Heves Megyei Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-27 / 98. szám

8 HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. április 27., szombat A bölcs holló és a beszélő madarak „És kibocsátá a hollót, és az el-elrepült, meg visszaszólít, míg a vizek a földről felszáradának Az első pillantásra kitalálja a kedves olvasó, hogy Noé hollójá­ról van szó, egy bibliai idézetből. A Bibliában járatosabbak azon­ban nem hagyják annyiba, máris protestálnak, mondván, hogy a vízözöni madár éppenséggel „galamb” volt, és nem holló! Nos, ezúttal félig mindenkinek igaza van, ugyanis Noé apánk előbb hollót, majd galambot bo­csátott ki annak a kiderítésére, hogy vajon vége van-e már a víz- özönnek? Történt így, vagy úgy, de annyi máris bizonyos, hogy a holló — a madarak bölcse — már a legő­sibb időtől fogva szereplője, mi több, legközelebbi társa az em­bernek. Ugyan ki ne tudná, hogy holló hozta vissza Szilágyi Erzsé­bet levelét rab fiának? A Hunya­diak címerállata a csőrében gyű­rűt tartó holló volt! Se szeri, se száma azoknak a mondáknak, legendáknak, történeteknek, ahol a hollók igazi hősökként mutatkoznak be, és örökítik meg nevüket az utókor számára. Említsünk meg néhányat ezek közül, és idézzük emlékezetünk­be e derék madarak hőstetteit: a Biblia szerint Illés prófétának a hollók visznek kenyeret és húst reggel, este. (1. Kir. 17,4-6) Re­mete Szent Pált holló táplálja, és amikor Szent Antal meglátogat­ja, a holló kétszer annyi kenyeret hoz. (Legenda Aurea XVIII.) Történt egyszer, hogy Ciceró az elítéltek lajstromára került, és száműzték. Bújkált a szigeten, ahol hollók szálltak a kunyhójá­ba, és károgásukkal felköltötték, hogy menekülhessen... ízelítőnek talán enny is ele­gendő ahhoz, hogy igazi va lás­suk, hogy a holló bizon y soha­sem volt közönséges madár, és tekintélyének jogos és ^vitatha­tatlan alapja van, nálunk, ma­gyaroknál kiváltképpen. Gon­doljunk csak arra a sok szólás­mondásra, amelyek a hollókkal kapcsolatosak, s amelyek több­nyire népi bölcsességeket takar­nak. „Holló a hollónak nem vájja ki a szemét!” A kedves olvasók egy része most talán arra gondol, hogy mi­nek ezekről annyit beszélni, ami­kor mindenki igazán jól ismeri a hollókat. Micsoda fatális téve­dés! „Miskolci” idejében még így lehetett, mivel ő ezt írta: „A holló igen közönséges és esméretes ma­dár.” Csakhogy azóta sok víz le­folyt a Dunán, és a hollók bizony eltűntek, kihaltak, alig-alig van írmagjuk a közelben. Az ugyan­is, amire mi gondolunk a holló említésekor, nem más, mint var­jú! — Madár, madár! — mond­hatná valaki. Aligha akad olva­sóink között, aki mostanság hol­lóval találkozott volna, ezért leír­hatjuk a hollók küllemét: — A holló igen nagy madár. Egyharmaddal nagyobb, mint a varjú, testhossza eléri a 66 centit is. Szinte acélos fekete, kékes, a szárnyakon zöldes fémfényű. Hazánkban immár elvétve ha ta­lálható, sajnos, a hollók is beke­rültek a híres Vörös Könyvbe, ahol a kipusztuló fajok nevei sze­repelnek. Száz esztendővel ezelőtt Eu­rópában gyakori madár volt, ké­sőbb irtani kezdték, mérgekkel, fegyverekkel, ahogyan mondani szokás, tűzzel, vassal. Sajnos, si­kerrel! Újabbém mintha felcsil­lanna egy-egy fénysugár, hogy talán mégsem veszett ki az ír­magjuk, és itt-ott már felbukkan egy-egy féltve őrzött hollófé­szek. — A holló a legokosabb ma­dár! Ezt a meglepő kijelentést nem más mondta, mint Conrad Lorenz Nobel-dijas professzor. Beszéltem idős természetbará­tokkal, akik annak idején felne­veltek hollófiókákat, és meglepő történeteket mesélnek el róluk. Az említett professzornak is volt egy hollója — Roa nevet adott neki. Nem kellett kalitkába tar­tania, mindig mellette volt, kö­vette őt, röpködött a feje fölött. Ha bajban volt, saját neve kiáltá­sával — Roa, Roa — hívta segít­ségül a professzort, noha a társai „ krakkrak ” hívóhangon „ beszél­tek ”. Lorenz szerint ez már szinte értelmes beszéd volt, hiszen nem a többiek nyelvét használta. Legtöbben tudják, hogy hazai madaraink közül néhány, így a holló, a varjú, a mátyásmadár megtanulnak „beszélni”. Akinek van türelme hozzá, megpróbál­hatja a tanítást. Megéri, mert ki­tűnően is beszélhetnek, noha ál­talában nem a helyzetnek megfe­lelő hangokat, szavakat mond­ják. A szajkó nyilván csak szaj­kózza a szavakat, amelyeket megtanítottak vele, de ezt rendkí­vül bájosan, olykor mulatságo­san teszi. A mesékben, történe­tekben ez nyilván másképpen van! Az ezeregy éjszaka meséi­ben a papagáj részletesen beszá­mol gazdájának arról, hogy úr­nője kivel és hogyan csalta meg. Ez sem igaz, éppen úgy nem, mint Conrád Gesner legendája: a nevezetes papagáj ugyanis — a vízbe esvén — ezt kiáltotta: „ha­jót, hajót, húsz forintért...” Az eset eljutott VIII. Henrik fülébe. Maga elé hozatva, a papagáj azt mondta a királyinak: „Adj a fic­kónak egy garast. ” Élnek, léteznek halhatatlan mondák és legendák, így arról is, hogy Dél-Amerikában az őser­dőben él egy vén papagáj, amely egy kihalt indián törzs nyelvét beszéli, de mivel a törzs kihalt, és csupán ő maradt életben, ott ki­abál ma is az ágakon, és ismétli azokat a szavakat, amelyeket most már a világon senki meg nem ért... Hallottunk, olvashattunk ele­get a tolvaj szarkáról. Nos, ez igaz: a szarkák ugyanis lopnak! Lopnak, mint a szarkákHgeiz, annak idején éppen a most feldi­csért hollókról mondták el ugyanazt, és bizonyára az sem véletlen, hogy Mátyás királyi cí­merében a holló gyűrűt tart a csőrében, méghozzá olyan gyű­rűt, amelyhez nem becsületesen jutott hozzá. Nem mulaszthatjuk el, hogy összeállításunkban ne emlékezzünk meg az ausztráliai lugas madarakról, amelyek a tol- vajlás mesterei. Páljuk szerelmét ugyanis azzal vívják ki, hogy lu­gasfészkükben sok-sok színes, díszes holmit mutatnak be. A lu­gas alatt van a dürgési tér, ide rakja le a hím a nősténynek a kék, sárga holmikat, amelyeket „szerelmében” összelopkodott. Kutatók kimutatták, hogy e tár­gyak között akad minden fajta­féle szín, de piros és zöld még vé­letlenül sem! Bölcs és okos madaraink be­mutatását fejezzük be talán a postagalambbal, amely már csa­ták, háborúk kimenetelét dön­tötte el egy bizonyos történelmi korban, s manapság a galambá­szok a megmondhatói, hogy mi­lyen nagyszerűen lehet velük szórakozni. Minden tiszteletet és megbecsülést megadva nekik, azért nem árt tudni, hogy egy se­reg más, jól tájékozódó és repülő madár megtenné ugyanazt a szolgálatot, mint a postagalamb. A lényeg, hogy a madár ragasz­kodjon a fészekhez és a házhoz, ahová visszavárják, ugyanis a madárposta lényege, hogy a ma­dár visszarepüljön. Egyetlen ma­dár sem tud ugyanis levelet vinni, csak hozni! Ez régen is, ma is a postások dolga volt, illetve lesz... (Sz.) Diogenész meséli Jó, jó, magam is tisztában vagyok azzal, hogy az utcán ujjal mutogat­nak rám az emberek: „Nini, ott megy Diogenész, akinek nincs ki mind a négy kereke!” Gúnyolódnak rajtam, különcnek tartanak, mi több: cinikusnak. Mert fényes nap­pal lámpással a kezemben szaladgá­lok. Mert egy városszéli hordóban lakom. De miért lakom hosszú évek óta hordóban? Bezzeg ezt nem kérdezi tőlem senki! Pedig próbálnának meg ők ma­gánerőből építkezni. Ráadásul filo­zófusi fizetésből! Hiszen tehetek én arról, hogy annak idején a szüleim értelmiségi pályát választottak ne­kem? Mert, na mondjuk, magánke­reskedő lennék, már régen folépült volna a saját palotám. így viszont örülhetek még annak a hordónak is... Hogy lámpással a kezemben ro­hangálok naphosszat? Naná, hogy rohangálok! Építési engedélyekért az athéni Vének Tanácsába, kölcsö­nökért az OTP-be, vagyis az Olim- poszi Takarék Pénztárba; továbbá homokért, mészért, termésköve­kért, fuvarosért... Huhh! És akkor ott vannak még a mesteremberek! Ki bírja ezt idegekkel és főleg drach­mával? Csodálkoznak ezek után, ha ki­lóg a tógámból a sarum? Bizony-bi­zony. Sokszor már alig várom az es­téket, amikor meggyötört tagjaimat végre begyömöszölhetem külön be­járatú hordómba, és kedvemre ál­modozhatok... Tegnap éjjel is azt álmodtam, hogy sajat lakásom van egy társas­palotában, aminek vételárat filozó­fusi fizetésemből spóroltam össze. Életkörülményeim rendezettek, s így nyugodtan dolgozhatok a köz javára. Lelkemben béke lakozik, és — ezer áldás Zeuszra! — tanítvá­nyaim szemeiben az értelem fénye csillog. Én büszkén, emelt fővel lép­delek közöttük, és tógámat nem szennyezik habarcsfoltok... Álmomban Hellászban még a hi­vatalok és a rendeletek is érettem lé­teznek, és boldog vagyok, mert ál­momban az álmom a valóság, s ezért álmaimban nem nevetnek rajtam a többiek. Nem mutogatnak rám, nem kiáltozzák: „Diogenész mezte­len”! ...Sajnos ekkor felébredtem. Odakünn már a hordóm hasára sü­tött a Nap, idebenn viszont még kel­lemes félhomály és dohszag terjen­gett. Szokásom szerint nagyot nyúj­tózkodtam, megropogtattam fájó csontjaimat. Majd tenyeremből ki­húztam egy szálkát, lámpást gyúj­tottam, és kikászálódtam a hordó­ból. Kezemben a lámpással elindul­tam keresni egy elfogadható áron dolgozó kőművest. Egy igaz em­bert! Igaz, néhány lépés után megtor­pantam, és visszaszaladtam a hor­dómhoz. Ugyanis megint elfelejtettem tó­gát húzni... Walter Béla Utazás a vakvilágba A tavaszi zápor veri a ko­csit, sebesen dolgozik az ablaktörlő. Pest után, egy parkírozd szélén ve­szettül „meszel” mind a két kar­jával egy stoppos fiú, térdével tá­masztja, védi a víztől a zöld turis­tazsákot. — Elvinne?- Hová? — Amerre nem esik... Hátradobja a cuccait, helyet csinál magának az ülésen. — Ide ülj, mellém! — Fél, hogy leütöm? — Nincs a hátamon semmi néznivaló. Újra tempóban van a kocsi, alábbhagy az eső, már az első fo­kozaton is megbirkózik a vízzel az ablaktörlő. A srác tollászko­dik, törölgeti nedves arcát, vörös haját az ujjaival fésülgeti, ruhájá­ból szúrós izzadságszag árad. — Egészen új még a járgánya. — Nektek milyen van? Rám pillant, most nézem meg jobban az arcát: pattanásos, az átlagosnál nagyobb orrú, szétálló fülű, gondozatlan kamasz. A hangja mutál, a beszéde kappan­hangé, de azért szimpatikus, nem kelt rossz benyomást, bár kicsit okoskodó és kíváncsi. Ér­deklődéssel szemlélődik, ki-be kapcsolgatja a rádiót, próbálgat­ja a magnót, majd nyitni akarja a kesztyűtartó fedelét. — Zárt felségterület — fogom meg a kezét, és sokatmondó ké­pet vágok. Megnyugszik, az arcán nyoma sincs sértődésnek, ellenkezőleg, mintha puhább, kellemesebb lenne a hangja. — Volt egy Skodánk, de apa beadta a bontóba. Ha nagyon sürgős, taxival járunk, anyát meg egy krapek Hondával furikáz- za... Aszód táján már süt az áprilisi nap, a fiú testéből megint az or­romba csap az előbbi, kellemet­len, csípős szag. — Akkor hová is megyünk? — Én Egerbe. Ránt egyet a vállán, a hangja idegesebb, mint az előbb. — Bekapcsolhatom a rádiót? Bólintok. — Nekem tökmindegy, hová visz! Ha nem csinál majrét, meg­mondom, hogy megléptem ha­zulról, mert tele van már a hóci­pőm az egésszel... — És most utazol a vakvilág­ba? — Lehet, hogy Csátra, a nagy­mamámhoz. A zene után a hírek következ­nek. Szökött utasom lehunyja a szemét, és úgy tesz, mintha alud­na, nyurga lábait ide-oda rakos­gatja, majd kirúgja a kocsi elejét. — Apa is folyton politizál, ahelyett, hogy a családjával tö­rődne. Pénz, kaja nyista, a hűtő üresen fogyasztja az áramot. — Otthon majd keresnek! Feladnak a rendőrségre... Jót röhög, még meg is köhög­ted a nevetés, megpróbálja maga előtt keresztbe rakni a lábait, de nem megy. — Tojok rá! Méghogy keres­nek? Nem mondaná meg, hogy kinek kell egy folyton éhes, ma­gamfajta inasgyerek? Anyámtól egyebet sem hallok, csak azt, hogy velem verte meg az Isten, apával nem is lehet beszélni. Legfeljebb azt hallom, hogy kus- soljak, s örüljek, hogy lyuk van a fenekemen... — Te nem politizálsz? Vicsorítja a fogát, mint a ku­tya, amikor haragszik, morog is magában, végül kitör belőle a hang. — Éhes vagyok! Ez és ennyi az én mondanivalóm a világnak, és az, hogy az apám nem tudja el­tartani a családját, az anyámnak állása és pénze is lenne, de kurva, és magára akasztaná a világ min­den csecsebecséjét. — Megértőbb lehetnél hozzá! Elvégre a fia vagy... Rádió ki, majd be, aztán a magnó, majd megint semmi, vé­gül apró, ideges rángások az ar­con. — Az egyik tanárom azt mondta: fiam, te úgy nőlsz fel, mint a gomba. Arról persze hal­vány dunsztja sincs, hogy ha apá­tól kérdezek valamit, akkor rög­tön nekem ugrik: ne lelkizz, fi­am! Állj minél előbb a saját lá­badra, és tanuld meg, hogy ha fejjel lefelé esel is, mindig a tal­padra érkezz. Hatvanig csend van, delet ha­rangoznak a rádióban, amikor megállók a vendéglő előtt. For­dulok, biccentek a srácnak, hí­vom magam után, és zárom a ko­csiajtót. — Két gulyást kérek! Eszünk, mint az árvagyere­kek, a fiú tömi magába a kenye­ret is. — Szereted a túrós csuszát? Tele van a szája, de igent hüm­mög, és kócos fejével föl-le im- bolyog. Ha az ember jóllakik, mindjárt más színben látja a vilá­got, erősödik a hite, és szilárdul benne a remény. Fizetéskor a srác a farmere zsebében kotorá­szik, s szorongat is a markában némi pénzt. — Én hívtalak! Kerecsenden kiteszlek, aztán mehetsz Csátra a nagymamádhoz, fel is út, le is út... Megköszöni az ebédet, az ud­varon hosszút nyújtózik a nap­fényben, majd hanyagul bevágja magát mellém az ülésre. — A nagymama talán jó ötlet. Ha tényleg begőzölnének, úgy is ott keresnének először. Cigányzenét hallgatunk Kere- csendig, az elágazás előtt megál­lók és kezet nyújtok. A visszapil­lantóból látom, hogy leállít egy teherautót, és feldobja a platóra „koldustarisznyáj át ”.. . Szalay István Történet nyírfával Ahol a bizalom gyökeret ereszthet, fészket rak ott a bizo­nyosság is. — Hol hallhattam? Az is lehet, hogy filozófiai szemi­náriumot álmodtam, aztán meg­maradt, életesen. Alig vagyok túl a vizsgákon, másodéves va­gyok... — Aztán megállt a Csillag utca 7. szám alatt, valami sikoltó füttyjelet adott le, föl, az első emeletre. A lány hosszú haja meglebbent az ablakban, ahogy hátranyitotta. — Leröppensz? — Nincs szárnyam. — Tegnap még volt. Hosszú, csípőig érő, egyágú copfba font, szőke haja uralta, „ékesítette” a lányt, libbenő szoknyája és az átlátszó kis vala­mi, ami blúz is lehetett, szinte csak mellékes volt rajta. A fiú érezte, ismét égnek az ujjai: be­telne véle... Sosem lehet. Akár ha a hegyi patak vizét akarná ki­inni fönn a Mátrában, nagy és telhetetlen szomjúságában: azt a szomjúságot nem oldja víz, azt, mely úgy akarja, hogy ne csak kortyonként, de az egész kris­tálytiszta patak omolna át belül, mosná át hosszan az egész testet, mosná, mosná, ömölve a sokáig, a végtelen időkig... — Most hová viszel? — kér­dezte a lány, megállva egy nyírfa alatt. Majd mintha el is feledte volna a kérdést, egy picit sikoltva nézett föl a karcsú nyírfára. — Mi történt? — Megőszült. Nézd, István- ka, milyen fiatal kis fa, és tiszta sárgára őszült... Á fiú arcához érintette a lány kezét, érezte, hogy most valami nagyon de nagyon egyszerű, vi­gasztalót kell mondania, ami visz- szahozza a valahonnétból ide, a Halastó utcába. — Lehet, szerelmesek vesze­kedtek alatta a nyáron, aztán megőszült bánatában. Édes... A lány elengedte a fiú kezét, odalibbent a karcsú nyírfához, és ujjait simogatólag végighúzta a kérgén. Mintha a testemen — gondolta a fiú. — Csak föl, csak hegyre föl viszlek, ezt én mondom, az „utolsó előttid”, lefelé soha. — Most miért mondod? — kérdezte a lány, és átkarolta a fiú derekát, húzatta magát. így már nem lehet sétálni sem, ilyenkor meg kell állni, belenézni a sze­mébe, tiszta kis illatos fejét oda­engedni a nyakadhoz, ameddig fölér. — Azért, hogy sikerüljön a vizsgám nekem is? — Csak úgy mondtam, és a vizsgád sikerülni fog. Hegyre megyünk, fák közé, az a jó társa­ság, változó fény, árnyék, fű, fa, nagyság mellett a kicsik világa, kicsinyesség nélkül. Szerettél egyáltalán az elmúlt hét évszá­zadban, vagy csak jó volt elhin­ned, hogy szeretsz? ... Nem tudom elhinni. Nem tudom, akkor mit felelt. Egy bi­zonyos, hogy itt, ahol erre válasz­ként akkor megsimogatta az ar­com (teljesen „csoktalanul”), ezek a hegyek most is állnak, azóta is, mióta a végtelen meg­szakadt, nem omlott össze sem­mi, áll a nagyság, élnek a pici vi­rágok is. Vagy kinőtt a kicsinyes­ség is azóta? Hol járhat most? A féltékenységnek nincs helye bennem, csak azt érzem, hogy a mellkasomban minden csontom, bordám külön-külön fáj azóta, hetek óta. Azzal ment volna el, hogy játékból „utolsó előttinek” neveztem magam? De hát más­kor is mondtam ezt... — Most lefelé haladunk, sza­ladunk egy kicsit, csak minden második padnál csókolhatsz meg, sietnem kell haza. Holnap csak délben fütyörészhetsz az ablakom alatt, többé nem leszek. Jó?-Jó, édes emberke. A Halastó utcában a lány csak akkor vette észre a kis nyírfát, mikor már mellette voltak. Oda­szaladt, megsimogatta. — Meglátod, nemsokára ki­zöldül. .. — mondta nevetve. Már majdnem otthon, a Csil­lag utcában a bokrok alól egy ki­csi macska óvakodott elő, fél- ökölnyi lehetett, kis tigriske, fe­hér mellénnyel. A fiú megörült neki: — Nézd, milyen kicsi macs­ka! — és indult felé. A lány riad­tan fogta vissza. — Ne! Ne nyúlj hozzá! Nem akarom! — De hát mi van veled? Gyer­mekkorom óta kedvenc állat­kám, tudod... Visszahúzta szépen a fiút, megcsókolta az arcat, a szemét, a kezét, olyan furcsa kétségbeesés­sel, aztán könnnyezni kezdett. — Ó, te, hát siratod a gyer­mekkoromat... Na, nyugodj meg, nagyon szeretlek. — Ekkor beszaladt a lány a Csillag utca 7. szám alá. Ekkor? Vagy már azelőtt kez­dődhetett az ő külön élete? Ak­kor már lehetett valami mögöt­tünk, mögötte, azon a hétszáz együtt töltött esztendőn kívül. Azóta csak délben, futólag lát­hatom, délután nem, este nem. És ez a fájdalom úgy pusztítja a bizonyosságot. A kétség őrli föl a férfit, nem a munka, nem a kitar­tás, nem a várakozás a bizonyos­ság ígéreteire. A kétséggel tudta Jágó is megölni Othellót. Ha nem marad annyi erőm, hogy számon kérjem ezt a furcsa nyári életvitelt, ezt a kifosztott nyarat, ezt az én kifosztott életemet, ha nincs annyi erőm, hogy elhalad­jak a kis nyírfa előtt, akkor erőt­len volt az én bizalmam is ben­ne... De miért bújkál? A nyár, az menthetetlenül oda. Szeptemberedik már. „Szállnak a darvak, vége a nyár­nak” — ez zakatolt a fiú fülében, a mellében, míg vitte a vonat ha­za — haza, mibe? — a Balaton­ról. Négy levelet kapott tíz nap alatt a lánytól. Másnap tiszta ingben, lebar­nulva, s a nyár folyamán annyi­szor visszaerőszakolt bizalom­mal, jókedvvel ment a Csillag ut­cába, a 7. szám alatt sikoltó fütty­jelet röppentett, és kivágódott az ablak. — Gyere föl, most — mondta a lány, és kihajolt mélyen az ab­lakból. A fiú úgy érezte, meg tudná most simogatni leomlo, szinte a földig leomló kibomlott haját. Fönn az ismerős-idegen lakás. A lány az ajtóban már valósággal végigsimogatta, talpig, aztán visz- szarebegtek ujjai a fiú arcára, gyönyörkedtek az ujjbegyek. — Lejárt, minden lejárt, Ist- vánkám, — mondta, és ugrált. — Elutazott mindenki olcsó jeggyel a Balatonra, és nekem lejárt már... — És a gombjaihoz nyúlt, vet­kőzött, mint ahogy teszik talán az Isten angyalai. — Ezért..., azért, csak azért, mert magunkra vagyunk, ne vet­kőzz... — mondta a fiú dermed­tem — Mi van veled? Mi volt? És a lány lassan, megverten kezdett visszaöltözködni, sza­kadt, ropogott a kis nadrág, ahogy visszatépte ágyéka hajára, a blúza, ahogy húzta magára, és sírni kezdett, egyik karja még tartotta a félig fölcibált kis nad­rágot, másik lelógott, és sírt na­gyon, álltában, félmeztelen, föle­melt fejjel állt, tiszta szemei meg­nőttek a könnyek között. — Négy... négy macskás csa­ládot vállaltam... a nyáron, Ist- vánka, sok dögöt... a Lujzika né­nié már alig evett... süket is volt..., a Lőrincziéké vad, mindig a bútorok tetejéről könyörögtem le... sírtam is neki... csakhogy egyék... ez volt a dolgom... elbúj­tam, hogy jöjjön elő. A Jaky há­zaspárnak hét macskája van, azokkal jól voltam... a negyedik macskás egy százéves vénasz- szony. Mindenki nyaralni ment... én vállaltam a macs... ápolni, etetni, bevásárolni nekik külön, külön... amit szeretnek... És görcsben zsugorodott össze a szőke, derékba, guggolva viny- nyogta, szinte a földön: — Hétezer forintot kerestem Istvánkám, egy hónap alatt... édesem, egyetlenem... Szégyell­tem megmondani neked, és úgy fájtál bennem... Én soha többé nem akarok macskát látni... csak téged, amíg, amíg élek... élünk...

Next

/
Thumbnails
Contents