Heves Megyei Hírlap, 1991. május (2. évfolyam, 101-126. szám)

1991-05-29 / 124. szám

4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. 29., szerda Hogyan működjön a megyei könyvtár? Gondok közt közös emlékezetünk tárháza Gazdaságilag is polarizálódik a társadalom, köznapian szólva: széthúzódik a mezőny. De an­nak, aki boldogulni akar, szinten kell tartani a tudást. Muszáj nyel­vet tanulni, átnézni időről időre a szakirodalmat. Ám a könyvárak az egeket ostromolják, s nem­csak a lektűr, a bóvli kerül sokba, a jó könyv is, amiből egyre keve­sebb van. Marad tehát a könyv­tár, amelynek manapság sem az újdonságok beszerzésére, sem a régiek megóvására nem futja. A könyvtár, amelyről minden esz­tendőben leírjuk itt, a megyei lapban, hogy állapota katasztro­fális, nem lehet tudni, hogyan to­vább. (Az élet tehet róla, hogy az újságíró kénytelen önmagát is­mételni.) Most viszont cifrább a helyzet: rendszerváltás van, te­hát ez ügyben májusig nem tör­tént semmi. Nincs költségvetés, nem jut beszerzésre, nem tudni, ki lesz a gazda. Bizonytalanság van a megyei könyvtár háza tá­ján. Két hete, hogy Orosz Berta­lanná, az intézmény igazgatónő­je magnószalagra mondta gond­jait. A cikk akkor nem készült el, mert hasonló témák tömkelegé várt sorjára. Ismét találkoztunk hát, s legelőször a megye s Eger ellentétéről szóló interjúhoz kapcsolódott, amely május 11-i számunkban jelent meg: — Tudom, hogy nekünk itt és most, ebben a gazdasági helyzet­ben kell megoldanunk problé­máinkat, de hiszem, hogy az in­tézményrendszer működőké­pességének megőrzése az önkor­mányzatok felelőssége is. Az a megállapítás azonban téves, hogy a fejlett országok a kulturá­lis intézményeket állami, illetve önkormányzati forrásokból nem támogatják. A könyvtárak eseté­ben éppen fordított a helyzet, ezek az intézmények nagyrészt vagy teljesen önkormányzati, il­letve állami támogatással, s jó feltételek között működnek. E két költségvetési forrás aránya természetesen országonként el­térő. Néhány példát említenék, elsősorban a kisebb országokét: Dániában a könyvtári törvény szerint a költségvetés 80 százalé­kát az önkormányzat, 20 száza­lékát a kormány biztosítja. Hol­landiában 1987-ig a személyi ki­adásokat teljes egészében, a do­logi kiadásokat 85 százalékban a kormány, 15 százalékban az ön- kormányzatok biztosították. 1988-tól a teljes összeg az önkor­mányzatokhoz került. Belgium­ban a könyvtárakat az önkor­mányzatok finanszírozzák. Finnországban az önkormány­zatokat infrastrukturális fejlett­ség szerint csoportokba sorolták, így könyvtáraik fenntartásához 51-86 százalék között kapnak központi támogatást, a többit helyben biztosítják. Norvégiá­ban is az önkormányzatok bizto­sítják a könyvtárak költségveté­sét, a megyei intézmények fenn­tartóinak az állam 30-70 száza­lék közötti összeget visszatérít. Európa fejlettebb felén a könyv­tárak az iskolák mellett a műve­lődés alapintézményei. A Scan­dinavian Public Library című fo­lyóirat számait lapozgatva képet kaphatunk arról, mit jelent a mo­dem társadalomban a könyvtári szolgáltatás, milyen közintéz­ményként jelenik meg a telepü­lés könyvtára. S mi pedig Euró­pához akarunk csatlakozni. — Most tehát az a kérdés: lesz- e és honnan támogatás a folya­matos munkához? — Az a vita a két önkormánya zat között, hogy milyen mérték­ben finanszírozzák a könyvtárat. A költségeket nem lehet tétele­sen szétválasztani. A könyvtá­runk nemcsak azért megyei, mert a helyi bibliotékák szakmai gondozását végzi, hanem attól, hogy ez a legnagyobb közgyűjte­mény egy földrajzi térségben, amelyet szinten kell tartani. Az­zal, hogy egyfajta fejlettebb munkamegosztás alakul ki, hogy jobban lehet az egyes szakmai kérdésekben elmélyülni, ennek kisugárzó hatása van a megye teljes könyvtárügyére. Itt csak zárójelben jegyezném meg, hogy az a koncepció, amely szerint a módszertant vagy a szakmai ta­nácsadást ki kell hasítani az in­tézmény munkájából, eleve té­ves. Nemcsak azért tiltakoztunk ellene, mert jogszabályellenes (a könyvtári törvény egyik alappil­lére a „hálózati elv”), hanem azért is, mert elképzelhetetlen­nek tartom, hogy nem egy mű­ködő intézmény segíti szakmai­lag a többit, hanem egy hivatal. — Az nem kétséges, hogy más települések lakói, az Egerben ta­nuló diákok is profitálnak a me­gyei könyvtárból. — Igen, ez az igazság. Közvet­lenül vagy könyvtárközi köl­csönzéssel mindenkinek kiszol­gáljuk az igényeit. A másik gond az, hogy szerintem a város sem tudja egyik évről a másikra beil­lesztem ezeket a nagy megyei in­tézményeket a saját költségveté­sébe. Tisztázatlan az állami sze­repvállalás is. Előttem van egy lista a megyei könyvtárak adatai­ról. Ebből kitűnik, hogy az or­szágban mi működünk a legki­sebb létszámmal, a legkisebb költségvetéssel. Lehet mindent Egy európai példa: a skandináv országokban nagy gondot fordíta­nak a bibliotékákra csökkenteni, de meddig? Nem lehet megtenni azt a csodát, hogy feltételek nélkül megtartsuk azt a színvonalat, ami mar most is jó­val kedvezőtlenebb, mint a töb­bié. Mi legyen? Milyen könyvtá­rat akar a két önkormányzat: erőset vagy gyengét? Szerintem ennek kellene eldöntenie a fi­nanszírozási kérdéseket. A kér­dés az, szabad-e csökkenteni a már bevált szolgáltatások szín­vonalát? — Mi lehet ennek a konkrét kö vetkezménye ? — Egy példával élve: a me­gyei könyvtárnak annyi pénze van mindenre (a béreken kívül), mint amennyit a kis Vas megye intézménye Szombathelyen csu­pán állománygyarapításra költ. Ez hárommillió forint a béreken kívül. — S itt mennyit szánnak új könyvek, újságok, lemezek be­szerzésére? — Mi úgy terveztünk erre másfél millió forintot, hogy már nem marad postaköltségre, iro­daszerre, s folytathatnám. Ismer­ve a pénzügyi realitásokat, nem tízmilliókkal dobálóztunk. Már adóssággal kezdtük az évet. S ak­kor nem sorolom, mit nem vé­geztünk el. Mindent összevetve, a korábbihoz képest kétmillióval kellene több, összesen tizen­nyolcmillió forint, hogy felszínen maradjunk. A megyei közgyűlés jóváhagyott négymilliót, de már hatmilliót költöttünk el... * * * Jó, jó, mondanák sokan, van most nagyobb gondunk is, mint az adósságban maradt könyvtár. Aki így vélekedik, bizonyára nem számol azzal: mi lesz, ha nem jut hozzá egy létfontosságú információhoz, könyvhöz, mert azt most pénzszűke miatt nem vették meg. Pedig a világ fejlet­tebb felén — hangsúlyozza az igazgatónő — a könyvtárak in­formációs bázisok, a közösség emlékezetének tárházai. S az in­formációhoz pedig minden em­bernek van joga. A legutóbbi megyei önkor­mányzati ülésen már az a verzió hangzott el, hogy a könyvtár a megye fenntartásában működ­jön. Ez még további egyezteté­sek kérdése, de mégis sokkal job­ban hangzik, mint a méricskélés, úgysem lehet mindenkitől igazo­lást kérni a lakóhelyéről. (jámbor) Énekesek kulturális követségben Gyerméh lehet-e profi? A címben feltett kérdést akár költőinek is nevezhetné valaki, hiszen így egymagában nem is le­het rá válaszolni bizonytalanság nélkül. Persze, hogy lehet — mondom én, akinek épp a felte­vése jutott eszembe, és éppen ab­ból az alkalomból, hogy végig­hallgattam a tanárképző gyakor­lóiskolája zenei tagozatának gyerekkarát az egri Líceum dísz­termében, pénteken este. Mi­előtt elutaztak volna Finnország­ba, viszonozni egy tavalyi látoga­tást. Az alkalom csak figyelmezte­tett arra, hogy már igazán kellene — ha távirati stílusban is — írni arról a teljesítményről, amit Vígh Józsefné, ez az energikus, csupa temperamentum tanárnő évek óta kihoz a gyerekekből. Még akkor is, ha egy jó iskola mi­nőségi tanári kara, a tanárképző, mint szellemi bázis és a tehetsé­ges gyerekek zenei adottságai, ambíciói ezt mintha magától ér­tetődővé is tennék. Pedig nem az. Ha a szakma és a mai közok­tatási, pedagógusi állapotok kí­sérteties színvonala felől szemlé­lem vidéki világunkat, ebben a hazai műveltségi átlagot minden bizonnyal felülmúló bükkaljai városban is teljesítmény ez! Vígh Józsefné azért érdemli meg sok kitűnő kolleginája kö­zött és előtt most a nyilvánosság elismerését, mert évek óta ver­senyszintre kondicionál egy gye­rekekből álló kórust, és olyan tel­jesítményt ér el, technikai biz­tonsággal együtt a kompozíció­kat a gyerekek közreműködésé­vel tálalja a közönség elé, hogy a hallgató maradéktalanul tud gyönyörködni abban, amit a ha­zai és külföldi zeneszerzők bele­írtak a kottafejekbe. Aki csak felszínesen is figye­lemmel kísérte az utóbbi évtize­dek hazai kórusmozgalmát, is­meri az adatokat, érdektelenség, szemléletváltás és egyéb okoknál fogva ebben a mozgalomban apály támadt. De Vígh Józsefné azért tanár, azért tanít zenei tago­zaton, hogy a külső folyamatok­tól ne zavartassa magát. Teszi a kötelességét. Magas fokon. Hogy mennyi energia szükséges egy viszonylag jól felkészült, ze­nei adottságokkal is rendelkező nagy együttest, ennyi eleven csi­kót ötven és száz közötti lét­számban együtt tartani olyan fe­gyelemben, hogy mindenki teljes odaadással vegyen részt a nem elbliccelhető munkában, mert a csiszoltság itt elengedhetetlen. A hatás hőfoka a közönségnél a ze­nei anyag birtokbavételén, átélé­sén és pontos előadásán múlik. És hogy mi itt a pontos, az átélt, a zeneszerző szándéka szerinti lel­ki tartalom, azt a nebulóinak a tanárnő, a karnagy teszi világos­sá. Hogy ez milyen folyamat, hányféle eszköz áll rendelkezés­re ehhez a zene szolgájának, a karvezetőnek — a kívülállónak rejtély, a benne lévőnek szenve­dély, megszállottság és önkifeje­zés kérdése. Magyarul: igény a magasabb kategóriákra. Most, mielőtt elmentek volna, vagy már úton is vannak, amikor ez az írás megjelenik, fejet akar­tam volna hajtani a fáradhatatlan művésztanár előtt, aki a Pál apostoltól prózájában is annyi­szor idézett sorokat most zenébe fojtva adatta elő gyerekeivel: a szeretetről. (Bárdos: A szeretet himnusza.) Úgy hisszük, ez a szeretet, ez az emberi jóság ma­gyaráz meg mindent, az ered­ményt és a várható sikert. Túl azon, hogy Kodályt, Bartókot, Karait, Weöres-Szunyogh Kis szvitjét, Bárdos nem egy számát, a Kátai László népdalfeldolgo­zását a legapróbb részletekig, a mű lelkét lelkesítőén megpendít­ve juttatták el a hallgatósághoz. Nem lenne teljes a beszámoló a gyerekkorú profi énekesek hangversenyéről, ha a felnőttek hangsúlyával nem említenénk a kis zongoristát, Jászai Patríciát, aki Bartóktól a Bolgár táncokat és Grier-től a c-moll prelűdöt játszotta. A technikai felkészítés okán tanárát, Bírta Agnestis szó­ba kell hoznunk, de ennek a te­kintetéből is kiolvashatóan igen komoly kislánynak a sorsa mint­ha meg lenne határozva — a ze­nében, a zenével. Jó ezt így leírni, amikor annyi reform, annyi zsá­kutca meg pedagógiai csődtö­meg-jelzés után (dyslexia és tár­sai) ilyen profi gyerekekről írha­tunk lapunk hasábjain. Bárcsak az új, a megszülető elitet és an­nak előhírnökeit köszönthet­nénk ezekben a gyerekekben. Az együttes zongorakísérője Vígh Judit főiskolai hallgató. Farkas András Hogy megnéztem ezt a filmet, majd kilépvén az utcára, langy májusi eső fogadott: meghívtam a barátomat egy kávéra. Kellett nekünk az a kávé, ő is látta a filmet, néztünk a tejszínhab felett egymásra, kavargattunk egyet vagy kettőt, de amúgy csendben maradtunk, nem nagyon szóltunk, aztán csak végül ennyit: hülye egy film volt, nemdebár? Az ember manapság lelkileg is ráhangolódik, ha egy magyar rendező magyar alkotását kívánja megtekinteni a moziban, ünnep az szinte, kivételes alkalom. Pláne vannak elvárásai, ha egy ifjú titán első munkájával találkozik, (Tolmár Tamás, műve címét lásd fent...), és olyan színészekkel, mint Vallai Péter, Básti Juli, Balkay Géza, Sinkó László. Hálás a legkisebb honi gesztusért is, szívesen nézi el az apróbb esetlenségeket, mert ugye: „magyar... „ A miénk. Csak hát ez a film cseppet sem lett „ közös „. Ez az ö vék maradt, vagy inkább az övé — külón-külön a rendezőé, a forgatókönyvíróé és a szereplőé. Mindegyikük alaposan megfürdőzótt saját lelkivilágá­ban, saját extrém gondolataiban, delíriumos képzeteiben — aztán elénk öklendezte robusztus életérzését. Ilyen vagyok, ezek a gondola­taim, ha nem értitek, a ti hibátok... A történet C. C.-ről szól, akit néha Cicának hívnak — és az em­bernek óhatatlanul eszébe jut a Hajnali háztetők Bébé-je, na de an­nak hangulata volt, kérem... Cécé életművész, író, költő és alkoholis­ta. Nők között csapong, egyet a szekrényben meghág, másikat az asz­tal alól ijesztget, harmadikba szerelmes. Élete egy vodkamámor, így aztán nem is meglepő, ha örökké látomásai vannak: békákat lát, mo­numentálisán nagy békákat, szörnyeket, akik üldözik őt, sivatagot, ahol barangol, és ahova vágyik, és ott van még Lak Laksson is, aki a fénymásolón keresztül, táviratilag értesíti őt: nyissa ki az ajtót... Ha most „lemennénk lilába „, ezen az ajtómotívumon érdemes lenne elgondolkodnunk. Mert egy csukott ajtó mögött mindig van va­lami titok, rejtelem, ha úgy vesszük, életünk olyan csukott ajtók soro­zata, amelyeket vagy kinyitunk, vagy nem. Á kinyitáshoz bátorság szükségeltetik, de ez ne vezessen felre bennünket. Olykor nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy mégse nyissuk ki azt az ajtót. Ám ezzel a gondolatfejtéssel jócskán túlhaladtuk azt a filozófiát, amit a képből egyáltalán ki lehet bogozni. (Nincs benne filozófia, de bogozni sose árt...) Elhangzik viszont egy nagyon értékes párbeszéd a filmben. Sin- kó nyomozo megkérdeziBeosztottját: „Ugye, tudja a jelszót? „ „Nem nagyon... „ — suttog az vissza, és ezen végre egy jót lehet röhögni. Fe­ledve békaszörnyeket és egyéb pazar kitalációkat. Doros Judit Nyolc dalárda­Immár hatodik alkalommal vet­tek részt a megyei népdalkörök és citerazenekarok az országos mi­nősítő hangversenyen. Ez a há­romévente megrendezett esemény egyfajta megmérettetés a helyi népdalhagyományokat őrző, ápo­ló együttesek számára. Hevesben több mint negyed­százra tehető a szép hagyományú népdalkórusok száma. A mozga­lom kezdetét a hatvanas években induló parádi palócnapok jelen­tették: a hetvenes évekre már negyven kórus működött. Napja­inkra ennél kevesebb maradt, de ezek az együttesek minőségileg ki­válóbbak, tisztábbak lettek. A mostani — a résztvevők szá­mára oly fontos — minősítő bemu­tatóra több mint 270 dalos és cite- rás gyűlt össze: az egri Megyei Mű­velődési Központ, valamint a Do­bó tér környéké a szebbnél szebb, színes népviseletben pompázó résztvevőkkel telt meg. Ez a lát­vány a színpadon még csodálato­sabban hatott, népdalkórusaink minden várakozást felülmúló tel­jesítményükkel emlékezetes, nagyszerű pozíciókat mutattak be. S amire meg nem volt példa: a ki­lenc országos minősítést kérő kó­rus közül nyolc aranyfokozatú ok­levelet kapott. A kórusok egymást múlták felül, mégis — minden sor­rendiség nélkül — említést érde­mel az újra csúcsra jutott híres no- vaji asszonykórus, amely remek, egységes hangzásával, hangulatos előadásával aratott sikert. Csak­nem ugyanez mondható a kitűnő hangú Egri Csillagok vegyeskarra, előadásuk hangulatát kis zenekari együttes kíséretével még fokozni is tudták. A régiek közül nagy siker­rel szerepelt az 1966-ban alakult ostorosi asszonykórus, noha az együttesbeliek hangja kissé meg­kopott, de jó tempójú, stílusos éneklésük és csupa szív daloló­kedvük példamutató. Itt vetődik fel a más kórusoknál is tapasztal­ható probléma: az utánpótlás hiá­nya, amely egyre jellemzőbb... Egyébként Mátraderecske, Kará- csond és Nagyfüged népdalkóru­aranyoklevéllel sainak bemutatója volt a legkelle­mesebb meglepetés. A matraiak céltudatos munkával viszonylag rövid idő alatt küzdötték fel magu­kat a legjobbak közé. A megye déli részén fekvő két falu nepzenei anyag szempontjából nem gazdag, mégis megmutatták, hogy lehet értékes műsort összeállítani és él- ményszerűen előadni. A feltörő „újhullámosok” közé sorolhatók Mezőszemere dalosai, akiknek — noha mindössze 15 éves múltra te­kinthetnek vissza — minden eddi­ginél nagyobb sikerük volt. Né­hány új enekessel frissült a hang­zás, tisztábbá vált az intonálás az énekkarban. A citeraegyüttesekről nem tu­dunk ennyi jót elmondani: több csoport megszűnt, a meglévők személy- és egyéb gondokkal küszködnek, s meg is látszik elő­adásukon. Egyetlen reménysugár, hogy több új tehetséges fiatal kezdi bontogatni szárnyait. A gyön- gyössolymosi citerások kiemel­kedtek felkészültségükkel, kultu­rált muzsikálásukkal, s ennek aranyoklevél lett a jutalma. A me- zőszemereiek a népdalok ritmikus, táncszerű előadásával tűntek ki. Végül is nagyszerű, rendkívül színvonalas népdalkórus-bemuta- tónak lehettünk tanúi. Olsvai Im­re, az ország egyik legkiválóbb szaktekintélye, a zsűri elnöke a kö­vetkező sorokat írta be az MMK vendégkönyvébe: „Nem először, és remélem, nem utoljára veszek részt ebben az épületben népzenei eseményen. Kellemes emlékek jut­nak eszembe — népdalköri talál­kozók, továbbképzések emlékei... Gazdag és lelkes megye törődik sa­ját kincsével! Az ország teljes vi­szonylatán belül is kiemelkedik e vidék hagyománybecsülése, ápo­lása... Áldott a táj és népe, meg­szállott, lelkes szakemberek törőd­nek kincsei fénybentartásával, és én — Kodály legfiatalabb népze­nész tanítványa — tisztelettel és há­lával hajtok fejet e megyének és vá­rosnak gondos népzenei hagyo­mány ápolásáért!" Nagy Miklós

Next

/
Thumbnails
Contents