Heves Megyei Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-27 / 98. szám
4. SZEMTŐL SZEMBE HÍRLAP, 1991. április 27., szombat A Legfelsőbb Bíróság elnöke ellenzi a halálbüntetést „Kialakulóban vannak a bírósági önkormányzat lehetőségei" Beszélgetés dr. Solt Pállal — Az Ön nevét az Alkotmánybíróság létrejöttekor ismerte meg az ország. Ezt követően tavaly megválasztották a legfelső szintű bíróság elnökének. Hogyan vezetett idáig a pályája? — Budapesten 1960-ban végeztem el az egyetemet — feleli dr. Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke. — A Pesti Központi Kerületi Bíróságon lettem fogalmazó, s 1964-ben neveztek ki polgári ügyszakban bírónak. Két évvel később, egészen 1971 végéig a Legfelsőbb Bíróság elnöki titkáraként dolgoztam. Ezután kitérő következett: konfliktus támadt az akkori elnök, Szakács Ödön és az igazságügy-miniszter, Korom Mihály között. Rajtam csattant az ostor, így kerültem a Pénzügyminisztérium jogi osztályára. Nyolc és fél esztendő után neveztek ki bíróvá a legmagasabb bírói fórumon, 1980 tavaszán. Hét év elteltével tanácselnök lettem. Még 1989-ben választottak alkotmánybírónak. Ötünk közül ketten voltak az MSZMP, ketten az ellenzék jelöltjei, én voltam a független tagja az Alkotmánybíróságnak. Múlt év júniusában választottak meg a mai tisztségemre. Önálló hatalmi ág — Általános az a nézet, hogy a rendszerváltás folyamata magával hozta a bírák teljes körű függetlenségét... — Ebben a rendszerváltásnak valóban fontos szerepe van. Ám tévedés lenne azt hinni, hogy a függetlenség teljesen hiányzott megelőzőleg. A több százezer közönséges ügyet tárgyalók munkájába senki sem szólt bele. Az sajnos kétségtelen, hogy a múltban elég sok direkt beavatkozás történt, rf(js, ezek megszűnése már egymagában is nagyjelentőségű. Megtéremtődtek a feltételei a szervezeti függetlenségnek is. A hatalommegosztás folytán az Igazságügyi Minisztériumnak nincs felügyeleti joga a bíróságok fölött. Kialakulóban vannak tehát a kvázi bírósági ön- kormányzat lehetőségei, s annak is, hogy a bírák saját vezetőik kiválasztásában szerepet játsszanak. Megvan a mód arra, hogy bírói tanácsok jöjjenek létre. Egyelőre megyei szinten, de később országosan is. — Megteremtődött egyfelől a lehetősége a teljes függetlenségnek, egyebek mellett a bér- és előmeneteli törvény elfogadásával, másfelől viszont számos jogforrás megalkotása meglehetősen elhúzódik a Parlamentben. Ez nem nehezíti a bírói függetlenség érvényesülését? Késlekedő jogszabályok — A függetlenség legdurvább megsértése, amikor beleszólnak az ítélkezésbe. Szélesebb értelemben azonban az is hozzátartozik, hogy olyan megbecsülésben legyen része a bírónak, amelynek révén egész életvitelével függetlenedhessen. Komoly lépés volt ehhez az idén bevezetett bér- és előmeneteli rendszer. Sok hibája van, ám az ország teherbíró képességéhez viszonyítva mégis jelentős, bruttó számban átlag 70-80 százalékos emelkedés. A közigazgatási bíráskodás április 1-jétől teszi lehetővé, hogy az állampolgár a közigazgatási határozattal szemben széles körben bírósághoz fordulhat. Igen ám, de hiányzik az a törvény, amely a szükséges feltételeket mindehhez megteremtené... — Eddig igen kevesen voltak az igazságszolgáltatásban dolgozók között is, akik kizárólagos szakértői lettek volna a közigazgatásnak. Elegendő-e ma a szakmai képzés? — Jogos a kérdés. Ez a fajta bíráskodás a hagyományostól sok eltérő szakelemet tartalmaz. Döntő az, hogy legyen megfelelő számú, kellően felkészült bíró. Első lépésként az lenne helyes, ha bíróként foglalkoztatnának közigazgatásban dolgozókat is. Egyelőre nem tudom, konkrétan hogy áll ez a kérdéskör. — Folytassuk akkor a sort a nélkülözhetetlen jogszabályokkal... — Az Országgyűlés elkezdte tárgyalni, de nem fejezte be az ügyvédségről szóló törvénytervezetet. Annak lényege: mindenkinek alanyi joga, hogy ügyvéddé válhasson. Eddig létezett egy numerus clausus, vagyis csak ügyvédi munkaközösségbe lehetett, meghatározott létszámban bekerülni. Most az ügyvédek önállóan létrehozhatnak irodákat, maguk praktizálhatnak, és a verseny dönti el, melyikük él meg. Fontos garancia, hogy aki ügyvéd akar lenni, annak megfelelő összegű kötelező felelősség- biztosítást kell kötnie, hogy az ügyfelének esetleg okozott kárt meg tudja téríteni. Új alapokra helyezendők a közjegyzőségek is. Módosításra szorul a Büntető törvénykönyv. Ezek — sajnálatunkra — későn kerülnek sorra. ítélőtáblák és időszerűség — Egyelőre még szakmai berkekben hallani sokat az igazságszolgáltatás szerkezetének átalakításáról. Hol tart jelenleg ez a folyamat? — A strukturális átformálás elengedhetetlen. Azt már korábban is felismerték a szakemberek, hogy a mai jogorvoslati rendszer nem felel meg igazán a jogállami követelményeknek. Ma csupán a kétfokú bíráskodás idején legfeljebb a törvényességi óvás lehetőségét adja a Legfelsőbb Bíróság elnökének, illetve a legfőbb ügyésznek a kezébe a jogszabály. A kérdés: szükséges- e a megyei és a legfelső fórum közé beékelődő ítélőtábla létrehozása. Ez még kidolgozás alatt van, de elodázhatatlan lépés. A nagy eljárásjogok újrafogalmazásánál ebben dönteni kell! Említek másik példát. A munkaügyi bíróságok ítéletei ellen nincs helye fellebbezésnek. Ez sem jó megoldás, miként az sem, hogy gazdasági ügyszakban az első szint mindig megyei, holott eree sokszor nem is lenne szükség. így viszont a Legfelsőbb Bíróság gazdasági kollégiuma csaknem teljesen másodfokú bírósággá vált. — Az újabb jogorvoslati lehetőség beiktatása — a tagadhatatlan biztonságosságon túl — viszont felvetheti azt a gondot, hogy még inkább elhúzódhatnak a perek... — Különösen polgári területen a pertartamok valóban eléggé hosszúak, sőt, az ügyfelek szempontjából gyakran elfogadhatatlanul elhúzódóak. Ez javarészt magyarázható az ügyek számának nagyfokú növekedésével, továbbá ezek bonyolultságának, nehézségének fokozódásával. Ezt az emelkedést a bírói kar létszáma nem követte. Bár nem vigasztaló, de tény: egész Nyugat-Európában hasonló problémákkal küszködnek. Ebben az összefüggésben igaz a felvetés, hogy az újabb fellebbezéssel még jobban elnyúlhatnak az ügyek. — Az ítélkezéssel kapcsolatos álláspontja a közvéleménynek az is, hogy enyhék a büntetések... — Tudományos vizsgálatok bizonyították, hogy a bűncselekmények számának növekedésében szinte semmi szerepe nincs annak, milyen nagyságúak a büntetések. A társadalom részéről ez inkább csak igazságossági követelmény. A tagadhatatlanul fokozódó bűnözésre a bűnfelderítésnek kell hatással lennie! Riasztó, mennyi az úgynevezett ismeretlenes bűntény. Az igazi visz- szatartó erő az lenne, ha az elkövetők nem számíthatnának arra, hogy tettük titokban marad. — Bizonyára sokszor kapta már a kérdést: mi a véleménye a halálbüntetésről? — Magam is a halálbüntetés ellenzője vagyok! Ha csak tisztán a visszatartó erejét nézzük, akkor elmondható — elemzések során bebizonyosodott —, hogy az élet elleni támadások szempontjából nincs jelentősége. Elvi döntésekkel, irányelvekkel — A rendszerváltás közepette az sem mellékes, miként történik a bíróságok szakmai felügyelete, van-e ezen a téren módosulás? — A Legfelsőbb Bíróság alkotmányosfeladata, hogy végezze a bíróságok elvi irányítását. Ennek léteznek hagyományos módjai, mint az elvi döntések és az irányelvek, amelyek kötelezőek. Általában követésre találnak a kollégiumi állásfoglalások, ítélkezésünk is elég terjedelmes: évente nálunk több ezer ügyben hoznak határozatot. A Bírósági Határozatok című folyóiratunk tartalmaz ítéleteket, örömünkre ennek terjedelme a kétszeresére nő. Új megoldásokon is töljük a fejünket. Szeretnénk szorosabbra fűzni a kapcsolatainkat a megyei bíróságok szakkollégiumaival, hogy megismerhessük az ott végbemenő ítélkezési gyakorlatot. Meg kívánjuk teremteni a Legfelsőbb Bíróságon az információs számítástechnikai bázist, amellyel elérhetők lesznek a határozataink mások számára, s nem utolsósorban jobbá tehető a jogszabályok nyilvántartása. — Az egri összbírói értekezleten többször is hangsúlyozta az egységes bírói szervezet fontosságát. Hogyan kell ezt értelmeznünk? — Ma az anyagi -és szellemi erőnk az egységes bírói szervezetben van meg. Ehhez szükséges, hogy a Legfelsőbb Bíróság szervesen kapcsolódjon az ország összes többi bíróságához. Ezért is oly lényeges az információs központ. El tudok képzelni olyan jövőt is, amikor már az igazgatási feladatok sem az Igazságügyi Minisztérium kezében lennének, hanem a már szóba hozott bírói önkormányzati rendszer rendelkezne velük is a szakmai felügyelet mellett. Szalay Zoltán „Szaddám Húszéin nem váltási vezető” Interjú az iszlám közösség szóvivőjével Sokáig szinte az egész Föld nyugtalan volt az iraki háború miatt, s most is óriási gondot okoznak sok helyen ennek következménye: a menekültek áradata. A világ egyértelműen egy embert okol ezért: az elnök Szaddám Huszeint. O pedig az iszlám vallás nevében lép fel, ennek híveit hívja magához szent háborúra, s úgy tűnik, rengetegen hallgatnak is rá. Bár azért e vallás követői között is sokan vannak, akik már szembefordultak vele. A Magyar Iszlám Közösség például nem sorolható Szaddám követői közé. Szóvivőjük, Oszmán Milehi nyilatkozott lapunknak. — Azt tartják az iszlámról — kezdte —, hogy egy abszolút tekintélyuralmi alapokon nyugvó, autokratikus vallás. Úgy vélik, hogy érvényesül az „egy akol, egy pásztor” elv, tehát hogy egy vélemény a mérvadó, és van a tömeg, amelyik ezt mindenáron követi. — Ezt azért most igazolni is látszik a valóság... — Igazolni látszik. Amikor a pusztai beduin törzseket Mohamed próféta összefogta a monoteizmus alapján, ennek az elvnek kellett érvényesülnie. Most is ennek kell megvalósulnia, mert az az égkör, ahol az iszlám született, az a temperamentum, azok a termelési és kulturális hagyományok egy erős egyéniséget kívánnak. Ez különösen így van Iránban, ahol valójában megszületett az iszlám köztársaság. De azzal, hogy Izrael államot mesterségesen létrehozták, a politika behatolt a vallásba, holott addig semmi közük nem volt egymáshoz, arabok és zsidók békésen éltek együtt. Nem az iszlám változott, így jöhetett létre ez a rendkívül sajnálatos és szerencsétlen dolog is, ami Szaddám Húszéin nevéhez fűződik. — Elmondott néhány dolgot az iszlámról. Én még továbbra is azt hiszem, hogy ebbe belefér az, amit Szaddám Húszéin tesz. De cáfoljon meg! — Igen, első hallásra valóban. Hiszen Szaddám minden muszli- mok vezérének kiáltotta ki magát, de anélkül, hogy megkérdezte volna azokat. Az iszlámban van egy egység, de oda mindenkit választanak, így ennek vezetője sem lehet önhatalmúan valaki. Én is muszlint vagyok, és ezzel az erővel kikiálthatnám magam Bosznia-Hercegovina és Albánia vallási vezetőjének azon az alapon, hogy jobban ismerem a Koránt, mint az egyszerű albán pásztor. Nincs hierarchia az iszlámban, de vannak irányítók, a tanítók, akiknek jóvá kell hagyniuk, hogy ki lehet vallási vezető. — Húszéin azonban mégiscsak vezető. Bár elsősorban politikai értelemben az... — így van, Szaddám Húszéin nem vallási vezető, ő elsősorban a Baath, azaz az újjászületés pártjának a vezére, soha nem is volt vallási vezető. Olyannyira, hogy Irakban rendkívüli módon megnyirbálta az egyház jogait. De kihasználta például azt a pozícióját is, hogy az évek alatt mind a Kelet, mind a Nyugat segítségével olyan haderőt hozott létre, amelyik a világ egyik legnagyobbja. Igaz, most ékesen kitűnt, hogy mint hagyományos hadsereg, nem veheti fel a versenyt a számítógépekkel. — Miért van az, hogy az iszlám vallású emberek közül prominens személyiségek még nem mondták ki azt, amit most ön? — Azért, mert a Közel-Keleten létrehoztak egy mesterséges államot. Azért hajlanak a Husze- in-féle vonalra, mert az egyensúlyt teremtett a túlságosan Nyugat-barát, Amerika-barát szemlélet mellett. Tudni kell azt is, hogy aki Irakban ími-olvasni tud, azt már mesterként tisztelik. Ezeket a tömegeket — akik ráadásul nem is szeretik Amerikát — befolyásolni, fanatizálni nem nehéz. Áz iraki kurdok helyzete ráadásul megmutatta, hogy Amerikának mi volt a lényeg ebben a háborúban. Amerika — legalábbis a mostani események tükrében úgy tűnik — megnyerte a csatát, de elvesztette a háborút. Az iszlám világban mindenképpen azzal, hogy egy évtizedek óta pusztított nemzeti kisebbséget prédául otthagyott. Szaddám Húszéin rajtuk bosszulta meg a vereséget. És mivel Amerika ezt jószerivel csak bámulja, azért lehet még mindig nimbusza Hu- szeinnek. Már csak az hiányzik, hogy leüljenek tárgyalni, de akkor az Egyesült Államok végképp elveszti a tekintélyét az arab világban. — Ön ismeri az ottani helyzetet, többször járt Bagdadban is. Lát arra lehetőséget — amit sokan hangsúlyoznak Nyugaton —, hogy saját népe buktassa majd meg Huszeint? — Ő egy újabb Ceausescu, rendkívül elszigetelt diktátor, csak a saját sleppje veszi körül. Ha ebbe valaki be tud épülni, akkor látok lehetőséget, különben nem. — Tehát ugyanarról lenne szó, mint Romániában? — Talán igen. De őt valahol ez a nép még mindig nem gyűlöli eléggé, pedig nekik kellene határozniuk. Bár ezzel a kurdisztáni dologgal Szaddám a történelemnek afféle Holocaust-figurájává vált... ő nem vallási vezető, nem muszlim, mert az fegyvert csak a saját életének megmentéséért fog. Ennek ellenére azt mondják az emberek: inkább egy Húszéin, mint egy Bush. Az irániak is azt mondják — ahol igen sok pragmatikus politikus van, méltó ellenfelei az európaiaknak —, hogy semlegesek maradnak, de csak addig, amíg nem területhó- dító háborúról van szó. Ha az úgynevezett iszlám konferencia nem ül össze, akkor ott — még a mi életünk során — ennél is nagyobb tragédiák történnek majd. — Mindezeket tudva, ön hogyan vélekedik Irak jövőjéről? — Iraknak csak akkor van jövője, ha Szaddám Huszeinnek már csak múltja lesz... Kovács Attila Almák (Orosz emlék) lagyimírban, az ősi orosz városban történt. A négy lány pár hete él csak itt. Most ösz- szekapaszkodva kuncognak, hideg van, mínusz húsz fok — de moziban voltak, magyar filmet láttak, Kozák András volt a főszereplő, és őket nem érdekelte, hogy szlávos mondatok töltötték be a nézőteret, az agyuk rögtön magyarra fordította a szöveget, és ettől mások lettek, mint a többi, kabátba burkolózó, fázós orosz... Kozák András is szebbnek tűnt abban az ecetszagú moziban, férfiasnak szinte, és ők szívesen meghívták volna az egyetlen éjszakai bárba, amit ismertek. Hét rubelért lehetett bemenni, de ott legalább adtak vodkát, a faajtón kívül rekedt az államhatalmi rendelkezés, a „szuhój zakón”. Máshol, hétköznapokon, de akkor is csak kedden meg pénteken, kilométeres sorok álltak a bodegák előtt bolgár borért, örmény konyakért, na, meg a vodkácskáért, amit becézve simítottak csíkos szatyrukba a borostás öregemberek. ' Ott álltak a piros troli megállójában. Alig figyeltek arra a fekete alakra, aki néhány perce mereven bámulta őket. Csak arra kapták oda a fejüket, amikor a fekete ruhás szelíd, mély hangon megszólalt. — Gyévuski, ugye, ti magyarok vagytok? — kérdezte oroszul. — Igen — és várták, hogy mit akar. — Itt tanultok, nálunk? — Még néhány hétig, hál’ istennek, már csak néhány hétig — pontosítottak. — Anyácskátok hiányzik? — faggatózott tovább a fázós öregasszony. Azok csak bólogattak. Különben is, mi köze hozzá, mi köze a hiányhoz, az ő itteni idegensé- gükhöz, ahhoz, hogy az első nap bemutattak kétszázuknak egy rendőrt, aki majd vigyáz rájuk, és tényleg, másnap már ott állt a kollégium ajtajában, nézte, ki megy be részegen, még a szobába is benyitott, barátságosan megkérdezte, rendben van-e minden. Négyen igeneitek vissza kombinéban. Az ablakokra gyurmát ragasztottak, a résekre, a lukakra, de még így se volt jó, süvített be a szél. Aztán vettek egy hősugárzót, de nemcsak ők, minden szobában vett valaki hősugárzót, mire a portás este nyolckor kikapcsolta az áramot. Mert nem elég, hogy a magyarok egy nap kétszer zuhanyoznak, reggel meg este, és szól a magnetofonjuk, és hajszárítóval szárítanak hajat — de még a hősugárzó is. És elegük volt már a görbe pillantásokból, hogy itt nem szokás felhúzott térdekkel ülni az órán, ez valami kapitalista rothadáseffektus, és tilos dohányozni az utcán, és teát főzni este tíz után, és vendégségbe menni más nemzet újaihoz, egyáltalán, szóba állni velük... Az öregasszony sokáig nézte őket. Kinyitotta aztán a táskáját, olyan táskája volt, mint minden fekete, meghajlott öregasszonynak, orosz, magyar, mindegy. Őt alma volt benne. Négyet kivett, és szinte kapkodva pakolta az egyik lány markába az egészet. Csak néztek. Ilyen nagy és piros almákat csak a piacon lehetett venni, a rendes ár háromszorosáért. Kedvesen ingatta a fejét, mosolygott. — A fiam Magyarországon halt meg, a háborúban. Azt akarom, hogy békessége legyen nálatok... Nem várta meg a trolit. Elmenőben még egyszer visszaintett, mintha évek óta ismerné már őket. Doros Judit
