Heves Megyei Hírlap, 1991. március (2. évfolyam, 51-76. szám)
1991-03-30 / 75. szám
HÍRLAP, 1991. március 30., szombat 5. Református húsvét A XVI. századi reformáció nyomán kialakult egyházak az Ige Egyházának vallják magukat. Az atyák szép megfogalmazása szerint ez azt jelenti, hogy a reformált, vagyis megújított egyházba tartozó hívek életének egyetlen zsinórmértéke Istennek az Ó- és Újszövetségben adott kijelentése. Csak ebből kiindulva, ennek az egész emberi lét megnyilatkozását meghatározó útmutatása szerint kívánják megélni hitüket: a felebarát javát szolgálva dicsőítik és imádják a Szentháromság egy örök Istent. A reformátusok húsvéti ünneplését a nagyheti bűnbánati alkalmak előzik meg. A többi keresztény egyházhoz hasonlóan az írások szerint követik Jézus földi életének utolsó napjait, ezek eseményeit. Felidézik a szenvedő, mások bűneit vállaló Jézus alakját, akit egy látszólagos hatalom viszonylagos ereje ítél el, gyaláz meg és feszít keresztre. Az igazságos és kegyelmes Isten ellen lázadó ember nemcsak a történelem egy adott pontján és helyén vétkezett a mindenséget teremtő Atya ellen küldöttjének, Fiának elutasítása, elvetése által. A reformátusok is vallják, hogy az Isten törvénye, Jézus szeretet- akarata ellen naponta vétkeznek, s mentségükre nincs mit felhozniuk. „Magunk is ácsoljuk vétkeinkkel, hitünknek gyengeségével, csak a gondok mélyre- húzó erejére figyelő életünkkel Jézus keresztjét” — vallják. A bűnökből a szabadulás egyetlen útját Jézus mutatja meg. O a bűnös emberhez, a bűnben élő világba érkezett, hogy életének példája és halálának példa nélküli volta által szerezzen váltsá- got, kaput nyitva a halál felől az élet, mégpedig az örökkévaló élet felé. A nagyheti istentiszteleti alkalmak közül kiemelkedik nagypéntek megünneplése. Egyfelől a gyász napja ez. A kereszten szenvedő Jézus a világ bűneit vállalja magára, igaz és tökéletes létére káromló szavak közepette, a szökött rabszolgák elrettentő kivégzési módja szerint, a városon kívül hal meg. Elszenvedi az Istentől való távolság minden kínját, mennyei dicsőségéből a pokol mélységére száll alá. Mindezt azért teszi, hogy az ember iránt érzett felelősségét, szeretetét, szolidaritását, kegyelmét felmutassa. Nagypéntek a bűn gyötrelmében szenvedő ember és világ megváltásának napja. Egyszerre gyásznap és egyszerre örömünnep is. Gyász azért, mert a megváltásért borzalmas árat kellett fizetni: maga Isten hal meg a kereszten Krisztusban. Örömünnep azért, mert akik e kereszten függő Jézusban hisznek, őt elfogadják életük személyes megváltójául, azok a testi halálnál mérhetetlenül többet és mást jelentő lelki halálból új életre támadhatnak. A nagypénteki kereszt jele, záloga, pecsétje az új életnek. Kezdete annak, amiről az írás így beszél: „a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden.” Húsvétkor a reformáció egyházainak istentiszteletén is felhangzik az ünnepet igazán ünneppé tevő evangélium: a kő el- hengeríttetett, a sír üres, s angyalok hirdetik a sírhoz igyekvő asz- szonyoknak és a sírba belépő tanítványoknak: Jézus él, feltámadott! Az ünnepi prédikáció a feltámadás csodájának hálás, hittel teli elfogadására buzdít, emlékeztetve mindarra, ami Jézussal a keresztre vivő úton, a Golgotán történt. Arról a „salom”-ról, bibliai békesség fogalomról szól a bizonyságtétel, mely átfogja az emberi élet minden dimenzióját, jelenti a megváltói munka egyetemlegességét. Kiszolgáltatják ekkor az úrvacsora sákramentu- mát, amely a híveknek Jézussal és az egymással való lelki közösségének, a bűnök bocsánatának, a Krisztusban való új életnek a végső idők messiási örömlakomájának jele. Szól messzeszár- nyalóan a húsvéti himnusz: „Jézus ki a sírban valál,/ Általad meghalt a halál,/ Az élet pedig feltámadott...” Egy jeles református igehirdető szerint a modern ember már régen nem racionalista, túl van már azon, hogy csak azt fogadja el valóságnak, amit az értelmével . meg tud érteni. A mai embert az érdekli, hogyan lehet Jézussal kapcsolatba kerülni, hogyan lehet élni vele, belőle és általa. Az egyházak, közöttük a református egyház ezért hívják a híveket a húsvéti szent ünneplésre: jöjjetek, és lássátok meg, mit tett az Úr! Jézus feltámadásának titkát megérteni nem lehet. Megélni kell, mert azt lehet. Ezért fordulnak a reformátusok — másokhoz hasonlóan — az ünnepeken és a hétköznapokon kereső, szomjú- hozó lélekkel az örökéletre tápláló írott, hirdetett, kiábrázolt Igéhez, Jézus Krisztushoz, akinek szavát visszahangozza húsvétkor az egész teremtett min- denség: Én élek, és ti is élni fogtok! Kádár Zsolt Palócföldi nagyhét a 15-16 esztendős suhancok köveket vagdostak a kapukhoz, miközben ezt mondogatták: „Ki, ki, kiszí, gyere be konc!” (itt is a nagyböjti savanyú leves elűzéséről volt szó). Litkén, Ipolytamó- con és Mihálygergén a lányok a feltámadási körmenet után télizöldből koszorúkat fontak, s azokkal feldíszítették a kereszteket és a zászlókat. A „billing”-et, télizöldet a legények szedték az erdőben, s ezért tojást kaptak, melyet -nagyszombaton reggel szedtek össze a faluban. Este, amikor a lányok a koszorúkat megkötötték, a tojásból a legényeknek rántottét sütöttek, de úgy, hogy a tojás héját nem törték fel, hanem csak a két végét kilyukasztották, és kifújták belőle a fehérjét meg a sárgáját. A legények azután cérnára felfűzték a tojáshéjakat, s amíg a lányok a kereszteket díszítették, a tojásfüzéreket felaggatták a templom falára vagy pedig egy közeli fára. FIúsvétvasámap reggelén több faluban külön harangszó figyelmeztette a házak asszonyait az ételszentelésre. Még a század- fordulót követő évtizedekben is előfordult, hogy húsvét vasárnapján a családtagok délig böjtöltek, s csak az ebédnél ettek a szentelt ételekből. A szentelésre háti- vagy kézikosárban, hímzett vagy szőttes kendőbe takarva sonkát, kolbászt, tojást, sót, néhol egy üvegben bort is, továbbá kalácsot, „morvány”-t vittek. A Karancsalján a húsvétkor megszentelt sót eltették, s ha vendég jött a házhoz, ebből tettek eléje. Szokásban volt, hogy a húsvéti ebédkor kétfelé vágtak egy-egy megszentelt tojást, és ketten megették — mint karácsony böjtjén az almát —, hogy ha eltévednek, emlékezzenek arra, kivel ették meg a húsvéti tojást, s akkor megtalálják a helyes utat. Húsvét hétfőjének reggelén a legények, a fiúgyermekek öntözni jártak, akár az ország más részein. A lányos házaknál sokfelé A nagyheti szokások jellemzője a tisztálkodás volt. Az asz- szonynép munkája a hét első felében sokfelé még ma is a nagytakarítás, a meszelés, a mosás. A nagyhét megünneplése voltaképpen nagycsütörtökön este kezdődött a keresztjárással. Litkén, Ipolytarnócon, Mihálygergén, amikor véget ért a keresztjárás, a lányok „rózsavíz”-ért mentek az Ipolyra, illetve a Dob- roda-patakra. Nagypéntek reggelén a család minden tagja ezzel a vízzel mosakodott. Amely családban lány nem volt, ott legény vitte haza a vizet. Másfelé nagypénteken hajnalban mentek a patakra mosakodni, vagy a patakból vizet inni. Hasznosnak tartották ott a vizet, ahol két patak összefolyt. A vizet a patak folyásának irányába kellett menteni. A patakban különösen a lányok mosakodtak, hogy szépek legyenek. Otthon a hajukat is megmosták a patak vizében. A kisgyermekeket is megfürdették benne, hogy ügyesek, frissek legyenek, ne legyenek fekély esek. A lovakat megúsztatták, hogy a rontás ne fogjon rajtuk, a birkákat azért, hogy ne legyenek rü- hösek. A nagypénteki mosakodásnak kétféle magyarázata is volt: „... azért mosakodnak a patakban a fűzfa alatt, mert hogy a holló akkor fürdette a fiát...”, mások szerint „...mert hogy Jézus ekkor ment át a Cedron-pa- takon, s annak emlékére”. Itt-ott nagypénteken volt szokásban az is, hogy a fiúgyermekek ostor pattogtatásával kergették el a háztól a kígyókat, békákat. Egerbocson, amikor nagyszombaton harangoztak, a lányok és a fiatal asszonyok a ház környékét körülseperték, miközben azt mondták: „Kígyó, béka, távozz elaháztól!” Ugyancsak harangszókor késsel megveregették a gümölcsfákat, hogy sokat teremjenek. Egercsehiben a gyerekek kolompolva és csengetve szaladgálták körül a házat, és ezt mondogatták: „Kígyó, béka, távozz a házamtól!” Mikor megszólalt a harang, az „aranyos vizet” is akkor vitték a kútról a kocsonyának. Domaházán még az 1920-as években is szokásban volt, hogy nagyszombaton virradóra tüzet gyújtottak, azt körüljárták, majd utána belegázoltak a Hangony-patak vizébe. A nagyszombati feltámadási körmenet után Mátraderecskén A vizet a patak folyásának irányába kellett meríteni terített asztal várta az öntözködő legényeket: sonkával, kolbász- szál, itallal kínálták őket. Délután a lányok tojást vittek azoknak a legényeknek, akik farsangkor táncba vitték, és akik húsvétkor megöntözték őket. Dejtáron mindig a lánypajtások vitték a tojást egy kivarrott zsebkendőbe kötve, hatot, nyolcat, tizet. Amikor a legény szüleinek házába beköszöntek, megmondták a tojást küldő lány nevét, azt, hogy tisztelteti a fiúkat, és ezt a tojást küldi neki, fogadják szívesen. A legény édesanyja vagy a család más asszonytagja süteménnyel, naranccsal, fügével, cukorkával viszonozta a tojást. Máshol mindegyik lány maga vitte a tojást annak a legénynek, akit akár ő, akár szülei kedveltek. Ipolytarnócon a lányok húsvéthétfőn „mátká”-t választottak. A mátkaválasztás régebben, az első világháború előtti időben abból állt, hogy két lány egy-egy szépen kifestett tojást cserélt egymással. Később, az 1920-as évek után már „mátkatál”-at küldtek egymásnak, s a tojás mellé például süteményt, cukorkaféléket is tettek. Azok a lányok, akik a „mátkatál”-at elfogadták és viszonozták, ettől kezdve „mátkám”-nak szólították egymást. A legények a kocsmában komát választottak, amit a „komaáldás”-sal ünnepeltek meg. Farkas Pál szerint pünkösdkor is küldtek „mátkatárat, rozmaringgal vagy akácfavi- rág-koszorúval díszítve, s telerakva húnes tojással, pattogatott kukoricával, fügével, almával, dióval, stb. A küldözgetés nagyjából aratásig tartott, s a „mátkatál” gyakran 2-3 falut is bejárt, míg végre visszakerült a legelső mátkához. Karancslapujtőn a „mátkatál” küldését május elsején kezdték. Egy nagy lapos tálat virágokkal díszítettek, beletették a hímes tojásokat, majd a tálat bekötötték egy szép hímzett vagy szőttes asztalkendőbe. Ezután valamelyik ünneplőbe öltözött menyecske vitte annak a legénynek, akinek a „mátkatál” készítője küldte. A menyecskét a legény szülei megvendégelték, még pénzt is adtak neki. A „mát- katál”-hoz tartozó hímes tojásokat, virágokat a legényes háznál átrakták egy másik tányérra, majd kendőbe kötve onnan is továbbküldték. A legényes háztól a legény valamelyik menyecske- rokona vagy keresztanyja vitte tovább a „mátkatáT-at a legény „szerető”-jének vagy pedig valamelyik rokon lánynak. így járt a „mátkatál” egészen május végéig. A szokás a két világháború közötti esztendőkben szűnt meg. (Részlet a Palócföld című kötetből) MangaJános Emlékszem a repülés boldogságára Hatvani művész a Szöuli Szimfonikusoknál A hatvani zeneművész, Hargitai Géza ezerkilencszáznyolc- vanötben végzett a Zeneművészeti Főiskola fagott tagozatán. Pályája csillaga korán fölfelé ívelt, bár a tanulóévek során még nem sejthette, hogy hamarosan meghódítja a közönséget a Föld másik féltekéjén is. Még főiskolás, amikor első rádiófelvételét készíti, s később élete fontos állomásának tartja, hogy Latino- vits Zoltán Emlékszem a repülés boldogságára című nagylemezének zenéjét ő állította össze Bach műveiből, s ő is játszotta a kíséretet. Aztán a sors messzire vetette, a Távol-Keletre. Egy éves szerződés után Hargitai Géza alig két hete tért vissza Dél-Koreából Hatvanba. Csendes szavú, megnyerő fiatalember, igazi művészalkat. Beszélgetésünk során olykor mélyen elgondolkodik, aztán plasztikusan, mintegy „A-mollban” fogalmaz: — Még nagyon friss az élmény, tíz napja érkeztem haza. Pesten nincs lakásom, ezért jöttem szűkebb hazámba, Hatvanba. Itt van hol lehajtanom a fejem... — Meséljen arról, hogyan jutott el Dél-Koreába... — Az Interkoncert révén. Próbajátékra hívtak, elfogadtak. Tavaly április elsejétől szólt a szerződésem, a Szöuli Szimfonikusoknál szólófagottos voltam. Egyébként először fordult elő a zenekar életében, hogy négy magyar is játsszon és egy frankfurti csellista. Ilyenformán úttörőknek számítottunk. Hogy magam is eljuthattam Európából e rangos együttesbe, ahová eddig csak ameriakiak tartoztak vendégként, nagyrészt Hans Jürgen Nagel német karmesternek köszönhető. Ő figyelt fel a magyarországi fagottosok játékára. — Mennyiben más egy szimfonikus zenekar a távoli Keleten, mint Európában? — Igen kemény üzleti szellemi jellemző rá. A cél: bármilyen felállásban, pillanatok alatt profi együttest kialakítani. Az alatt az egy év alatt például, amíg kint voltam, három második fagottos is megfordult a zenekarnál. Ez természetesen egyfajta melegebb légkör kialakulását akadályozza, bár hozzáteszem, a magyar gyakorlat sem jó, hogy a zenekarból megy nyugdíjba egy játékos. A Szöuli Szimfonikusok rendkívül képzett társulat, intonációs problémák még elvétve sem fordulhatnak elő. A zenei stílusra pedig az amerikai hangképzés nyomja rá bélyegét. — A repertoár, a fellépések rendje...? — Olyan, mint a vén európai. A klasszikustól a barokkon át a XX. századi darabokig mindent felölel. Kurt Wilde-művet épp úgy játszottunk, mint mai, élő koreai zenét. A fellépések tempója felgyorsult, havonta négyöt koncert vagy annál több is. Ami számomra leginkább lenyűgöző volt, az óriási koncerttermek, csodálatos akusztikával! A Szöul Arts Center nézőtere közel háromezer hallgatót fogad be. Érdekes, a Bécsi Filharmónia épületének mintájára készült. A fagottművész elragadtatással beszél legnagyobb zenei élményéről, a márciusi tavaszi fesztivál keretében megrendezett koncertről a Szöul Arts Centerben. A vendégkarmester, Roman Kofman Kijevből érkezett, s pályájának, tehetségének csúcsán vezényelte Sosztakovics V. Szimfóniáját. Forró siker volt. S szép emlék az a kamarakoncert is, amelyen a fagottművész egyetlen európaiként lépett fel a szöuli szólisták társaságában. —. Mint magánember, milyen élményekkel tért vissza? Sikerült baráti kapcsolatokat kialakítani? — Az igazán pozitív hatások az első három hétben értek. Rendkívül érdekes a keleti emberek mentalitása. Udvariasságból először minden idegent felkarolnak, meghívják a házukba, s ezzel le is tudták a barátkozást. Utána már egy áthatolhatatlan, zárt világ az övék. Egyébként is az embernek vegyes érzelmei támadnak Szöulban, ebben a közel tízmilliós városban. Hiába ázsiai, de amerikaivá vált. Az új épületek az embert az első időben lenyűgözik, aztán belefárad a sok betonba. Iszonyatos a forgalom, s apokaliptikus az egész kép. Hatalmas kontrasztok: egyfelől merev erkölcsi szabályok, a házasságok ma is familiáris alapon köttetnek, a zenekarban a nők jószerivel nem is mertek a turnékon velünk, férfiakkal beszélgetni. Másfelől az éjszakai élet: egész nyilvánosház-hálózattal, jórészt az ameriakai kolóniákban élők számára. Mindamellett elmondhatom, hogy keleti kultúrába csöppentem bele, de hogy minimális képet kapjon az ember, legalább fél évet ott kell dolgozni. — Zeneileg milyen iskolát jelentett ez Önnek? (Fotó: Perl Márton) — A zenekart külföldön szoktam meg, itthon főként szólókoncertjeim voltak. S ami szak- maüag igen sokat jelentett: örülök annak, hogy bár az európai iskolán nőttem föl, megtanulhattam az amerikait is. El tudom dönteni, ebből mit profitálok. — Igaz is: és most hogyan tovább? — T ulajdonképpen vakációra tértem haza Magyarországra. Egy év után mellbevágtak a változások. Sokkoló hatásúak az árak, kiábrándultnak tűnnek az emberek... De hogy a kérdésére válaszoljak: több fellépést is vállalok, itt, Hatvanban is. Aztán szeptember elsejétől meghívást kaptam a Csendes-óceán partjára, szólófagottosként a Pusani Szimfonikus Zenekarba. így hát készülök az újabb hosszú szerződésre... Mikes Márta
