hölgyekkel kapcsolatban talán még nehezebb a helyzet. A lányoknál kézenfekvőnek látszik a „kisasszony”, az úrnőm, úrhölgyem titulus viszont szokatlan, faramuci, míg az asszonyom megszólítás gyakoribb, de ami ebben zavaró, az a „birtokos viszony”. A hölgyem túl hivatalosnak tűnik, ritkábban is használatos. Az x-y-né megszólítást sokan sértőnek tartják: nézze Kis- né! Valamelyiket vagy többet is, majd csak megszokjuk. Közelebbi ismerősök, barátok között nyilván nincs szükség e hivatalos titulusra, mint ahogyan az elvbarátok között sincs, akik — ha óhajtják — ezután is használják a korábban reájuk erőltetett megszólítást. Lényeges kérdésekről van szó! Embert, embereket szólítunk meg úgy, hogy a megszólítás valóban a tiszteletadás szándékát hordozza magában. És ez a legfontosabb... Szalay István a glasznoszty A KGB jelenlegi tevékenységének és a szervezetben zajló peresztrojkának alapvető irányzata a törvény és a nyilvánosság. Az egyik legtitkosabb szovjet hatóság újabb lépést tett a fentiek felé azzal, hogy létrehozta a Társadalmi Kapcsolatok Központját, melyet a Ljubjankán lévő híres épületben mutattak be szovjet és külföldi újságírók számára rendezett sajtókonferencián. Az A N tudósítója megkérdez- te, mennyire tükröződnek a KGB-ről szóló új törvényben a glasznoszty szempontjai, és ilyen körülmények között hogyan valósul majd meg a szervezet több szempontból titkos munkája? — A KGB tevékenységében a glasznoszty kérdése elsősorban a jogi alapok megerősítését, szerveink szigorú, törvényes keretek közötti működését érintik —- mondta Akeszandr Karbainov, a központ vezetőfb. A kidolgozandó törvényben szigorúan meghatározzák szervezetünk jogait, kötelességeit és tevékenységének kereteit. Ugyanakkor munkánkban ésszerű arányban kell lennie a glasznosztynak és a titkosság olyan fokának, amely lehetővé teszi hatékony tevékenységünket. Az újságírókkal folytatott beszélgetés egyenes és nyűt volt. Szóba került az NKVD archívumaihoz való hozzáférés kérdése is, csakúgy mint az eltűnt svéd diplomata, Raul Wallenberg sorsa, a KGB jelenlegi tevékenységének ismertetése, valamint Oleg Kalugin, volt KGB tábornok és a KGB múltban játszott szerepe. Az ukrajnai Parhomovka község történeti-művészeti múzeumában egy XVn. századból származó ikont restaurálnak (Fotó: AN) Tódor János: Műanyag margaréta A börtön, ahol D.-t őrzik, a temető mellé épült. Ettől a különös szimbiózistól furcsa gondolatok cikáznak az ember agyában, miközben fázósan toporog a harmincméteres sor legvégén. Sokan vagyunk, s immáron egy órája várunk arra, hogy oda- bentről kijöjjön valaki, s beengedjen a meleg előtérbe. Karon ülő babák arcán kövér, vizes hó- cseppek landolnak. Hátrapillantva a makadámút túlsó oldalán a sok közül egy virágárus bódén állapodik meg a szem: Jutka virág. A Siratónak becézett gyászfelejtőbői két fiatalember tántorog elő. Egymásba kapaszkodva énekelnek, majd egyikőjük hirtelen a kerítésnél terem, s megpróbál átmászni rajta. Társa bamba vigyorral lesi mesterkedését, s csak annyit kérdez tőle: Gyuszi, hova mész...? A tömeg cinkos némassággal statisztál a gyilkos vakmerőséghez, senki sem avatkozik közbe. Bentről, az épület előtt cigarettázó társaságból kétségbeesve rohan oda egy barna kabátos, mici- sapkás férfi, s a mászóra rivall, hogy takarodjék le azonnal. Mellettem a sorban három surmó egymást lapogatva jópo- fáskodik — amiről egyből beugrik, hogy jól pofán kéne vágni őket — a részegeken, akik egyszer csak újra a kocsma felé veszik az irányt. A Gyuszinak nevezett kezében csatos utazótáskát himbál, akár a kötéltáncosok az egyensúlyozó rudat. Ahogy elhaladnak mellettem, hogy erre a nagy ijedtségre igyanak még egy kis barackot, a colosabbik cipőjével arrébb rúg valamit. Szirmával a föld felé fordul a tört szárú műanyag margaréta. Piros Pinocchio-sapkában négy év körüli cigányfiúcska ütemesen ütögeti egy kétdecis dia- nás üveggel az úttesttől elválasztó láncot. Két szürke ruhás fegyveres jelenik most meg, s félig szabadra tárja a kerítéskaput. A sor meglódul, de útját állja a szűk bejárat. Éppen előttem csukódik az ajtó, s az idősebbik őr sajnálkozva int fejével nemet a két síró gyerekét csitítgató anyának. Kockás felöltős, fekete inges, szürke nyakkendős férfi nyomul most elő a semmiből, s a távozó egyenruhások után kiált: Elvtársak, főtörzs elvtárs, ha lenne szíves egy pillanatra... Komótosan ballag vissza a megszólított, aztán az őszülő, nagyfejű polgár igazolványába merülve már nyitja is a kaput. A nép felnyög, mint a megsebzett vad. Vádol és fogadkozik, majd egy vegytisztán hallható egyértelmű kívánság hangzik el a távozók irányába. Az őr már a bejárathoz vezető utolsó lépcsőfokról fordul vissza, tekintete komor és fenyegető, akár a helynek szelleme. „Ki mondta, hogy menjünk a k... anyánkba?! Maga volt?” — mered rám intézkedésre felajzva. Rázom a fejem, és farkasszemet nézek vele, miközben közelemben álló sorstársaim buzgón bizonygatják ártatlanságomat. „Én csak annyit jegyeztem meg — jelentkezem szólásra, — hogy miért tesznek egyesekkel kivételt.” Ekkorra már a kockás fekete- inges is ott van, s ha az ajtó nem lenne köztünk nyomban felöklelne. „Ki vagy te, hogy így mersz pofázni? Hát tudod, hogy én ki vagyok?! — sziszegi, aztán a szemem előtt, a rács másik oldaláról arcomba villantja igazolványát, amiben nincs semmi különös. Az incidens után néhány perccel mégis csak nyűik előttem is az ajtó. A zsúfolt előtérben ferdén a sarokba állítva piedesztálon műmárvány Lenin-mellszobor figyeli a neki hátat fordító tömött széksorokat. Négyszögletes alumínium bilétámat, száma 64-es, Thomas Bernhard kötetembe helyezem. Fehérre mázolt falak és rácsok között haladunk a sötét posztóruhában, hosszú asztalok mellől integető elítéltek felé. D.-vel megöleljük egymást. Arca frissen borotvált, haja elvágólagosán benyírt. „Már azt hittem, hogy nem jössz” — mondja, aztán sokáig csak hallgatunk.
