Heves Megyei Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-76. szám)

1991-03-30 / 75. szám

4.

HÍRLAP, 1991. március 30., szombat

Látogatóban az egri Szemináriumban

A harangok visszatérnek Romából...

Az egri Szeminárium az elmúlt években titokzatos világnak számított. A szerény külsejű épület elrejtette azokat, akik arra készültek, hogy életüket Isten szolgálatára szenteljék. Lassan oldódik ez a zártság, a Hittudományi Főiskola tanárai és diákjai gyakrabban lépnek ki nyiívánosság elé. A közelgő húsvéti ünnepek előtt kerestük fel az intézményt, hogy beszélgessünk néhány kispappal. Ügy éreztük, ennek az ünnepnek a tartalma, a Jézus Krisztus-i sors beteljesülése jó kiindulópontul szolgálhat számunkra. Hiszen ők is teljes életükkel elkötelezik magukat Istennek. A beszélgetésre Kocsis Sándor V. éves, Lipták József III. éves és Szilágyi Imre III. éves hallgató vállalkozott.

— Azt hiszem, amikor Önök jelentkeztek, nem volt az, de még most sem egészen természetes egy fiatalember számára, hogy ezt a hivatást válassza. Önök miért jöttek ide?

„A/ elhatározás nyugalmat adott”

Kocsis Sándor: — Számomra sem volt természetes ez a döntés. Középiskolás koromban el sem tudtam képzelni, hogy netán pap legyek. Egy vallásos faluból származom, ahol már ketten vállalkoztak erre a hivatásra: láttam magam előtt példákat. Érettségikor gondoltam rá, hogy meg kellene próbálni. Ez az elhatározás egyfajta biztonságot, nyugalmat adott. Ezután jelentkeztem, s kerültem be a Szemináriumba. Sokan megtérnek egy ponton, de én ilyennel nem szolgálhatok. Hogy úgy mondjam, rendes kerékvágásban jöttem, s a szemináriumi évek alatt egyre inkább tudatosodott bennem a papi hivatás gondolata.

Lipták József: — Az életemben talán egy esemény volt, amit meghatározónak lehet nevezni. Harmadikos koromban eljöttem ide látogatóba, mert a falumból, Napkorbóltöbben is voltak, akik a Szemináriumba jártak. Közülük egyet fel is szenteltek legutóbb. Ráadásul mi rokonok is vagyunk. Amikor őt megláttam, megfogott ez az élmény, s ennek hatására döntöttem el azt, hogy én is szeretnék pap lenni.

Szilágyi Imre: — Én sem számolhatok be nagyobb megtérésről, tulajdonképpen nem is ide készültem. Érettségi alatt arra gondoltam, hogy tanárnak vagy mérnöknek szeretnék menni, de azt a vágyat egyik sem tudta volna kielégíteni, ami bennem van. Érettségi után gondoltam, hogy megpróbálom, mert vonzódtam hozzá, láttam magam előtt olyan példaképeket, olyan papokat, akik megmutatták nekem: hogyan lehet élni igazán kiegyensúlyozott, Istennek tetsző életet.

— A Jézus Krisztus-i életút, a keresztény ünnepkör egyik leghangsúlyosabb része a húsvét. A kereszthalál vállalása és a feltámadás egy nagyon tudatos, mindent eldöntő lépés. Önök számára mit jelent ez, hiszen szintén az egész sorsukat szentelik Istennek?

„A szeretet hatalmát fedeztem fel”

K. S.: — Amikor még kisgyermek voltam Harsányban, szülőfalumban, ez volt az az ünnep, amely az egész falu számára valóban ünnepet jelentett. Azok az emberek is elmentek ilyenkor

templomba, akik máskor nem, s részt vettek a feltámadási körmenetben. És büszkén mondták egymásnak, hogy ők is ott voltak. Később, a Szemináriumban értettem meg, hogy mit is jelent ez igazán. Minden embernek szüksége van a reményre, hogy a halállal nem ér véget az élet. S ki-ki ezt a reménységét fejezte ki azzal, hogy elment a körmenetre. Szent Pál mondja, hogy ha Krisztus nem támad föl, mit ér a mi hitünk... Akkor mehetünk haza, akkor nem kell Szeminárium sem. S hogy miként élem meg legbelül, ami Krisztussal történt? Ez tovább fejlődött bennem, s a húsvét titkában, a kereszt misztériumában a szeretet hatalmát fedezem fel. Mert élt Jézus Krisztus, s egész életében bizonyítani akarta, hogy ő Isten fia, de visz- szautasították azzal, hogy az ács fia, ismerjük anyját, apját, s istenkáromló, mivel Istennel teszi magát egyenlővé. Egész életével igazolta, hogy az ő személye kulcspont, fordulópont az emberiség számára. Az emberek mégis elutasították. Ő elfogadta még ezt is, annyira szeretett bennünket. Azt mondta: ennek ellenére megváltalak benneteket. Ez nem konokság, hanem a szeretet. Tudta, hogy keresztre feszítik, megölik: elvállalta a halált. Óriási érték az, hogy azt mondja: a kínhalált nem rovom fel nektek, hanem ezáltal megváltalak benneteket.

L. J.: — Számomra a húsvét misztériuma annyit jelent, mint a reménység. Olyasmi, amiből minden keresztény ember táplálkozhat. Éppen azért, mert Jézus Krisztus meghalt értünk, s ezzel példát mutatott minden ember számára. Tudatosan vállalta mindazt, amit tett. Reményünk éppen abból fakadhat, hogy ha ő végig tudta ezt járni, akkor mi is képesek vagyunk arra, hogy gondjaink között is meg tudjuk valósítani, amit Isten követel tőlünk.

Sz. I.: — Gyermekkoromban ilyenkor szokatlanabb volt az élet. Előtte a szent három nap:

nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat. Ilyenkor elhallgattak a harangok. Az idősebbek, nagyszüleim és szüleim azt mondták, hogy ilyenkor Rómába mennek a harangok. Ez maradt meg bennem leginkább a gyermekkori hús vétókból. A mélységes csend, amikor a keresztény ember önmagába burkolózott. S amikor eljött a feltámadás, az öröm megjelent az emberek arcán. Szép volt, csodálatos volt számomra az, amit gyermekként is meg tudtam belőle érteni. Most Jézus Krisztus utat mutat számomra. Ahogy ő átadta magát a szenvedésnek, az Atya akaratát követve, példa mindannyiunk számára: mit kell tennünk, hogyan adjuk át magunkat annak a hivatásnak, amit vállaltunk. S mindezt úgy, ahogy ő tette, az Atyával állandó dialógusban állva. Számomra nagyon fontos ez, mert az ember nincs egyedül. Isten mindig vele van. Nagypéntekkor, a kereszten Jézus úgy érezte, hogy elhagyta az Atya, reményvesztetten kiáltott fel. Mégis, a remény megjelent, amikor feltámadt. Éz jelzi azt, hogy az ember soha sem marad magára. Az Isten nem hagy el, segít, állandóan mellettünk van.

— Eddig főként gyermekkori élményekről és az elhivatottságról beszélgettünk. De hogyan készülnek arra, hogy a megváltozott — s egyre inkább változó — világban egyházközségük és tá- gabb környezetük számára képviseljék az Önök által felismert igazságokat?

„Istenben bízva próbálunk megfelelni”

K. S.: — Erre még nem tudok válaszolni, mert mindig konkrétan az adott helyszínen derül ki, hogy mit tehetek. Személy szerint csak annyit fűzhetek hozzá, hogy mindnyájan megpróbálunk megfelelni a kihívásnak, élve a lehetőségekkel, tőlünk telhetőén. Sohasem szabad kihagyni az egészből Isten működését, hiBosák Nándor: „Új lehetőségek nyílnak előttünk”

(Fotó: Szántó György)

szén végül is a zsidók is 40 évig vándoroltak a pusztában, ahogy népünk is negyven évig viselte el az előző rendszert. Két dolgot emelek ki tehát: a személyes felkészülést, illetve Isten segítségét. Az egyházközségek helyzete megfelel a mai kornak, de ahhoz, hogy tovább lépjünk, változtatni kell ezen. Egyre több a rászorult, a papnak vállalnia kell azt, hogy mindegyikőjükkel beszél, s igyekszik tenni értük. Az egyház több szociális intézményt is átvesz majd. A fiatalok körében másfajta erkölcsi normát kell meghonosítani.

Sz. I. — Hogy milyen lesz a papi életünk, azt előre nem tudjuk. De hogy nem lesz könnyű, az biztos, hiszen — az igazat megvallva — kevés a pap. Ezen egyelőre úgy tudunk segíteni, hogy civileket, világi keresztényeket vonunk be a lelkipásztori munkába. Az ő segítségükre nagyon nagy szükségünk lesz, s van már ma is. A hitoktatástól kezdve a betegek ellátása, s a lelki pásztori munka olyan széles skálát jelent, hogy közünk lesz a társadalom minden részéhez. Ez nagy feladat, és teljes embert kíván. Magamról nem tudom eldönteni, hogy alkalmas vagyok-e erre, ebben nagyon nagy része van az isteni kegyelemnek, amely bennünket erre a hivatásra kiválasztott. Istenben bízva próbálunk megfelelni, s igyekszünk úgy készülni, hogy ez sikerüljön.

— Hogyan élik meg az utóbbi hónapokban végbement társadalmi változásokat, nyitottabbá vált-e szemináriumbeli életük?

K. S.: — A 12 hónapból kilencet bent töltünk az intézmény falai között. A változásokról értesülünk, örülünk neki, de a saját életünkön nemigen érezzük azokat.

Isten szolgálatára készülnek — beszélgetőtársaink a Szeminárium rektorával

Sz. I. — Erre inkább azok a papok tudnának válaszolni, akik éveket töltöttek kint, s ebben az átmeneti időszakban is tevékenykedtek. Az életünk döntő többségét öt éven keresztül itt éljük le. Kevéssé tudjuk megtapasztalni az átalakulásokat.

— Ha már itt tartunk, kérjük, néhány mondatban számoljanak be életükről, amely a kívülálló számára elég titokzatosnak tűnik!

„Hogy másokat is elvezessünk Istenhez”

Sz. I.: — Az említett évi kilenc hónap alatt az első két éven elsősorban filozófia kurzus van. Harmad-, negyed- és ötödéven a szűkebben vett teológiát oktatják. Az újabb rendszerben már ez megváltozik, egy fél éves gyakorlati időszak is beleesik. Más a tanulmányi rendszer felosztása is. Úgy telnek a délelőttjeink, mint más főiskolákon vagy egyetemeken, órákra járunk. Annyiban viszont különbözik életünk más főiskolásokétól: az egészet átszövi, hogy nemcsak egy bizonyos tudományt akarunk elsajátítani, hanem a hivatásunkhoz hozzátartozik, hogy a lelki élettel mélyebben, behatóbban foglalkozzunk. Azért, hogy ezáltal másokat is elvezethessünk Istenhez, akinek a szolgálatába mi is szegődünk, akinek kimondjuk az ötödik év végén, a szenteléskor az igent. Minden napunk azzal kezdődik, hogy szentmise van reggel a kápolnában. Előtte egy félórás elmélkedés. Utána kezdődnek az órák, de délután, mint mindenki másnak, nekünk is van szabadidőnk, kimenőnk. A hétnek egy napján, csütörtökön van egy közös kirándulónapunk, amikor kint tartózkodunk a természetben, a hegyekben. Szükség is van rá, hiszen egész héten a tanulás, a dolgozatok megterhelnek bennünket, s kell egy kis kikapcsolódás. Ha nem is egyformák a napjaink, de meg van bennük egy bizonyos rend.

K. S.: — Az ötödévesek élete másként alakul. A délelőtti előadások ugyanúgy zajlanak, de délután hitoktatásban veszünk részt. Minden ötödéves kijár az egri általános iskolákba.

— Ha már itt tartunk, hogyan készülődnek a felszentelésre?

K. S.: — Tulajdonképpen az egész öt évet magába foglalja az

erre való készülés. De konkrétabban: imádkozunk, elmélkedünk a papi hivatásról. A diakó- nusszá szentelés után vagyunk, de ránk vár a még mélyebb, a még komolyabb elhatározás. Ézt egy hetes lelki gyakorlat előzi meg, amely — azt hiszem — most Füzéren lesz.

A Hittudományi Főiskola életéről Bosák Nándor rektort is megkérdeztük.

— Az intézet az elmúlt években a növendékeket megvédte attól, hogy túl sok rossz külső hatás érje őket — mondja. — A megváltozott világ az elvárások, a lehetőségek felől érint bennünket. Látjuk, hogy újabb és újabb munkaterületek nyílnak meg, s erre a jövendő papoknak föl kell készülniük. A lehetőséget kihasználjuk arra, hogy a Szeminárium életét és a kispapok tevékenységét megmutassuk a közönségnek, a város lakóinak. A szemináriumi nevelés módszerével kapcsolatban annyit, hogy az állandóan reflektál arra, menynyire éri el célját, mennyire hat. Éppen ősszel volt Rómában egy összejövetel, ami ezt a kérdést tárgyalta. Fölmérték: az eddigi tapasztalatok alapján mit kell módosítani, s a régi gyakorlatból mit lehet megőrizni, hogy egyre hatékonyabb és korszerűbb legyen a nevelés.

Bejárjuk a Szeminárium folyosóit, néhány termét, s megér- zünk valamit abból a hangulatból, amely átfogja az intézményt, s mindazokat, akik itt élnek, tanítanak és tanulnak. S ahogy bú- csúzkodunk, még visszacsengenek Szilágyi Imre szavai, aki eljövendő hivatásáról beszélt: „ Nehéz egy-két mondatban megfogalmazni, hogy miért is vállalom. Azért is, mert megéreztem, hogy az igazság, amely megadja az élet értelmét, benne található a Szentírásban. Jézus tanítása az Igazságot jelenti számomra. Fogalmazhatnék úgy is, hogy azért vállalom, mert a teljes odaadást látom Jézus életében. Nagyon sok mindent mondhatnék még, ami szintén megfelel a valóságnak. ”

Talán a csend fogalmazhatja meg legpontosabban a választ, a magábaburkolózó lélek csendje: a harangok Rómába mentek. De visszajönnek, hogy hirdessék: Krisztus feltámadt, és van remény...

Gábor László

Pilinszky János:

Ügy tanultuk...

Úgy tanultuk, hogy hitünk egyik legfőbb bizonyítéka Jézus halottaiból való föltámadása. Ez a bizonyíték azonban véghetetlenül intim, s mintha eleve csak a szeretet szintjén válna nyilvánvalóvá. Történetileg a legkülsőségesebbnek kellene lennie, s ehelyett Jézus legbensőségesebb, legrejtettebb, s talán leginkább a személyes fölismeréshez, a személy szerint való szeretethez kötött csodája.

Az evangéliumi tudósításokban nyoma sincs semmiféle győzelmes hangsúlynak. Ellenkezőleg. Valamiféle szerény rejtezkedés lengi be az írás idevágó lapjait. De a szív épp e gyengédségben ismeri fel Mesterét: igen, ez a mi Istenünk, a szeretet Istene! Valaki mintha szólított volna: megfordulunk — és ott áll előttünk.

Jézus föltámadása észrevétlenül történt. És ezt a leckét talán épp azért igazában még ma sem, vagy ma is csak alig értjük: a győzedelmesnek és az alázatosnak, az erősnek és a tökéletesen gyöngédnek ezt a kemény, nagyon kemény húsvéti leckéjét.

A halandó embernek meg kell békélnie azzal a gondolattal, hogy Istene nem a hatalom, hanem mindeneken túl a szeretet Istene. Életünk, történetünk a földön talán nem is egyéb, mint Istenre vonatkozó szavaink kínos-keserves megváltoztatása, kicserélése. „Szállj le a keresztről!” — kiáltoztunk valamikor a hatalom Istenéhez, de a szeretet Istene nem szállt le keresztjéről. Meg kell hát tanulnunk azt is, hogy húsvét is ugyanennek az Istennek, a szeretet Istenének a föltámadása. Vagyis: véghetetlenül gyengéd, rejtett és bensőséges.

A remény ünnepe

Húsvét titka és ünnepe soha nem volt olyan időszerű, mint most. Mert húsvét a remény ünnep«. Hogy az élet győz a halál felett, az igazság a gonoszság felett. Van értelme az újrakezdésnek, mert van reménye az újrakezdésnek.

Jézus tanítványai szeretett Mesterük halála után a teljes kilátástalanság állapotába kerültek. Valamikor lelkesedtek: odahagyták vagyonukat és családjukat, feláldozták foglalkozásukat, Jézushoz, a nép reménységéhez csatlakoztak, és mentek boldogan oldalán egy új, csodálatos ország, az Isten országa, a jóság, a szeretet, az egyenlőség országának szent bűvöletében. Égette őket a nap, vágta őket a szél, kinevették a fanatikus farizeusok és a gazdag szadduceusok : nem törődtek vele, mert tudták, hogy valami nagyszerű jövőnek boldog megalapozói.

Aztán Jézust megölték, és ők úgy látták, hogy mindennek vége. Győzött a gonoszság, mint mindig. Nincs újrakezdés.

Ebbe a reménytelenségbe lép>ett bele újra Jézus: Feltámadtam! — Nem győzött a gonoszság, Isten feltámasztott a halálból. Győztem, egyszer s mindenkorra győztem,

és győzött mindenki, aki velem van. Új reménység támadt, és ez a reménysugár mesz- sze túlmutat az apostolok egyéni sorsán, életén, ennek egy nagy és általános, mindenki számára szóló, vigasztaló üzenete van: van reménye az újrakezdésnek.

Ezért szól különösképpen húsvét üzenete a mai magyar társadalomhoz. Mintha a magyar társadalom ma a nagypénteket követő reménytelenségben járna. Emlékszünk? Lelkesedtünk, jön majd egy új világ, egy jobb világ, egy erkölcsösebb világ, egy mindenki számára boldogabb világ. Hívők, hitetlenek, kicsik, nagyok, öregek, fiatalok mentünk egymás oldalán egy új világ reményteljes káprázatában: most majd minden másképp lesz, és minden jó lesz.

A boldogabb jövő helyett azonban itt a drágaság, a munkanélküliség, a bűnözés burjánzása és a jogbizonytalanság. Sokan legyintenek: mi azt reméltük, hogy ez a változás végre meghozza a kibontakozást, de minden hiába.

Jézus feltámadásában Isten azonban nekünk is üzen. „Nem engeded, hogy szented rothadást lásson” — idézi az Ószövetséget az

Apostol. Jézus Isten ügyét hordozta, meghalt az igazságért, a szeretet és jóság országáért. Isten azonban virraszt felette, és nem engedi, hogy szentje és szentjével együtt az ő ügye egyszer s mindenkorra elbukjon.

Isten most is virraszt, azért, aki a jobb és szebb világ győzelméért küzd, bízzon abban, hogy az Isten mindenhatósága áll mögötte. Ez a bizalom az erkölcsi megújulás alapja. Ebben van a társadalom újjászületése. Vállaljuk tehát az áldozatot, amit mindannyiunknak az erkölcsi feltámadásért vállalnia kell: semmi áldozat el nem vesz Isten előtt. Az erkölcsi feltámadás magával hozza a gazdasági feltámadást és a társadalom békéjét is.

Szeretnék benyitni húsvétkor minden magyar testvéremhez, és meghirdetni a reményt: feltámadt Krisztus, van reménye az újrakezdésnek. Bízzatok, Isten virraszt az Ő ügye felett. A feltámadt Krisztus békéje és öröme legyen mindnyájatokkal.

Czakó István kanonok-plébános