Heves Megyei Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-06 / 80. szám

HÉTVÉGI MAGAZIN

HÍRLAP, 1991. április 6., szombat

Apor Elemér

A kilencedik „évtized-híd” közepén

Apor Elemér költő és író, vagyis dr. Kapor Elemér az Egri Népújság, később az Eger című lap szerkesztője tőzsgyökeres egrinek számít, 1907. március 19- én született, 85. életévébe lépett, testi-szellemi frissességgel, derűs életszemlélettel él és munkálkodik, végzi hivatását: az írást. Jan- kovics utcai kicsi kis lakásában szép könyvek és képek ragadják meg a látogató tekintetét. Sorsa, története van itt minden egyes könyvnek és képnek, különös sorsa van a gazdának, aki több mint háromnegyed századot élt meg egri értelmiségként, költőként, íróként.

Első verskötete 1935-ben látott napvilágot: Mindenki nagynak születik. Majd 53 évet kellett várnia, hogy második verskötetet is megjelenhessen, amelynek címe: Mindenütt téged kerestelek. Napvilágot látott gondos, szépen fogalmazott cikkeinek, Egerről szóló írásainak válogatása is: Kisváros a felhők fölött (1988). Mentora, atyai jóbarátja volt Kalnoky Lászlónak, akinek első (költői lépéseit szeretettel egyengette... Hatását, jelentőségét a Kálnoky-monográfus Csűrös Miklós így ismeri el: „Nemcsak a felfedezés érdeme Aporé, hanem a példaadás is (...) elegancia és irónia egyesül Apornál és közvetlen környezete megítélésében, ebből a vegyületből lesz később nagyköltészet Kálnoky- nálV (Részlet egy nagyobb interjúból.)

■ — Apor Elemérről, a költőről és szerkesztőről is keveset tudunk, de gyerekkoráról, iskolás éveiről pedig szinte semmit sem. Éppen ezért először is szüleiről, kisiskolás koráról, gimnáziumi emlékeiről kérdezem.

— Bizony, már betöltöttem a nyolcvannegyedik évemet, és beléptem a nyolcvanötbe. Ha nem is az aggság előszobája ez, mégis kor mar. Lassúdnak a vizek, akármilyen barátságos partok között is, s a munka sem olyan fürge, mint — mondjuk — húsz évvel ezelőtt.-Életrajzi vallomásomat mindjárt helyreigazítással, illetve kiegészítéssel kell kezdenem. Nem Egerben, hanem Rimaszombaton születtem. Egy esztendőt töltöttem a gömöri kis megyeszékhelyen, s azóta, féléves makói közjáték után, Égerben lakom, egyfolytában, máig. Rimaszombathoz úgyszólván csak a megszületésem ténye kapcsol, igazi szülővárosom növekvő sejtjeim élete, szellemem ébredése okán mégis Eger. Ha Rimaszombatra gondolok, három művész előtt hajtom meg gondolatban a fejem. Ott születtek még a XVIII. század végén Ferenczy István, a magyar szobrászat megindítója, majd a XIX.-ben Tompa Mihály, végül Blaha Lujza. (A századunkkal egyidős Győry Dezső „szülővárosa” is Rimaszombat.) Szóval nem akármilyen városban születtem. Hogy kilencediknek láttam meg a napvilágot édesanyám meleg fészkében, az is sokat jelent. Egy

öregedni kezdő finom szépségű asszony utolsó szelíd becezését és a szépségben való gyönyörködés képessegét, amint belőle születtem. Kora fiatalságom két nagy és máig ható „méhen kívüli” élményét is neki köszönhetem. Ő íratott be a líceumi elemi iskolába. Ott csodáltam rá a hófehér monumentalitásra, az óriási termek és folyosók boltozataira, s a közöttük élő és parancsoló csendre. A megilletődés pillanatai ma is elfognak olykor. A másik máig ható élmeny az volt, amikor ötéves koromban elvitt a nagytemplomba, és ott megszólalt az orgona fortissimója. A szépség megrendítő erejétől könnyekre fakadtam. Négy év volt akkor az elemi iskola, s még megcsillan emlékeim között az a kis aranypénz, amit a negyedik végén kaptam, és boldogan adtam édesanyámnak. Azt a tízkoronás aranyat elvitte a háború.-Az első gimnáziumba még a Makiári út első számú házból jártam, ott laktunk talán nyolc évig, amelynek első fele a Szarvas térre, másik fele a Makiári útra néz. A Szarvas laktanyában a hatvanadik közös gyalogezred egyik százada tanyazott, onnan mentek a menetszázadok az első világháborúba, köztük legidősebb bátyám.

— Hogyan emlékezik vissza az egri ciszteri gimnáziumra?

— A ciszterigimnázium nyolc éve a nagyszerű és csodálatos ismeretek megszerzésének ideje volt. Később, ötödik osztályban a cserkészet új élményei jelentették a természettel való közeli kapcsolatot. Számomra különleges helyet biztosított, akaratomon kívül — az énekhangom. A gimnáziumnak országos hírű kórusa volt, s én ennek szólistája lettem már másodikos koromban. Aztán versenyeztünk irodalomban. Dolgozataimat, mint kitűnőeket rendszerint felolvasta dr. Werner Adolf későbbi zirci apát, aki a magyar irodalmat tanította. Ezt a minősítést hetedikes koromban Barankovics Pista vitte el... Az ő dolgozatait nem lehetett felolvasni, mert azok egy-egy alkalomkor két-három füzetet töltöttek meg. Pista szorgalmas olvasó volt, így ismeretei namar túlnőttek az iskolai kereteken. Kifejezésmódját eredeti magyar elemekkel frissítette fel Szabó Dezső nyelvezete. Abban az időben Szabó Dezső könyvei, tanulmányai voltak a fiatalság bibliája. Mindannyian úgy éreztük, hogy ő az igazmondó, ő mutatja meg, hogy a magyar földön mennyire kevés szóhoz jut éppen a magyarság.

— Milyen élményeket őriz a ciszteri gimnáziumból, Barankovics Istvánról?

— Különös helyzetem volt az egri ciszteri gimnáziumbann. A különösen szép szopránhangom különleges helyre tett az énekkarban. Mint a kórus szólistája fönn álltam az orgonista mellett, és mise-betétként latin énekeket énekeltem, ennek híre ment a kisvárosban, és egyre többen jártak a vasárnapi misére. Egy ízben éppen édesapámra kérdezett rá egy idegen férfi: „Ki lehet ennek a csodálatosan szép gyerekhangnak a tulajdonosa? Azért járunk ebbe a templomba.” Édesapám kimondhatatlanul büszke volt erre. Tanáraim közül többen mondták, ha gyengébben feleltem: „Ügyis a hangoddal fogod megkeresni a kenyered.” Hogy ez mégsem lett így, azt egy színdarabnak köszönhetem. Ötödikes voltam már, amikor dr. Balassa Brúnó szúidrabot írt Szent Imréről. Családi dráma volt ez Imre és Vászoly között s míg én játszottam és énekeltem Szent Imrét, színpadi ellenfelem Vászoly szerepeben Barankovics Pista volt. Észrevettem a próbákon, hogy a hangomból elveszett valami. A változó korba léptem, és engem nem lett volna szabad énekeltetni. A színdarab ennek ellenére jól sikerült. De egy jelenetét soha nem fogom elfelejteni. Vászolyt megkötözve viszik Imre elé, aki rokoni jobbot említve közeledik felé. Pista megkötözött két kezével ellökött magától, de ez pontosan a gyomorszájamra sikerült úgy, hogy nem tudtam folytatni a szerepem, csak ki idő múlva. Ba- ■ rankovics egyébként szellemileg gyorsan fejlődő fiú volt, és már abban az időben szociológiai könyveket olvasott. Hetedik osztályig a magyar tanár, dr. Werner Adolf, akit később zirci apátnak választottak meg, legy- gyakrabban az én dolgozataimat olvastatta fel jutalomként, mint legszebbeket. Egy ízben kijelentette, hogy a Pista dolgozata a legjobb, de nem lehet felolvasni, mert három teljes füzet volt a dolgozata, óriási betűvel. Egy ti- szamelléki iskolaigazgató volt az édesapja, és így az egyház által fenntartott kollégiumban, a Fog- lár-Internátusban lakott, de a tanári kar elhalmozta a legkülönfélébb alapítványok jutalmaival nyolcadik osztály után, ahogy futtában összeszámoltam, négyszáz pengő körül volt a jutalmak összege.

— Barankovics Istvánról az újabb szócikkek, szűkszavú portrék csupán azt szokták megemlíteni, hogy 1906-ban sszületett Polgár községében. 1928-ban főtitkára lett az Országos Magyar Katolikus Főiskola Diákszövetségének, az 1930-as évektől gondolatvilágát mindinkább a politikai katolicizmus határozta meg. Újságíró, társszerkesztője az Ország Útja című államtudományi és nemzetpolitikai folyóiratnak, aláírója a Magyar Történelmi Emlékbizottság 1942. március 1-jeifelhívásának... Arról azonban említés is alig történik, hogy pályája kezdetén, 1928-ig mi történt vele. Mint egykori osztálytársa, bizonyára figyelemmel kíséri útját ebben a közbülső időszakban is.

— Barankovics Pistát, mint legmagasabbat, legkiválóbbat kertük fel, bíztuk meg, hogy ő szervezze meg évről évre az osztálytalálkozókat, de ezt sohasem tette meg, sőt egyszer sem jött

közénk. Valahol fent volt, főúri körökben forgott, s azok befogadták... Mikor kiszabadultam a börtönből, 1946 végén, ő már a legnagyobb párt vezére volt.

— Érettségi után a budai Szent Imre Kollégiumban kapott helyet, de akkor belemerült a pesti éjszakába, és a szobáját „bűzbarlangnak” tisztelték a többiek, olyan mosdatlan, dohány és alkoholszag uralkodott benne. „Sárlanak a pesti nők az ember után” szokta mondogatni társainak. Később beszélték, hogy főúri szeretői vannak, hogy ő írja az egyik Hunyadi gróf parlamenti felszólalásait. Ekkoriban találkoztam vele Egerben. „Mit keresel kicsi városunkban Pista?” — kérdeztem. „Szervezem a „Magyar Férfiak Szentkorona Szövetségét” — válaszolta. „És hol? „ — ,-,Kánitz Dezsőék- nél” — Miért ott? — Mert ő a leggazdagabb zsidó. De jöjj el ebéd után egy feketére. Elmentem. Névjegy, főkötős szobalány. A régi Szalay-házban a Fő utcán, bent a félhomályos benyílókban kis csoportok. Tiszta összeesküvés — gondoltam. Aztán a Kis Újság majd a Magyar Nemzet fő- szerkesztője lett. Végül megalakította a legnagyobb keresztény pártot, és „Keresztet a hatosba” felkiáltással és jelszóval, a legnagyobb sikert érte el a 4-es választásokon.

— Persze, Rákosiék kiküldték, „hivatalosan” disszidált, mindössze annyit írt róla a sajtó, hogy a párt pénzével megszökött. Gondolom, ez nem igaz. New Yorkban élt, az amerikai Magyar Nemzeti Bizottság elnökeként, egészen haláláig. Ez azért jutott eszembe, mivel nemr régen leplezték le emléktábláját a Gárdonyi gimnáziumban.

— Saját élete, sorsa hogyan alakult az érettségit követően ?

— 1925-ben leéreettségiztem, utána beiratkoztam az egri Jogakadémiára. Szegények voltunk, Tibor bátyám a műegyetemre járt, mérnök akart lenni, de csak úgy tudta folytatni tanulmányait, hogy beállt az egyetemi századba, és rajzokat készített tehetős kollégáinak. Az egri főiskola volt számomra a legközelebb és legjobb, mert tandíjkedvezményt kaptak a jelesen érettségizettek. Közben állandóan írtam. Verseket. Aztán küldtem őket, ahová csak lehetett. Megpályáztam az egri Gárdonyi Társaság verspályázatát, és megnyertem, majd a Nemzet Újság pályázatát nyertem meg. A jogász ifjúság társadalmi szervezete a Jogakadémiai Kör volt, helyisége az első emeleten, az udvari erkély mögött. Meglepetve láttam, hogy sokan kártyáznak és biliárdoznak ott — sokan előadások helyett. Akkor alakult meg a főiskolán az Eme- ricana katolikus ifjúsági szervezet, oda léptem be.

(Az interjút készítette: Cs. Varga István)

Fábián László

Mélyíti

Azt még megfigyeltem, ugyanúgy bemondják, ahogy szokták: a Deák tér következik. így, névelővel. Tudtam, akét állomás között valószínűleg kanyarok vannak, lassan megy a szerelvény. Jóval több időt vesz igénybe az út, mint amennyit az ember saccolna. Beletemetkeztem újságomba, próbáltam megérteni, miért kell kijelölni a helyét a magyar műholdnak. Talán, hogy össze ne koccanjon a románnal. Olcsó vicc volt, de a fellengzős újságcikk olvastán olyan képzeteim támadtak, kering az űrben egy fehér labda, derekán nemzetiszín szalaggal. Mellettem kövér cigánylegény állt még kövérebb szerelmével, és cigányul udvaroltak egymásnak.

Mar a cikk vége felé jartam, amikor őrült sejtés nyilait belém: figyelmetlen voltam, nem vettem észre elmélyült szellemeskedésemben a megállót, tovább utaztam.

A metró pedig valóban csattogott tovább.

Köröttem az arcok nyugodtnak látszottak, szokványosán fáradtnak, elcsigázottnak, megalázottnak — mentalitás szerint. Legjobb esetben közönyösnek. Vajon mi is izgatná őket; ugyanaz az út, minden nap.

És — persze — nem tévesztik el a kiszállást, ahogy egyes újságolvasók. Akikben egy ilyen aprócska hiba is szorongást kelt; nyomban azt éreztem, sietek valahova, időre kell érkeznem, különben valami hallatlanul fontos dologról késem le. Talán ha próbálom végigvezetni magamban, mi a programom, hová is igyekszem, oldódik feszültségem. így azonban csak azt láttam, a sebes gépezet elrobog velem a föl- aeríthetetlen sötétségbe, jó, ha egyetlen pillanatra bevillan valami váltó, de lehet, azt is csak képzelem, ugyan miféle váltóra lenne szükség mélyen a föld alatt?

Megálló sehol, egyetlen fénysugár sem.

Holott akkor már kifejezetten azt lestem, mikor bukkan föl a következő állomás (és ugyan melyik?) utasközlekedője, amelynek kö- zelgésében rövid időre szemembe otlenek az alagút kábelkötegei is. De mintha a sötétség egyneműbbé vált volna a szokásosnál. Persze, a szokásos ezúttal sem volt kéznél az összehasonlításhoz.

Összehajtogattam az újságot, táskámba süllyesztettem. Meg kell teremtenem legelőnyösebb készenléti állapotomat a leszálláshoz.

Föltűnhetett volna, hogy ugyanakkor senki, de senki nem készülődik.

Rajtam kívül.

Azonban túlságosan is magammal voltam elfoglalva, rám súlyosodon a zaklatott várakozás.

Hiszen én sietek, én nem érek rá hasonló birkatürelemmel és közönnyel várakozni egy alagútmélybe vesző metróállomásra.

Alagútmélybe vesző? Ugyan honnét rögvest ez a komor fogalmazás? Szorongásomon kívül — egyelőre — semmi sem indokolta, hogy ebben a formában jöjjön a számra. Kétségkívül elbizonytalanodtam, rendellenes működést gyanítottam ajelenség mögött, noha gyanakodhattam volna a szokásos zökkenőkre is, amelyek mindettől függetlenül arra késztettek, hogy egyetlen úton se érezzem magam biztonságban, hogy képtelen legyek kétkedés, hitetlenség nélkül végigmenni rajtuk, akadályokat, kanyarokat, megalázó labirintusokat érezzék ott is, ahol azokról a józan észnek az égvilágon semmi nem árulkodik. Bizalmatlanságomat valójában az erősítette a leginkább, hogy a sötétség egyetlen villanásnyira sem akart enyhülni, mintha egyszeriben elfüggönyözték, befestették volna a szerelvény ablakait. Szerelvényt kell mondanom; több kocsiba is átláttam, meggyőződhettem róla, azonos a helyzet.

Engem azonban ugyancsak nyugtalanított változatlanul, hogy — szemmel láthatólag — mások egyáltalán nem éreztek semmiféle feszültséget.

Csak tudhatnám, ők miben bíznak.

Néztem volna az órámat, legalább ellenőrizhessem, mióta utazom: rá is pillantottam a csuklómra többször, mindössze azonban azt a világosabb csíkot láttam a karomon az óra helyén, amely még a nyári napozásokat őrizte, az órát nem hoztam magammal, mert reggel gőzfürdőbe mentem, ott pedig le kell csatolnom, tehát könnyen ott felejthetem. Számolni próbáltam. Azt meg az idegesség miatt nem tudtam kitartóan folytatni. Sőt, egy idő után olyan benyomásom támadt, mintha visszafelé robognánk, jóllehet, megállás nélkül folyt tovább az egyre kínosabbá váló utazás. Felelőtlen sihederek tréfái jutottak eszembe: elforgatják az útirányt jelző táblákat. Súlyos következményeket rejtő komolytalanság. Magam is csináltam hajdanán, végig sem gondoltam lehetséges kimenetelét. Csupán a rend megbontásának csiklandásai estek jól akkor, és mozdítottak bennem némi megbánást most.

Ahogy elkezdtem emlékezni, máris az időben utaztam: a jelen kiesett látókörömből, múlt és jövendp összekeveredett, de a hirtelen érkezett fölszabadultság kárpótolt a csapongás logikátlansága miatt, a félreismert, eltévesztett utak miatt, olyanná vált az egész, mint a természetjárók tájékozódási versenye, ahol a legfőbb segédeszközt, a

olykor tüskés indák hoprzsolták bőrömet. Máskor egy hegygerincen vitt az út, alattam egy jóval szélesebb sztráda látszott nyüzsgő forgalommal, de mintha történetem, a történelmem egész forgataga lett volna zászlós-fényképes demonstrációkkal, páncélozott járművekkel, ódalgó fegyveresekkel, itt-ott netán még bitófákkal is az árokparton. Az altalános zsongásból pedig minduntalan felszínre tört egy derűs dallam, amitől a lenti meneteles vidámabbnak, öntudatosaimnak és célszerűbbnek látszott. Amint azonban elsüllyedt a dallam, a nyüzsgés visszaállt eredeti kuszaságába, tervszerűden tétovaságába.

Sietve aláereszkedni készültem a hegygerincről, amikor erőteljes, határozott fékezés hangja reszelt bele a dobhártyámba. A szerelvény kivilágított peronon állt meg.

— Deák tér — közölte a gépies hang.

H

a valaki nem ismerne: Váryné vagyok Kende Anett. Váralján születtem, holnap lesz húsz éve. A nyolc általánost a falumban végeztem, ahol a tornatanárom jóvoltából véget ért rövid, de gondtalan gyermekkorom. Minek tagadjam? Imádta a testemet, formás, kemény melleimet, hosszú combomat és amikor a li- liomtiprásért kiszabott büntetését kitöltötte, így borult a nyakamba:

— Nem bántam megsemmit... — Akkor vegyen feleségül! — biztattam, de ő azt mondta, hogy ez többek között azért sem lehetséges, mert én soha nem voltam bele szerelmes, csupán felnéztem rá, és részemről egy gyermeki „rácsodálkozás” volt az egész.

Ekkor döbbentem rá, hogy rá- csodálkozásból született meg Gergő, a fiam, akinek a nevét kötelező olvasmányomból, az Egri csillagokból kölcsönöztem. A tanár úr fizeti a gyermektartást, hozzám és Gergőhöz igazán rendes, úgyhogy nem szólhatok semmit. Majdnem elfelejtettem, hogy apám — amint észrevette, hogy gömbölyödik a hasam —, a mama könyörgése ellenére eltir- hított a háztól, és így kerültem el

Anett

a városba keresztanyámhoz, akinek anyám — titokban — azóta is hordja a tyúkot,

Áldjon meg az Isten Eszter!— hálálkodik, mert arról nem tud, hogy én minden hónapban le- brunnolom neki a háromezret. A magam módján persze én is hálás vagyok, mert lakás, meg támasz nélkül ugyan mit is kezdhetnék magammal, de főleg a gyerekkel?

A legelején a kórháznál találtam munkát, ahol először takarítottam, majd segédápoló lettem, hála a nővérhiánynak. Most a szemészeten takarítok, a Il-es bélén ápolónősködöm, így aztán jut egy kevés pénzen az öltözködésre is. Nagy szerencsém, hogy keresztanyám imádja Gergőt, neki ugyanis nem lett gyereke, mert; mit tudom én, mi baja volt lánykorában...

Majdnem elfelejtettem, hogy tavaly a balesetin dolgoztam, de ott egyik éjszaka piásán ágyra akart nyomni egy kopasz főorvos. Jött az ócska dumájával, hogy ilyen meg olyan szexis vagyok, meg hogy milyen szép vastag, húsos a szám. Élőször hagytam, hogy smároljon, tapizzon — gondoltam ennyivel is beéri —, de amikor a lényegre tért, eszembe jutott a tornatanár, és körmeimmel kidekoráltam a képét.

Ezt megkeserülöd! — lihegte, és felhúzta a nadrágját. Nem vártam meg! Akkor estem bele egy mentős srácba, és ő megígérte, hogy segít. Segített is! így kerültem a beire, ahol „menő” vagyok, és tanulom tovább a szakmát. Azt ne gondolja, hogy a doktorcsajok felvágósak, a betegek előtt egy kicsit játsszák az eszüket, de amúgy állati rendesek. Tegeződünk is! Ha hiszi, ha nem, futnak utánam a férfiak, a múltkor az egyik cselédkönyves kis doki már házasságot is ígért, de elküldtem a francba, mert én nekem csak a mentős kellene.

Maga „esztétikailag” is kellemes látvány! — mondta a múltkor Balambér, az a vén ötvenes, akinek éppen hipós ronggyal töröltem fel a szobáját, miközben ő — a fene gondolta — hátulról stí- rolt. Azóta sem kérdeztem senkitől, hogy mit jelent, hogy „esztétikailag”, de gondolom, hogy szexist vagy ehhez hasonlót. A fene bánja, csak becsüljék meg az embert, és ne akaiják folyton megdugni. A mentős az más! A mentőssel el tudnák képzelni sok mindent, de ez komplett hülye vagy homokos...

Az előbb már akartam mondani, hogy most komolyan udvarolna a keresztanyám egyik távoli rokona, aki évek óta külföldön dolgozik, és annyi márkája van, mint a pelyva. Esténként eljön, és elbeszélgetünk. Gergőt a térdén lovacskáztatja, aztán amikor a gyerek lefekszik, keresztanyám is magunkra hagy bennünket, de tudom, hogy hallgatódzik az ajtó mögött, és minden székreccse- nést kétszeresen élvez. Tegnap a Dzsoni megcsókolta a kezemet, de mondtam, hogy ezt én nem szeretem, mert az én kezem büdös, klórszagú. Ha mindenáron csókolni akar, akkor inkább smároljunk egy jót! Másról persze szó sem lehet, de fából nem vagyok, megaztán tudja, hogy van? Az ördögnek is gyújtanak gyertyát! Azt mondja ez a Dzsoni, hogy a nyáron kivisz magával, és megmutatja, hogy milyen ott az élet.

— Mit kellene dolgoznom, ha feleségül vennél? — kíváncsiskodtam a minap csak úgy hülyéskedésből, amire ő azt mondta, hogy semmit.

— Engem kellene szeretned!

Na ebből nekem elég. Torkig

vagyok Dzsonival, meg keresztanyámmal is, aki rimánkodik,

hogy ne ugraszam el ezt a jó partit, és ne hagyjam futni a szerencsémet. Képzelje, Dzsoni addig viszi a dolgot, hogy Gergőt teljesen bevadítja. Annyira odavan érte a srác, hogy már hármasa sem volt a félévi bizonyítványában. Azt kérdezte tőlem az osztályfőnök, hogy mit csinálok a gyerekkel, hogy ennyire rákapcsolt? Tegnap csoda történt! Képzelje! Az utcán rámdudált a mentős, és miután nem volt betege, felvett a kocsijába.

— Megőrültél? — mondtam, de ő a fejét rázta. Életemben sem ültem mentőautóban, nemhogy... Rosszra ezért ne gondoljon, bár számomra a legrosszabb lenne a „legjobb”, ha a szívemre hallgatok.

— Mi történt veled? — a vállát vonogatta.

— Már azt hittem impotens vagy... — Csak nevetett, és meg- símogatta az arcomat, majd kitett egy mellékutcában, ahol már várták a bajtársai.

Lehet, hogy egy hónap múlva majd többet mesélek. Hívjon fel, ha érdekes vagyok a maga számára! A központnak csak ennyit mondjon: Anettet kérem! Egyedül vagyok ilyen nevű a kórházban.

Szalay István