Heves Megyei Hírlap, 1991. április (2. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-17 / 89. szám
4. HORIZONT HÍRLAP, 1991. április 17., szerda Bethlen Istvánra emlékezzünk A politikusra, de ne a grófra Történeti emlékezéseink sorából sokáig kihagytuk a nem biografikus alkalmakhoz köthető évfordulókat. Különösen érintette ez azon XX. századi politikusainkat, akiket a közelmúltban — főleg politikai okokból — nem méltathattunk centenáris emlékezéssel. Ennek a történelmi anamnézis-zavarnak — sokak mellett talán leg- indokolotlanabbul — Bethlen István is áldozatul esett. Igen, az a Bethlen István, aki 70 evvel ezelőtt, 1921. április 14- én került a trianoni Magyarország, nem sokak által irigyelt miniszterelnöki székébe. S hazai körülmények között oly szokatlanul hosszú ideig, 1931. augusz- tusásig próbálta a háborús vereségben megtépázott, „forradalmi* kísérleteiben megcsömör- lött, mérhetetlen területi „áldozatvállalásra” szorított, nemzetietnikai tudatának megalázására kényszerített ország sorsát jobb útra terelni. Már a dualizmus korában is jelentős politikus — 1901 óta volt parlamenti képviselő —, a századfordulótól merőben eltérő szituációban került a hatalom legfelsőbb csúcsára. Bethlen az erdélyi arisztokrata, a forradalmak előtt még a politikai vezetésre egyedül predesztinált feudális eredetű, agrárius érdekű nagybirtok hatalmi törekvéseivel azonosult csaknem kizárólagosan. Politikai érzékenységét és taktikusi magatartását mi sem bizonyítja Jobban, mint az, hogy a forradalmak utáni zűrzavaros időszakban helyesen választotta ki azt az utat, amely az ország számára kivitelezhető, egyetlen reális alternatívát tartalmazta. Bethlen István 1921 után is megmaradt ugyan a nagybirtok szociálprotekcionista érdekeinek képviselete mellett — nem adván fel korábbi történeti elitista álláspontját sem —, de miniszterelnöki ténykedése alatt képes volt jelentékeny önkorrekcióra is. Az ipar érdekeit szem előtt tartó új típusú gazdaságpolitika mellett egyre nagyobb súlyt fektetett a szociálpolitikára is. Akkor, amikor a 20-as évek elején és később is a szélsőjobboldal a zsidó tőke „megrendszabályozá- sát” követelte, Bethlen hitet tett egy piac által szabályozott gazdaság mellett. Mindvégig vallotta: „A gazdasági szabadságból fejlődik ki a gazdasági erő, s a verseny egyedüli, mely a jó és a jobb között a jobbat hozza felszínre.” S hogy mik voltak politikai cselekedeteinek erkölcsi-eszmei vezérfonalai? Ragaszkodott a hatalom gyakorlásának alkotmányos, parlamenti formájához. Akkor, amikor a jobboldali radikális törekvések a hatalom monolitikus megragadásának jelszavával léptek fel, Bethlen ellenükben védte a hagyományos parlamentarizmust, a többpártrendszert, s nem utolsó sorban a sajtó pluralizmusát. Óvakodott ugyan a „nyers tömegek” uralmától, de volt bátorsága kijelenteni azt is, hogy Magyarországon nincs szükség semmiféle fasizmusra! Több, mint tíz éves miniszterelnöklése alatt sajátos „kétfron- tos” harcot folytatott. A történelmi osztályok uralmának fenntartása érdekében szembefordult ugyan a korabeli baloldallal, de legalább annyira a szélsőjobbal is. Egy egész társadalmat átfogni akaró, liberális elemekre épülő konzervatív szociálpolitika megvalósítására töre- kédett. Magyarországon sokan a 30- as évektől a revíziós törekvések sikerre vitelét a német szövetségben látták. Bethlen, ekkor mar nem miniszterelnökként, de a kortársi politika mértékadó véleményét erősen befolyásolva, az elsők között ismerte fel ennek a csapdáját. 1934. februárjában írt nagy cikkében, a „Hagyomány és forradalom a politikában , Bethlen egyértelműen foglalt állásfa „nyaklónélküli diktatúrák” ellen. A háború alatt is mindvégig a legfelső politika közelében maradt. A Nyugattal való végleges szakítást, főleg a Jugoszlávia elleni fellépés után, vegzetes hibának tartotta. Még mindig a „gazda” szemével tekintett az országra, de annak érdemi befolyásolása nélkül. A németek melletti kitartást katasztrófának tartotta, számolt ugyan az oroszok délkelet-európai jelenlétével, s milyen fintora a történelemnek, mindössze két-három évig. Manapság, amikor a történelmi indentitas-zavarral küszködő pártok fordulnak egyre kétségbeesettebben legitimitásukat biztosító elődök és ősök iránt, a történész is megkérdezheti, Bethlen Istvánnak vajon hol lehet a helye? Arra a politikusra emlékezik- e, aki megpróbálta Magyarország helyzetét újraértelmezni Kelet-Közép-Európában és felzárkóztatni az országot egy történelmi tradícióját megtartani akaró, civilizált Európához, aki a revíziós törekvések megvalósításával egyenrangúnak tartotta a határainkon kívülre szorult kisebbségek védelmét, aki a kormányzati politikában elvetette a szélsőségeket, s aki nem értett egyet a zsidótörvényekkel, de a radikális földreformmal sem. Bethlen talán maga is jobban igényelné az egyoldalú szembe- helyezkedés vagy a kritikátlan dicsőítés helyett a történelem és az utókor tárgyilagosabb és mér- legelőbb ítéletét. Talán ma már megfogalmazhatjuk:a történelmi emlékezetnek illenék arra is figyelmet fordítani, egy kikény- szerített, moszk vai emigrációban bekövetkezett halálnak, mindmáig ismeretlen helyen lévő sírhantjára az utókor mikor helyezhet el egy szál virágot? Szőke Dom onkos Egy művész jósága „... azt a csíki tarkát...” Dévai Nagy Kamilla szombaton este az egri Ferencesek templomában adta elő legújabb műsorát. Erdélyi, székely népdalokkal kezdte a megszólalást. És nemcsak a fájóan aktuális lelki- állapotból eredeztetően, napjaink történései miatt, hanem azért is, mert ő génjeiben hordja mindazt, amit mi, anyaországiak csak távolról sejtünk. Azt a transzszil- vanizmust, amely sorsot, megpróbáltatást, emberi magatartást, hűséget is jelent. Balladai világ ez. Ebbe a műsorba belefért a gregorián dallam is, ahogyan a latin szöveg Szent Istvánról emlékezik: szervesen illeszkedett a két Ave Maria is, az egyik Gou- nod-tól átírt, nagyon megélt szöveggel, a másik Schubert-től; a régebbi székely Himnusz, a Boldogasszony Anyánk, az ősi dallamok, fohászok sorjáztak, amikben az évszázados magyar Mária-lobogás is fellelhető. A hit, az áhítat és a szeretet, az összetartozás érzésének salaktalan méltósága áradt szét ezekben a megzenésített gondolatokban, érzésekben. És mintha csak a saját sorsával, érzésvilágával akarná mindazt kiegészíteni, hitelesíteni a művésznő, prózában is indokolt, miért hozza elő Adyt, Zelk Zoltánt, mindenek előtt és fölött Petőfi Sándort. Úgy, ahogyan ő a szárnyaló szavakat még saját zenéjével is megtoldotta. Nincs abban semmi misztika vagy a titokzatosságnak megfejtendő tartalma, ha az ember belső rendjét a hit mécsesénél irányítjuk és szervezzük. Ha megvalljuk, hogy a halálban megjelenő tragikum is Istenhitre és szeretetre buzdít. Egy ilyen szépséggel, a lélek lendületével eltöltött órában feltétlenül érintést kaphat a szív és az elme azoktól az eszméktől, amiket csak az emberi hang, a harmónia, a szépség tud ilyen mélységben közvetíteni. Dévai Nagy Kamilla becsült szereplője a magyar pódiumoknak. Egyénisége tisztaságot sugároz, a vállalt feladat iránti teljes alázatot. Ez a műsora azonban több, mint az eddigiek, amiket tőle hallottunk. Itt tudatosan arra törekszik a művésznő, hogy e műsorával életre keltse, szervezze azokat a lelki közösségeket, amelyek sokáig mintha megszűntek volna létezni. A templomi előadása előtt a börtönben énekelt a raboknak, késett is egy félórát, de mi tudjuk, hogy a rabok, a bűnösök, a bűnözők nem akarták őt elengedni. Őt, aki csak énekel, csak szavakat mond, de honnan? A lélek legmélyéről. És ezért meg is rendít, meg is tisztít minket. Ezt a fellépést meg azért vállalta, hogy jótékonyságával némi pénzmagot gyűjtsön az Angolkisasszonyok egri gimnáziuma javára. Ez már nem jótékonyság, ez jóság és szeretet, ahogyan ezt tette. És ha a kis gimnazista lányok valamivel visz- szaköszönhettek Dévai Nagy Kamillának: énekeltek, szavaltak az Árpádháziakról, Szent Istvánról, Imréről, Lászlóról, Erzsébetről, Margitról, emlékeztetve arra a középkorra, amikor ez a nép, ez az ország, a nemzet a keresztény Európa egységes nagy családjához tartozott. Más művészek is megtették már, hogy testre-egyéniségükre szabott műsoraikkal bejárták az országot. Mert a rombolás erői ellen tenni akartak. Most Dévai Nagy Kamilla előtt is ez a nemes feladat áll: járni az országot. Templomban, templomon kívül, mindenütt hirdesse az Isten- és emberszeretetet, azt hogy Mária országa lélekben megújulhat. Zsúfolt templom tapsolt az élmény végén. (f a.) Ha egy nő rendez, nagy valószínűséggel könnyek fakadnak a nézőtéren vagy legalábbis szomorú sóhajok. Egy nőtől bizton elvárhatjuk, hogy agyunk helyett a lelkünket mozgatja meg, hogy érzéseinkre hat — legfeljebb afelől támadhatnak kétségeink, hogy ezt milyen eszközökkel teszi. Penny Marshall, az Ébredések rendezőnője nem bír elszakadni az amerikai mozigyártás tárházától, noha aránylag gördülékenyen használja annak kellékeit. Akárha a konyhában készítené a családi vacsorát: együtt van minden. Végy két neves színészt — jelen esetben Robin Williamst és Robert De Nirót—akiktől joggal elvárhatsz beleélést, mesteri játékot. Végy hozzá egy megfelelő sztorit, az se baj, ha valódi orvos írta, saját praxisából, legalább a stáblista végére odateheted: „a film megtörtént eseményeket dolgoz fel” — ez olyan jól hangzik. A két főszereplőt egészítsd még ki olyan parádés mellékala- kokkal, mint Max von Sydow, vagy Ruth Nelson, tégy bele egykét érzelmes dalocskát — és kész. Biztos, hogy kasszasiker lesz... A tartalom is meglehetősen etetős. Rejtélyes okból számosán betegedtek meg a húszas évek közepén, a tünetek mindannyi- uknál hasonlóképpen jelentkeztek: mozdulatlan testtartás, kifejezéstelen tekintet, teljes tudattalanság, mint valami panoptikumfigurák. Egyáltalán, emberek-e még vajon? — fogalmazódik meg a kérdés az őket kezelő, újonnan érkező orvosban. Ő az, aki nem adja fel, kísérletezik. „Talált-elsülWedt” — a bábok felélednek. És aranyosak. Kedvesek. „Milyen évet írunk...? Óh, istenem, mozog a kezem... Két bifszteket kérek, hozzá dupla sültburgonyát...” — reagál mind másképp, de természete és hajdani szokásai szerint. Örülhetünk a boldogságnak, még akkor is, ha már a neppie-kózépnél sejtjük a szomorú end-et: visszamennek, bizony, hogy visszamennek eredeti apátiájukba. Aki egyszer mar olvasta a Virágot Algernonnak című könyvet, bizonyára elgondolkodott már a kérdésen: van-e bárkinek is joga akarata ellenére intelligens lényt varázsolni egy butából, kísérletezni vele, megajándékozni a tudással, amit elveszít később. Fausti gondolat — megéri-e a röpke bölcsesség, ha ezert a személyiségünkkel fizetünk? A film nem több magánál a sztorinál, sem képi kifejezőeszközei, sem dramaturgiai fogásai nem okoznak nekünk meglepetéseket. Még a két főszereplő teljesítménye is felejthető, hiába jelölték Robert De Nirót ezért az alakításáért az idei Oscar-ra. „Túljátssza” magát, erőszakosan, direkten, bar ismeijük el: hatásosan. (Ne jusson gyakran eszünkbe az Esőember Dustin Hoffmanja — nagyon harsány lesz a különbség az autista javára...) Viszont nekünk, magyar nézoknekjutott valami „több’’ is az Ébredésekből, amiért igazán hálásak lehetünk. De Niro magyar hangja, Cserhalmi György, nagyon jo magyar hang. Dorns Judit Fiacs háromdiplomás csicskása Horváth Ferenc ha akarná se tudná letagadni: neki abszolúte nem nyerte el tetszését a Heves megyei vidék. Nem is csoda, hiszen életének negyvenhét esztendejéből negyvenhatot Zalában ért meg. Most pedig Egerben a megyei rendőr-főkapitányság fogdájának ideiglenes lakója. Alacsony, törékeny férfi foglal helyet a Heves Megyei Rendőrfőkapitányság vizsgálati osztály- vezetőjének irodájában. Nyu- godtnak tűnik, legfeljebb a szemeit forgatja kissé idegesen. Magas homloka is jelzi: Horváth Ferenc nem egy akárki. Választékosán, árnyaltan fogalmaz, miközben a kérdéseimre válaszol. Valósággal ömlik belőle a szó: — A Zala megyei Bucsután négyen voltunk fiútestvérek. Apám kisiparosként dolgozott. Közgazdasági technikumot végeztem, majd tiszti iskolára szerettem volna menni. A szüleim azonban nem akarták, ezért érettségi után a szombathelyi tanítóképzőbe felvételiztem. Jól ment a tanulás, amellett a megyei elsőosztályú csapatban pingpongoztam. Nem is akartak elengedni onnan a diplomaosztást követően sem, de én a későbbi feleségem végett visszamentem Zalába. Tíz kilométerre a szülőfalumtól, Borsfán kezdtem tanítani 1965-ben. Négy év múlva házasodtunk össze. Mindeközben a nejem, Ági tanári oklevelet szerzett a zalaegerszegi tanárképző főiskolán. Nemsokára én is elvégeztem — kiegészítőként — főiskolán a matematika szakot. Utána pedig a marxista-leninista esti egyetemet. AZ ASSZONY IRIGYSÉGE TÖRTE DERÉKBA PÁLYÁJÁT Mialatt beszél, többször is említi, hogy dokumentumainak javarésze letartóztatott társa házában van, s már nem is reméli, hogy visszakapja őket. Pedig azok mind igazolhatnák, nem légből kapott a történet. Bizonyíthatnák a további életútját. Három hónap tanárságot Pusz- tamagyaródon, a személyzeti vezetői és belső ellenőri állást a borsfái fűrészüzemben, a matematika és a torna okítását Bá- nokszentgyörgyön, ahol szolgálati lakást is kaptak nagy örömükre. — Két kislányunk született folytatja Horváth —, ment minden a maga útján. Egészen 1978- ig. Akkor nyáron hívtak a művelődési osztályra. Azt ajánlották, legyek matematika szakfelügyelő. Én a másik lehetőség mellett döntöttem: így két évig voltam igazgatóhelyettes Pusztamagya- ródon, utána megbízott igazgató. Szerettek ott engem. Még tanácselnökként is szóba kerültem. — Végül is akkor már a csúcshoz jutott közel? — Úgy, ahogy mondja. Igazgatói feladattal bíztak meg 1985- ben, öt évre. — Mi volt mégis a baj? — Az asszony! A szakmai irigysége. Nagy koponya az Ági, de borzasztóan nagyravágyó! Folyton gúnyolódott, hogy igazgató úr így, igazgató úr úgy... Szinte állandó volt a perlekedés. A gyerekeim is csúfolódtak velem. Hogy ne legyen veszekedés, esténként beültem a kocsmába. Két szendvics és két sör, semmi több. Addig feléje se néztem az italboltnak. Persze, rögtön híre ment, hogy kocsmázik az igazgató. CSIRKÉS MELLEIT, MUNKANÉLKÜLI-SEGÉLYEN Most már széles mozdulatokkal gesztikulál a kis ember. Beszéde még gyorsabbra vált, egy- szuszra szeretne mindent elmondani: — Hat hónap különélés után váltunk el. Zalaegerszegre költöztünk az élettársammal. Albérletbe. Negyvennégy évesen. Pedagógus állás sehol se. Dolgoztam én, mint portás, munkaügyi előadó a Zöldértnél, mint alkalmi munkás egy csirkésnél. Utóbbinál sokat kerestem, de nem maradhattam sokáig, mert eltört az ujjam. Nem bírtam dobálni a nehéz ládákat. Öt hónapon át kaptam a munkanélkülisegélyt. Közben az élettársam összeállt valakivel. Gondolhattam volna persze, hogy aki velem szóba áll, az csak olyan nő lehet... — Mikor és hogyan került Hatvanba? — A Fiacs öccse, a Tibi már két-három hónapja ostromolt, jöjjek el vele dinnyét szállítani, árusítani. Úgy mondta, nagyon megfizet. Ez 1989 júliusában volt. — Ki az a Fiacs? — Hatvanban lakik, Balogh Andor a neve. — Tehát csak belement a dologba. — A Tibi autóját vittük Pestre, én vezettem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már a bátyjánál vagyunk Hatvanban. Azután egyszerűen a Tibi otthagyott! Egy zokniban, egy nadrágban, egy ingben voltam másfél hónapig! Majdlerohadt már rólam. — Hihetetlen! Miért nem próbált hazamenni? „A LOVAT ETETTEM...” Beletúr gyérülő hajába, karjai mozgásba lendülnek, annyira magyarázza: — Hogyan mehettem volna?! Nem volt egy fillérem se! — Mit csinált az alatt a hat hét alatt? — Mindenfélét. A lovat etettem, elvégeztem, amit rám bíztak. Amolyan csicskamunka volt ez. — Nem lehetett könnyű elviselnie mindezt egy háromdiplomás, volt általános iskolai igazgatónak... — Oda is álltam Fiacs elé, mondtam, adjon pénzt ruhára, meg arra, hogy elutazzak a gyerekeimet meglátogatni. Három ezrest kaptam, az útiköltségre volt elég. — De megszabadulhatott volna a kellemetlen élményektől. — A harmadik napon megjelent nálam Andor. Hívott vissza magához. Közöltem vele: nem leszek a csicskásod! ígérte, hogy erről szó nincs. Elmondta, kiváltanak a nevemre színesfém-kereskedői igazolványt, lesz könyvelő is. Minden szabályos. Bankszámlát nyitott nekem. Hittem neki. — Dehát Önnek semmiféle tapasztalata nem volt a kereskedésben. Mint átlagon felül értelmes embernek, nem kellett volna alaposabban megfontolnia, vállalja-e? — Ez igaz, sajnos, nem gondoltam végig. Tudják, Andor megmutatta a hivatalos papírját arról, hogy 100 ezer forintnál nagyobb adótöbblete volt. Már látom, ez volt a mézesmadzag. Elkápráztatott. — Mi volt a fizetsége? — Egyetlen fillér se tapad a kezemhez! — Először emeli meg igazán a hangját. — Pincében meg garázsban laktunk, három oláhcigánnyal. Kaptunk élelmet, munka után pedig fejenként egy liter bort. — Munka után? — Legtöbbször gépkocsit vezettem. A vállalkozói engedélyemet kibővítették palackozott italok és dohányáruk értékesítésére. Andor öt perc alatt elintézte egy hölgyismerősével a polgár- mesteri hivatalban. Arról már dr. Orosz Gyula r. őrnagy, vizsgálati osztályvezető tájékoztat, hogy — miként hírt is adtunk róla — hatvaniak nagy tételben vásároltak különböző cégektől palackozott bort, égetett szeszesitalokat, üdítőket, amiket presszókban, kocsmákban adtak el áron alul. A cégszámlák ki- egyenlítésére azóta sem került sor. Horváth Ferenc bizony alaposan benne van a pácban. Maga is bólogatva ismeri el. Bárhogyan is történtek a dolgok az elmúlt hónapokban, az ő nevére kiállított vállalkozói igazolvány a meghatározó bizonyíték. A vizsgálat persze, majd kideríti a pontos részleteket. — Még annnyi pénzem sincs, hogy tudjak valahová utazni, ha vége lesz az egésznek — mormolja maga elé. — Személyi kölcsönhöz meg ki vállalna értem kezességet...? Valóban. S ugye már szó volt róla: Horváth úr nem akárki. Tisztában van a helyzetével. Szalay Zoltán
