Heves Megyei Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-09 / 58. szám

4.

SZEMTŐL SZEMBE

1991. március 9., szombat

A hitnek a lélek mélységeiből kell fakadnia

„Menjetek, küldetésetek van”

Az egyház nehézségeiről Czakó István kanonok-plébánossal

Amikor a rendszerváltás megtörtént, sokan úgy vélték: ledőltek a tilalomfák és a sorompók, így hát hamar a helyére kerülhet minden. Igen ám, de a képlet nem ilyen egyszerű. Az eltelt évtizedek alatt sok zavar, bizonytalanság, kétkedés szorult az emberekbe. Hogyan találjuk meg ilyen közegben a modern Európában a helyünket? Nem könnyű a kérdés, mert ki kell alakítanunk a huszadik század végének korszerű Magyarországát, eligazodva az összeomlott, torz ideológia romjai között. Ilyen szempontból is nagyon fontos szerepe lehet a kereszténységnek, amely Európa kultúrájának alapját jelenti. A kiindulóponthoz, a lényeghez való visszatérés lehetőséget nyújthat az eligazodáshoz.

De milyen nehézségekkel néz szembe az egyház, miért fogadja bizalmatlanság törekvéseit? Erről beszélgettünk Czakó István kanonok-plébánossal, érseki irodavezetővel.

— Az emberek megtanultak félni — mondja. — Meg akarták őket tanítani rá, ami sikerült is. Éppen a vallásról jelentették ki sokszor, hogy a félelemnek és a tudatlanságnak a szüleménye, pedig éppen az ellenkezője. A kereszténység a szeretet vallása. De az embereket rávették arra, hogy ne merjék gyakorolni. Nem az Istentől, hanem a többiektől kezdtek félni, s ezért tartották távol magukat a vallástól. Ezért nem jártak templomba, nem íratták gyerekeiket hittanra. Közömbösség alakult ki az idősebb generációban, a fiatalok közt pedig tudatlanság. Aki nem ismer valamit, arra nincs semmi kívánsága. Ha valaki nem tud a vallás gyakorlásáról, s az abból származó természetfölötti örömökről és vigasztalásokról, az nem is óhajthatja azokat.

— A helyzet most nagyon ellentmondásos. Visszaszorult maga a vallásosság, de ugyanígy az egyházak részvétele a világi életben, s ezért a társadalom nem hívő részével sem lehetett kapcsolatuk. Ebből a helyzetből hogyan lehet kitörni, megtalálva a valódi szerepüket?

— Legelőször az emberek lelkében kell kialakulnia a vallásosságnak ahhoz, hogy az egyház a társadalomban megjelenjen, s a szerepét be tudja tölteni. Ehhez az szükséges, hogy ismerjék és bizonyos gátlások alól felszabaduljanak. A vallásos ember először megéli önmagában a hitet, majd részt vesz a templomban a közösség életében. Ezután kilép a társadalomba, mert a kereszténység szükségszerűen küldetést is jelent. Minden misének a végén elhangzik, hogy menjetek békével, de sokszor ügy szokták fordítani: menjetek, küldetésetek van. A keresztény ember nem vonulhat ki a világból. A negyvenes évek vége felé Párizs bíboros érseke egy nagyböjti körlevelet adott ki arról, hogy a keresztény

emberek hogyan álljanak ehhez a kérdéshez. Egyes vélemények szerint ugyanis a világ rossz, javíthatatlan, gonosz: sorsára kell hagyni. Keresztény ember így nem vélekedhet, hiszen Jézus Krisztus is vállalta az életet, s az ő példájára nekünk is képviselni kell a világban Isten gondolatát. Igenis, a világ gyógyítható, a Szentírásban is benne van, hogy gyógyíthatóvá tette az Isten a földkerekség népeit.

— Ilyen alapokon kell megtalálni a társadalomban helyüket, amelyben a döntő többség — s ebben benne van az elmúlt negyven év hatása is — nem hívő, sőt keveset tud az egyházról, és bizalmatlan...

— Ahogy már szó volt róla, következik abból, hogy nem ismerik a vallást. A keresztény ember nem ítél el másokat azért, mert az egyháztól távol járnak. Mindenképpen missziót éreznek a többiekkel kapcsolatban, de nem az erőszakét. Fából vaskarika is volna az, mert a kereszténységnek a lélek mélységeiből kell fakadnia. Csak a legbelül elfogadott igazságokból következhet a keresztény élet. Kényszer hatása alatt nem lehet elfogadni valójában semmit. Külső magatartást rá lehet erőszakolni valakire, az azonban visszaüt. Amikor az emberek felszabadulnak, annál élesebben fordulnak szembe azokkal, akik rájuk kényszerítenek általuk el nem fogadott magatartást.

— Az első, igazán nagy hullámokat keltett összeütközés a hitoktatás kérdése volt. Akkoriban sok ellenérzést tapasztalhattak. Felkészültek-e hasonló konfliktusokra?

— Mi nem kívánjuk azokat a gyermekeket hitoktatásban részesíteni, akinek a szülei nem akarják. Szeretnénk azonban, ha fordítva is elismernék. Tehát akik ezt óhajtják, azok részesülhessenek hitoktatásban. Nem kell félni, mi nem akarunk bántani senkit. De engedjék meg az életet az egyháznak a pluralista társadalomban. Ez a berendezkedés ugyanis azt jelenti, hogy mindenkinek joga van benne

szabadon létezni. Mi nem bántjuk a hitetleneket meg a más val- lásúakat, de mi is elvárjuk ezt a toleranciát. Nagyon sokszor úgy érezzük, hogy azok az emberek, akik félnek az egyháztól, nem tudnak eleget róla. Le kell szögezni: ez nem az inkvizíció egyháza.

— Nagyon visszásán érzik magukat azok, akik valamilyen okból—kényszerből, anyagi előnyökért vagy kényelemből — szorosan az előző rendszerhez kötődtek, amely ateizmust követelt. Most úgy gondolják, hogy vétettek az egyház ellen, ha szeretnének is közeledni, visszatartja őket a szégyenérzet. Önök hogy gondolkoznak róluk?

— Mi is itt élünk. Láttuk, ami itt történt. Azt is éreztük, hogy amikor keményen egyházellenes volt a hivatalos irányzat, sokan rokonszenveztek velünk. Mindig voltak emberek, akik az egyház mellett álltak. Abban az időben, mikor ilyen volt a helyzet, azt mondtam a kollégáknak — s magam is így jártam el —, hogy ha egy pedagógus, egy rendőr vagy egy katonatiszt hozza a gyerekét keresztelni, akkor semmit se kérdezzünk. A szabályos eljárás tíz lett volna, ha a saját plébánosától kér egy igazolást arról, hogy ő ott jelentkezett, és hozzájárul a gyermek megkereszteléséhez. De mi szó nélkül megkereszteltük.

— Az egyház magatartása számomra világos. De hogyan dolgozza fel magában mindezt az, aki ennek az elnyomó gépezetnek egy csavarja volt?

— Az én meglátásom szerint a vívódása éppen a lelkiismeretességből fakad. Régebben kény- szerűségből távol tartották magukat az egyháztól. Most pedig szégyellik magukat azért, ha a megváltozott helyzetben úgy látszana, hogy az új hatalomhoz törleszkednek. De az egyház nem „új hatalom”. Egyáltalán nem hatalom. Az Isten mindenkit vár, mindenkit üdvözíteni akar, mindenkihez jó. Fel kell oldódni ezeknek az embereknek is, el kell felejteni ezeket a dolgokat. Az Isten olyan jó, hogy mindenkit megért. Irgalmassága éppen abban áll, hogy az nem a külső magatartás, hanem a szív alapján ítél. Látja, hogy az emberek nem gonoszak voltak, legfeljebb gyengék. Ezért tartották távol magukat. Most meg nem azért jönnének, mert valami anyagi előnyt vagy hasznot keresnek maguknak. Őszintén kívánják a magasztosabb erkölcsi színvonalat, eszmerendszert. Az egyház nagy szeretettel váija ezeket az embereket.

— Tehát Önök szerint meg lehet találni a tisztességet ennyi nehézév után, ennyi változás között is. Ügy gondolják tehát, hogy az emberek szíve nem vált„ terepszínűvé”, nemcsak alkalmazkodásra kényszerülnek, de meg is tudnak állapodni saját emberségükben

— A tisztességre az Isten előtt kell adni. Régebben a félelem tartott sokakat vissza Istentől, most újra valami hasonló fogná vissza őket, hogy mit szólnak mások... Félre kell tenni ezeket a kisszerű szempontokat, s hallgatni kell a szívükre. Szent Ágoston vallomásaiban fogalmazza meg: nyugtalan a mi szívünk, ameddig benned, Istenem, meg nem nyugszik. Az egyház ebben mindenkinek készseggel segít, mi nem firtatjuk senkinek a múltját. Nem kérdezünk semmit, természetesen fogadunk mindenkit. Őszinte, jó szándékkal segítjük abban, hogy ki-ki eljusson Isten megismeréséhez es a keresztény élethez, egy magasztosabb erkölcsi színvonalra.

— Az egyház^ vissza volt szorítva a templomokba. Nem is kell messzire menni, talán Lengyel- országot lehetne példaként említeni, hogy milyen sokszínű lehet a hitélet, s az egyház társadalmi jelenléte. A jövőben mi valósulhat meg ebből hazánkban?

— Mi már alig várjuk, hogy ezt a lehetőséget megkapjuk. Gyakorlatilag most is úgy vagyunk, mint tíz évvel ezelőtt: templomunk van és plébániánk. Az angolkisasszonyodnak Egerben van egy intézete, amelyben visszakaptak termeket s lakásokat. Semmi másunk nincs. így az egyház most sem tud kibontakozni. A templom nem alkalmas, csak az Istentiszteletre. A társadalomba nem tudunk belépni mindaddig, míg erre a lehetőségeket meg nem kapjuk. Pedig erre sok európai példa van. Például Németországban a Kol- ping-mozgalom igen erős. De a nyugati országokban működnek értelmiségi vagy művészeti csoportok, gyermekegyesületek, virágzik a cserkeszmozgalom. Ezek mind hasznára vannak a társadalomnak. Mi is így szeretnénk tenni hazánkért.

— Köszönjük a beszélgetést!

Gábor László

(Fotó: Perl Márton)

A keresztyénség ne csak jelszó legyen

A megújulásról Kádár Zsolt egri református lelkipásztorral

A köztudatban talán kevéssé él, rögződött, hogy Eger jelentős bázisa volt a magyarországi reformációnak. Az évszázadok viharai ellenére ma is jelen van megyeszékhelyünkön a reformátusok felekezeti közössége. A napokban ült össze Budapesten a református zsinat. Kádár Zsolt egri lelkipásztorral ennek kapcsán beszélgettünk az egyházukat, felekezetűket foglalkoztató kérdésekről. Legelőbb arról kérdeztük, milyen döntéseket hozott a legfelsőbb alkotmá- nyozó gyűlésük.

— Egyháztörténetileg fontos fejezetet zárt le és nyitott meg a Magyarországi Református Egyház zsinata — hangsúlyozza. — A társadalomban zajló strukturális, ideológiai változások tükröződtek életünkben is. Áttekintettük feladatainkat. Új egyházi törvénykönyvet kell a jövőben alkotnunk, s új értelmet kell adnunk sajátos belső demokráciánknak, amelyet zsinat-presbiteri elvnek nevezünk. Válaszolnunk kell majd a kor összes kihívására, részt vállalva az ország szociális, morális gondjainak, terheinek hordozásában. Problémákat vet fel az iskolakérdés és az egyházi munkások utánpótlásának ügye is. Ezzel összefüggésben érint bennünket az egyházi ingatlanok visszaadásának sürgető szükségessége.

— Milyen következményei voltak a rendszerváltásnak a református egyház vezetésében?

— A társadalmi változások hatására a mi felekezetűnkben is elindult egyfajta „erjedés”. Ma körülbelül húszfajta egylet működik, s mindegyiknek az a célja, hogy megújítsa az egyházat. Bízunk abban, hogy ezek jó szándékú programok, melyek következtében nem hullunk darabokra. A mezőnek a virágai is sokfélék, mégis, ez a sokszínűség, tarkaság egységet alkot. Mindany- nyian azon fáradozunk, hogy a református egyház be tudja tölteni küldetését, s tovább tudja folytatni azt a munkát, amelyet az atyák több mint 400 évvel ezelőtt elkezdtek. Nagyon fontosnak ítéljük, hogy a nyugat-európai példákkal ellentétben nálunk nem következett be szakadás. A legmagasabb szinteken megnyugtatóan végződtek a személyi változások. Olyan emberek kerültek vezetőpozíciókba, akik korábban megbecsült lelkipásztorok voltak. A négy új püspökből három gyakorló lelkészként működött eddig, komoly tudományos felkészültséggel rendelkeznek, mindannyian a teológia tudományának doktorai. Ez persze nem jelenti azt, hogy az előzőek híjával találtattak volna a teológiai ismereteknek. Viszont eljárt fölöttük az idő.

— A reformátusok életében egy jelentős esemény következik a nyáron: júniusban rendezik a II. Református Világtalálkozót. Milyen feladatokat szabtak meg ezzel kapcsolatban?

— A mostani zsinaton csak beszámoló hangzott el arról, hogy mik a találkozó elvi, teológiai és szervezési követelményei. Az országos református lelkesz- egyesület a fő letéteményese a világtalálkozó előkészületeinek, amely nem pusztán a lelkipásztoraink ügye, hanem a felekezet- hez tartozó cserkészifjaktól kezdve a presbitereken keresztül a gyülekezeteink minden tagjáé, nemre és korra való tekintet nélkül. Ugyanakkor készülünk egy másik nagy eseményre, a pápa látogatásara. A római katolikus egyház feje a „kálvinista Rómában”, Debrecenben is ökumenikus istentiszteletet tart.

— Manapság egyre többször elhangzik az Európához való csatlakozás igénye, fontossága. Éppen ezért nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az öreg kontinensen nagy számban élnek protestánsok. Fontos lehet tehát tudni, hogy valójában mit is jelent a protestáns etika?

— Luther Márton 1517. október 31-én tűzte ki 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Vitatetelek voltak ezek,-az egyházat akarták megújítani, amely az idők folyamán megromlott, és az emberi tévelygések miatt nem azon az úton járt, amelyet Jézus Krisztus kijelölt. Ettől az időponttól kezdve számítja a történettudomány a reformáció kezdetét. A protestáns talán rossz kifejezés, nem a tiltakozás a legjellemzőbb mireánk,

hanem az, amit a reformáció egyik vezéreszméje mond: örökös megújulásra van szükségünk. Egyházon belül érezzük ennek a szükségét, hirdetjük ezt az egyéni élet és a kegyességi élet szempontjából, s mi sem egyszerűbb ma, mint ezzel a programmal az ország elé lépni, amelyik meg akar újulni. Énhez viszont nagyfokú bűnbánat, tolerancia, megbocsátás kell. A világban és Magyarországon is ezt hiányoljuk a legjobban. Magukat keresztyénnek nevező országos jelentőségű szervek és a hozzájuk kapcsolódó személyek néha csak jelszóként használták a keresz- tyénséget. A mindennapi csaták nem mutatják, hogy ennek lényege szerint szeretnének élni.

— A reformáció hajdanán jelentős szerepet vállalt a polgári társadalmak kialakításában. Ma hazánkban többen éppen a polgárság hiányát tekintik a fejlődés béklyójának. Ezen a helyzeten segíthet-e a református egyház?

— Új református értelmiséget kell kinevelni. Ettől korábban megfosztották az egyházunkat, iskoláinkat elvették, működésünket teljesen a templom falai közé szorították. A térvesztés azt eredményezte, hogy nem tudtuk a tömegeket elérni. Most nagyon fontos, hogy óvodákat, iskolákat, egyetemeket kapjunk vissza. Azért, hogy olyan rétég nevelődhessék, amely az elkövetkezőkben meghatározó szerepet vihet. Nem a polgári elitképzés a célunk, hanem arra a hazafiságra nevelés, amely Kossuth Lajost, Arany Jánost, Kölcsey Ferencet, Petőfi Sándort, Ady Endrét, Móricz Zsigmondot indította el a pályán. Hisszük, hogy most is nagyszerű ifjak ülnek be a református iskolák padjaiba, s hisz- szük, hogy nagyszerű tanárok oktatják majd meet. Azért, hogy ennek a népnek az élcsapata legyen a hívó értelmiség, amely az élet minden területén profi módon oldja meg feladatait.

— Összekapcsolható-e, és hogyan a reformáció és a politikai felelősség?

— Egyházunkon belül hatalmas viták dúltak erről az elmúlt parlamenti választásokkal kapcsolatban: lehet-e egy lelkipásztor országgyűlési képviselő? Mivel magam is érintett voltam ebben, úgy érzem, nem szükséges ezt a témát újra feleleveníteni. Az idő meg megoldja ezt a problémát, s választ ad arra, lehet-e egy hívő ember a mindennapi politikai életnek részese.

— Hogyan érvényesül a mostanság-oly gyakran emlegetett ökumenikus gondolkodás?

— Magyarországon a történelmi egyházak igyekeznek ösz- szefogm. Egerben a római katolikus, az evangélikus és a református egyház közösen tart imaheti alkalmakat. Sajnos, az öku- menia ügyének nemcsak pártolói akadnak, nagyon sokan úgy látják, hogy szükséges volna olyan apró, atomizálódott egyházi életet élni, amelyik tagadja ezt. Léteznek olyan kis yallasi közösségek, amelyek egyszerűen bibliátlannak mondják azt, ami az atyáknak a legnemesebb hagyománya volt, tudniillik, a Jézus Krisztus-i parancsnak engedelmeskedve megpróbálnak bizonyos fajta hitbéli egységre jutni. Jézus Krisztus egyhazának mindig számolni kellett ezzel a kísértessek Ha elveszítjük az arcunkat, az identitásunkat az ökumenéban, az valóban káros dolog. Végre azonban ebben a hazában szükséges lenne minden egyes felekezet képviselőit összehívni, és megbeszélni közös dolgainkat. Nekünk, hívő embereknek, akik talán nagyon messze állunk egymástól dogmatikai felfogásban, ellenben egyek vagyunk abban: az egy Úr Jézus Krisztust valljuk életünk megváltójának. A belé vetett hit nem választhat el egymástól. Molnár Zsolt