Heves Megyei Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-76. szám)
1991-03-09 / 58. szám
8. HÉTVÉGI MAGAZIN HÍRLAP, 1991. március 9., szombat Költő és festőművész Büki Attila: Mire hazaérünk Gyermekkorának falujától, a gyógyfürdőjéről híres nyugatdunántúli Bükről kapta költői nevét. Eszmélkedésének és művésszé érésének fő színtere: Sopron, a „Tűztomyos csoda”, a „Civitas Fidelissima”. Gimnazista korától tagja a Soproni Fiatalok Művészeti Kollégiumának. Megismeri és átéli a város színvonalas zenei, képzőművészeti és egykor méltán híres irodalmi életenek élményeit, a humánum, a nemzetiségi türelem, magyarság és európaiság ösztönző példáit. A szombathelyi főiskolán szerez könyvtár-népművelés szakos oklevelet. Valoságtapasztalatát szülőföldjének falvaiban gazdagítja, majd Kapuvárott Pátzay Pál Kenyérszegő asszonya fogadja a várkastély előtt. A Han- ság legendái, a kisváros zenében, táncban, népviseletben megőrzött szépségvágya erősíti küldetéstudatát. Amikor Győrbe költözik, már magával viszi az Arcomon szél söpört 1978) című első verseskötetét. Útja végül a fővárosba vezetett. Éveken át a MÚ- OSZ osztályvezetőjeként munkálkodott, majd székét a Magyarok című folyóirat szerkesztői státuszára cserélte. A költő Tehetsége már első verskötetében megmutatkozott, a dalforma, a hangulatteremtés, a képi megformálás ígéretes eredményeit megbecsülő kritika fogadta. Költői hangját, fejlődésének lehetőségeit A szélfútta szavak (1986) című második kötetében találja meg és építi ki szuverén költői világát. Alkotóerejének termő évadát bizonyítja a biling- vis kiadásban, magyar és francia nyelven megjelent Havas utak szárnyain (1987) című kötet. Ezt követte a Valkai Zsuzsával közösen írt, úttörő jelentőségű könyv, amely az első magyar pszichiátriai múzeum képzőművészeti anyagát elemzi, amelynek jelentős része hivatásos festőművész — köztük Nemes Lampért József és Gulácsy Lajos — munkája Üzenetek a Sárga Házból (1988). Kísérletező kedve, esztétikai igényessége Illyés, Nagy László példáján túl bátorítást kap Babits, Pilinszky költészetétől éppúgy, mint Eva Lipska, Sylvia Plathvagy UweGrüning”művészetétől. Hosszabb, teljesebb versekben bizonyítja komponálókészségét. A József Attila-i verseszmény, az alapgondolattól meghatározott versforma jellemző rá, de a szabadverssel is eredményesen kísérletezik: Alkohol, hold és szenvedély van; Énekelnek a csendek; Ha már harang se szól A Mire hazaérünk (1990)) című új kötetében tudatosan szerkesztett öt ciklust találunk, amelyet a könyv címadó verse és egy perorációt helyettesítő baráti intelem zár. Nyitó ciklusa, a-Virágmagasban, a fővárosban élő költő éltető forrásait, a szülőtáj szellemi-lelki gyökereit mutatja (Kalligrafikák a kölyökkorból). Ahitatos szeretettel ragyog fel a gyerekkor, benne az anyakép. De nem az egyöntetű derű világa ez. Kopjafa alakú versben állít emléket apjának, akinek halálakor „hold-ugató-kutyák” tördelték kerítésüket, és anyja szemét látva döbbent rá: „tehetetlen vagyok / a vigasztalásban”. Nehéz útravalója fokozza elszántságát, amelyet így definiál: „a kimondhatatlant / megkísérteni.” Amikor „Őrségváltás van / a világ alkotóházában”, őt is szorongatja „A virrasztás szertecikázó gondolata Európa csillag- törmelekein.” Európát „gerinceket taposó cédának nevezi, de kérve kéri: „legyen vége a vérhullató időnek / már tövéből él /a nemzet / a rügybontó ágak alatt.” A kötet Bánatcímű ciklusából tömörségével, feszes szerkesztésével és szókimondó bátorságával emelkedik ki a nyolcvanas évek kor- és életérzését találóan kifejező, Topog az ember mintha menne, amely arról szól, hogy áll az idő, mitsem változik a világ és az ember marad kiszolgáltatott; illúziótlanok a zárósorai: „ahogy alvad a szívtáj / hóemberesedik a kert / az ország.” Az embersűrűs fővárosban átélt magányról, a betegség testi, a tudat lelki fájdalmairól sokáig rejtjeles sze- mérmetességgel irt, most döbbenetes hasonlatot talál kifejezésére: „Boldogtalan / és eszeveszett árva / mint szív alatt / a kihor- datlanok.” Mégsem fullad panaszba valósággal szembesülő lírai számvetése. Kötetének mottóját érvényesíti: „Nem azért írtam lélekemésztő tapasztalataimról, hogy siránkozzam, hanem azért, hogy megerősítsem az emberléptékű világot.” Látó szemmel tekint szét, figyeli, figyelmezteti soproni kölÖreg ház Büki Attila tőbarátait, amikor „egymást szemsarkos tekintettel kísérik”. Tőlük kérdezi: „Hova messzül a Tűztorony?! Fiúk!” Tanulságot rögzít: „Arcok tükörcseppjeit válj a a tenger, s odaát a Styxen túl az Öreg halász...” Emlékeztető című versében tudatosítja, hogy az ifjúság katedrája „nem nevelt bennünket igazan istenigazából magyarrá”. A ma már csak virtuálisan létező Soproni Fiatalok Művészeti Kollégiumának az „IDŐ-tanító csillagtáv- íróján” üzeni: „ha külön is, de együtt legyünk / ahogy ellenmenetrendek / eurósínpályáján a földet szorító hó”. A kötet címadó versében kételyeket és résnyi reményeket fogalmaz, ezekre felel a helytállás imperatívuszával a Barátom B. B. intelme: „ne bízz semmit az időre”, mert elszántan hiszi és hirdeti: „van erőnk vallani / értékek emlékével”, „csupán ígéretünket kell tartani / a tenger hullámérlökéseit / megtartani”. A festő Büki Attilát ifjúkorától fogva egyszerre vonzza költészet és a festészet, számára ezek ikertestvérek. Pályaívén egyszerre halad — ha nem is egy ütemre lép, hanem szoros egymásutániságban — a költő és festő. Kiállításainak színhelyeit a Bük, Sárvár, Budapest és Párizs útvonal jelzi. Olaj, ^akvarell és pasztell képei téma és műfaj szerint a portré, tájkép és csendélet hármasságába sorolhatók. Tematikus hasonlóságuk nem zárja ki a szemlélet és látásmód újuló változásait, jellegadó gazdagodását. Völgy házzal Tájhoz, néphez kötődve is egyetemes emberi és művészi értekekre törekszik. Képzeletét egyaránt megragadja egy öregedő emberi arc, pusztuló városrész, egy kiszáradt fa, elhagyott homokbánya látványa. Akva- relljei és képversei mutatják leginkább, mennyire egy tőről fakad minden, amit a költő és festő teremt, a háttérben önfeledt szerelmes párral vagy gondtalan csónakázó emberrel, avagy a Május balatoni táj szelettel című versről. A költőt és festőt egyaránt a tiszta képalkotás, az érzékletes- ség, a bensőséges esztétikai minőség jellemzi. A Hanságról szóló egyik versében „vagdos a szél földvárak morzsáival, „szellőz- ködik az enyhe huzatban / árva- lányhaj nádisás és buzogány”; a képein pedig feltűnnek a nádasok, vízpartok, vadlibák, riadtan hápogó rucák. Táj, természet és élet mélységes szeretete érződik képein, színárnyalatok varázsa bűvöli el a szemlélőt. Pasztell színek leheletfinom árnyalatai veszik körül az áhítatos, legtöbbször ember nélküli csendet, meditációt termő, gondolatot érlelő magányt. Mindezt úi kötetében a Képírás című ciklus képzőművészeti ‘ inspirációjú versei is bizonyítják: a Cziráki Lajos, René Margitte, Gyulai Aladár, Kassai Zoltán festményeinek sugallatára fof ant alkotások. Joggal iktatta özéjük az Egy Jeszenyin-kötet margójára, az Odesszai képeslap „Patyomkin-lépcsőzetű” képverset és a fiatalon elhunyt, tehetséges soproni költőnek, Herbszt Zoltánnak szentelt, Lovad sörényén üres a világ című emlékverset. Példaértékű tanulság 1 Ma sokak szemében egy költő és író, különösen ha újságíró és festőművész is egy személyben, valamiféle ködevo és holdvilágivó népségnek számít. Számomra Büki Attila munkássága azt is bizonyítja, hogy nem feltétlenül szakadnak el egymástól ezek az értelmiségi hivatások. Igaz, napjainkban szinte reménytelenül szétválni látszik a szépíroi, költői és az újságírói foglalkozás, de a századelőn és a két háború között nem így volt: Bródy, Ady, Kosztolányi és mások sem érezték dehonesztálónak az igényes hírlapírást. A szépírói, költői tevékenység fokozta az újságírás nyelvi, esztétikai és stiláris igényszintjét, hiszen ném szükségszerű, hogy a hírlapírás lapos, szürke, színtelen és uniformizált legyen, hogy romló stíhjst, pongyola előadást, kifejezést jelent- sen. Újólag bizonyított igazság, hogy a nephez, nemzethez es magyarsághoz kötődés nem áll ellentétben az európaisággal, az alanyt és állítmányt egyeztetni tudó műveltséggel. A költő, újságíró és festőművész Büki Attila egyaránt „dunántúli” tradíciókat folytat, nála azonban táj, természet és ember hármasságában elfér és egyre inkább kiteljesedő esztétikai igénynyel fogalmazódik meg az egyetemes magyarság és emberség gondja, reményhite és humánumot óvó szeretete is. (Szépirodalmi, 1990.) Cs. Varga István Ili néni gy szólítja mindenki a házban, a boltban, az utcán. Kopott sportszatyoiját senki máséval nem lehetne összetéveszteni, mint ahogyan elnyűhe- tetlen szarvasbőr félkabátja és . horgolt svájci sapkája is ismerős. Ili néni immár három esztendeje nyugalmazott középiskolai . tanár, családi állapota özvegy, közeli hozzátartozói nincsenek. Harminc esztendeje lakik Som utcai lakásában, amely a férje halála óta — jól kereső ügyvéd volt —, olyan, mint egy antikvárium. Magyar és német nyelvű könyvek, keresztrejtvények, horoszkópok a polcon, a szekrények tetején. Két hónapja, hogy nem láttam Ili nénit, diszkréten kíváncsiskodom, de érdemi választ nem kapok. Ekkor támad az ötlet: fél éve már, hogy egy német — magyar szótárt kértem kölcsön, illene visszavinnem. Kapom a telefont és a jól ismert hang vissza- hallózik. — A szótárt, a szótárt szeretném visszavinni... Úgy tűnik, ezúttal vidámabb, mint máskor. Még viccelődni is van kedve: vár holnap hat után! A rövid csengetésre sietve nyit ajtót és mint röpülni tanuló madárka széttárja karjait. — Maga rossz ember! Ürügy kell ahhoz, hogy engem meglátogasson? Üljön le, foglaljon helyet, hozom máris a kávét, és tagadni ne merészelje, hogy hiányzóm magának... Összeterelem pillantásaimat és megállapítom, hogy Ili néninél a költői rendetlenség — ha lehet — még nagyobb, de a tisztasághoz nem fér kétség. — Hiányzóm ugye? Annyian kérdezik: mikor jár a boltba, az utcán is eilig látjuk, és ilyenkor repes a szívem a boldogságtól. Tudja mekkora öröm egy egyedül élőnek, ha másoknak hiányzik? A kávé finom, Fincsivel kapom, Ili néni tudja, hogy tejszínnel és három cukorral szeretem... — Hová tűnt? — bukik ki belőlem nyersen a kérdés és a kávéscsésze horizontja fölött az arcát fürkészem. — Nem mondom meg! Hogyisne, hogy megírja, és... — Mit és? Igaza van. És semmi! Odakint havat kavar a szél, száraz gally csapódik az ablakhoz, a nagy falióra sétálója méltóságteljesen méri az időt. — Elszegődtem. — Tanít? Felnevet, aztán szokása szerint sűrű gesztikulálások közepette magyarázza: — A fenét! Ugyan hol az a hibbant iskolaigazgató, aki manapság egy nyugdíjast alkalmaz? Egy jómódú családnál vagyok hogyismondj am... Őiörpintem a kávét, hunyorgó tekintetem a szíve közepéig ér. — Mit csodálkozik? Vegyen papírt és ceruzát, adja össze és számítsa ki nekem, hogy a nyugdijamból marad-e egy veszekedett fillér is újságra, telefonra, néha egy-egy jó könyvre, hogy az emlékezetes nyári turistautaim- ról már ne is beszéljek... Nagy időnek tűnik a néhány másodperces hallgatás és afféle lelki tisztálkodásnak a humor, ahogy Ili néni felfogja az egészet. — Azt kérdezték mennyi a nyugdijam. Mondtam, „hatezeröt”. Mire ők közölték, hogy egy „tízest” mellétesznek, ha napi hat órát náluk töltök: haza várom a két gyereket, foglalkozom velük, kezelem a kazánt és időnként sárgarépát dobok a nyulak- nak... A macska mellém telepszik, az ölembe bújik, mintha meg akarná velem osztani gondjaimat. — Nézze barátom! Ezek gazdag, de halálosan elfoglalt emberek! Mindenük az üzlet és azt tartják, hogy most kell ráhajtaniuk, hogy később már magától is forogjon a kerék. Ne ijedjen meg, nem cseléd vagyok, talán még bejárónő sem, inkább olyan élő és mozgó lelkiismeret, amely- lyel önmagukat nyugtatják. Ok alig találkoznak a két gyerekkel, én írom alá az ellenőrzőjüket, tőlem kéredzkednek ha elmenőjük van, én veszem át a postát, és persze a telefont is feljegyzem, ha éppen van üzenet. Ennyire egyszerű! Majd elfelejtette Ili néni, hogy időnként borocskát is kap, szalad is már a poharak után, koccannak a nehéz ólomkristályok a tálcán. . — Miért, jobb lenne, ha ezeket adnám el, vagy az ezüst gyertyatartókat a vitrinről, amelyeket még boldogult édesanyámtól örököltem? Különben nagyon rendes házaspár. Értse már meg, hogy ez egy új életforma, vannak, akiknek sikerült megkapaszkodniuk a szalmaszálban és azt görcsösen szorítják, mások még csupán remélik, hogy elkapják a mentőövet... — És a maga életformája? — Mi baja vele? Másfélszer túlfizetik a negyven évi megszolgált állami nyugdijamat, és ha tudni akaija valamennyit még a takarékba is teszek... Kellemes, lágy bort önt a poharakba Ili néni. Színe, za- mata, illata kifogástalan, látszik, hogy olyan embernek adták, akit megbecsülnek. — Ez a nevelési pótlék! — Hogyhogy? — Bájos kis asszony az Ilonka, aki érzi — a maga módján —, hogy a gyermekei „nevelésre” is szorulnak, és aki nem győzi kérni: időnként nevelni is tessék őket! Furcsa érzés fojtogatja a torkomat, megdöbbent Ili néni optimizmusa, de nem fogyok ki a kérdésekből. — Mit csinál a nyáron? — Ciprusra megyek nyaralni. Arra gyűjtök... Szalay István „Szlovákok Horthyról” vm. mel február 18-án e lap hasábjain rövid tudósítás jelent meg arról, hogy a Praca című pozsonyi napilap ismertette Sípos Péter történész közelmúltbeli Népszabadság-interjújából azt a részt, amelyben a magyar kutató leszögezte: csupán emberi szempontból tekinti érthetőnek Horthy hazai földbe való újratemetését,” majd: Ez az aktus „komolyan megterhelné Magyarország szomszédkapcsolatait” — figyelmeztet a Praca. Az egyöntetű nemzetközi megítélés szerint Horthy Miklós sem fasiszta, sem háborús bűnös nem volt. Épp ezért nem vonták felelősségre annak idején sem nemzetközi, sem hazai bírósági szinteken. Távol maradva az állásfoglalás szándékától: magyar földbe újratemessék-e Horthyt vagy sem — amolyan ellenpólusként emlékeztessük azokra a közel- múlti szlovákiai tüntetésekre, amikor is a zajos felvonulók a magyar anyanyelvű lakosság határokon túli kiutasítását követelték. Itthoni tévénézők tízezrei dermedten néztünk a képernyőre: a tüntetők tábláin, transzparensein Tiso reverendás képmása, s neve jelent meg. (In hoc sig- no vinces? — vagy miért?) Horthy: nem — Tiso: igen Üssük fel, s tekintsünk bele a második világháború történetébe. Tiso r.k. pap, „fasiszta politikusról” az olvasható, hogy a Szlovák Néppárt elnökeként német támogatással hozta létre az önálló szlovák államot, melynek 1938-tól miniszterelnöke, majd 1939-tol 1945-ig elnöke volt. Mint „ilyen” hogyan tevékenykedett? Háborús bűnösként 1947-ben halálra ítélték és kivégezték... Horthy és Tiso... Jagow német követ 1944 március 15-én a késő esti órákban megjelent a várban s átadta Horthynak Hitler meghívását egy németországi látogatásra, megszabva egyben a határidői is: két napon belül, mivel a Führer- nek sürgősen vissza kell térnie főhadiszállására... S ezt már Horthy könyvalakban nemrégiben Magyarországon is kiadott emlékirataiból tudjuk — külügyminisztere tájékoztatta a vonakodó kormányzót: aligha mondhat nemet, annál kevésbé, mert „ Hitler éppen most fogadta Tisot megAntonescuf. (Az utóbbi román fasiszta miniszterelnök és conducator volt, akit — miként Tisót — háborús bűnösként 1946-ban halálra ítéltek és kivégezték.) Épp e kettős látogatás okán döntött végül is úgy, elfogadja, mert „a meghívás elhárítása könnyen a feszültség újabb fokozására vezethetne” — jegyzi meg Horthy emlékirataiban. Két nap múlva, március 17-én került aztán sor a kormányzó végzetes útjára, melyet Magyarország német megszállása tetőzött be. Mint megbízhatatlan szövetségesére, Tiso Szlovákiájának német megszállására nem volt szükség. Ennek ellenére: Horthy: nem, Tiso: igen. A tények ismeretében még ma is. S minderről a pozsonyi Praca szerkesztői nem tudnak? Úgy tűnik: nem tudnak. Kiss Gyula Horthy: nem — Tiso: igen
